Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBERIK Fakó villámok A sikerek titkát nem nehéz megtudni a Kutasi Állami Gazdaság somogysárdi ménesében: Rádoki József szívesen beszél mindenről, amit csinál. Követni azonban koránt sem ilyen egyszerű. Az apró termetű ember az elsők között érkezik reggel és utolsó, aki becsukja maga mögött az ajtót. Az irodából — hazafelé tartva — mindig az istállókon keresztül vezet az út. Igaznak tartja a régi szólást: a gazda szeme hizlalja a jószágot Amikor elcsöndesedik a zaj, minden változást észre lehet venni: megmutatja az állat a rejtett betegségét, a fáradtságot is. Tudományát könyvekből olvasta ki és. sok apró tapasztalással gazdagította. Ifjúkorában a házához vetődő öreg koldust éppúgy kifaggatta arról, hogy mit látott, hallott az istállókban, mint a tenyésztéssel hivatásszerűen foglalkozó, nagy tekintélyű embereket. Az apró jeleket — mások számára értéktelen információk mozaikjait — összerakva nem egyszer indult el járhatatlannak minősített ösvényeken. Szakkönyvek írták, hogy a ló csontja nem forr össze, mert kemény, mint a kő: Rádoki megpróbálta megmenteni a törött lábú állatot, s a gipszkötés itt is használt. Sebészorvosok kipróbált módszereit leste el, s gyógyított vele hibás lábállással született csikókat. Mesébe illő története is van egy Mesés nevű lóról. Nemcsak a pályán elért sikereket, az életét is Rádokinak köszönheti : anyja úgy törte el a lábát, hogy _ nem lehetett megmenteni. Rádoki pisztolyt fogott, hogy a szenvedéstől megkímélje az állatot. Amikor eldördült a fegyver, villant a kés és a csikó pillanatokon belül világra jött... Felnőtt, és jó időket futott a pályán. A tenyésztés sokak számára kedvtelés, Rádoki Józsefnek konok szenvedély. Életét kékvérű lovak között töltötte el, s amit fejébe vett, azt a tiltások ellenére is végrehajtotta. Voltak kemény összetűzései, s kapott az utasítások formális végrehajtásáért komoly figyelmeztetést is. De mindig érvekkel Vitatkozott, s az érveket tapasztalatokkal támasztotta alá. Kint a pályán szilaj lovak futják a köröket, s Rádokinak mindegyikhez van története. A ménes különlegességei a fakók; a vevők keresik — és viszik — mint a cukrot. Harminc év tenyésztési munkája van ezekben a lovakban. Rádoki József akkor kezdte keresni ezeket az állatokat, amikor — a színük miatt — kizárták őket a tenyésztésből. — Én abból indultam ki — mondja —, hogy az ősló mind fakó volt. A tenyésztés során aztán elmaradt a szín, de ritkaságként született egy-egy a ménesekben. A felszabadulás után, 1947-ben jött az első olasz vevő, és az egyetlen fakóért 120 ezer forintot fizetett'akkor. Gondolkodni kezdtem: ha ez ilyen különleges, akkor érdemes foglalkozni vele. Elképzeltem: valamikor fajta lesz belőle. Szóltam a barátaimnak, az ismerőseimnek, hogy értesítsenek, ha valahol fakó lovat látnak. Jöttek az üzenetek; volt amelyikről kiderült, hogy ugratásnak szánták, s akadt olyan is, amelyik igaznak bizonyult. Bejártam az országot, végül a Győr megyei Nyúl községben találtam egyet. Ö lett az alapító. Aztán 1958-ban került mellé még egy; Budapesten láttam meg: a pékek hordták vele a süteményt. Mire kinyomoztam, hogy ki a „gazda”, már Alagon használták kordélyos lónak, víztárolót építettek vele. A zsemlyeszínű kancát azonban nem adták el; de elcserélték egy hidegvérűért. Folyt tovább a nyomozás, és kiderült: a két kanca egy apától származik. Volt hát két fakó lovam s egy elképzelésem: a fakót a ménesekben mindig irtották, ez a szín — visszautalásként az ősökre — mégis megmaradt, tehát nagyon erős genetikai nyomai vannak. Ha tudatosan tenyésztjük, ki lehet alakítani az új színt... Itt, a ménesben most húsz fakó ló van a törzsállományban. A fele fekete sörénnyel és farokkal, a fele pedig fehérrel; valamennyien angol telivér apától származnak. Jó a teljesítményük és utódaik keresettek a piacon. A fakókat még egyszer meg kellett menteni: 1965-ben valaki azt mondta, hogy nincs jövőjük, csupán azért létezik még ez a szín, mert Rádokinak ez a hobbija. És kimondták a döntést: fel kell számolni az állományt. Rádoki a maga módján látott hozzá a feladata végrehajtásához. Nyolc kancát a falu istállóiban helyezett el, a többit pedig „kinevezte” csi- kós-hátaslónak. Aztán jött az ellenőrzés a feladat végrehajtásáról: megszámolták, hogy hány hely van az istállókban és a számot összevetették a nyilvántartó könyv adataival. Minden stimmelt ... És a fakók megmaradtak. A somogysárdi Somssich-kastély parkjában 1953-ban alapították a ménest. Rádoki Józsefet 1962-ben helyezték ide Kisbérről. Főnökei megengedték, hogy kedvenc állatait magával hozza: így aztán négy vagonban érkezett meg az új főnök „kísérete”: harminchárom ló, csacsik, őzek, kutyák. Egy hétre rá az új ménesvezetőt is megismerték az emberek. — Jó környezetbe kerültem, s nagyon jó munkatársaim vannak most is. A fizetés nem magas: akik velem együtt dolgoznak a ménesben, azért teszik, mert nagyon szeretik az állatokat. — És mennyit keres a sikeres ménes vezetője? — Nem szeretném, ha valaki szerénytelennek tartana, de tényleg nem tudom. Utálom a pénzt: a fizetésemet a feleségem veszi fel, ő is írja alá ... És neki is kell beosztani. Engem a munka érdekel, az itteni lehetőségek: 1962 óta egyszer hagytam itt ké't hétre a ménest. Hajdúszoboszlón voltunk beutalóval. — Hiányzott? — Kellemetlen volt nekem is, a családomnak is: három napot bírtam ki az üdülőben úgy, hogy csináltam a programot; fölkeltem, megreggeliztem, sétáltam, fürödtem, ebédeltem, vacsoráztam, aztán lefeküdtem. A harmadik nap nem találtam már a helyemet; néztem az ablakon a távolba és láttam, hogy egy juhász tereli arra a nyájat. Nem szóltam senkinek, elmentem hozzá. Egész délután beszélgettünk. A két hét alatt még négyszer látogattam meg. — Honnan ered ez az állatszeretet? — Erdő közepén nőttem fel Kaposkeresztúr mellett, a rákói erdészházban. Embert csak télen láttam, amikor bekopogtak hozzánk a favágók, állatot viszont rengeteget. Az apámnak volt egy lova: az anyám járt vele bevásárolni a boltba, az apám pedig az erdőbe. Ha éppen nem volt rá szüksége senkinek, akkor az enyém volt. Kivezettem a fák közé, és vágtáztam vele a léniákon. Amikor meguntam, a lába között bujkáltam. Akkor úgy képzeltem el, hogy ló nélkül nem élhet az ember. A szenvedély — a ló szeretete — megmaradt, s a sors úgy hozta, hogy mindig olyan munkahelyre kerültem, ahol állatokat gondozhattam. A felszabadulás után a bőszénfai csikótelepre kerültem és huszonkét éves koromban 410 lovat bíztak rám. 1954-ben azt a megbízást kaptam, hogy állítsam helyre a kisbéri ménest Nehéz munka volt: öt lóval kezdtük... Ebből a telivér tenyészetből megszületett egy csikó, és híres lett. A neve: Imperiál. Ez aztán vitte fölfelé a ménest. Imperiál ma már fogalom: a kisbéri ménes büszkesége. Rádoki büszke rá, hogy ott volt, amikor született, és akkor is, amikor a pályán aratta a díjakat. — Imperiálok nem mindig születnek. — A véletlen is közrejátszik, de a tenyésztő szerepe sem elhanyagolható... Volt egy megfigyelésem, még Bőszéníán: azok a csikók nevelődtek jobban és értek el eredményeket, amelyek többet mozogtak. Ezt a tenyésztő munkában is hasznosítottam: So- mogysárdon ma is törvény, hogy a ménesnek délben be kell jönnie, itatni. A legelőn is meg lehetne oldani ezt, de addig, amíg behajtják az állatokat, biztosan mozognak. — Lesz még Imperiálhoz hasonló? — Ügetőben itt, Sárdon is született már egy: az Api, összesen tizennyolc tenyésztési versenyt nyert és a díjai egymillió 620 ezer forintot tettek ki. Ezt a teljesítményt rajta kívül Magyarországon született ló még nem érte el. Itt, a ménesben láttuk már, hogy pályára termett: alacsony növésű volt, de olyan tisztán tudott futni, hogy azt mondtuk, ilyet még nem láttunk. A pályán nemcsak a hajtója nézett hátra, hanem a ló is, és ha látta, hogy jön utána a többi, még gyorsabban ment. Összesen harmincnyolcszor futott és huszonhárom- szor győzött. Bécsben érte el legjobb teljesítményét: 1 perc 18,9 másodperc alatt tette meg az 1600 méteres távot. Aztán kiöregedett a pályáról. Hazajött, és az volt a feladata, hogy jó tulajdonságait átörökítse. Nem sokáig fedezett: a versenylovak tragikus vége érte el, elvitte egy trombózis ... Az istállókban Imperiál- unokák és Api-utódok sorakoznak. Itthon összesen 214-en vannak. A pesti nerseny pályán pedig 195 Sárdon nevelt lovat gondoznak, és minden versenyen van esélyes induló. Vendégek sűrűn megfordulnak a ménesnél, s a látogatás nyomán nem egyszer hosszá útra indul az állomány valamelyik tagja. A* idén eladott lovak átlagára 220 ezer forintra jön ki, s egyre több vásárló érkezik úgy, hogy a sárdi ménesből kíván választani. Leszámoltak itt már 320 ezer forintot is egy lóért. Ez most a rekord. Az is előfordult, hogy a vevő az idén előre ki akarta fizetni azt a csikót, amelyiket csak jövőre vihet el. — Azt mondják, a ló okos állat — Annyira — feleli Rádoki -—, hogy őt évig megőrzi az emlékképeket. Ha elviszik arra a helyre, ahol ácsorogni szokott, magától megáll. És hűséges is, ha összeszokott az emberrel. Azt tartom, hogy a lovat úgy kell szeretni, mint egy nagyon csinos nőt S ugyanolyan keményen kell bánni vele. Volt egy hátaslovam. Elvették tőlem. Tudtam, hogy nehéz dolga lesz, aki gondozni akarja: szárral nem lehetett megfogni, csak a kemény hangnak engedelmeskedett. Üj helyén úgy kezdte a „bemutatkozást”, hogy lovasának eltörte a combcsontját s azzal folytatta, hogy egy nemzetközi versenyen berohant az istállóba és az ajtófélfa sodorta le azt aki a hátán ült. Nem bírtak vele; azt mondták, hogy visszaadják. Kikötöttem: csak akkor kell, ha megismer. Elengedték az istállóban, és szóltam hozzá. Meghunyászkodva jött felém ... Itt élte le életét a ménesben. A gyakorlópályán minden ló megmutatja, mire képes. Rádoki sok időt töltött ott éa tippjei sorra beválnak. A pálya soha nem üres: gyerekek várják, hogy megsimogathassák, vezethessék az állatot — Ha egy gyerek megszereti a lovat, sok mindent meg lehet tanítani vele. Szerintem a munkára nevelés egyik legjobb eszköze, mert a gondozása rendszerességre szoktat — A családban öröklődik az állatok szeretet«? — Négy unokám van: kettő borzasztó állatbarát. A kisebbik fiúunokámban azt látom, amire magamról emlékszem. A nagyobbik lányunokám pedig mesét is csak állatokról szeret hallani. A ménesben, a fényes, sima szőrű lovak nemes járással róják a köröket Hangos szót nem lehet hallani. Egyetlen intésből értenek a gondozók is, az állatok is. A fegyelem épp olyan, mint a pályán. Az ottani eredményeket itt alapozzák meg. 'r. Kére*» Ifflir»'
