Somogyi Néplap, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
A klinika sebészeti osztályán hétfőn reggel az izgalom tetőfokára iágott. Dr. Takách kandidá- ♦us-főorvost már a portán megállította Szőke bácsi, a kapus a jó hírrel: — Tegnap olvastam az újságban, főorvos úr, kérem... — Igen, tudom, magam is olvastam — bólintott sietté- ben a kandidátus. — Remélünk, Szőke bácsi!... A főnővér is azzal fogadta az osztályon: — Hát megjelent! Es ráadásul a vasárnapi számban! — Igen, igen, Ilonka, de kérdés, olvasta-e valaki? Dobos adjunktus épp kijött az orvosi szobából: — Kérlek, főorvos úr, szólhatok a műtősnek, hogy azt az ulcusost.. . — Olvastad? — kérdezte dr. Takách. — Ó, hogyne, tegnap az első dolgom volt, hogy átböngésszem a lapot! — Jó reggelt, főorvos úr! — csörgött el mellettük a kerekes tálalókocsival a diétáé nővér. — Azt ígértek, hogy a pénteki számban m tr benn lesz, és tessék, még csak tegnap.. — Torlódás van a lapoknál — mondta dr. Takách. Igen, de tessék figyelembe venni, mennyi munkám van nekem a reggelivel, meg az ebéddel, aztán még a nővéreknek is segítenem kell napközben, s akkor még, ugye, rám vár mind a tizenkét kórterem, a folyosó, a hall... — Tudom, Katica néni, épp azért sürgettem, hogy megjelenjen. És a vasárnapi szám talán még jobb is, mint a pénteki. — Hát majd meglátjuk..: — Főorvos úr, kérlek, akkor tehát az ulcusost előkészíthetjük? — kérdezne udvariasan Dobos adjunktus 1— Igen, mindjárt., csak átöltözöm, s közben telefonálok a személyzetisnek. T akách kandidátus azonban még föl sem vehette a fehér köpenyét, máris megszólalt a szobájában a telefon. — Hát végre, tanár úr, kérem, végre megjelent! — hallotta a személyzeti előadónő hangját a készülékből. — Vasárnap hajnalban, amint felnyitottam a szemem, rohantam az előszobába a sajtóért (így mondta: a sajtóért) s képzelheti, mekkora volt az örömöm. De ami még boldogabbá tett, tanár úr, kérem, s anvert máris felcsengettem magához: van remény! — Remény vagy eredmény? — kérdezte a főorvos. — Hát.:: talán eredmény is! — Kómolyan mondja? — kiáltott önfeledten a kagylóba. — A legkomolyabban. Máris itt van valaki... — Kicsoda? — Az illető. Már küldöm is fel Önhöz... — Felküldi? De kérem, én most nem érek rá! Nyolckor vizit, aztán be kell mennem a műtőbe ... egy ulcus .. gyomorműtét... — Ajaj, ne moVillon ilyet, hogy nem ér rá, kedves tanár úr! Felelőtlenség... — De elvtársnő! Tele vannak a kórtermeK, sgy csomó súlyos eset, az ulcusos hasat már leberetválták ... — Szó sem lehet most műtétről, már ne is haragudjon. Akkor mindent elvesztettünk! — Képtelenség! — sóhajtott a kandidátus. — De jól van. Küldje fel. — Akkor még csak egy szót! Emlékszik a megállapodásunkra, kedves tanár úr? Tudja, mire célzóit! Amit megbeszéltünk... — Ja, igen, igen::; Még azt is?! — Kérem tehát, hogy annak a szellemében ... gondolom, a főnővér addig majd intézkedik... És... kávét vagy teát? — Hogyan? — Nem, semmi, csak a hölgytől kérdem, hogy a teát szereti-e jobban, vagy a kávét? — És mit szeret a hölgy? — Most mondja, hogy a teát. És azt mondja, hogy a teák közül is leginkább íu Earl Grey-t, — Honnan vegyek én most angol teát? Kérdezze meg, hogy indiai