Somogyi Néplap, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-08 / 57. szám
I gazán hálás, lehetett volna, hogy gondoskodnak róla, nem dugjak Saeretetházba, kórházba... S ki tudja, hova el n«n lehet rejteni a hason- &xőru, magatehetetlen öreg- asszonyt. Ö azonban ■ nem volt hálás, terhes volt neki minden, még ez is, a gondoskodás. — Viszontlátásra, Mali né- ^ " hallotta az előszobából Julika éles. kellemetlenül ilatal hangját, a férj dör- mógését, meg ahogy az anya — Juli anyja — már oda- kintről sürgette őket: Isi kések, nem értitek, hogy elkések... — dolgozni mentek. Az üresség hirtelen megrohanta a házat, mégse lehetett benne egészen biztos, hogy itt van. Gyanús fteszek lapultak mindenütt ugrásra készen. Az emeleti padió, az eges-z fa galéria megrecsegett. Szúrágott gerendákban, az eresztékek kiszáradt hézagaiban ugrásra készülődve ült meg a por. Egyetlen lépés fölriasztott volna mindent. Ez a lépés azonban szerencsére egyie késett. Pedig a recsegés mintha azt ígérte volna, hogy mindjárt itt lesz. Aztán amikor elhangzott, és nem lett semmi következménye, már nem volt érdemes többé törődni vele. Talán az a sok apró változás, melyet az idő ©koz a fa rostjaiban, és amely fönnakadva egy görcs vagy egy szál gátján, összegyűl, egyenlítődött ki az imént, hirtelen legyőzve az eddig fékező erőket. így figyelmeztet néha a nem-történés rejtett valóiára eav- egy ^ megmagyarázhatatlan hangzás vagy mozzanat, amit nem értünk, s ami ezért jobban nyugtalanít száz megszokottnál. Félt tőle. hogy idő előtt hazajönnek, és a lépéseikkel, a. beszédükkel milyen durván föl tudnak bolygatni mindent, elöntik a lakást. és véget vetnek ennek a süllyedésnek. ami most olyan akadálytalanul sodorja valami felé. hogy már-már kénytelen boldognak érezni magát. Szeretett volna mélyet lélegezni, de ez túl nagy erőfeszítést követelt tőle, ezért félúton abbahagyta, még a rekeszizom mozgása közben, a mellkasa már alig emelkedett meg. Jobb így, épp annyi levegőt véve csak, amennyi e félig- alom. féli.g-éberség megtartásához elegendő. Most végre nem érezte a betegséget. Mintha hirtelen, és önmaga számára is váratlanul megtalálta volna helyét a világ mindig is idegennek mutatkozó tárgyai között, amit annyi évig hiába keresett, az most ölébe hullott. Nem volt szüksége másokra, hogy megerősítsék igazában. ’Nem is Vágyott rá, hogy megélje az igazságszolgáltatás ítéletét, meghallja a szavát, elég volt neki,'--hogy önmagával legalább, ha ideig-óráig is, de' békességre jutott. TudaKatone Judit Kikerics Kerek hasát tolja az udvar benne már tavasz rugkapál, libeg a szél könnyű , , korommal, csöpp bábot cipel a bogár. Lányom kinyújtott tenyerében virág emeli szép fejét. Sárga hajú. Csillagnak nézem, tőle kapom a fény felét. tában vo-ít mindannál!, ami eddig nyomasztotta, es bűnösnek erezte magát mindabban, amiben eddig bűnösnek érezte magát, de már nem tulajdonított annyi fontosságot ezeknek a dolgoknak, mint amikor niég ezek irányították az életét. Kezdte azt hinni, sohase volt lehetősége másként cselekedni, mint ahogyan cselekedett. Es hiába volt ez nyilvánvalóan hazugság, nem tudott szabadulni a gondolattól, beleragadt, mint a kutya bundájába a bogáncs, és minél jobban igyekezett lerázni. csak annál jobban be- legubancolódott. Arra gondolt, hogy talán jó