Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-15 / 191. szám
Most a fekete tanya a menő. Azt hordja vízparton a tizenéves esi tri, a húszas fiatal, no meg az idősebb „ifjú", összesen négy darab háromszögből áll, továbbá három pántból, és nagyon kevés nőnek áll jól Ezért hordják. A Balaton-pavton divatos, magára adó riő enélkül nem jelenik meg. így aztán az elmúlt hetek kánikulája nem mindennapi örömöket nyújtott a strandok férfitársadalmának. gondot csupán az okozott, hogy a ropogósra sült, fekete fürdőruhás hölgyek — kerületüktől eltekintve — a megszólalásig hasonlítottak egymásra. S X-né, aki felöltözve mágnesként vonzott minden férfiszemet, most hiába billegett végig a parton: útját érdektelen tekintetek követték, Még mondják azt, hogy r.em a ruha teszi az embert I Be is csaphatja a szemlélőt, nem is akárhogyan! Ott volt például az a derékig érő hajú, divatos, bő strandruhát viselő lány, aki X-net követte. Öt bezzeg megbámulták, s izgatottan vártak, mikor lép ki a kabinból, ahová tartott. Múltak a percek. A várakozás izgalma a tetőpontjához közeledett. Nyílt az ajtó... A csalódottság moraja egyhangúlag tört fel a torkokból. A bő ruha jótékonyan takarta a valóságot, mely szerint az ifjú hölgy hamarosan anyai örömök elé néz ... Aznap a legnagyobb csalódás mégis a bódéiéban lőtt kukoricát árusító fiatalembert érte. ugyanis megjelent a konkurrencia. Rozoga kerékpárral érkezett a vétel y tá rs. csomag tartó j ára meleg vízzel telt edényt erősítve. Békésen járta végig a partot, ízletes, étvágygerjesztő főtt kukoricát árusítva. Fogyott is a portéka: percek alatt elkapkodták. S ekkor odalépett a bódétulajdonos, és az árus. engedélye után érdeklődött. Hogy milyen jogon, senki sem tudta. Ment a „maceráiás”, csak nem akarta aobanagyni a bódé-tulajdonos, míg a kerékpáros áruja szép csendben elfogyott... Nagyokat harapva a tin im eledelből most már bekapcsolódtak a vitába a nyaralók is. „Mit piszkálja ezt az embert, hagyja már békén! Uram, hozza csak délután is a kukoricát, ígérjük, hogy megvesszük.” A közelben sütkérező tanácsi dolgozókat is felháborította az eset, hiszen hivatalból , tudták, hogy hol, ki, mikor és mit árusíthat. Ugyan mi jogon vonja felelősségre a bódétulajdonos a kerékpárost? Aztán kiderült, mi bántja a lelkét. A kerékpáros öt forintért árusította portékáját, és nem hétért, mint ő ... Leleményes embereké a világ. Ki jogosan és jóra használja ügyességét, mások ugyanezzel a képességükkel igen nagy kárt tudnak okozni. Például az az ember, aki — a kölcsönző legnagyobb örömére — bérbe vett mindenféle drága stranderzközt. Aztán, „hozzácsapva” a zöldséges szél lovasát, eltűnt. Karnis igazolványt használt, így sikerülhetett a művelet. Távozását nem követte hangos tetszésnyilvánítás. S azokért az ifjú titánokért sem rajongta : a fürdőnek, akik a sekély vízben gyermekeiket lubickoltató szülőket és csemetéiket figyelmen kívül hagyva lefoglmtáic a termetet, s heves iabdázásuk következtében nem egy nyaraló kóstolt alaposat a Balaton vizéből. Nem értettük, mit keres ugyanitt a széllovas! A „vízi paripa” tulajdonosa maga is kezdő volt, egyelőre csak próbálgatta (vagy fitogtatta?) tudományát. Ki veszi észre onnan, a vitorla mögül a pancsoló apróságokat? Egy rossz mozdulat, s a baleset máris bekövetkezett. Odébb lett volna hely — akkor viszont senki sem látta volna a bronzbőrű vízi zsokét... A sok apró bosszúság ellenére azonban elégedettek lehettek a nyaralók a rég nem látott, hosszan tartó kánikulával. Mindenesetre ennyiszer még nem hallottam sóhajtozni az embereket, hogy „Fene ebbe a melegbe, csak esne már!” A. A. Emberekről írtam Beszélgetés Kertész Ákossal Rajzos utazás a fantasztikum világába A