Somogyi Néplap, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-22 / 170. szám
Impartmeglakarfló melléküzemág Áutóbontó a Ka posta j Tsz-ben „Az elhanyagolt őrei majort valahogy hasznosítani kellene” — körülbelül egy évvel ezelőtt vetődött föl a gondolat a kaposvár-toponá- ri Kapos táj Termelőszövetkezetben. És tegnapra újjászületett az egykori kovácsműhely, a raktár, drótkerítés feszül a major körül, s portás tisztelgett az űj mel- , léküzemág üzembehelyezésére egybegyűlteknek. A bejáratnál tábla hirdeti: az Autóker és a Kapostáj Tsz autóbontó üzeme. Hasznot, értéket teremtő együttműködés indult el ezzel ismét megyénkben.- Az Autókerrel a múlt év szeptemberében, állapodtunk meg elviekben — idézi a kezdetet Bodnár Imre elnök. — Végigjárva a hivatalos utakat tulajdonképpen ez év márciusában kezdtük meg a régi major rendbetételét, rekonstrukcióját. Mintegy félmillió forintot fordítottunk rá _ az országban. Evente csak teherautóból tizennyolcezer használódik el, tavaly, amikor még csak tíz üzem működött négyezer-hatszázat bontottak. A felújított és újra hasznosított fődarabokból ötszázmillió forint értéket forgalmaztak. Ennyivel kevesebb import alkatrészre volt szükség! Figyelemre méltó előny az is, hogy a bontásból hiánycikkek is „kerülnek elő”, keresett, másutt nem kapható alkatrészekhez juthat a lakosság — méghozzá lényegesen olcsóbban. Az üzletági igazgató a közös tevékenység eredményességét példázva elmondta, hogy tavaly az ócsai tszszel közös vállalkozáson tizenhétmillió forintot kerestek. Tegnap az új üzem udvarán tizenegy kocsi sorakozott: kis teherautók, személykocsik. Külön elkerített részen az Autókertől kapott, felújításra váró fődarabok. — Mindössze xizenketten dolgozunk itt — mondta Gulyás Lajos. —Az idén két- háromszáz kocsit szeretnénk bontani; kétmillió forint értékesítése a cél. — A pécsin kívül nincs más autóbontó a Dél-Dunán- túlon. — Nincs, és ezért meglehetősen nagy az érdeklődés is. De természetesen nekünk is meg kell ismertetni magunkat. \ A tegnapi szerény kis ava- tóra sokan eljöttek a szövetkezet dolgozói közül. Remélhetőleg rövidesen valóság lesz a kívánság: hasznot hoz a népgazdaságnak, hasznot a Kapostáj Tsz-nek ez az új, hiánypótló tevékenység. V. M. Áprilistól már az üzem felelős vezetője, Gulyás Lajos szervezte, irányította, a 'munkákat, s valóban rekord idő alatt elkészült ez a nagy hiányt pótló melléküzemág. A tevékenység az Autóker- rel közös — a bevételen is osztoznak. A műhely rendeltetése: közületektől, magánszemélyektől megvásárolják a használhatatlan gépjárműveket, bontás után. a még hasznosítható részegységeket, alkatrészeket felújítják, értékesítik, a használhatatlan, részt pedig osztályozzák, s kohászati célra adják tovább. —Az Autóker fontos törekvése, hogy az ittenihez hasonló együttműködéssel az ország területén kiépítse autóbontó hálózatát — mondta tegnap Szabolcsi László, a vállalat üzletági igazgatója. — A kaposvári a tizenötödik telepünk. A bontás és a hasznosítás hiányában igen tekintélyes értékek mennek veszendőbe Véleményt mondtak a dolgozók Demokratikusan készültek a kollektív szerződések Minden dolgozó érdeke, hogy a vállalat alkotmánya, a kollektív szerződés minden fontos kérdést rögzítsen, s tartalmazza a szak- szervezet