volna, ha mások is tudnának mindarról, ami vele most történik, de jobban örült neki. hogy már nincsen lehetősége megosztani másokkal a gondolatait, és elviszi őket magával oda, ahova, most úgy érezte, végül is sikerült elindulnia. Oláh János Találkozás Egy darabig' megpróbálta a lélegzetét visszatartani, jobban mondva gondolt rá, hogy meg kéne próbálnia, de az ilyen hiú erőfeszítések a . kigondolás pillanatában kisiklottak akarata szorításából, és még szerencsésnek is érezhette magát, hogy nem kell többet vesződnie velük. Szomjas volt, és éhes, de fájni legalább nem fájt semmije. Mégsem tudott fölkelni, hogy odamenjen a csaphoz, vizeit vegyen, az evésről nem is beszélve, egyszerűen nem volt kedve hozzá, az éjjeliszekrényen álló kanoséból se volt képes az állott vizet kitölteni, pedig evvel is beérte volna, el se tudta képzelni, hogy idáig jusson a cselekvés ezer bűnével kikövezett úton. hogy aztán a poharat a te Igyon - győző állott vízzel a szájához emelje. Ha valaki segített volna, könnyebben boldogul biztosan a jelentkező szükségletekkel, és mégse így várta őket haza, nem a segitőkészségükre gondolt, hanem a durvaságukra. Tudta, hogy ellátják majd mindennel, gondolatban mar készült a nemkívánt erőfeszítésekre, amit a jelenlétükkel akaratlanul is okoznak neki. És ez egy pillanatra megakasztotta igyekvése- ben. Érezte, ahogyan mind mélyebbre és mélyebbre süly- lyed a fölpuffasztott párnák és dunnák közé, de nem bántam Képzeletében olyan sokszor lejátszotta már, hogy maga sem tudott kü lönbseget tenni az elképzelt es a valódi ajtócsapás között, így történhetett meg. hogy jó ideje azt hitte, itthon vannak, amikor pedig még mindig egyedül volt. S amikor tényleg megérkez tek, akkor meg nem volt képes fölfogni a változást, hiszen a szeme csukva volt, a fülében halk zsongás fészkelt ugyanúgy, mint annak előtte, ha kinyitották az ajtót, hogy benézzenek hozzá — mert amikor megjöttek, mindig benéztek —, nem látta, ha szóltak hozzá — eg.v-két szó mindig akadt a tarsolyukban —, nem hallotta. Csak a szél álmos bugására figyelt, ahogy átüzent a napfényes ablaküvegen, és gondolatban a nvomaba eredt, hegyen át, völgybe le vitt az útja. remény es bizakodás nélkül vágott neki, fáradság nélkül viselte, és csalódottság nélkül hagyta abba. Egyetlen véget- nem-érő lüktetés fonalán függött. Még idekötötte valami, de ez már nem volt számottevő, akármi volt is. Amikor föléje hajolt az az arc, nem lepődött meg, pedig minden emberi számítás szerint meg kellett volna lepődnie. Ö volt az egyetlen, akivel meg találkozni akart. Akart? Az is túl erős kifejezés, hogy szeretett volna. Fölrémlett előtte. de csak ennyi, mi lenne, ha . . . — Mennyit veszekedtünk a babaruhák miatt! A hajamba mart, hogy fölvérzett a fejem. — Nem felejtett, — Piszok — ezt sziszegte a fülembe —, piszok, kitépem a hajadat, ha nem adod ide. Hat ' testvér az ilyen ? — de most nem bánta volna, ha még egyszer megeibálja. És tessék, itt volt. Pedig már végképp nem remélte, Olyan régen - elveszítették egymást, hogy tényleg nem gondolhatott komolyan a viszontlátásra. Talán ezért nem készült föl kellően, pedig ahhoz, hogy akár csak megszólaljon, az összes maradék erejét össze kellett volna gyűjtenie, föl kellett volna áldoznia. Ha számot vethetett volna vele, bizony isten, nem