Somogyi Néplap, 1981. május (37. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
Mi hát az ember? beszélgetés Jókai Annával Jevgenyij Dolmatovszkij Európa közepén Itt van e földrész közepe, vagy alig távolabb. Buda kertekbe öltözött Belgrádig hét órát fut a vonat, s hat óra az út Pest és Becs között. S vasút visz Prága és Knjev fele, mert centrum itt ez, akármerre nézed. Szimmetrikus az utcák rendszere. éjjeli parányi pontok — lám f>a fények. Valamikor már jártam én itt, egy bérpalota áilt egy szép úton, kívül vadszőlő futotta be végig. s csobogott belül csöndes nyugalom. ‘Csipke borult az ablakokra lágyan, s a falon, mint egy obeliszken állt: „Házat átnéztem. Aknát nem találtam”. S aláírás: Boriszkin lej tenant. Még negyvenötben volt ez, és a szó a téglán ma is olvasható! Bekopogjak az ajtón? Nem merek 1.. Csak eljenek békén az emberek! Boriszkin ezt a házat sorra nézte, jutalmat, s hálás szót se várva érte, A ház Boriszkint talán elfeledte, magam sem tudom, él-e vagy halott. Csak a felirat villan még szemembe a város közepén az öreg harsuk árnyéka alatt. Ezt láttam. És, mint mondani szokás: a természet után készült e kép. S most: minden jót, sok boldog, szép lakás! Ragyogjon rátok kékellőn az ég! (Agai Agne* fordítása) /evgenyija Szlavoroszova Tavasz A bújósdit megunta már, s ma reggel hirtelen a felhőronggyal kisikált eget megvillogtatta fenn. S a világ fénylőbb lett, nagyobb a kék lencse alatt. Titkos értelmet, súlyt kapott mosoly, kézmozdulat. Fülembe súgta: Itt vagyok. — Keze hajamhoz ért- Olyan boldog és izgatott nem voltam soha meg. S még azt: — Higgyj bennem. szótlanul! — S hosszabbra nyúlt a nap, szürke bundát cserélt a nyúl, megszelídültek a vadak. Fordította: Kerék Imre * Fiatal szovjet költőnő, filozófiai szakot végzett a Moszkvai Állami Egyetemen l*74-ben. A hogy belépsz a házba, jobbra találod. A homály felé indulj, kezed az ajtókilincsről elröppent néhány legyet. Az ajtót bátran nyithatod, ritkán alszik a szoba lakója. Ágyban van ugyan, fején a ki tudja,’ mikor kötött kendővel, alján kikandikál a fehér hajfonat. Föléhajolsz. megcsókolod, sírni kezd: szégyenkezik, amiért délelőtt tizenegykor fekve találod. Az istenért se mondaná, hogy a tegnapi meszelés gyengítette ágyba- fekvösre. Miattad meszelte ki a szobát, mire elrakodoitt, tíz is elmúlt. A friss mész, mit érhálós kezek reszketése rajzolt a falra, szanaszét szórja illatát, köbetáncolja az ágyat. Az ágy! Szegény nagyanyád mit álmodhatott rajta az első éjszakán? Már ő sem emlékszik vissza, évek rakódtak reá azóta, nem is kevés... Férjének, nagyapádnak új fekvőhelyül a fonnyadtvirág- szagú kert csöppnyi mélye jutott; nagyanyád magára maradt, persze nem egészen magára, a konyhát és a másik szobát élik amazok, de ő most fekszik a hatalmas ágyon, moccanatlan. És hiába a mész illata, a leve- gőtlenség körbe fonja nyakad. fojtogat. Ablakot nyitsz, ajtót csuksz. A fény, mint hívatlan vendég, tétován settenkedik a szobában. M06t látod csak: az asztal szerény terítékén legyek iafcmá- roznak. Jóllehet, nemsokára varjakká híznak, lám, már kacsingatnak is az ágy félé, nagyobb falatra éhesen. „Csukd, csak be, ne halljam, mit beszéltek!” — hallod a konyha felől. Fiatalságod nem tűri az igaztalant, kiszólsz, hogy a huzat miatt... Az ágyról nyolcvankét éves hang reszketi: „Mindig