állásfoglalását. Ezért döntött úgy a KPVDSZ megyei bizottsága, hogy fölkéri dr. Németh Lajos jogtanácsost: elemezze az 1980. évi kollektív szerződések végrehajtásának tapasztalatait, s mondjon véleményt a VI. ötéves terv idejére most kötött szerződésekről. Azt hiszem, hogy a tanulságok nemcsak a kereskedelmi vállalatoknál, szövetkezeA szakma régi fogásai Azt panaszolják az építőipari vállalatok, szövetkezetek, hogy kevés az olyan szakemberük, aki ért is a felújításokhoz. Falat rakni még csak találnak embert, de lámpással kell keresniük azokat, akik például a gipszmunkákban vagy az apró díszítések javításában, készítésében is mesterek. S jelentős a változás a feladatokban: a felújítás legalább olyan súllyal szerepel a hatodik ötéves tervben, mint az űj létesitmények építése. Érthető a panasz, de csak nehezen értem meg. Az aggályok nemrég egészen másként hangzottak. Amikor mindenki újat akart építeni a régi helyett, akkor az volt a gond, hogy „nem elég korszerű az oktatás: a fiatal kűművestanulókat például arra szorította a tanterv, hogy tanuljanak meg falat rakni, Vakolni. A vállalatoknál, szövetkezeteknél akkor is bírálták az oktatást Azt rótták föl, hogy a tanulásra szánt idő egy részében olyan ismeretekkel terhelik a diákokat, amelyeket nem tudnak hasznosítani a munkába lépés után. Azt, hogy korszerű-e vagy sem az oktatás, tulajdonképpen az élet dönti el, és nem csupán néhány hónap vagy néhány év tapasztalatai alapján. Aligha lehet jónak tartani például azt, hogy a szakmunkásképzőben és a gyakorlatok idején nem tanítják a szabóipari tanulókat szabni. Bizonyítványosztás után a saját nadrágját sem tudja — vagy csak nagy üggyel-bajjal — elkészíteni. Az igényesebbek ezért vállalják, hogy szakmunkás-bizonyítvánnyal a kezükben, munka után, a kisiparosoknak segítenek: a „honorárium” ebben az esetben az, hogy megtanulják a szabás tudományát. Igaz, hogy a gyári szalagok mellett dolgozóknak nincs szükségük erre az ismeretre, hiszen csupán egy műveletért felelősek. Azt pedig rövi- 4ebb-hosszabb idő alatt bárki megtanulhatja. De ha változik a feladat, szükség lehet az átmenetileg fölöslegesnek vélt ismeretekre is. Az építők panaszát épp ezért nehéz megérteni. Helyesebb föltenni úgy a kérdést, hogy vannak-e olyan szakmai alapismerettel rendelkező embereik, akik rövid idő alatt alkalmazkodni tudnak az új körülményekhez; képesek-e arra, hogy a nagy munkák után gyorsan begyakorolják a felújításoknál elengedhetetlen sok apró fogást... Ha a korábban „konzervatívnak” minősített oktatás ezt lehetővé teszi, akkor nem is volt olyan idejétmúlt dolog tanítani a szakma évszázados fogásait. Azt azonban érdemes vizsgálni, hogy a hagyományos munkákhoz értő emberek közül mennyien maradtak a vállalatoknál, szövetkezeteknél. Gazdasági szükség, hogy az új építése mellett a korábbinál nagyobb gondot fordítunk a meglevő megtartására, korszerűsítésére. Ugyanígy szükségszerű az is, hogy keressék a kivitelezők: kik azok, akik birtokában vannak ezeknek az ismereteknek. Elég munkáskéz így sem lesz a felújításokhoz — de a jelenleginél minden bizonnyal több. Dr. K. I. teknél, á vendéglátóiparban és a pénzintézetekben hasz- nosíthatóak, hanem más területeken is. Egész biztos, hogy az ágazati-iparági szak- szervezetek megyei