Somogyi Néplap, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-22 / 69. szám
A TISZTA FORRÁS Illyés Gyula Bartók ^JangzavarT’? — Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigaszt Azt! Földbe hullt pohár fölcsattanó szitok-szavát, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége — ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen finom, elzárt zeneteremben, míg nincs a jaj-sötét szívekbenl „Hangzavart*! Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz, hogy van, van lelke meg a „nép”-nek, él a „nép* s bangót ad! Egymásra csikorított vasnak s kőnek szitok- változatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, ha így adatik csak vallania a létnek a maga zord igazát, mert épp e „hangzavar*, r pokolzajt zavaró harci jaj kiált harmóniát! Mert éppen ez a jaj kiátt mennyi hazugul szép éneken át — a sorshoz, hogy harmóniát, rendet, igazit vagy belevész a világ; belevész a miág, ha nem m nép szólal újra — fölségese«I Szikár, szigorú zenész, hű magyar (mint annyi társaid közt, — „hírbedett") volt törvény abba, hogy éppen e nép< lelke mélyéből, ahová leszálltál, hogy épp e mélység szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok? Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a halott — a búcsúzát na Zerkovicz zengje; Hazák vesztek éli — kt meri siratni verkli futamokkal? Van-e remény még emberi fajunkban? — ha ez a gond s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agresszív" nagy zenész, hogy — mégis! — okunk van remélni s élni! S jogunk van — hisz halandók s életadók vagyunk — mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt. Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg s majd szidjanak: nem segítettetek! Te megbecsülsz azzal, hogy fölfedezi, mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt — te bennünket növesztel, azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. Ez — ez vigasztal! Heh más beszéd ez! Emberi, nem hamis! A joggal erőt ad a legzordabbhoz isi a kétségbeeséshez. Köszönet érte, az erőért a győzelem-vevéshez a poklokon is. lm, a vég, mely előre visz. lm, a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja, lm, a nagy lélek válasza a létre s a művészé, hogy megérte poklot szenvednie. Mert olyanokat éltünk meg, amire ma nincs ige. Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg, amire ma sincs szó s tán nem is lehet már, esak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, példamutató nagy ikerpár, zene csak, zene csak, zene, a bányamély ős hevével tele, a „nép jövő dalával” álmodó s diadalára ápoló, úgy szabadító, hogy a börtön falát is földig romboló, az ígért üdvért, itt e földön, káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó, jó meghallott eleve egy jobb világba emelő zone — Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz; ki muzsikád ujjaival tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, ahol a baj S be különös, beh üdvös irt adsz azzal, hogy a jaj siralmát, ami fakadna belőlünk, de nem fakadhat, mi helyettünk .— kik szívnémaságra születtünk — kizenged ideged húrjaival! I Hagyományújító Izongoraművész Interjú Bartókról Kadosa Pállal Lemezekről hallható zongorajátéka alapján szinte lehengerlőén magabiztos egyéniségnek, kompozíciói alapján érdekes különcnek képzeltem Kadosa Pált, a nagyszerű zeneszerzőt, a világszerte ünnepelt zongora- művészt, a páratlan pedagógust, Fischer Annie, Mihály András, Kocsis Zoltán, Schiff András, Rámki Dezső és sok más kiválóság egykori tanárát, a Zeneművészeti Főiskola tanszékvezető professzorát, akadémiák díszdoktorát, tekintélyes társaságok rendes és tiszteletbeli tagját. Az Erzsébet-hídra néző tágas lakásban azonban egy