Somogyi Néplap, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-08 / 158. szám
Mintha villám hasította volna a földet, némely helyen másfél — két méter mély sebet ütött rajta. Látványnak is megrendítő. A kirándulóknak varázslatosan szép törökkoppányi dombokon húsz év óta nem okozott akkora pusztítást a víz, mint most, június negyedikén, s még inkább ti- zen hatódd kán. A Török'-kúthoz közel kialakított sportpályát méteres iszapréteg borítja. Az üt két oldalán, mint télen a letakar itott hó, hatalmas termői öldkupacok. — A háromnegyed óra alatt lezúduló száz millimé- ternyi csapadék annyi termőföldet hordott le a dombokról, hogy a megye összes tehergépkocsija sem tudná talán visszaszállítani. Matesz Pál, a szövetkezet elnöke mutatja a siralmas látványt, s csendesen hozzáteszi : — Elgondolkodtatott bennünket ez a csapás. Eddig is úgy-ahogy próbáltuk védeni földjeinket — hiszen folyamatban. van egy nagyszabású alagcsövezés, vízrendezés —, de valami mást is kell tennünk. — Mire gondoltak? — Ha kapások kerülnek a domboldalakra, és- hová kerülhetnének, hiszen nekünk nemigen van sima táblánk, akkor feltétlenül gyepsávo- kat kell beiktatnunk. Igaz, ez zavarja a mezőgazdasági művelést, de valahogy meg kell fékeznünk a termőréteget .lepusztító víz rohanását. Ha hozzáteszem, hogy jeget is kaptunk, (ez főként a háztáji területeket sújtotta, kisebb részben a borsót, répát), akkor nem kell sok szó ahhoz, milyen aggodalmaink vannak a növénytermesztésben. Hogy milyen kieséseket okozott „mázsákban” ez az eső, azt pantosan talán senki sem tudná megmondani. — Veszteség lesz, az biztos, De milyen az ember? Reménykedik. Ha most el is vett, azért talán valaínit majd vissza is ad a természet. — Matesz Pál nézi a barlangnyi mélységű vízmosást. — Be kell járnunk az összes táblát, és betemetni ezeket a szakadékokat. Életveszélyesek... Egy esokornyi borsó tövestül Tarüos Karoly főag- ronómus kezében, — Nézd, ilyen! A félig elszáradt hüvelyeket bontogatják, vizsgálják a szemeket. — Azt hiszem, néhány nap múlva kezdhetjük a betakarítást. A íőagronómus bólint, aztán folytatja az útját. A bor- sócsokor ott hever az asztalon. — A7j idén foglalkozunk vele először — fűzi hozzá magyarázatként az elnök —; a kiskörzeten belül, a ka- rádiakfól kaptuk az ötletet. Hasznos dolog ez a kiskör - zet. — Mennyiben ? — Mindig van valami új, mindig van valami jó tapasztalat, amit hasznosíthatunk. Négyen tartozunk ösz- sze: Karád, Kisbárapáti, Ná- gocs és mi. Hasznos szokás, hogy nyár elején határszemlét tartunk mindannyiunknál, aztán őszintén megmondjuk egymásnak a véleményünket. Sokat lehet ebből tanulni. — Sokan a tapasztalat- szerzést csak száz kilométereken kívülről tudják elképzelni ... — Sajátos és egy kicsit érthetetlen dolog: a hasonló körülmények között dolgozó szomszéd olykor sokkal többet adhat. Mi az idén úgy döntöttünk, nem markolunk sokat, néhány kiemelt feladatot határoztunk meg. de azt szeretnénk megoldani. — Mondjon néhány példát! — Mindegyikünknél a legtöbb gondot a silózás okozta. A géphibák, a silózás elhúzódása még az őszi vetéseket is zavarta. Karád most kapott egy Hesston gépet, ennek kihasználására kompAjánlások az alkoholizmus visszaszorítására lex brigádot