megfelel-e? — Várjon —, mondta a személyzetis a telefonba. Majd egy pillanat múlva. — Hát jó, azt mondja a hölgy .. Takách dr. még le sem tette a kagylót, máris bekopogott az adjunktus. — Az ulcusosnak beadtam az előkészítő injekciót. Beszélsz vele, kérlek, a műtét előtt? — Kivel? Az ulcusossal, most nem érek rá.... — Most nem érsz rá?! — Ne kérdezz semmit, hanem szíveskedjél a segítségemre lenni! A személyzetis telefonált, hogy máris itt van nála,.; SZAKONYI KAROLY Van remény — Az újság nyomán?! — Nem hitted volna, mi?! Én sem! Annyi reménytelen próbálkozás után! De most résen kell lennünk! Szólj a főnővémek, hogy minden nővér, sőt még a műtős is lásson hozzá: gyors rendcsinálás, ha valahol valami szösz, szemét, mifene van, takarítsák össze, a kórtermekben a betegek a mosdók körül törüljék fel a linóleumot ... ragyogjon minden! Tíz percünk van... A diétás nővér pedig azonnal főzzön egy jó erős indiai teát.. — indiait? — Ne kérdezz, könyörgök, intézkedj! Mindjárt itt lesz, esetleg végig kell kísérnem az osztályon; nem akarok semmit elhibázni. Kérlek, Lacikám! — -Meglesz, főorvos úr, kérlek, magam is nekilátok. De az ulcusos? — Fontossági sorrend! — sóhajtott dr. Takách. , Tíz perc múlva maga a személyzeti előadónő kísérte föl a hölgyet. Addigra már az egész osztály tudott a nagy eseményről; mindenki a helyén volt. Amint kinyílt a liftajtó, a főnővér becsöngetett a főorvosért. Gyönyörű pillanat volt: dr. Takách semmit sem késlekedett, tárt karokkal, nyájas mosollyal sietett ki a szobájából. — Parancsoljon! — mutatta az utat a szobája felé dr. Takách. A legkényelmesebb fotelbe ültette a hölgyet. Kopogtak: a diétás nővér tálcán hozta a gőzölgő, illatos teát. — Sajnos, nem Earl Grey — mondta a kandidátus. — Ha megengedi: Dr. Takádi Kornél. — Balogné — biccentett a hölgy, s keresztbe vetette lábát Divatos, telitalpú csizmát viselt, ocelotutáq :át bundát, kasmír fej kendőt. — Rum nincs a teához? No, nem baj — intett a főorvos zavart mozdulatára. — Előre meg kell mondanom, hogy sajnos a kórházi kosztot nem bírja a gyomrom, úgyhogy valami tisztességes helyről hozasság nekem a kosztot, ha... — Ha? — kapta föl a fejét a főorvos. — Ez csak természetes, kedves Balogné — vágott közbe sietve a személyzetis. H a.. — folytatta a hölgy, teáját szür?söl- ve —, ha megegyezünk. A személyzetis elvtársnő nagyjából elmondta... mi lenne a feladatom, de én szeretek alaposan körülnézni. Szóval maga ... maga itt a főnök? — A főorvos úr — bólintott mosolyogva a személyzetis. — Egyetemi tanár... — Tanár? Ajaj! Azok elég rendetlenek. Egy pedagógus házaspárhoz is jártam, igaz, hogy reggelire mindig kaptam tőlük egy kupica barackpálinkát, mert azt is szeretem, aztán két tojást pohárban, és friss zsemlyét, a délelőtt folyamán három üveg lengyel sört... lengyelt!. >. és komplett ebédet, uzsonnát... A hirdetésből nem sok derült ki, de remélem, itt rend van. — Rend, rend, hogyne! — Majd megnézem. És hányra kell bejárni? — Hatra. — Hatra? Hát mi a csudának? Vegyék figyelembe, hogy veszitek! Itt nem tudok megkeresni napi kétszáz forintot! — Mennyit? — kérdezte a kandidátus. — Kalkulálni kell, kérem, mindennek arányban kell lennie, kérem... Gépesítés