Somogyi Néplap, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-28 / 150. szám
Trencsényi Imre A KISPÁD ^ivár gyerekkora lehe- tett annak az építésznek, aki úgy tudta megtervezni ezt a lakótelepet, hogy még a vízszintes vonalak is csak derékszögben találkozhassanak. A népszokás alakít ugyan valamelyest a „tájon”, de az is ... Egy húszszor húszméteres négyzetben adva van egy homokozó, egy vaslétra — no ez a körszelet alakú —, meg egy betonasztal kétszer két betonlábbal, ezeken olykor deszka is van. A felsorolt objektumokat némi gyep szegélyezi, ezen taposhatja ki a lakosság a maga szabad ösvényeit. Az ösvények történetesen átlósan metszik — illetve metszenék egymást, ha a sóderos plac- con búvópatakok nem játszanának ... A sóder talán a beton lelki élete? Ebből lettél, ezzé leszel — elmélkedhetnek vajon a házóriások borúsabb kedvükben?... Az ösvények egyébként azért mennek keresztben, mert egyikült az iskolától és az óvodától a kapusorhoz vezet, másikuk a piactól a kricsmi irányába. A kő-, illetőleg betonpad ilyenformán a népek országútja mentén dacol az idővel — meg-meg- újuló deszkái jóvoltából. Hol kismamák merednek innét a nirvánába, hol közepesen ápolt fiatalok támasztják meg a lábukat, miközben az első gitárakkordokat próbálgatják, hol pedig — még lakótelepi viszonylatban is! — ismeretlen vándorok tarisznyáznak párizsispapírjukba süppedve. Magam csak olyankor időzöm itt valamicskét, amikor még újdonság a tavaszi napsugár, és már tudom, hogy rossz a lift. A lift azért eléggé gyakran rossz, a lakótelepi ember alkalmazkodása is eléggé fejlett már. Ha egyszer szerencsésen hazajutott, nemigen megy már le aznap az utcára, hacsak nem elengedhetetlenül szükséges... De az is micsoda fogalom, hogy „elengedhetetlenül szükséges'?! Ha az ember rendesen bevásárolt, eszébe sem juthat már semmi. Hisz mindent megvett, amit látott. Amire pedig nem volt pénz a zsebében, arra odahaza sincs. A kultúra dróton jön, a szomszéd papucsban — ha jön. Ha ásítás közben kis is tudnánk nyújtózkodni, egészen kényelmesen élnénk ... Egyik nap hozom haza a lányom az óvodából. Valamiért nem akaródzott még fölmennie. Nem bánom, hadd ugrándozzon, amíg a fiú is megjön az iskolából. Órámra pillantok — mert az ember mindig az órájára pillant, amikor a gyerekei kérnek valamit. Ez ugyanolyan szokás, mint hogy a határidőnaplóért nyúlunk, amikor barátunk jelzi, hogy jó volna összefutni. Órámra pillantok hát, és leterítem az újságom egyik felét a ki&padra, a másikat meg olvasnám. Az első soroknál rájövök azonban, hogy már reggel kivégeztem, így ezt a lapot is magam alá teszem, és nézelődni kezdek. Alig emelem föl a fejem, a piac felőli ösvényen (háttal ülök a kricsminek), felbukkan az ember. „Csak ez ide ne üljön!” — villan át azonnal az agyamon. Kabátja zsákból készült, madzaggal van a derekán összekötve. Ha valamelyes egység felfedezhető öltözékében, akkor az épp e madzaggal kapcsolatos, mert szellős aktatáskája ugyanilyen madzagon csüng a válláról. Amikor tekintetünk találkozik, kék nefelejcsek nyílnak boldogan széthúzódó szemréseiben, borvirágos orra a felkelő nap, jobb karja elörelendül, széles körmű mutatóujja egyenesen a mellemre céloz. „Ismer ez engem? Vagy bárkitől lejmolna, akit az isteni kegyelem e pillanatban útjába vét?” A padra sandítok, hogy a szélén ülök-e vagy a közepén, s hogy miképp is volna jobb. — Jó napot kívánok! — veti meg a lábát nagy barátsággal. Hasonló hangnemben fogadom az üdvözlést, mert