alakítunk. A szakvezetés egyeztette a vetésidőket, a fajtákat, hogy ne egyszerre jelentkezzen mindegyiküknél a feladat, így a komplex brigád szépen sorban elvégzi mindenütt a munkát. Hasonló módon szerveztük erőinket a szerves trágya kihordására; külön-külön ez is akadozott mindegyikünknél. Az idén még csak segítünk egymásnak az aratásban, lehet hogy jövőre ebből is komplex brigád lesz. A domboldalakon aratnak. Most még mindenki győzi saját erővel, eszközzel a munkát. Töröfckoppányban a tervezett körül várják a termést. Kevesebb, mint a tavalyi. Kész és félkész konténerek, a gépműhely folytatásában átalakítással új épület készül a melléküzemeknek. — Amit elvisz a víz a domboldalakról, meg hogy egyáltalán meg tudjuk zabolázni a vizet, ahhoz a pénzt részben innen teremtjük elő. A tavalyi hét és fél milliós eredménynek több mint negyven százalékát a három melléküzem hozta. — Biztonságot és bizonyos mértékig nyugalmat is jelent ez a tevékenység — magyarázza az elnök. — Arról nem is beszélve, hogy mióta léteznek, megfiatalodott a szövetkezet Sokan visszajöttek. Varroda működik, konténert és úgynevezett kötőelemet — vagyis különböző méretű csavarokat — gyártanak a szövetkezetben. Több mint tizennégy millió forint termelési érték kerül ki innen. — Ahhoz, hogy a mi adottságaink között a mező- gazdasági termelésben előrelépjünk; hogy kivédjük egy- egy a mostanihoz hasonló természeti csapás hátrányait. nélkülözhetetlen ez az ágazat. Mikor a vízmosásoknál jártunk, az elnök homloka ráncos, gondterhelt, szomorú volt. Itt, ebben a pengő kalapácsoktól, esztergagépektől hango^ üzemben kisimult az arca. — Bízom abban, hogy a számításaink az idén is beválnak ... Az úton vontatók dübörögnek, szekerek kocognak. A széna utolját hordják a rétről. A nyár kezdete ez — Törökkoppányban. Vörös Márta hajtás eredményeit a bűnözéshez vezetett italozás visz- szaszorításában, és véleményezte annak az élőterjesztésnek a tervezetét, amelyet a Minisztertanács elé terjesztenek az a|lkohoiiz- mus elleni küzdelem további fokozása érdekében. A témák időszerűségét elgondolkodtató statisztikai adatok támasztják alá. Mindenekelőtt az, hogy Magyarországon az utóbbi öt esztendőben — tehát 1975-höz viszonyítva — az alkoholtartalmú italok fogyasztása 16,8 százalékkal emelkedett. Ismeretes, hogy a kormány 1977-ben hozott határozatot az alkoholizmus elleni átfogó társadalmi fellépésről. Az eredményeket veszik számba és meghatározzák a további teendőket az italozás felszámolásáért, annak az előterjesztésnek az alapján — várhatóan 1982- ben —, amelyet az Egészségügyi Minisztérium állít össze. Dr. Kiss Elemér főosztályvezet ő ismertette az alkoholizmus elleni országos bizottság tagjaival a tervezett intézkedéseket. Például az alkoholmentes italok szélesebb körű elterjesztése, így az alkoholfogyasztás megelőzése érdekében. Jó jél. hogy az állami nagyipar — sör-, szesz-, bőripar — mellett egyre több állami gazdaság és különböző társulások is bekapcsolódnak ilyen italok gyártásába. Barlangnyi mélységű vízmosás a kukoricában Hasznos szolgáltatás Igénylik a szakemberek, a diákok A kaposvári könyvbarátok tudják, hogy a kölcsönzés ugyan leggyakoribb szolgáltatása a Palmiro Togliatti Megyei