van? — Természetesen — mosolygott állhatatosan a személyzetis. — Porszívó, padlókefélő ... — És műanyag vedret kérek. ha majd meg tudunk egyezni! Mert a pléh vödör zaja idegesít. Ezt mindenütt megkövetelem. Gumikesztyű? — A legelemibb. — Na, jó; akkor nézzünk szét. Dr. Takách fölpattant. Egész stábjával együtt készségesen végigkísérték Balognál a sebészeten. — A fürdőszoba és a vécé az nem megy! — Nem? — kérdezte félénken a főorvos. — Nem, az nem. De látom, azoknak sem árt a mozgás, vannak itt fiatal nővérek, És a hatórai kezdés sem megy. — Valahogy nem lehetne mégis? — bátortalankodott a személyzetis. — Hát mit képzelnek, van nekem dolgom otthon is. Kertes házban lakom, tartok néhány baromfit... Na, hát majd beérek, amikor beérek ! Holnap kezdhetek ... de nem, inkább majd pénteken, mert remélem, a szombat az szabad? Persze egyelőre Csak próbaidőre! — Próbaidőre? Segélykérőén nézett a személyzetisre a főorvos. — Próbaidőre, megmondtam — szögezte le Balogné. — Ezer hely közül választhatok, kalkulálni kell. Me- lyikőjük kísér le a kapuig? — Kérlek, adjunktus úr, légy szíves — nyögte a kandidátus. « — Csodálom, hogy maga, tanár létére csak indiai teát tart — mondta a búcsúzásnál Balogné. H osszú percek múlva tért csak magához dr. Takách. Végre a műtétre váró ulcusossal foglalkozhatott. A beteg elgyötörve, alig hallhatóan kérdezte: — Sikerülni fog, tanár úr? — Ne aggódjon, ma már egy gyomormütét... — Á, nem a gyomorműtét! — legyintett a sápadt férfi. — Én a takarítónőt kérdezem... A gazda. Grigor Grigorov bolgár művész szobra. Pap Gábor Ágyhoz kötött anyám Ha kristály égből napsugárnyíl pattan néhanap a zöldhártyás ablakokra, résnyi fényben az apró, rőt porszemek: emlékek táncolnak unos-untalan; fekszik az órák végtelen-szalagján, tenyérnyi élet négy fal börtönében .,. Értelem folytat utóvédharcokat, és néz rezzenetlen a holnap elé. Kerék Imre Hajnali fürdés Csilló-zöld tükrén párás csönd lebeg, érintetlen-szűzen borzong a tó. Most belelépsz és mint hancúrozó kiskutyák, körülnyalják térdedet hullámai, már combod és öled, csípődet cirógatják s villanó melled után kap százezer mohó nyelv és ajak, szeretkezik veled szemem láttára, szemérmetlenül a kék őselem, hajad szétterül, mintha végtelen ágyon, ringsz hanyatt míg felvet egy véletlen pillanat pucér-gyönyörűn: — ilyen lehetett Vénusz, a tengerhabból-született! T Zichy Antal arcképéhez Arany László levele A Rippl-Rónai Múzeum Zichy-levelestára sok érdekes levelet, dokumentumot tartalmazhat. Azért beszélünk erről még feltételesen, mert a gazdag anyag feldolgozásra vár. Az azonban nyilvánvaló, hogy a festőművész Zichy Mihályt és az író Zichy Antalt egyaránt sok szál kötötte a múlt század második felének magyar politikai, művészeti életéhez. Ennek egyik érdekes bizonyítéka az alábbi levél: „Szegény elnök! Nemcsak napszámosa egyletének, hanem martyr ja is. Bűzös szoba, nyirkos ágy, poloska sereg, fogfájás. Mind ez az egyesület érdekében. S aztán hozzá az a szegény igénytelenség, mely a pesti plébános 8 ft-jának s a prímás 200 ft-jának úgy örül, mintha ekkora összegeket soha nem látott volna egyrakáson. S kárpótlásul engedély a kézcsókra. Képzelem mennyire el volt ragadtatva