bizottságai közül több is napirendre tűzi ezt a témát. Jó tapasztalatnak számít, hogy a kollektív szerződés teljesítéséről szóló beszámolót a szakszervezet előzetesen megtárgyalta, hozzáfűzte a véleményét, s már így került a dolgozók elé. Az egyik fontos előírás szintén teljesült, e számadások többségükben részletesek voltak, szinte pontról pontra mérlegre tették mi hogyan valósult meg; s őszintén szóltak arról is, ami részben vagy egyáltalán nem. Az üzemi demokrácia mindenképpen megkívánja, hogy a dolgozók teljes képet kapjanak az élet- és munkakörülményeiket, a jövedelmi viszonyaikat meghatározó igen fontos vállalati belső szabályról. A KPVDSZ megyei bizottsága megnyugvással vette tudomásul, hogy a legjobb beszámolók számot adtak a dolgozókat legjobban érdeklő tervezett és tényleges bérfejlesztésről, a munkaidő felhasználásáról, különösen a túlóráról. A következő években készítendő beszámolóknak azonban jóval több elemzést is kell tartalmazniuk. Nem elég megállapítani, hogy öt-hatezerrel csökkent a túlóra, mert nem biztos a jó szervezés eredménye, s az is elképzelhető: a kollektív szerződés túlzott mértékű túlórát rögzített. A KPVDSZ jogtanácsosa szerint több helyen a bérszínvonal alakulását elemezték, amikor a jövedelmi viszonyok alakulásáról volt szó, pedig itt mindenképpen a bérfejlesztésről kellett volna számot adni. A sok évi, tapasztalat, a kialakult szakszervezeti részvétel, a demokratikus megtárgyalás szép eredményt hozott. A kollektív szerződések a megkezdett ötéves terv gazdasági előírásainak, feladatainak szellemében módosították. A vállalatok, a szövetkezetek, a pénzintézetek nagyon körültekintően készítették el a kollektív szerződés módosított tervezetét, s ennek köszönhetően lényeges a javu- lás mind tartalmi, mind a jogszabályok figyelembe vétele szempontjából. A KPVDSZ megyei bizottsága az eredmények mellett azt is megállapította, hogy a módosításkor óvatosságot is tapasztaltak, például a bérfejlesztés mértékének meghatározásában. Kitűnt, hogy első helyre az alapbér emelését tették, s így kisebb rész jutott a mozgóbérekre. A vállalat alkotmánya akkor képes szabályozni — mégpedig pontosan — a kötelezettségeket és a jogokat, ha a fontos részletek nem sikkadnak el. A kollektív szerződések ezutáni módosításakor meglesz a lehetőség arra, hogy a kisebb-nagyobb hiányokat még pótolják. L, G. Házgyári panelek fölhasználásával családi sorházak építését kezdte meg a Veszprémi Állami Építőipari Vállalat. A nyolcvankét négyzetméteres lakóterülethez negyvenkét négyzetméteres garázs és hobbihelyiség is tartozik Engem „lefizettek” M a el kell képzelnie az olvasónak egy kínos szituációt. Megvallom, nem először ítélhetne az ügyben, de mindeddig elhallgattam a vádakat. Olyan „kényszerképzetem” volt, hogy ezek csak rám tartoznak, s mint ilyenekre különben sem érdemes figyelmet szentelni. Ha valaha is komolyan vettem volna a rosszindulatú vádaskodást — nem tehettem, hiszen jól ismerem eredetük „forrásvidékét” —, már rég felköthettem volna magam, s mi még sokan mások, akik bizonyos jelenségek okai között gyakran fedezzük föl az indokolatlan presztizsféltés, az összefonódás, a személyes érdek legkülönbözőbb motívumait. Pedig szocialista társadalomban élünk. Ezt senki se vitassa! De