Könyvtárnak — de nem az egyetlen! Négy éve működnek itt a különböző szakrészlegek, s az intézmény, mint a megye legnagyobb könyvtára, bizonyos szakkönyvtári feladatokat is ellát; munkatársai gyors tájékoztatást adnak, irodalomjegyzék-összeállításokat készítenek, kiadványokkal szolgálnak és — könyvtárközi kölcsönzés keretében például — Jcülföldí könyvtárak állományához is hozzájuttatják az olvasót. A műszaki szakterületre vonatkozó szolgáltatások közvetlenül a könyvtár inűszaki tájékoztatásától igényelhetők, s az ilyen tájékoztatás a szakemberek napi munkáját segíti, hasznos támpont a tanulmányok folytatásához kapcsolódó irodalmi feldolgozásoknál. A Bánki Donét Gépipari Műszaki Főiskola kaposvári konzultációs központjának levelezőtagozatos hallgatói közül például akik a szakdolgozatukat készítik, szívesen élnek azzal a lehetőséggel, amit a megyei könyvtár műszaki tájékoztatása nyújt. Mindezt abból a „bemutatkozásból” tudjuk, amelyet Csapó Tamásné műszaki tájékoztató könyvtáros tett közzé a Somogyi Műszaki Szemle idei első számában. Ott olvashattunk arról az elhatározásról is, miszerint az MTESZ megyei szervezetének kiadványában ezután rendszeresen közlik az alkalmazott műszaki tudományok területéről beszerzett, a legfrissebb szakirodalmait ismertető összeállítást. Azóta megjelent a szemle második száma, s nem hiányzik belőle az ígért melléklet: a megyei könyvtár műszaki tájékoztató könyvtárosa huszonkét kötetet ajóM. Valamennyi az idei év első negyedében beszerzett, a somogyi szakemberek által is haszonnal tanulmányozható könyv. A hazai szakírók munkáján kívül jó néhány külföldi szerző — olykor igen keresett — műve is megtalálható az ajánlásban, néhány könyv a korábbinak átdolgozott, bővített kiadása. A szolgáltatás tovább bővíti a műszaki tájékozódás lehetőségeinek körét a megyében, megkönnyíti a választást az igencsak gazdag kínálatú szakirodalomban. Az ilyesfajta — az egyszerűbb eligazodást segítő — ajánlásra annál is inkább szükség van, mert a könyvtár könyvállománya meghaladja a 150 ezer kötetet, ezen belül a műszaki könyveke\a 11 ezer 500 at. a könyvtár^ ba járó 627 folyóirat közül is csaknem száz a műszaki vonatkozású. Konténer készül — a barcsi Unitechnek Két fő témával foglalkozott kedden — dr. Schult- heisz Emil egészségügyi miniszter elnökletével — tartott üléséin az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság: elemezte a büntetésvégreNyárelo Törökkoppányhan Gondok, remények között Napok és esketek U gyan, ki tudná megmondani: melyik nap az enyém? És azt, hogy melyik embernek mikor van a napja? Akkor, amikor valamelyiket „kinevezik” az övének? Vagy az a sajátja, amelyiken párnára hajtva a fejét elégedetten, könnyebbséget érezve, kiegyensúlyozottan összegezheti magában a nap minden percét? Mitől élezhetem sajátomnak a napot? Attól, hogy fölébredtem? Ez csupán a sors kegye; kiszámíthatatlan, hogy meddig ébredek. Attól, hogy rám sütött a nap? Próbáljon kikerülni, ha felhőtlen az ég, s ha kint állok az utcán, a téren, a mezőn. A Nap aligha felelős azért, hogy melyik az én napom. Nem vállalhat értem kockázatot a naptár sem. És nem vállalhat semmit a temérdek társadalmi, nemzetközi szervezet. Hiába lobogózzák fel az utcát, a