ezt csinálja. És enni se ad...” Megtudod, hogy hajnalban ivott egy pohár hideg teát; a1 fia hozta be neki, a fia, aki a mezőn dolgozik. Megkérdezted, főzz-e tojást. Könnye szájáig ér, úgy válaszol: „Nincs nekem tojásom, kisunokám. Semmim sincs már”. „De hisz a ház a magáé, mama!” — mondod te. mire ő: „Azt is a nevükre Írattam, azt mondták, hogy úgy van az jól”. szűrődő ebédillattal disku- rál hangtalanul. Tehetetlenül vizslatod a fekete kendő ráncaiba bújt arcot, keresed két szemét, mely úgy gyűrűzik a könnyektől, mint a Duna, amikor kavicsot haji- gáltunk bele. A Dunáról eszedbe jut a nyár, a nyárról megint ő, a nagyanyád: micsoda ebédeket főzött neked, amikor náluk nyaraltál ! Akkor még fürgén járt- kelt. Kérted akkoriban, fusson versenyt veled, s futottatok a napsütésben. Boldog voltai, ment lemaradt. Most szégyenkezel. De miért? „Mindjárt visszajövök, mama !” K imenekülsz a szobából. Az udvaron epilepsziás macska, vörösen habzik a szája. „Még ez is!” — gondolod. A kertbe rohansz, ahol egykor te is kapáltak A fáról leszakítasz két almát, vissza a homályba. „Hoztam almát. egy« meg”! — nyújtod felé. „Nem vette észre? — kérdezi. — Mert ha észrevette, megmond a fiamnak”. Eszedbe jut egy estei Azt hitték, alszol már. Nagyanyád azt mondta édesapád öccsének: „Ne vedd el azt az asszonyt, nem kell az nekünk!” Igen, az az asszony ott a konyhában, az uralkodik. S nagyanyádnak már csak ez a szoba maradt. Az ágyról újra fölröppen a reszkető hang: „Nem vette észre?” „És ha észrevette? A magáé is az alma, egye csak meg!” Nyújtod újból az almát. Könnye megint kicsordul a Amikor a folyópartra értem, hirtelen szivszaqgató kiáltást hallottam: — Segítség, megfulladok! Körülnéztem. A másik parton embereket láttam, akik valamit kiabáltak. — Csapkodj erősebben a kezeddel! Feküdj a vízre! — hallatszott ki a zűrzavaros lármából. Ügy láttam, tanácsokat adnak a fuldoklónak. A vízben szerencsétlenül kapálódzott egy nagydarab férfi. Lemerült, óriási buborékokat hagyva maga után a víz felszínén, aztán ismét fölbukkant. — Micsoda hősök! Messzi röl tudnak tanácsot adni! De nincs közöttük egyetlen egy rendes ember, aki segítene a fuldoklónak. szemmederből. „Nem tudom én megrágni” — sírja, es mutatja, hogy nincs mivel. Talán meg is ijedsz tőle. Érzed, témát kell váltanod. „Három, hét múlva férjhez megyek, mama!” — mondod, és meghívod a lakodalomba. „Ügyse érem én azt meg..." „Dehogynem! Majd eljövünk magáért kocsival.. Üjból csend rakódik rátok. Egy percig? Tízig vagy húszig? Csak nézed őt, ő meg téged. Egyszer csak ajtó nyílik, jön a menye, hogy kész az ebéd. menj enni. A nagyanyádra nézel, hogy vele mi lesz. „Neki is hozok, ha elfogadja persze. Olyat főztem a mamának, amit...” Hirtelen abbahagyja a nyájaskodást. „Panaszkodott megint, ugye? Ugye panaszkodott?” „Nem vagyok éhes” — mondod, hogy menjen már ki a szobából, ami még a nagyanyádé. N em sokkal utána te is kiosonsz; elszaladsz a boltba kalácsért meg vajért. Oly mohón eszi a ikalácsot, mint annak idején te, megéhezve az egész napi játszás utam. Sajnálod, és gyönyörködsz is benne egyszerre. A délutáni vonat, amivel utazni akartál, nélküled húz ki az állomásról. Megvárod, míg elalszik; megcsókolod az arcát, s csak utána indulsz a vonathoz. Menj ei hozzá máskor is ! Látni akar, enne is a kezedből. Ahogy belépsz