Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK IftgsláM» ftaemfltM mega» écflstte«,) A káptalant időkben Iskolánk «• volt. Pedig es apám két idevalósi emberrel még a magas minisztérium lépcsőit is megjárta, hogy iskolát és tanítót kapjon Töreki. Elmentek a káptalani fökormányzóságra is, miután a kultuszminisztériumból azzal küldték el őket, hogy forduljanak a papokhoz. Elvégre Töreki az egyházé, mondták. A főkormányzó úr is kiadta apámék útját, mondván, hogy szegény a káptalan. Mi aztán megcsi- ' náltuk az iskolát 1045-ben, volt papi birtokon, államosított gazdasági épületben. Később kultúrotthont is ragasztottunk hozzá. A negyvenes és az ötvenes években 70—80 gyerek koptatta itt az iskolapadot, s három tanító adta föl nekik mindennap a leckét. A petróleumlámpát, igaz, elég későn tettük a kamrába, de eltettük. 1964 óta villanyunk van. A gyerekeknek játszóteret, a fiataloknak klubhelyiséget építettünk. A töreki ember nem röstell a közért dolgozni, csak meg kell neki magyarázni, mivégre az a munka, amit kívánnak tőle. Szorgalmas nép ez, elhiheti. Évente ezen a kis településen 7—800 állatot hizlalnak. Baromfiból 2—3 ezret visznek a siófoki piacra, tojást mintegy 50 ezret adnak el évente. Naponta 160—170 liter tejet küldenek a gyűjtőhelyre. Zöldség, gyümölcs terem a kertekben, s a portákon egyre több a birka és a házinyúl.” Lassan, megfontoltan beszélt. Töreki apostola „Most az a legfontosabb, magyarázta,' hogy építési engedélyt kapjanak azok a fiatalok. akik itt akarnak élni, családot alapítani. Tizenhat töreki fiatal várja, hogy házat építhessen a szülőfalujában. Nekik nem kerülne pénzbe a telek, mert a szüleiktől megkapnák. Tizenhat fiatal! Gondolja meg: kétséges-e a jövője annak a településnek, amelynek életét fiatalok garantálják?” Vajon hányszor, hány helyen, hány embernek mondta el mindezt? Hány lépcsőt járt, hányszor várakozott titkárságokon, hányszor fogta vaskos ujjai közé a tollat, hogy levelet írjon különböző hivataloknak, bizottságoknak, szerveknek. Hányszor ült vonatra, autóbuszra, hogy Kaposváron a megyei tanács, Budapesten pedig az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium vagy a Váti illetékeseivel, szakembereivel tárgyaljon? — Az a lényeg — mondta —, hogy 1980 tavaszán elkészült Töreki rendezési terve (a pécsi tervezők soron kívül elkészítették), s a novemberi tanácsülésen kimondatott, hogy nem külterületi lakott település többé, hanem belterület, Siófok város része, következésképpen fejleszthető. Azon a tanácsülésen nagy kő esett le a szívemről. Végre biztos lehettem abban, hogy Töreki élve marad. Az emberek is nagy örömben voltak, de néhányan megjegyezték: nem hittük volna, hogy sikerül. Mert a közélet iránt érdeklődők tudták ám, hogy a város nemigen akarta Törekit „fölvállalni”. Siófok ugyanis attól tartott, hogy elkezdünk követelőzni, ha városrész lesz a településünk. Hogy utat, vizet, szennyvízcsatornát akarunk tüstént, s köztudomású, hogy a városnak magának is éppen elég a gondja, s a pénze kevés. Nem követelőzünk. Most csak az út a fontos, hogy mielőbb autóbuszjáratunk legyen, hogy bekerüljünk a város vérkeringésébe. A többit maid meghozza a jövő... Azt kérdeztem tőle, hogy mindazért, amit tett, tesz pátriájáért, hálás-e a lakosság? Érzi-e az emberek megbecsülését, szeretetét? — Néha igen — felelte. —Amikor gondjuk, bajuk van, rendszerint hozzám jönnek tanácsért Különösen, mióta » telkeiket beépíthetik, illetve eladhatják, sok a hivatalos teendő. (Van, aki három-négy telket is értékesíteni akar.) Hozzám járnak a hivatalból érkezett levelekkel is, hogy magyarázzam meg, mi áll bennük. Bizony, nehéz azokat a leveleket megérteni. (Én már tanácsülésen is szóvá tettem, hogy egyre érthetetlenebbek a hivatalos levelek és a beszámolók. Miért kell minden második mondatban például a „volument” és a „kapacitást” leírni. Az utóbbi helyett nem lenne például