teret; hiába bömbölik a hangszórók, hogy ma a ... ok napja van; az én napomat nem a szervezés dönti el. Az én napom az, amikor lelkiismeretfurdalás nélkül kijelenthetem, hogy képességeim szerint valamit tettem a köz javára. Miért e kérdésözön? Elárulom. A múlt héten csöngött a telefon. Egy régi orvosbarátom keresett. Nem zavarlak, csak szeretném valamire fölhivni a figyelmedet — mondta. — Tudod, minden évben megrendezik nálunk a Semmelweis-em- lékünnepséget. Az „anyák megmentőjére” emlékezve szokásos kitüntetni a kiemelkedően tevékenykedő orvosokat, egészség- ügyi dolgozókat. De az újságok mindig megfeledkeznek arról, hogy ez a nap voltaképpen az egészségügyi dolgozók napja. Igazán szólhatnátok egyszer róla ... Megköszöntem a jó tanácsot. Csakugyan — gondoltam magamban —, hiszen annyi „nap” van a mi életünkben; nők, építők, pedagógusok, vasutasok, gyermekek, bányászok napja (hogy a többit ne is említsem), miért ne lehetne egy az egészségügyi dolgozóké. De hát honnan venném a bátorságot, hogy döntsék ebben? Nyomozni kezdtem. Kapaszkodó után kutattam, amely eligazít. Mondták, hogy valamikor régen, az ötvenes években mintha a szakszervezet döntött volna. Mások azt állították: szó sincs ilyesmiről. Hasonló ez az ünnep a magyar sajtó napjához, amely a Vörösújság megjelenésére emlékeztet, s jóllehet ilyenkor tüntetik ki az újságírókat, ez mégsem az újságirók napja. Az érv meggyőzőnek látszott, s miután egyetlen dokumentum sem juthatott a birtokomba, az idén is elmaradt az „egészségügyi dolgozók napjára” emlékezés. A téma mégsem hagyott nyugodni. Mert egyik oldalról valami szépet és fölemelőt, a másik oldalról méltánytalanságot érzek a napok kultuszában. A tartalmi jegyek megbecsülést hordoznak. Fölhivják az ország népének figyelmét arra, hogy ma éppen a nők, az építők, a vasutasok stb. napja van; ismerjük el áldozatos munkájukat, köszöntsük őket, tiszteljük a nemet, a munkát, a gyermeket — jobban, mint máskor. De miért jobban? Miért nem ugyanúgy? Miért csak egyszer egy évben? Hiszen legjobb tudomásom szerint Magyarországon az évből „mindössze” háromszázhatvanöt nap a munka, a tisztesség elismerésének napja... Nem méltánytalanság, hogy szakmák százai, osztályok, rétegek maradnak ki az „egynapos megbecsülésből”? A munkának van ünnepe, nemzetközi szolidaritással ötvözve, de a munkásságnak nincs. Az esztergályosnak nincs, és a fodrász éppúgy kimarad, mint a kereskedő. Szövetkezeti nap van persze, de vállalati nincs. A közlekedési dolgozók napjáról sem hallottam, csak a vasutasokéról. Nem, ne higgyék, hogy lebecsülöm a „napokat” vagy netán irigyelném azoktól, akiknek van „napjuk”. Csupán formalitást érzek bennük, s ezért inkább azt hajtogatnám, hogy ki-ki teremtse meg önmaga napját. S akkor minden eddigi „ünneplés” maradhat a régiben. Mitől miénk a nap? Attól, ha megbecsülnek minidet! Mitől becsülnek meg? Attól, ha nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket; attól, ha tisztességesen élünk és dolgozunk. Az az én napom, amikor megtettem, amire képes vagyok. Arattam, s az utolsó rendeket vágta a kasza, kombájnon ültem, s kiértem a tábla szélére, az az én napom ! Vasat öntöttem, eltávolítóm a formát és kitárulkozik az öntvény, munkám