átmenetiben! Olyan társadalomban, amelyben csupán kialakulóban vannak a szocialista vonások; olyanban, amelyben az emberi butaság, a rossz- indulat, az egymás elleni áskálódás, a vádaskodás még gyakran felülkerekedik a szocialista vonásokon. Ügy gondolom, nincs okunk a türelmetlenkedésre. Egy régi magyar közmondás szerint a hazug embert úgyis gyorsabban utolérik, mint a sánta kutyát. Be kell látni: nálunk aztán igazán nincs jövője o hazudozásnak. De emlékeztethetem azokat is, akik hazugsággal, félretájékoztatással vádolnak bárkit, hogy nekik sincs jövőjük ebben a társadalomban. Megélhetnek persze, nem kell éhen veszniük; elvégre a munka, a szocializmus társadalma vagyunk. Nagy árat fizettek ezért, s iszonyú erőfeszítést tettek általam nagyra becsült elődeink. Csupán annyit kellene kérni a vádaskodóktól: hogy gondolkodjanak néha. S miután ez életük folyamán igen ritka pillanat, ígérem, mi, többiek addig csendben maradunk ... Nos hát, képzelje el az olvasó: engem lefizettek! önző, gálád és körmönfont módon, előre megfontolt szándékkal, „lefizették” a hetenként jelentkező jegyzetírót. Cserébe csak azt kérték, hogy „jót” Írjon róluk. (Holott legtöbbjük emlékezetében csak a rossz, csak az elvetendő, a megváltoztatásra érett témák maradtak meg. Ne higgyék, hogy megsértődtem ettől a vádtól. Nem az első és nem a századik. Edzett vagyok. Csupán azt szeretném, ha ma nevetségessé tennék magukat a közvélemény előtt. Rászolgálnak. Nem hiszem, hogy túl sokszor írtam volna arról: mikor mit kapok jegyzeteimért; mikor kell ok nélkül magyarázkodnom, bizonyítanom a sorok igazságtartalmát; mikor kell „bá- dognadrágot" húznom magamra, s óvnom a bokámat, amely mégiscsak hozzá tartozik lényemhez. Előfordult már — az ötvenes években —, hogy képzeljék el: nyilvános helyen, egy hangverseny után, két lágytojás kíséretében elfogyasztottam egy pohár sört. Másnap tele volt a „hírrel” a város: „részegen” tántorogtam az utcán. Ne higgyék, ha nem akarják, de csakugyan nem tudom, mi az, részegnek lenni. Előfordult, hogy egy falusi pedagógus, aki felindulásában felpofozta a diákját, s én megírni készültem az esetet: telefonon hívott. Nem sajnálna tőlem egy hizott libát, ha hallgatnék az ügyről. Azt találtam mondani, hogy lebecsül, uram! Egy hízott disznóért talán. De egy libáért? És természetesen megírtam. Nem azt, hogy ilyenek a pedagógusok, hanem azt, hogy ez a pedagógus megfeledkezett magáról! Az már régóta nem zavar, hogy gyakran rám kérdeznek: ki mondta neked? Kinek az álláspontja ez? Ki kért föl rá? Ki biztatott erre? Mert ugyebár egy jegyzetíróról teljesen elképzelhetetlen, hogy van saját tapasztalata, saját véleménye, saját álláspontja, és netán, ha ráér, még időnként saját gondolata is. De tót miért kellene ezeket föltételeznie bárkinek? T évedne az olvasó, ha azt hinné, hogy a napokban valaki iszonyúan megsértett. Kérkedjek? Érzékeny vagyok, viszont érzelmileg sérthetetlen! Csupán azt találta mondani az egyik város egyik vezetője a másik város másik vezetőjének: ugyan már, mit fizettek ti a jegyzetírónak, hogy rólatok egymás után kétszer jót irt? Nem titkolódzóm. Arról van szó, hogy Barcson két ifjú szakorvos — hetenként Pécsről utazgatva — ellátja a körzet betegeit, és arról, hogy ebben a városban nem „állam