műteremben szinte eltörpül a rajza fölé hajoló fiú. Neki lényegtelen, hogy milyen a környezet; elég egy parányi hely a fotel szélen, egy darab papír, toll, ceruza, s a képzeletében alkotott kép máris életre kel.. Paksaméta fekszik az asztalon : eddigi rajztermésének töredéke. — Ez az „autós-időszakból” való; harmadikos—negyedikes koromban összetört autókat rajzoltam. Ezek pedig légi csaták, amelyeket filmeken láttam — magyarázza Leitner Barna. Alig néhány napja érkezett haza Artyekből. A négyhetes üdülést rajztehetségének köszönheti: ez volt a fődíja a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza által hirdetett pályázatnak. Tizenháromezer rajz közül a kaposvári kisdiák munkáit ítélték a legértékesebbnek. — Három rajzot küldtem be; az egyiket ugyan elég gyengének tartom, de a másik kettő megtetszett a zsűrinek. Nem tudom, melyikek, mert együtt állították ki őket. Gagarin űrrepülésének évfordulója alkalmából írták ki a pályázatot, így a téma adva volt. Több tudományos-fantasztikus filmet is láttam, s ezeket egy kicsit továbbgondoltam ... Ezután rajzainak konstrukciójáról. tartalmi elemeiről, színeiről beszel. Megpróbálja feltárni az értékeket, és látja a hibákat is. Ez már nem ösztönös rajzolgatás! Tudatosan, előre „átgondolja” a képet, s ha úgy érzi, hogy nem jó, újból nekifog. És várja a véleményt, a kritikát is, amit hozzáértő embertől kap, hiszen édesapja festőművész. — Sokat elleshetek tőle. Az ó képeit is megpróbálom megérteni. Én csak ceruzával, tollal, pasztellel dolgozom, de nekem olyan, mintha festenék.., Az artyeki üdülésből Barna nemcsak élményekkel tért haza: rajzaiért kapott díjai most újabbal gyarapodtak. — Artyekben t» hirdettek rajzversenyt ; erről azt hittük, hogy altá- bori szintű. Az eredményhirdetéskor derült ki, hogy megnyertem az össz-ar- tyeki pályázatot, amelyen hetven ország gyermekei vettek részt... Az első percekben el sem akartam hinni, hiszen nálam nagyobb, jobban rajzoló gyerekek is voltak ott. Talán azért sikerült, mert komolyan vettem a feladatot. Még esak tizenkét éves, de máris komoly sikert könyvelhet eL I. É. — Mikor kezdett el írni? — Aránylag elég későn. Sok minden érdekelt. Még színész is akartam lenni, de hát beszédhibás voltam, s ez lehetetlenné tette számomra ezt a pályát; ezért kerülőutakat kerestem. Érdekelt a színházi rendezés, fölvételiztem az operatőri szakon, s máig is sajnálom, hogy nem sikerült. Huszonkét—huszonhárom éves fejjel írtam meg az első novelláimat, forgatókönyv-vázlataimat. Később már íróként kerültem vissza a filmhez, de addigra jó néhány írásom megjelent. — Munkásként kezdte. — Igen, érettségi után átképzésként tanultam ki egy szakmát. Máig is büszke vagyok arra, hogy jól kvalifikált szakmunkás, lakatos és hegesztő lettem. Az Ikarusban kezdtem dolgozni, majd négy év után az V. számú Autójavítóhoz kerültem. — Mennyi ideig dolgozott fizikai munkásként? — Tizenkét évig, és nem bántam meg. Megtanultam dolgozni, s állítom, hogy hasznos volt. Nem félek a fizikai munkától, de nem is fetisizálom, mert tudom, mi az. Szerettem a munkámat: a karosszériakészítés, -javítás akkoriban még szinte teljesen kézműipari volt. — Nem voltak illúziói a fizikai munkával kapcsolatban? — De voltak. Hogyne lettek volna! Én a negyvenes években voltam kamasz, és megfogott a múltból örökölt munkásmozgalmi romantika, ahogy ezt később az egyik regényfigurámban, Vali alakjában próbáltam meg leírni. Magam is hasonlókat éltem át. Aztán igyekeztem leszámolni ezekkel; a Makra voltaképpen erről szól, de mégsem sikerült megszabadulnom egyfajta, nehezen megfogalmazható idealizmustól. — Evekig kereste az utat, amely íráshoz vezetett. — Igen, kerestem, csak épp nem egyértelmű