érthetőbb a „teljesítő erő”?) Szóval, amikor az ügyes-bajos dolgaikkal hozzám fordulnak, tudom, hogy becsülnek, bíznak bennem. Ennyi nekem elég. Persze, vannak olyan emberek is, akik nem tudják elképzeli, hogy' én a közért ingyen dolgozom. Amikor megkaptam a Tegyünk többet Somogyért! kitüntetést, nemrég meg a Siófokért-emlékérmet, azt hitték, valami nagy pénz járt ezekkel a kitüntetésekkel. Egyszer föl is bosszantottak, de nagyon, ötvenezer forintot kapott a körzetem a tanácstól a kiemelkedő társadalmi munkáért Valaki erre kenetes hangon megjegyezte: „Sokat dolgozik az Antal Imre, megérdemelte a jutalmat.” Mintha nem a körzetem, Töreki, hanem én, Antal Imre kaptam volna azt az ötvenezer forintot Erre bizony fölment a pumpám. Akkor ki fizetett engem, mondtam a falugyűlésen, amikor földet osztottam nektek (ma is tudom pontosan, ki hány holdat kapott), amikor rátok kellett tukmálni a jogos részt, mert húzódoztatok tőle, „hátha visszajön a káptalan”. Mondjátok, mit kaptam én azért, hogy 48-ban odaálltam bontani az urasági épületeket, s közben agi- 1 általak benneteket, hogy kövessétek a példámat. (Háromszáz légköbmétert bonthattunk fejenként, s a harminckét jogosult közül csak nyolc ember mert kezet emelni a volt uraság tulajdonára.) Nos, mondjátok meg, fizetett-e akkor valaki engem? An balék — akárcsak a többi nincstelen — 1948-ban kapták a telket (több telkük most sincs), s 49-ben már fedel volt a fejük fölött, — Akkor még csak egy szoba-konyha állt — mondta a házigazda. — Gyorsan megcsináltuk, iparkodtunk, hogy mielőbb a magunkéban lehessünk. Az építkezés csak ezután kezdődött. — Azt hittem, sose lesz vége — sóhajtott Antalné. — Itt minden darab tégla elvett sz erőmből valamennyit. Ha jól számolok, hét éve fejeztük be az építkezést. Hiába... Közben négy gyereket is felneveltünk. Eközben Antal Imre, az ácsmester, másutt is épített. Kilitiben és Ságváron egész „utcát”; Akarattyától Fonyódig sok-sok villát, családi házal — Jó volna most annyi százforintos — ls- fyintett mosolyogva. Végigsétáltunk a falun, —• A tihanyi alapítólevél szerint T2 család élt itt András király idejében — magyarázta. — Az apátság szolgálatára rendelt kézművesek. Bognárok, szíjjártók, kovácsok, fazekasok. Most 324 lakója van Törekinek, s az átlagéletkor .34 év. 97 lakóház épült eddig, s összesen 176 telkünk van a beépítettekkel együtt. A lakosság az állami gazdaságban. a vasútnál, a balatoni üdülőkben, vagy Siófok üzemeiben dolgozik. Hatan magángazdálkodók. Töreki túlsó végén megálltunk, néztük « Balatont. Puha pasztellszínek, a távolban ős Tihany sziluettje. — Ez a környék legmagasabb pontja — mondta. — Néha, ráérős óráimban kiballagok ide, s elnézegetem a tájat. Nem tudom megmagyarázni, mi történik velem ilyenkor, de ezeket a nehéz tagjaimat egyszerre köny- nyűnek érzem, mintha fölemelne valami erő. Ennél szebbet, azt hiszem, sehol a világon nem tudnának mutatni nekem. Acsszekercéhez szokott erős keze a magasba lendült, s mutatóujjával megérintette a tihanyi apátság tovnvait. való aratásra. Anyai ükapám Veszprém környékéről húzódott le Siófokra, az akkor még szerény kiterjedésű, gyéren lakott halászfaluba. Én a siófoki rokonokhoz kerültem, tőlük jártam iskolába, Siófokon tanultam az ácsszakmát is. Mégsem szabadultam könnyen a káptalani földtől. Én is csak akkor, amikor mindenki megszabadult, valamennyi cseléd és zsellér, amikor a papi birtokokat felosztottuk. Benne voltam a bizottságban, s akkor éreztem először, hogy érdemes volt a világra jönnöm. Még egyszer mondom: bennem nem szépült meg a múlt, mint a régi öregekben, én a régi világról csak keserű szavakat tudok mondani. Azt beszélik, hogy az idő elfeledteti a cudar emlékeket, s az emberben csak az marad meg, hogy jó volt fiatalnak lenni. Én erre azt mondom, jó volna ma fiatalnak lenni, de nem szeretném újra élni az ifjúságomat. Nem szeretnék még egyszer 12 évesen napszámba járni, 16 évesen éjszaka kettőtől este 11-ig a tarlón dolgozni, nem szeretnék még egyszer világháborúba menni, fogságba kerülni, maláriát kapni. A pohárért nyúlt (beszélgetés közben egy kis bori tál is került az asztalra), s azt mondta: — Ma töltöttem be a hatvanadik esztendőmet. Nagyot néztem. — Ezt csak most, és így mondja?! — Elteltek az évek — vonta meg a vállát. Nem látszott fáradtnak. Pedig alig egy órája tette le a szerszámait. Emlékeztetem egy régebbi beszélgetésünkre. 