nagybácsitól” várnak mindent az iskoláztatás körülményeinek megteremtéséhez. Nem az iskolaépítés technológiáján vitatkoznak, hanem a megoldás, saját erőforrásaik összpontosítási lehetőségeit keresik. Azaz előre látnak, vagyis tudják, hogy mi a dolguk. Nos,, hát döntse el az Olvasó, ki és kik lehetnek azok, akik kifogásolják, akik „lefizetéses akcióvá”- degradálják e kezdeményezés közvetítését? Gyanítom, azok, akik nem tudják, mit kezdjenek feladataikkal, felelősségükkel, vállalt kötelezettségükkel. Kérem, ha úgy gondolják, nincs igazam, akkor is ítéljenek. Vállalom a következményeket. Persze — a vádaskodások kapcsán — sokszor elgondolkoztam már azon: vajon ki vásárolt meg engem? A sajtótörténetből jól tudom, hogy a felszabadulás előtt — Kaposváron is! — abból éltek az újságírók, amit nem írtak meg'. A kor- osztályombeliek és az idősebbek emlékezhetnek még a Grau- mann-ügyre, a zsirpanamára s a többire. Ma attól álmatlan az éjszakánk, attól hajlik meg a hátunk, attól őszülünk, amit nem írunk meg. (Később persze közli az országos sajtó!) Tisztünk, vállalásunk, elkötelezettségünk nem lehet kétséges, hiszen évtizedek óta ólomba öntik; föllapozható, s a felelősség több az elhangzott szóénál. Vállaljuk. Miért hát az örökös vádaskodás? Azt hiszem, * gyengeség szülötte. Tévedünk — hiszem emberek vagyunk —, hazudunk is, valahányszor „megfontoltan” félrevezetnek minket, hamisak lehetnek következtetéseink — egyéni fölkészültségünk, világlátásunk korlátái miatt —, és „bakik” özönét írhatják a számlánkra önmagunk s a nyomda észbontóan hajszolt napi „kényszere” miatt. De nagyon kérem, higgyék el: soha senkinek nincs joga, nincs lehetősége eladnia magát — senkinek! Akkor sem, ha az illető „vevő” hatalmi poszton székel, akkor sem, ha látszólag „kedvesebb” számunkra, mint bárki más. Mégis szeretném megdöbbenteni önöket: mi csakugyan „eladtuk” magunkat! önként, fölkérés és biztatás nélkül; erőszak és rábeszélés nélkül, mert ez az életünk. Igenis, eladtuk magunkat! Nem pénzért és nem előnyökért, csupán azért, mert ez az élet a mi igazságunk is. Írásainkban nincsenek „negatív példák”. Olyanok vannak, amelyeken változtatni akarunk és amelyeken változtatni kell! Tessék már észrevenni örömeinket, lelkesedésünket és odaadásunkat, amelyek voltaképpen az Önök életérzését tükrözik. Tessék már egyszer megjegyezni azt is írásaink közül, amelyik azt tükrözi: mi mindent csinálunk jól, mennyi siker, eredmény övezi erőfeszítéseinket (s ez legalább nyolcvan százalék!). Figyeljenek arra, amit mindannyiunk érdekében megváltoztatni javaslunk. Szerényen, elkötelezetten, nem szembeállítva a különböző testületeket, gazdasági, társadalmi „alakulatokat”, hanem fölhíva a figyelmet arra, amit másutt jól „találtak ki", arra, ami követhető. » J ó, elviselem a vádat: engem lefizettek. Más kérdés, hogy milyen jövőt látok az önmaga tehetetlen görcseiben szenvedő ember előtt. Csak azt tudóin, hogy ha valakik — és boldogan mondom: milyen sokan vannak, akik jobb, elmélyültebb, tehetségesebb és célravezetőbb írásokat jelentetnek meg e lapnál — hittel és meggyőződéssel „mondják a magukét”, akkor büszke vagyok rájuk, követni szeretném őket. Még sohasem gondoltam arra, hogy valaki „lefizette őket”. Előfordulhat, hogy ez az én hibám? Jávori Béla