gyerekkoromban úgy tanítottak, hogy az idegennek is köszönni kell, ha ránk köszön; még ma is tartom, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadj- isten, s ezt is oda-vissza értem. Mintha kissé meglepődne, de csak a pillanat töredékéig tart. — Fodor István vagyok — löki elém a markát. Én is megmondom a nevem, azután kezet rázunk. — Már csak azért! — néz a szemem közé egy pillanatra megkeményedve. — Hogyha az embernek köszönnek, azt fogadni kell! — Én is így tartom — bólintok rá. — Szegedi parasztember vagyok — mondja erre Fodor István. ^ . re nem tudok mit válaszolni. Éppen szegedi? És éppen paraszt? Hangjában nyoma sincs sem szegedi, sem másféle tájszólásnak. A marka az csakugyan széles és kemény parasztmarok. Akkor már miért ne lehetett volna akár szegedi is — sok-sok évtizeddel ezelőtt? — Itt dolgoztam egész nap a Tóthnál — bök lapos hüvelykujjával a háta mögé. Tudnom illene, ki a Tóth, de sajnos csak találgathatom magamban: piaci árus, zöldségtermelő? ... Alighanem az, valami őstermelő, mert Fodor István földdel dolgozott, errőj vallanak fekete holdas körmei, tenyerének kapanyéltől fényes keményedései, és szétmosott szálú ruházata, mely minden olyan anyag illatát magába szívta volna és árasztaná, amely egy kicsivel is tisztátalanabb, mint a széljárta anyaföld ... — Most megyek, és leöblítem — hunyorít a kricsmi felé, aztán ismét erősen a szemem közé néz: — Annyi jár az embernek, le kell öblíteni, nem igaz? — Persze hogy — bólintok, noha kapálás közben sem igen tarthatta szárazon a torkát. — Na isten áldja — löki elém ismét a kezét. — Már csak azért... Haragszik, hogy köszöntem ? ... — Dehogyis haragszom — igyekszem meggyőzni erős szorítással. •— Azért nem szabad haragudni. Köszönni... kell az embereknek. Szegedi paraszt- ember vagyok én ... fik z utolsó szavakat már csak maga elé motyogja, útban a kricsmi felé, de a keze úgy jár, mintha lépkedne valaki az oldalán ... Szergej Komisszarenko Emeletek között Azzal az új külföldi garnitúrával, amelyet a feleségem vásárolt, a nappali szobát rendeztük be. — Ebédelni, no meg úgy általában lakni majd a többi szobában fogsz — közölte velem hitvesem. — Persze egy-egy pillanatra bekukkanthatsz a nappaliba, sőt be is léphetsz, ha papucsba bújsz, de aztán sipirc kifelé! Mindenesetre jobb lenne, ha egyáltalán nem járkálnál a nappaliban, mert állítólag a férfiak szúrós tekintete rossz hatással van az ilyen korszerű bútorok állagára! A figyelmeztető szöveg végén a feleségem kulcsra zárta a nappali ajtaját. Aztán a hálószobába is új bútort vásároltunk, és én végleg kiszorultam a konyhába Néhanapján papucsba bújva tettem ugyan egy-egy tiszteletkört a nappaliban meg a hálószobában, persze csak azért, hogy később a konyháiban beszámoljak élményeimről a feleségemnek ... Nemsokára a konyha is tele lett új bútorral. Ekkor én már egyre több időt töltöttem a lépcsöházban. Ülök egy alkalommal a lépcsőházban a szokott helyemen, s különböző intellektuális kérdéseken töröm a fejem, mikor kijön hozzám a feleségem és szendvicseket kínál. Mindkét lábammal a földön állok Portré Szilágyi Tiborról — Tegnap este a Deficitben, az elmúlt esztendők legsikeresebb színdarabjában, Csurka István darabjában játszottam. Ezt a szerepet tizenhét éves pályafutásom egyik legfontosabb állomásának tekintem. Elmondhatatlan boldogság a színésznek, hogy estéről estére egyetlen üres széket sem lát lent a nézőtéren, és a pénztár előtt is mindig 2ü—30 reménykedő várakozik. Ez olyan plusz