örömmel. Töprengtem valami közbülső megoldáson: hogyan tudnék azért lakatos is maradni. — Megváltozott-e élete írásainak megjelenése után? — Nem volt ez határozott fordulópont. Egy idő után idegeskedni kezdtem, hogy kevés időm jut az írásra, közben a Művelődésügyi Minisztérium és az írószövetség ösztöndíjpályázatot hirdetett, s megpróbálkoztam vele. Már a harmincadik évemben jártam. így kerültem a bölcsészkarra. Formálisan még a gyárhoz tartoztam, de nyilvánvaló volt, hogy többé nem megyek vissza az üzembe. — Szívesen vállalta a tanulást? — Éreztem, döbbenetes rések vannak a műveltségemen. Szerettem egyetemre járni, a nálam tíz évvel fiatalabbak közé, én magam is megfiatalodtam általuk. így kétszer voltam fiatal: másodszor éppen a hatvanas évek első felében, S nem szólva arról, hogy a napi Milyen lehet az unokám? Az idős ember fölemelkedett a kerítés kőlábazatáról. Néhány lépést tett a közeledő csorda felé. Mindkét kezét megemelgette, mintha aprójószágot akart volna hesseget- ni. — Ne, Bimbó! — szólt rekedten a csoportból kiváló egyik marhára. Inkább csak köszönésnek szánta e két szót, hiszen a kezes állat fürge léptekkel célozta meg a kitárt kaput. — Bekötöd, annya? — kiáltott be az udvarra. — Be. Maradj csak. Az öreg visszaült a helyére. Azaz inkább csak félfenékkel támaszkodott, hátát a rozsdás vaskerítésnek döntve. — Most csak ez az egy maradt. Minek több? Nincs értelme. Már úgy mondva, mire a haszna? Ugye, van ez a kis nyugdijain, a vízügytől mentem el négy éve, meg ha hívnak a tsz-be, helyettesíteni, hajtom a lovakat. Szeretem az állatokat. Pusztai gyerek voltam, urodalmi cseléd Kopár pusztán. Húsz éve költöztünk ide. Amikor megvettük, modernnek számított ez a kétszobás, előszó!,ás ház, de most már jócskán kellene költeni rá, kívül. belül. De magunknak? . . . Elhallgatott. Kell-e kérdéssel bíztatnom, hogy folytassa? lllik-e? Hatalmas port kavarva egy 1500-as L,ada húzott el előttünk. — Azt mondják, a fiamnak is van már kocsija. Wartburg. Nemrég Kurkó Pista komám látta, amint keresztülhajtott a falun. Egy ideig szótlanul hallgattuk a falusi alkony egybemosódó neszeit. — A kisunokám tavasszal múlt három éves. Amikor elköltöztek tölünk, már tudtuk, hogy lesz. En a menyemet hibáztatom, hogy kenyértörésre került a dolog. Egyszer csak azzal állt elő, hogy udjuk ki a jussukat, a százhúszezer forintot. Mivelhogy kocsit akarnak venni. A fiam nem szólt, lesütötte a szemét. A felesége meg csak mondta: — Ez a mamlasz nem merte kérni, hát nekem kellett vállalnom ezt is. — Miféle jussról beszélsz? — Hát ennyit adtak a lányuknak, a fiukat is megilleti ez az összeg. Tényleg ennyit kuporgottunk össze hat—hét év alatt, hogy valamivel segítsük, ha férjhez megy. Mármint a bútoron felül. Neki is álltak nyomban építkezni Kaposváron. Persze, az én pénzem nélkül is boldogullak volna. Jómódú ember a nászom, áfész-felvásárló, és igazán érti a dolgát. Gyönyörű házuk van a fiataloknak. Igaz, már jó esztendeje nem jártunk náluk. Ok is évente ha két- szer-liáromszor jönnek, ükkor is csuk nehuny árura A nejem villanyszerelő, hét végeken sokat maszekot. De aztán minek? Gyerek nem jelentkezik náluk. Ahol meg lett, a kis Csaba ... Öt meg sose láttam. El tudja ezt képzelni? Hogy itt lakik húsz kilométernyire, és még azt sem tudom, milyen a haja, a szeme, a formája . .. Sokat tépelődöm: mennyiben vagyunk hibásak, mi az asz- szonnyal? Máskent kellett volna cselekednünk? Amikor kértek azt a rohadt százhúszezret. És ha odaadom? Igaz, még tíz hiányzótt, de én azt mondtam hirtelen, hogy ötven van a takarékban. Az egyik könyvön annyi is volt. Arra szántam a százhúszat, hogy lakáshoz segítem őket, ezt jól tudták. Vagy úgy, hogy ezt teljesen