végtelenül kedves, csupaszív, betegségektől megkínzott, ám szellemileg elképesztően friss öregember fogad, »Tudja, Bartók barátsága a leghatalmasabb ajándék volt a számomra életem eddigi hetvennyolc évének során« — folytatja már az előszobában a két napja telefonon megkezdett beszélgetést. S ugyanezzel a korát és egészségi állapotát meghazudtoló élénkséggel válaszol aztán órákon át az újságíró faggatózására. Vallomása nemcsak arckép vázlat a zseniális példaképről, hanem korrajz is. — Az ön nemzedéke számára — a századelő közízlésének és zeneoktatást rendszerének következményeként — Wagner és Brahms számított a zenei korszerűség non plus ultrájának, Mahlert, Debussyt, Ravelt, Sztravinszkijt és Bartókot pedig kis híján szentségtöréssel vádolta, csaknem átokkal sújtotta a korabeli kritika. Hogyan válhatott Ön ebben a környezetben a modern zene — elsősorban Bartóic — elkötelezett hívévé? •— A »hivatalos torokból« fújó szél természetesen engem, a Nagyszombatban élő legénykét is megcsapott, nyilván ezért találtam Bartók első kompozícióit — a partitúra alapján — szinte triviálisan egyszerűnek. E muzsika lényegének megértéséhez elsősorban megismerkedésünk segített hozzá, Budapesten, Bartók gellérthegyi lakásán. Ó már nemzetközi hírű, nagy muzsikus volt, én gimnazista kamasz; mégis partnerként kezelt, nagy figyelemmel nézte át első kompozícióimat és hallgatta meg zongorajátékomat, majd legnagyobb meglepeté semre, máig is érthetetlen módon, kijelentette, hogy tehetséges vagyok s azi ajánlotta; folytassam zenei tanulmányaimat Kodálynál. Erre csak később kerülhetett sor, mert Kodályt — s Tanácsköztársaság idején folytatott tevékenysége miatt — akkoriban függesztették fel állásából. Zongorázni később Székely Amoldmál tanultam a Zeneakadémián. Bartókkal azonban nem szűnt meg a kapcsolatom. Nemcsak szerzeményeiért rajongtam; zongorajátékáért is. Rengeteg hangversenyén voltam jelen. — Gyakran beszélünk és írunk Bartók-féle zongorais- koláról, stílusról, ennek lényegéről azonban — a felvételek hozzáférhetetlensége okán — keveset tudunk. Hogyan zongorázott hát Bartók Béla? — Játéka az elbűvölő, megvesztegető költőiségnek és a zenei tartalmakat sallangok nélkül kifejezni szándékozó tárgyilagosságnak volt a keveréke. Nem volt virtuóz a szó hagyományos értelmében, kezének mérete miatt nem is lehetett volna afféle pianista-zsonglőir. Uj- jainak nyúlékonyságával és technikájának csiszoltságá- val azonban a legnehezebb feladatokat is képes volt megoldani. Jó néhányszor előfordult, hogy egy-egy nehéz akkordot — kezének Kaposvári Városi Színház * ........—"SÍ m * #«!» iS» étf M*ár <W«» Ä ÄSt BARTÓK BÉLA zongoraművész egyetlen mi UMkVM «•** ;*«***. sa*ejt ***« «***»! í$0R: f£; 4 IÉm: fwW*. SST* 111 8ert&: Seette. t stete?gr & A II. zongoraverseny kéziratának egyik oldala kicsinysége miatt — nem tudott hibátlanul megszólaltatni, ám akkor is olyan gyorsasággal »pörgette« a dallamot, »törte« az akkordot, hogy jórészt a vájt.ü- lűek is elhitték: a két hang egyszerre szólalt meg. Káprázatos Beethoven-játékos volt. Az op. 31-es Esz-dúr szonáta scherzóját olyan hallatlan intenzitással, átéltség- gel és komolysággal adta elő, mint talán senki más. Azt a szenvedélyt és elemzőkészséget pedig, amellyel a nevezetes Les Adieux-szonátát interpretálta, tanítani kellene. Legalább Dohnányi Ernő színvonalán, de Dohnányi slendriánságai, öncélú rögtönzései nélkül játszotta Liszt darabjait, könnyfakasztó érzelgősség nélkül Chopin noctume-jeit. A pódiumon mindig szikár, szinte rideg jelenség volt. Nem mosolygott, nem bókolt, nem hajlongott, és nem pukedli- zett a közönségnek a tapsvihar hallatán, egyszóval nem igyekezett »sztár« lenni. — A kortársak