izgalmakat jelent minden este, mintha mindig premier lenne. Ha a pálya örömét mérni lehetne! Nekem ez különleges öröm. — Általában miként mérlegeli, fogadja a szerepeit? — Az utóbbi években egy kicsit beskatulyáztak az en- tellektüel, intrikus szerepkörökbe. A Deficitben szerencsére nem ilyen a szerepem. Alkati sajátosságom révén inkább korombeli en- tellektüeleket alakítottam, ez rendben is lenne, de biztonsági okokból vágták hozzám, többnyire szelekció nélkül ezeket a feladatokat. S ez azért fóraszt, mert így nem tudtam többet mutatni magamból. Az utóbbi időben azonban a Vígszínházban már szélesebb, gazdagabb skálán játszhatom minden szerepem különböző. — Hogyan emlékszik visz- sza a pályaindulásra, a kezdés éveire? — A főiskola után sokfelé hívtak, de pályakezdésemet eleve eldöntötte, hogy utolsó éves főiskolásként Kecskemétre hívtak a Makrancos hölgy egyik, főszerepének, Petruchio figurájának eljátszására. (priasj siker volt, két évig futott a darab. Közben két makrancos Katát is „elfogyasztottam”. Szerencsés, sorsmeghatározó szerep volt számomra. Tíz évvel később, már jobb színészként újra találkoztam ezzel a meghatározó szerelemmel a pesti József Attila Színházban, s ott is két Kata mellett játszottam hosszú ideig. Három év Kecskeméten! Fantasztikusan jó iskola volt. Egy sor remek főszerep! Innen utam egy évadra Veszprémbe vezetett. Majd jött a Thália Színház, ahol először találkoztam Csurka Istvánnal a K,i lesz a bálanya? című produkciójának bemutatása alkalmából. Következett a József Attila Színház, majd végezetül a Nemzeti Színházban eltöltött esztendők. Mindehhez hadd tegyem hozzá, mindig sikeres színész voltam, sohasem sértődöttségből mentem el egyik helyről a másikra. — Milyen szerepeket vállal mégis szívesen? — Nagyon is objektiven értékelem a szerepeimet. Főleg azok érdekelnek, amelyek megformálása feltétlenül valamilyen gondolati megközelítést igényel. Azok a szerepek egyáltalán nem izgatnak, amelyekben csupán az erő, a férfiasság, tehát a külsődleges megközelítés módozatai dominálnak. Közhely ugyan, de engem az ember a maga problémáival együtt nyugtalanít. — Ismeri önmagát, egyéniségét? saonyka. — Sütök egy kis — Már megint dohányzol? — kérdi. — Apropó dohányfüst beszivárog a lakásba és tönkreteszi az új bútorokat! Nem tudnál, mondjuk, két emelettel lentebb cigarettázni? Mit tehettem? Két emelettel lentebb ütöttem föl a tanyámat. Hát ahogy ott ülök, és eszegetem a szendvicset, a szemben levő lakásból kijön egy fiatal nő. — Maga mit csinál itt? — kérdi csodálkozva. — Hált megéheztem. Talán zavarok? — Nem, dehogy — hangzik a válasz. — Jó étvágyat! De úgy látom, nem túl kényelmes magának itt ücsörögni. És folyton szendvicset rágni is unalmas lehet. — Dehogyis... Ellenkezőleg! Kitűnően érzem magam. Különben is mindent meg lehet szokni. Szokás dol- ga. — Bejöhet hozzám. Gyorsan főzök egy teát — mondja erre a kis szomszédasz- szony, és máris invitál be a nappaliba. Megittam a teát, és megköszöntem. Aztán sokáig sétáltam a nappaliban, s mondanom se kell, a szokatlan lehetőségtől megfájdult a fejem. — Jöjjön el holnap megint! — javasolta az aszalmas pirogot... Másnap megjelentem. A sütemény isteni volt. Aztán ebéddel is megkínált. Később észrevétlenül tegeződ- ni kezdtünk. Egy alkalommal az asz- szonyka így szólt: — Nem értelek téged, Vászjá. Mindent itt kapsz a negyedik emeleten, a fizetésedet meg még mindig a hatodikra hordod föl. — Szokás dolga az egész — mondtam erre. — Aztán