Mary, midőn e kegyelemben részesült. Waldmüller ecsetéhez illő tableaut lenne, a mint a Meister nógatta őt hátulról a gyűrűs kacsó felé. S vajon maga a Meister szintén nem részesült-e a kegyben, hogy megbánhassa egykori bűneit? Mióta Ágai divatba hozta, hogy Zichynek nem kell hinni, magam is kezdek kételkedni. Nos, a polémiának még nincs ám vége. Íme, Gyulai újabb válasza. Kint Leány- íalván írta s én csak tegnap későn értesültem róla, különben megkértem volna, hogy vegye föl azon argumentumokat is, melyek az ön kéziratban rekedt utolsó válaszában gyökeresen kimagyarázták az ügy állását. Hanem jól van így is. Keressen magának Ágai szakértőket, akik mellette bizonyítsanak. De ilyet nem talál. Neveti öt az egesz varos. & ez fáj neki. Aki mindenkit nevetségessé szeretne tenni, maga nem bírja elviselni a gúnyt. Nincs kibúvó ajtaja a nevetséges kelepcéből, amelybe saját fel- fuvalkodottsága vitte. — «-Hogy elbizakodott és önhitt, azt eddig is tudtuk, de hogy ily ostoba legyen azt nem hittük róla«. Ez az általános vélemény a városban az egész hadjárat felől. Nagyon szép volna, ha még egyszer utolérhetném az önök Trifoliáját Becsben. Ha semmi újabb akadály közbe nem jön, én nőmmel együtt vasárnap reggel indulok Bécs- be; megérkezem déli 2 órakor s este 6-kor tovább megyek Schweizba, hacsak feleségem nagyon ki nem lesz MINEK NEVEZZELEK? Változnak az idők, és változnak a jelzők is. A magyar például volt lovas nemzet, volt harcias, volt vendégszerető. Először ugrott a ló. Igaz: olcsó, tartós, időálló fazonú, nem igényel felújítást, üzemanyagát nem befolyásolja az olajválság; az is tény, hogy a verebek csiripelik a lótalanítás folytán leromlott közétkeztetésük gondját. De hiába, „lómentesek” lettünk. Lóhely csak a káromkodás, az ügető, a vurstli és (állítólag) a virsli. Lovas nemzet tehát már nem vagyunk. Vendégszeretők?! Egyelőre úgy forog nálunk az idegen, hogy előbb essen át — nem a lovon, hanem — rajtunk, mint ahogy bejött. Se lovas, se vendégszerető! Harcias? Zöldért-eladók, pincérek fát vágnak a hátunkon, marhanagy rönköket méghozzá; kezet csókolunk az IKV csőszerelőnek, borravalóhatványozással engeszteljük a visszaseköszönő taxist... Harciasság?! Hát akkor? Milyenek a magyarok? Még a kérdés nagy kutatója, Róbert László sem mert közelíteni a kérdéshez. Pedig ő világosította föl ors-agoívilágot arról, hogy milyenek a franciák, milyenek az olaszok; a hawaiiak, a cseremiszek, az eszkimók, az eszperantók ... De hogy mi milyenek vagyunk, arról sejtelme sincs. Eláruljam? Mi mostanában elnevező nép vagyunk. A múlté már a tanácstalan lírikus, aki olyasmin töpreng, hogy minek nevezze a kedvesét ... A gyereknek előbb neve van, mint neme — legföljebb átoperáljak. Fontos a név, az elnevezés! Kezdődött a papírízű, megjegyezhetetlen ál-elnevezésekkel, mint például „Bp. Főváros XXL kér. EMZEPER- IKSZ számú Központjának 879 A számú Egysége”. E meddő időszak a feledésé. Utódja: a fantázianév. Pultjainkon és alattuk büszke árucsaládok sorakoznak: Bü- büke tápszer család, Oszkár bútorcsalád, Zalán futószőnyeg, Kotkodács tyúkszemirtócsalád. És eluralkodóban az ésszel fölérhetetlen elnevezések is: „Takarékosság Cipö- kátéesz”... Aki