gyümölcse. az az én napom! Mert megláttam munkám értelmét, eredményét. A siker avatja sajátommá a napot. Tanítottam, neveltem, s a kisgyermek csillogó szemmel mondja a „leckét” — magamat érzem kitágult értelmében érzelmi áradásában. Hát ha még öt-hat év múlva meglep egy képes levelezőlappal, mert szívesen emlékezik rám! Az az én napom. Láttam fiatal ápolónőt, aki karon fogva segítette le a kórház lépcsőjén — gyógyultan — idős volt betegét. Lent megálltak, s a néni reszkető, ráncos kezével szorongatta az övét. Gyanítom, hogy többet ér az ilyen megbecsülés az ünnepi kinyilatkoztatásoknál. És láttam természetesen orvoson csüngő, bizalmat és hálát árasztó szempárokat; tekintetet megpihenni a búza kalászain, a megeredt és erőteljesen növekvő facsemetén. És csónakkészítőt, amint a kecses hajótestet simogatta; fonónőt, aki egy pillanatra megállt és elmerengett a jól ismert orsók forgásán, épitőmunkást a nyolcemeletes ház csúcsát kémlelve jogos büszkeséggel. Miért is folytassam tovább? Zászlók és plakátok, hivatalos ünnepségek és kitüntetések nélkül is vannak napok, amelyeket magáénak érezhet a hivatását, munkáját szerető ember. És van sok-sok napunk, amikor büszkék lehetünk — lehetnénk — egymásra; amikor megbecsülésünket egy érdeklődő vagy elismerő szóval, kézfogással fejezhetnénk ki munkatársunknak, ismeretlen ismerőseinknek. A figyelmesség, a megértés is megsokszorozhatja embertársaink napjait. Gyakran hallom a panaszt: ennek vagy annak a szakmának nincs kellő „társadalmi megbecsülése”. Azt hiszem: csak a rossz, a felületes, a lélektelen munkának nincs. Ha az anyagi viszonyokra gondolunk, s a panaszok mélyén nem az erkölcsi elismerés hiánya munkál, akkor — nem vitathatom — van még „jogalap” a méltatlankodásra. Az értékrend — a munka társadalmi hasznossága, minősége, a fölkészülés igényessége és a tevékenység felelőssége szempontjából —, valljuk meg, nem mindenütt ösztönöz. De hiszen épp ez ügyben próbálkozunk valamelyest rendet tenni. Elvünk és szándékunk megvan hozzá; igaz, pénz is kellene. Gondolom, csak hosszabb idő alatt teremthetjük elő. De nem ettől, nemcsak ettől lehet miénk a nap... Eltöprengtem: csakugyan, mikor van a mi napunk? Akkor, ha nagy ritkán érzékelhetjük írásaink hatását. Nem egy- egy jelenség, egy szép vagy kevésbé újszerű gondolat megírása, megjelenése avatja a mi napunkká a napot. Sokkal inkább az, ha gyorsan és visszavonhatatlanul megváltozik valami körülöttünk. (Ügy, mint az atlétikai pálya, a meggy-felvásárlás és más témák ügyében.) Mert akkor tudjuk, hogy figyeltek ránk, s hogy nem valamiféle rögeszmékért szálltunk síkra. Az a mi napunk, amelyen érezhettük szerény törekvéseink értelmét. M indenkinek megvan, meglehet a maga napja akkor is, ha sohasem hirdették meg; ha „azon a napon” nem hullanak kitüntetések és ezer forintok, nem kapunk üdvözlő dísztáviratot, virágot, s nem öltözünk sötét ruhába. Az ünnepi hétköznapokért lelkesedem, az önmagunk és társaink munkáját megbecsülő, a tisztességet értékelő magatartásért. Azokért a napokért, amikor ki-ki hozzáértése, szenvedélye és hite szerint, tudása és elkötelezettsége szellemében cselekszik. Mert nemcsak vágyni, óhajtani, kívánni születtünk, hanem tenni isi Jávori Béla