a házba. jobbra találod. De hisz úgyis tudod: a homály felé... Hirtelen a férfi a vízben olyan természetellenes nxn- gon üvöltött föl. hogy a szivem hevesebben kezdett verni. Hangjából éreztem, percei meg vamuik számlálva. Habozás nélkül a vízbe vetettem magam. Amikor elértem a férfit, erősen megragadtam, a hajánál, és úszni kezdtem vele a part felé. A férfi mindenáron ki akart szabadulni a kezemből. Állandóan kapálózott. Csakhogy hiába volt minden igyekezete — erősen tartottam. Tudtam ugyanis, hogy ilyen esetekben a fuldoklók gyakran megragadlak megmentöjüket és le akarják húzni magukkal a víz fenekére. Szerencsért műiden jui Általában elmondják róla, hogy változatos életpályát futott be. Ennek oka az, hogy érettségi után nem mehetett mindjárt egyetemre, az ötvenes évek viszonyai így közvetlenül befolyásolták személyes sorsát. Mint többször nyilatkozta, épp ezért vált emberi és írói természete olyanná, hogy kezdettől előbb vette észre az élet ellentmondásait, mint azt, ami már megoldódott. — Tíz-tizenhat éves koromban váltam íróvá — mondja erről —, amit ugyanis sem otthon, a családban, sem az iskolában nem mondhattam el. azt megírtam. Lételememmé vált az írás, legkedvesebb szórakozásommá; egy mosolygó leánygyermek védekezése volt ez a világgal szemben. Tizennyolc éves koromban viszont már éreztem, ez a befelé fordulás veszedelmes is lehet. Túlérett vagy inkább koravén voltam; féltem, ha sokáig kilógok az emberek közül, esetleg ki is rekesz- tem magam közülük. Akkor elhatároztam: vagy élni fogok vagy írni. — Miért döntött az élet mellett? — Ügy véltem, nincs bennem erős tehetség, amellett vágyam volt úgy élni, mint mások. Ezért nagyon fiatalon férjhez mentem, éscsak- ugyan, egyszeriben olyan lett az életem, mint annyi más fiatalé: két gyermekem született, albérletben éltünk. Az íróságot jóidőre el is felejtettem. Igen, csaknem nyomorogtam. Adminisztrátor, anyagkönyvelő, népművelő, majd főkönyvelő voltam, afféle fekete báránynak számító kisember, aki a helyzetével eléggé összeegyeztethetetlenül roppant kényes volt arra, hogy van véleménye. Keservesen, de megtanultam, ha valamit nem mondhatok ki, mélyen hallgassak, ám a véleményemben ne inogjak meg. A magánéletemben is ez volt a legnehezebb. Amit ezzel a helyzetemmel nyertem: széles szeletét ismertem meg az életnek. végződött. Kihúztam a férfit a partra, és kapkodva a levegőt leroskadtam melléje. — Nem tudom — kezdte köhögve és vizet köpködve a férfi —, nem tudom ... Hanyagul legyintettem. — Ne köszönje! Az én helyemben minden becsületes embér ugyanígy ... — Nem tudom, hogy most azonnal verjelek-e szét, vagy még várjak egy kicsit! — ordított most már felbőszülve a férfi. — Most nyisd ki a csipádat, és nézz át a másik partra! Tudod, hogy mi 'az, amit ott látsz? Azok filmesek, és éppen azt a jelenetet forgattuk, amikor a ■ihős megfullad... És te jjssz, és megmentesz engem! Most mehetek vissza újra abba a hideg vízpe... fordította: Bratka László) iskolájában. Irodalmat oktat egy egész országnak. — Bejutottam az egyetemre, s 1961-ben kaptam diplomát. Budapest egyik peremkerületében, általános iskolában kezdtem tanítani; olyan gyerekeket, akiknek a családi körülménye nem volt különb, mint a szociális foglalkoztatóban dolgozóké, akiknek a főkönyvelőjük voltam. S családban éltem, nehézségek