ismeri a hazai cipőipart, aligha feltételezi, hogy e területen takarékoskodnak a ráfordítással, a uitiiatleiütovat, a bőrrel — a vevő bőrére. Ez a maximálisan fantázianév... Ne feledkezzünk el a kimondhatatlan, külföldies elnevezésekről se. Hír: „Napi tízezer Gervaist szállítanak hazánk bolthálózatába”. Mi az, hogy Gervais? Világos: Gerva is, meg nem is ... De mi a Gerva? És hogyan ejtsük? Németesen, Ger- vájsznak? Akkor olyasmi lehet, mint a fédervájsz. Franciásan: Zeervének? Akkor viszont zserbószerű süteményféleség. Különben mindegy. Külföldiül hangzik, s az csak jó lehet ... Fölbukkant a rémelnevezés-divat is. „Új permettrá- gyacsaládot hoznak forgalomba; egyelőre ötvenliteres ballonokban kerül kiszerelésre”. Itt közbe kell szólnom, hogy „megálljt!” kiáltsak. Eddig és ne tovább! Mielőtt „kiszerelik”, igyekszem leszerelni az efféle elnevezési tendenciát. Ne vegyék el a dokumentumfilmesek kenyerét! Az ő opuszaikba illő az ilyesmi — sokszoros társbérlők ajkán: „Maguk egy trágya család!" V«reli Gabriella íaradva. Ha jól számítom ezt a három napot, amit ön Bécsben tölteni készül, akkor még ott találom az Erzherzog Cárinál. Mindenesetre benézek a portáshoz. Igazán derék volna, ha együtt ebédelhetnénk. Addig is vezérelje: isten, a magyarok istene, akinek új oltárt igyekszik ön emelni a mai Babilon közepén. Szíves üdvözletünket, respektive csókokat a hármas lóher másik két szirmára. Igaz híve Arany László’’ A, Budapesten 1)177.-augusztus 17-én kelt levél Zichy Antalnak- szólt.,. Az , idősebb Zichy 1872-ben alapította meg a tanítói segély egy letet (s 1884-ig irányította). A levél elején a célzások abban végzett munkájára vonatkoznak, elsősorban az adomány- gyűjtésre. Ebbe a jelek szerint bevonta öccsét, mert a „Meister”, aki kézcsókra biztatta Maryt, Zichy Mihály. A hölgy pedig tanítványa volt, akit 1874-ben vitt magával Párizsba. Teljes nevén Mary Eílinger, az orosz cár udvari orvosának lánya, aki Zichy Mihálytól festészeti stúdiumokat vett. 1877 nyarán elhozta magával Magyarországra, s ekkor került sor a prímásnál a jelenetre, amit Arany László Waldmüller ecsetére illőnek érzett. A levél egyes részeiből érződik bizonyos káröröm, hogy Ágai saját kelepcéjéből nem tudott szabadulni. Ágai Adolf író, szerkesztő 1868-tól irányította Csicseri Bors néven a Borsszem Jankó című lapot, s abban éles, gúnyoros hangon többször is foglalkozott politikusokkal, köztük Zichy Antallal, kik a Deákpárt képviselőiként kerültek a parlamentbe. A Borsszem Jankó 1877. augusztus 12-i száma tárcát közölt Szent csodabogár-irodalom címmel, s ez erősen gúnyolta azt az írói alapállást, amelyik kiemelkedő egyéniségek műveit öncélúan adta közre és úgy csoportosított eseményeket is. Az ekörül kialakult vitában Zichy Antal három angol témájú drámája (Strafford, Stuart Mária, Cromwell) volt érdekelt, hiszen ezek épp 1877-ben jelentek meg együtt. A vitákba, mint a levélből megtudjuk, bekapcsolódott Gyulai Pál, a korszak kiemelkedő kritikusa is. A dokumentum érdekes adalékai figyelmeztetnek arra, hogy a Zichy-levelestár feldolgozása halaszthatatlan feladat. Mert úgy alakulhat Zichyről, a festőről és az íróról egyaránt. Laczkó András SOMOGYI NÉPLAP