sajnálja, de a döntés itt, ezen a ponton már nem reá volt bízva. A szavait se hallotta meg, pedig látta, hogy az üres, tá- togó száj elejti őket, s a gyomrát is megremegtette az a tudat, hogy nincsen, aki összeszedegesse őket. E kkor egy pillanatra elállt a lélegzete. Nem, nem kellett visszatartania, magától maradt abba. Nem bánta, hogy nincs ereje ellenkezni, szinte jókedvűen hagyta szembeáramlani magával a sötétséget, és kíváncsian olvasta az üresség jeleit, amelyek ugyanilyen akadálytalanul áramlottak bele a fülébe, és szinte örömmel vette tudomásul, ha egyáltalán tudomásul vett még valamit, hogy ilyen magától értetődően sikerült elkerülnie ezt a találkozást, amit pedig ha rajta múlik, biztosan nem került volna el. A távozást jelző ajtóesa- pásra még félig fölemelkedett, de talán csak azért, hogy annál mélyebben _ süppedjen vissza teste makacs súlyától vonva a párnák közé, a szalmazsák horpadásába. A DOLGOZÓ HŐ Dolgozzon munkapad mellett például Kecskeméten, a SZIM helyi gyárában, ahol a munkások fele nő; irányítsa egymaga egy diszpécserasztal mellől a Dinamo Villamosforgó Gyár egész gyárrészlegéc; legyen a Déli pályaudvar vágányterének H ..karmestere”; vagy legyen a Budapesti Közlekedési Vállalat négyezer gépkocsivezetőjének egyike... Ma már alig akad olyan munkahely, ahol a dolgozó nő látványa meglepne bárkit is. Megszoktuk, hogy részt • vesz a termelésben, nem feltűnő a jelenléte sem az irányításiban, sem az esztergapad mellett, sem a volán mögött. És ez a megszokás is eredményt jelent. Részeredményt, igen, hiszen a dolgozó nők legtöbbjét az otthoni gondok jó részétől máig sem sikerült megszabadítani. Ráadásul ellentmondásos is ez a részeredmény, mert minél többen lesznek a nők közül a férfiak mindennapi munkatársai, annál nagyobb űrt hagynak időnként maguk után, annál nehezebb lesz őket a munkahelyükön — ha gyes-re mennek vagy ha a gyerek beteg — megfelelően helyettesíteni. Mégis hallatlan jelentősége van, hogy szinte bárhol készíthettünk ^ volna az itt publikált fotókhoz hasonló fényképeket, mert ez a mindennapi tény e fundamentuma egy szinte észrevétlen tudati változásnak: ha buszra szállunk, már nem figyelünk oda, hogy férfi vagy nő ül a volán mögött... A munkapad mellett Álomváros. Kristóf Ágnes leslménye A diszpécserasztalnál Ratkó József MAMA Ültében elaludt s bólogat — bizony, bizony. Mint aki érti o dolgokat — bizony, bizony. Fejét se tudta már tartani — bizony, bizony. Karjára ejteni, hajtani — bizony, bizony. Ültében aludt el s bólogat — bizony, bizony. Vasmarkú fájdalom fojtogat — bizony, bizony. A vágánytér „karmestere”-ként J. Nyepomnyascsij - L. Jakubovics A véletlen Vasárnap reggel a feleségem leküldött kenyérért a pékségbe. A sarkon, a kenyérbolt mellett két férfi megállított: — Próbáljon, kérem, természetes arcot vágni — mondta az egyik, és rám irányította a fölvevökame- rát. Eröltetetten mosolyogtam. — Árulja el, kérem — kérte a másik, miközben mikrofont tartott a szám elé —, melyik évszak tetszik önnek a legjobban! — A tél — vágtam rá szinte gondolkodás nélkül, és bementem a pékségbe . . . Pontosan egy hét múlva az egyik televíziós ' adásban megláttam magam a képernyőn. Előttem is férfiakat mutattak be; ők is ,.