egyszer csak észrevettem, hogy a fizetésemet nem a hatodikra, hanem ide hordom .... Nemrég új bútort vettünk a nappaliba, és én átköltöztem a hálószobába. Amikor aztán a hálószobában is kicseréltük a bútort, ón a konyhába kerültem. Megvettük az új konyhabútort . . . Én meg készülődni kezdtem, hogy kimegyek a lépcsőházba. — Nem, nem, szó sem lehet róla — állított le őnagv- sága. — A lépcsőházról hallani sem akarok! Még maid valaki rád talál és ismét fölkarol ... Azóta bent a lakásban egy kényelmes, tágas beépített szekrény lett az új otthonom. Fordította: Kiss György Mihály — Azt tudom elsősorban, hogy én milyen ember vagyok a szerepeim mögött... Azt hiszem, úgy éltem és úgy élek, hogy sohasem teszek magamnak szemrehányást vagy nem kényszerű- tok hazugsága. A meggondolatlanságig őszinte és egyenes vagyok. Különösebb hátrányát ennek mindeddig még nem éreztem, de nem voit előnyömre sem. Azonban sem az elszerződéseim, sem az őszinteségem nem gondolkodtattak el, hogy ez most jó nekem vagy sem. — Vándorlásaidnak oka mégis miben keresendő? — Ha végignézem korosztályom képviselőit, nem állítom, hogy egyedülállóan, de első vagyok azok között, akik a legtöbbet dolgoznak. Mintegy hatvan színházi szerep áll mögöttem. De én türelmetlen vagyok! Sikertelen színházi szezon után nem tudok többé várni. Meggyőződésem. hogy egy színésznek nem feltétlenül egy intézményhez kell hűségesnek lennie, sokkal inkább a hivatásához! Érdektelen, hogy ezt hol, merre gyakorolja. Az emberben valamiféle művészi hiúság lakozik, olyan helyre kíván kerülni, ahol a napi formát, képességet maximálisan igénybe veszik. Ezt tartom egyedüli egészséges állapotnak. — Eredményeinek persze előfeltételei voltak. — Szorgalmas vagyok, a felkészülést komolyan veszem. Az az elvem, minden lehetséges munkát bele kell fektetni abba, amit csinálunk, hogy öröm legyen. Ha nem sikerül valami, nem kell magamnak szemrehányást ténnem, hogy nem dolgoztam. A sikernek persze sok más összetevője is van, a színjátszás kollektív műfaj. Az eredményekhez hozzájárul az is, hogy a magánéletemben pontos, megbízható vagyok, s ez a színházi munkámban is megmutatkozik. — Megtudhatnánk valamit a magánéletéről? — Ugyanúgy létezem, mint mások, vásárolok, közlekedem stb. Feleségem van; s kialakult, nem csak szakmabeliekből álló baráti köröm. Pályám a szezonban teljesen leköt, szabad időm csak a nyári szünetekben van, ilyenkor utazom, járom a világot. Szenvedélyesen érdekel a környező világ, ezért is tanulok nyelveket, szemmel tartom a sajtót. — Miként értékeli az eddig megtett utat Szilágyi Tibor? — Pályámnak komoly fejlődési íve van, magam is tapasztalom évről évre, hogy egyre inkább szelektálok, hangsúlyos és kevésbé hangsúlyos részek között. Már korántsem olyan fontos minden részlet. Tizenhét évvel ezelőtt még jóval kevésbé tudtam átélni egy-egy játékot. Éppen tegnap gondoltam rá, hány színházi estét játszottam már azóta végig! Ma már le tudok mondani bizonyos dolgokról. Persze nem szeretném, ha azt hinnék rólam e beszélgetés után, hogy Szilágyi Tibor tökéletesen sikeres' ember. Vannak nekem is rossz napjaim. és nem vagyok mindig boldog, azonban arra törekszem, hogy az legyek . .. Azt hiszem, van humorérzékem. Ehhez a pályához nagyon is- kell. S ha netán megvádolhatnak azzal, hogy nagyképű vagyok, azt kell mondanom, én mindkét lábammal a földön állok, miért kellene hát eltitkolnom, ha sikerül valami ? Magamat sohasem csapom be. Sz. B. Denke László: Híd a Tarwá.n