közepette. Akkor alakult ki az az alapállásom, ami máig, íróként is jellemző rám. Azt kezdtem kérdezni: „Mi hát az ember?” És tudtam: a választ nem a fajta kitenyésztett példányainál kell keresni. Hiszen ha azt kérdezzük, milyen kutyának lenni a földön, nem az ölebtől kezdünk érdeklődni, hanem a korcs kutyáktól, a hűséges házőrzőktől. a segítőkész pásztorkutyáktól, akik esetleg éheznek, de dolgoznak, s mivel dolgoznak, olykor tévednek. — Robbanásszerűen tört be az irodalomba. — Első regényem, a 4447 című épp az általános iskolában tanárként szerzett tapasztalataimból született. Rádöbbentem: a keleteurópai ember, nyilván törvényszerűen és hasznosan, többet foglalkozik azzal, hogyan vetkőzzön ki a társadalmi nyomorúságból, mint azzal, hogyan fejlesztheti belső emberi, lelki-szei- lemi erőit. A 4447 a gyerekek családi hátteréről szól, egy léthelyzetről. Szokatlan volt a téma és a leányregényekre emlékeztető mosolygás mögötti kemény, objektív, férfiasán kemény világ. A regénnyel egy időben jelent meg Kötél nélkül címmel egy novelláskötetem is. Hatásukról annyit: egy csapásra „ledolgoztam” a kései indulás hátrányát. — Hogyan reagál arra, ha azt mondom: nöíro? — Tiltakozom ellene, nem vállalom. Természetesen mivel nő vagyok, kötelességem a női lét sajátosságait is elemeznem, annál is inkább, mert jellegzetesen női sorsot éltem, míg íróvá nem váltam. Az író azonban, ha megérdemli, hogy így nevezzék, a nemek fölött fogalmaz. Emberként! Figyelje meg, minden férfi íróban van bizonyos feminin vonás, ugyanígy egy nő íróban kell legyen bizonyos, alkotás közben megmutatkozó masz- kulin jelleg. Az író öntörvényű ember. Magamra figyelek, és a világra. Az író tárgya az ember. Korunk, társadalmunk legnagyobb gondja is az ember: mit kezdjen önmagává', lényének azzal a felével, amely nem nyer feloldást a termelésben. Ez az irodalom elsőrendű elkötelezettsége is. Tapasztaltam: egyetlen oda- hajló mondattal, egyetlen segítő gondolattal is könnyebb élni! Rendszerint elmondják rólam, hogy másaim nem szűkölködnek társadalomkritikában, ennek ellenére állítom, hogy a társadalom mindent nem oldhat meg. Nincs olyan társadalom, amely az ember katartikus tisztulását magára vállalhatja. Egyik novellámban írtam: „Hogy mehet előre az egész, ha a rész boldogta-» lan?” A rész boldogsága rajtunk, írókon is múlik. — Tíz kötete jelent meg eddig. Munkásságát József Attila-dijjal és SZOT-dij jal jutalmazták. Most min dolgozik? — Épp elkészült új regényem. A címe még változhat. Egy bizonyos: a jelenben játszódik, és fantasztikusnak tűnő elemek tartják össze. A jelen van olyan, hogy néha felkiálts ink: fantasztikus! G. (. Elhallgat. A csend a beik?! sárga báltérrel. Kácz András nozaikj*. (Mohácsi Regös Ferenc rajza) Hámor Vilmos A homály felé Bencze József Benne élni örökre... Benne élni örökre e varázslatos halálban, megérni énekünk feltámadását, elveszíteni a füstszurkos kái;t-levedlő udvari sugárban a kerékíitogtató kajla lapulevélfülű sárban púpcserép-nyergű lóhátas házak, szoborrá merevedő tetves tyúkólaim, nylonzacskóba csomagolt kaszakő. sebes-mintájú vásznak, légy-garmada güzmög, csücsöri tülkök, villanymikrofon gagyog a keshedt kisdobok üteme mögött. — Végül mégis tanár lett, ma már ön a tanárnő a Magyar Televízió Mindenki Volodimir Kasuba Az összefüggések fontossága