évszakos” kérdésekre válaszoltak. Az egyiknek a nyár tetszett, a másiknak az ösz.m harmadiknak a tavasz. Utánuk mutattak engem. Totálképben. Mesterkélten mosolyogtam. és mondtam, hogy „a tél”. Másnap reggel a feleségem rám förmedt: — Miért nem méltattál annyira, hogy szóljál. Mondhattad volna, hogy te leszel az egyes műsor sztárja! Hites feleséged vagyok, nemde?! / — Mi nem jut esze dire, Ljubocska'.’ — dadogtam. — Ez tiszta véletlen. Én magam sem tudtam... — Az csak természetes, hogy magad sem tudtad! — replikázott tovább. — Te arról sem tudtál, hogy a drá- galátós . édesanyádnak színes televízióra is telik?! — Tudtam . — mondtam most már kissé \ ironikusan. — És akkor mi van? — Még hogy mi van?! — fakadt sírva a feleségem. — Anyád, ha meglát a színes televízióján kockás ingben, leszakadt gombbal. . . Ezt egy életen át nem bocsátja meg nekem! Hallgathatok! Ezt jól megrendezted, az szent igaz . .. Ismerlek én, mint a tenyeremet! Ezzel jól rám uszítottad az anyádat. A munkahelyemen az intézet igazgatója kéretett magához. —- No, mi van, barátocs- kám? — mondta sokat sejtéiben, miközben valamiféle ügyiratot irt alá. — Láttam önt a televízióban... Én az ön helyében nem állítottam volna magamat szembe a munkatársaimmal, az egész kollektívával. Szóltam volna nekik . . . Van itt sok olyan dolgozó, aki többszörösen is rászolgált a televíziós szereplésre.' Nem zavarja az ilyen kirívó viselkedés?! Ebéd után Zoíor jött á>t hozzám a tervosztályról. — Szerjózsa, barátocskám! — Ölelt át nyájaskodv>a. —- Van hozzád egy kérésem: adj kölcsön ötezer rubelt egy félévre. .. Nem jött még össze a pénz a kocsimra ... Hát mi az neked?! Tudom, mennyit keres egy művész. Odaállsz néhányszor a kamera elé, és dől a pénz. Nekem meg egy életen át kell gürizni ennyi pénzért... Nem sokkal később a barátom telefonált rám: — Ezt már nevezem valaminek — recsegte a telefonba. — Filmezünk, öreg. filmezünk?! Ráadásul olyan rátarti vagy, hogy még föl se hívsz? — Hát még csak tegnap volt az egész — feleltem. — Épp ez az, hogy tegnap történt ■— replikázott. — Te meg máris megfeledkezel a haverodról. . . Nem fair játék ez így. öreg! Nem fair... öt órakor megjött Olga Kirillovna, a szakszervezeti titkárunk. — Szizov! — hadartaf — Ügy döntöttünk, hogy mától ön fogja irányítani az öntevékeny művészeti együttest Mindenekelőtt a kórust. .. — De drága elviársutö, nekem nincs hallásom — tiltakoztam. — Ne akarjon a falhoz állítani, Szizov — recsegte a fülembe. — Nem vagyok en mai csirke. Nagyon jól tudom, hogy hallás nélkül még a konzervatóriumba sem vesznek föl senkit, a televízióba meg még úgy se __ E ste a szomszéd jött át. — No, Petrovics! Kitettél magadért — kacsintott rám cinkosan. — Láttalak az este a televízióban . . . Nagyszerű fickó vagy! Mint egy igazi sztár... Mikor mutatják be a második részt? De szóljál ám előre! Éjjel csak vergődtem az ágyban. Sehogy sem jött álom a szememre. Másnap reggel, ahogy bementem a munkahelyemre, hivatott az osztályvezető: — Hát így állunk — dör- ■mögte morcosán az orra alá. — Most már értem, hogy miért nem adta még le a harmadik dekád jelentését. Természetesen a szabad idejét mindenki úgy használja föl, ahogy akarja. De azt is latom, hogy ön. Szizov, kettős életet él ... Apropo:. ha önnek úgy tetszik a tél. akkor vegye ki a szabadságát, és ezentúl június helyett menjen el üdülni januárban! (Fordította Sigér Imre)