egy részének véleménye szerint Bartók nem kedvelte, konzervatívnak tartotta a budapesti közönséget, ön tapasztalt-e ilyen megnyilvánulásokat? — Ellenérzéseit, legalábbis a jelenlétemben, sohasem fejezte ki szavakkal, de több megnyivánulásából is érezni lehetett a sértettséget a fővárosi közönség konzervativizmusa miatt. Második zongoraversenyének szólóját például — röviddel a Klemperer vezényelte bécsi bemutató előtt — nem volt hajlandó eljátszani a pesti főpróbán; Kentner Lajos ült helyette a zongorához. Az is ' bántotta, hogy ötvenedik születésnapja alkalmából figyelemre sem méltatta a hivatalos zenei közvélemény — miután Kálmán Imre szü- • letésnapjáról számos bemutatóval, óriási csinnadrattával emlékeztek meg. Bántotta, hogy idehaza csaknem »persona non grata« volt, miközben Romániában lovagi címet adományoztak neki... — Hogyan viselte el Bartók a Zeneakadémián a Hu- bay Jenő által teremtett maradi szellemet? — Hubay, érthetően, nem érzett magában elég erőtanhoz, hogy Bartókkal nyíltan szembeszegüljön, s a többi konzervatív tanárnak is jobbára apróbb-nagyobb fiírá- sokra-faragásokra, kellemetlenkedésekre tellett csak az erejéből, mint nyílt összecsapásokra. Bartók azonban úgy rázta le magáról ezeket a »méregcsöppeket«, mint kacsa a vizet. Megtet- hette: szakmai tudása, pedagógiai érzéke még ellenségeit is lenyűgözte. Egy ilyen »ütésváltásnak« magam is tanúja, kis híján »szenvedő alanya« voltam. Egy Bach-művet gyakoroltam odabent a Zeneakadémián, midőn egy nagyon középszerű, de a »felsőbb körök« által protezsált zongoratan ar így förmedt rám; ’ »Ön túlságosan gyorsan játszik!« Az ugyancsak ott, tartózkodó Bartók fuÜánkos válasza egy pillanatig sem késett; v »Én nem tartom gyorsnak ezt a tempót! Walter Giese- king jóval gyorsabban játsx- sza!« Az őt ért igazságtalanságok sohasem háborították fél — legföljebb elszomorították —, tehetséges növendékeiért azonban kész volt bármire, ö volt az egyetlen, aki határozottan kiállt aiz azóta világhírű komponistává vált Arma Pál védelmében, amikor egy ostoba ürüggyel kirúgták a Zene- akadémiáról; késpbb ő javasolt engem a Zeneakadémiára tanárnak. Ez a cselekedete is bizonyítja már-már naív jóindulatát, mérhetetlen humanitását, hiszen tudhatta volna, hogy 1938-ban az ilyen fölemelkedés már lehetetlen volt számomra. — Mit jelentett az ön nemzedékének Bartók távozása? — Hatalmas, betölthetetlen űrt hagyott maga után. És számomra némi letkiismeret- furdalást is utolsó találkozásunk miatt. Akkor, a Csalán utcai lakásán elfogadtam tőle egy olyan pénzösszeget, amelyet ő tulajdonképpen baráti segítség fejében ajánlott föl nekem. Később mór csak a híres búcsúhangversenyen láthattam-hallhat- tarn. Nem tudtuk elhinni, hogy valóban elutazik, végleg elhagy bennünket, afféle buta rémálomnak hatott az egész... Később felesége, Pásztory Dítta írt nekem levelet Amerikából, s egyik kompozícióm partitúráját kérte, Bartók nevében. Jellemző volt rá ez a szigorúság : emlékezett, gondolt rám, de nem írt... Ugyanaz a szikár, mértéktartó egyéniség maradt a tengerentúlon is, aki itthon visz- szautasította a Greguss-dí- jat, s aki kíváncsisága ellenére sem jött el első vonósnégyesem és zongoraversenyem bemutatójára, mert a hangversenyen az ő művét is játszották... — Egyszóval: hogyan zongorázott Bartók Béla? — Sallangok nélkül, a lényeg kifejezésére törekedve. Páratlan költőiséggel és páratlan tárgyilagossággal. Céltudatosan, humánusan. Slendriánságok nélkül, de hatalmas érzelmi intenzitással. A nagy elődöktől tanult és a nagy elődök hagyományait megújító huszadik századi ember műveltségével. E tradíciókat manapság éppen Kadosa Pál tanítvá- nyai ápolják a leghívebben. Lengyel András