felújítjuk, esetleg bővítjük, vagy vásárlási, építési lehetőséget keresnek majd a városban, ahova a szakmájuk köti őket. De nekik most kocsi kellett, mert mindenkinek van az ismerősök közül, és különben is mindig rosszul lesz a buszon, kiváltképp most, a gyerekkel ... En már hajlottam volna a szóra, de a feleségem kitátotta a száját: — Az én pénzemen nem furikázik senki fia, lánya! Majd vegyetek a saját keresetetekből! — Na, ettől kezdve pokol lett a együttélés, ami már korábban is sok koccanással járt. Jó két Itonap múlva a menyem kapkodva csomagolni kezdett. A fiam végül kinyögte: eltartási szerződés kötöttek a városban. Amikor a teherautót megláttam — ugye, a szobabútor az övüké volt —, be akartam szaladni a házba és kihozni az eldugott takarékkönyveket. De a feleségem rám ripakodott: „Hadd menjenek! Majd megtudják, mi az. maguk kenyereit lenni!" De szerencséjük volt. Mondjam azt, hogy hála Uten? Alig fél év múlva meghalt az öregasszony, és szépen megörökölték a házat a tágas belsőseggel. Tavaly meg a kert felét kisajátították, gondolom annak az árából került autóra is. En meg csak kiülök ide, várom a csordát. És mindig hallom a menyem utolsó mondatait, melyeket a teherautóról kiabált le: — Engem itt többet nem látnak, de az unokájukat se! — Ha egy hároméves forma gyereket megpillantok, arra gondolok: ilyen lehet az én unokám. Vagy ha nem. akkor milyen? Lehet, hogy sose tudom meg? Paál László nyolc órai munka után egyszeriben időmilliomos lettem, hiszen addig legföljebb éjszaka írhattam. — Mi foglalkoztatta első írásaiban? — Az igazság, hogy mindaz, amit meg akartam valósítani, valójában „válasz” volt az akkori, kortárs irodalomra; ezt akartam feltárni, s megmutatni, milyen is a valóságban mindaz, amiről írnak. Persze akkoriban sok mindent nem tudtam, amit azóta már. tudok, az írás esztétikájáról, a művészetről: nem sejtettem, mennyire közömbös maga a téma, ahhoz az attitűdhöz képest, amivel az író maga a valósághoz viszonyul. A környezetemről szándékoztam írni, a szakmunkások világáról. Írásaimra ráragasztották a „munkásirodalom" címkét, de kedvenc költőm ellenére is azt vallom: a munkás nem „új nép”, nem „másfajta raj", hanem épp olyan, mint mások. Ez volt a meghatározó élményem. Erről szándékoztam írni. Ezt is tettem, de félreértettek, másként magyarázták. — Az íráson kívül most mivel foglalkozik még? — Dramaturgként, forgatókönyvíróként dolgozom a filmgyárban, így életem nem kötetlen. Ily módon persze rendszertelenül dolgozom. Csak nagyobb egységekben tudok írni, s ha egyszer nekikezdek, igyekszem másra nem figyelni. A filmgyári munkámat szívesen végzem, éppen azt szeretem benne, ami ellentéte az írói tevékenységnek: az író magányos, a filmgyártás csapatmunka. — Melyik műfajt kedveli leginkább? — Regényírónak tartom magam, mégis a novella az, amit legjobban szeretek. — Melyik könyve hozta meg igazán a sikert? — A legnagyobb sikert a Makrával értem el, de ezt sajátos módon vettem észre. Kezdtem ugyanis kétségbeesni, hogy romlik a memóriám, nem ismerem fel az embereket, mivel azok is köszöngettek, akik addig észre sem vettek. Az eredmény ? Inkább szorongást váltott ki bennem a siker, mintsem örömöt. Na, azt nem állítom, hogy nem esett jól... — Hősei bizonytalanságot hordoznak magukban a Makrában, a Sikátorban... S tu lan épp ezer t torkollik sorsuk tragédiába. > — Minden regéh y hősöm tétovasága rendkívül erős, morális magatartást takar. Korunkban ez a morális tartás meglehetősen ritka, olykor már-már nevetséges. Egyébként attól, hogy egy történet tragikus, még nem biztos, hogy az írónak az a véleménye, hogy az ábrázolt magatartás mindig tragédiával végződik. I Sz. B. SOMOGYI NÉPLAP Olcsó kukorica és egyebek