1977 januárjában találkoztunk először, itt. Törekiben. Ugyanebben a székben ültem, s az asztalon akkor is fehér bor volt, Antal Imre termése. Az életéről és Törekifői kérdezgettem. Tudtam, hogy ez a két téma elválaszthatatlan egymástól, s azt is, hogy Antal Imre — e település képviselője a siófoki tanácsban — Töreki életéért harcol. „Sorvadásra ítéltettünk, de nem akarunk elsorvadni”, mondta s mandulavágású szeme összeszűkült. „Töreki élni akar és szerintem élni is fog. Az az út, amelyen hejött az autójával, nem régóta létezik. Három évvel ezelőtt ilyen időben megsüllyedt volna a kocsija. De Töreki népe hetvenezer forint, értékű társadalmi munkát végzett azért, hogy télvíz idején egyáltalán közlekedni lehessen errefelé, ötszáz köbméter murvát hordtunk a bekötőúlra. Persze, ez még nem az igazi. Ahhoz, hogy buszjárat legyen, sokkal jobb útra van szükségünk. Higgye el, nem az elfogultság mondatja velem: Töreki élet- képességéhez nem fér kétség. Ha visszanézek az elmúlt évtizedekre, mit látok? Csakis azt, hogy előbbre jutottunk. A házakat, ugye látta. Nem mondom, hogy paloták, de tisztességes épület valamennyi. (Közülük Tudom, nem őrül, hogy apostolnak nevezem. Talán nem is köszön majd vissza, ha legközelebb találkozunk. Neki erről a szóról különböző szentek jutnak az eszébe. A szentekről pedig a papok, a papokról a veszprémi káptalan, s a hajdani cselédélet. Az utóbbiról szólva ma is kemény ostorcsapás minden mondata. Mintha tegnap vitatkozott volna össze az intézővel valamelyik aratótársa ügyében, makacsul ismételgetve igazát, tényekkel acélozott érveket szegezve dühös frázisok ellen. (így vitatkozott Törekiért is mindenkor, ha kellett. Sohasem indulatosan, nagy hangon, kivörösödött arccal — Antal Imrét nehezen lehet kihozni a sodrából —, hanem higgadtan, rövid pórázra fogva a mondatokat, de szívósan „lerázhatatlanul”.) Azt mondta: — Én elfelejtettem a gyermekkori meséket, kimentek a fejemből, pedig nekem is volt nagyapám (a század elején szegődött Törekipusztára cselédnek), aki a hosszú téli estéken szabadságharcosokról mesélt. Voltak itt még nagy mesélők mások is, öregemberek, asszonyok, akik sokat tudtak a régi. szerintük csodaszép világról. A gyerek, aki én voltam valaha, a bőrén érezte, hogy az a világ, amelyben él, nem a mesék világa. de akkor még elhitte — melyik gyerek nem hisz az öregapjának —, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép világ... Mondom: a mesék kiröppentek a fejemből, szép, régi népdalokat se tudok, de hát aki 16 éves korában már teljes értékű kaszásként kereste a kenyeret az aratóbandában, annak nemigen volt ideje és kedve danolászni. Megjegyeztem azért én sok mindent. Megjegyeztem, és sose felejtem el, hogyan bántak a nincstelen cseléddel, vagy a kicsiny földjéből megélni képtelen zsellérrel a káptalan urai, megjegyeztem egy életre, hogy a kenetes prédikációk mögött néha egészen közönséges érdekek lapulnak (a papi birtok cselédeinek kötelező volt templomba járniuk, de aratáskor nem volt ám bűn, ha vasárnap is dolgoztunk; olyankor senki sem mondta, hogy gyerünk nagy- misére, mert „meg van írva, hogy az úr napját megszenteljed”), ezért aztán, amint lehetett, mentem mesterséget tanulni, el akartam szakadni a káptalani földtől. Apámnak három holdja volt, de abból nem lehetett megélni (hárman voltunk testvérek), ezért rászorultunk * napszámra, a részért I Szapudi An-'
