Somogyi Néplap, 1981. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-22 / 45. szám
fl I 2 igazgató átweflemöKt, áhi ta tos mozdulattal mutatja, fel az üveget, mint valami áldozata tárgyat. — Megkínálhatom konyakkal? — Jöhet. — Ismeri ? Seguin. Az «K.vik legjobb márka. Salánki lazán bólint. — Védőital — toldja meg * szertartási szöveget a szak- szervezeti titkár a beavatottak cinkos magabiztosságával. — Háromcsillagos francia. Sa Iánk inak a sértettségtől ferde, gúnyos fintorba randul a szája A hangot lené- zőnek, leereszkedönek, kioktatónak érzi. Nana!... Tiltakozásul csak sokára nyúl a pohár' után, ós nem iszik azonnal: előbb kiszámított mozdulattal a fény felé emeli. hosszan vizsga Igát ja az ital színét, majd többször is beleszagol. Egészen keveset szüresöl fel és mielőtt lenyelné, fölényes nyugalommal, szakértő módon öblögeti, forgatja a szájában. A másik kettő készséges várakozással lesi a hatást. — Megjárja — biccent Salán ki. Rövid csend következik. Áz a néhány másodperces zavart üresség, amely1 a száraz, hivatalos hangütést rendszerint megelőzi. Felkészülési szünet. A helyiség lassan alámerül a műhelyek és csarnokok felöl egyenletesen áradó tompa dübörgésben. Salánki élvezi a szokatlanul nagy, szokatlanul puha fotelt. Meleg, lágy ölelés. Semmilyen más, eddig ismert ülőhelyre nem emlékezteti. A szállásokon csak nyék ergo. fel,szaggatott huzatú skay- székék vannak. Jellemző ... Hátradőlve cigarettázik. és unalmában szem ügyre veszi a bérén dzést. Teniszpálya nagyságú tárgyalóasztal, tízen* székkel. a sarokban páncélszekrény, a fehér polcokon és a rafináltam elhelyezett rekeszekben könyvek. rekvizitumok: serJegek, diszoklevelek, emlékszobrok. A tárgyak tisztasága és túlzott. rendje ösztönösen felim- gerli. Nem segít a két férfinak: csak kezdjék el, . ha akarják. Az igazgató végre krákog egyet, korán őszült kefehaját simogatja. — Talán a tárgyra térhetnenk. — Kérem — egyezik bele Salánki. A titkár lecsap: — Nos, hogy döntött? — Egész arca kíváncsi, érdeklődést sugárzó vonásokba rendeződik. Salánki módszeresen elnyomja a cigarettát a hosz- szú távú megbeszéléseket kiszolgáló több személyes hamutartóban. Gondosan csinálja. mintha alattomos, lappangó tüzet oltana el. — Meg kell gondolnom — mondja. — Természetesen. — Az igazgató ismét az üvegért nyúl, de Salánki tiltakozó ujja megállítja. Salánkinak szükségé van az eszére. Csak tiszta fejjel... A visszautasítás enyhe csalódást okoz a másiknak, de láthatóan belenyugszik. Egyik pohárba se tölt. — Szeretnénk, ha elmondaná, milyenek a benyomásai. — Elmondhatom. — Tessek csak — bíztatja a titkár. — Hát nem a legjobbak. A válasz határozottan hangzik. Salánki, hogy némileg visszahií- lentse az egyensúlyt, hozzáteszi t — Persze, egy röpke üzemi seta után az ember nem alkothat magának teljes képet. Úgy értem. a szembetűnő dolgokat veszi eszre leginkább. — Na, igen. Salánki egyikről a másikra néz. Az igazgató türelmesen simogatja a haját, mint akit a tapasztalat és a fárasztó, nehéz szolgálat fegyelemre szoktatott. A tickái' más. Ö télig kiemeli hosszú, sovány testét a fotelból és aggodalmasan pislog. Saliánikd vár egy 'keveset. A színes függönyön keresztül szakállas prófétaarcára süt a nap. Főszereplő. Bocsa- natkérően tárja szét a karját. — Csak arról beszélek, ami közelebbről erűit. — Ferrae, — A la ka tosm ühel yrffl. — Evidens. — Szóval, szűknek és sütetnek találom. Főleg sötétnek. Azok a nyavalyás neonlámpák előbb-utóbb tönkreteszik az ember szemét. Pláne akinek már volt baja a kötőhártyájával. Nyomós érv. Hirtelen egyikük se tud válaszolni. — És hol a lemezolló? — Drámai kérdés. Salánki folytatja: — Legalább kétszáz méterre kell menni. Segédmunkás pedig nincs. Sehol nincs elég segédmunkás. Tudnék róla beszélni. Pintér Tamás Tárgyalás baráti légkörben — Új műhelyt építünk — szól közbe élénken az igazgató. — Már megvan a terve. — Azzal a nyilvánvaló szándékkal áll fel. hogy kiteríti a műszaki dokumentációt. amelynek ábráiból, vonalaiból megnyugtató perspektíva rajzolódik ki. — Köszönöm, tudok róla — legyint Salánki. Tervek. A jövő zenéje. — Én csak azt mondhatom, amit most láttam. — Hallgatjuk — adja meg magát az igazgató. Salánki most a szakszervezeti titkár vállára teszi a kezét. Előlegezett bocsánat- kérés. Mert kellemetlen, netán kínos megjegyzéseket kell tennie. — Van egy gyengém — mondja, mintha gyónna. — Ez a tisztálkodás. Nem lehet úgy fürdeni, ha köziben mások az ember lábán ficánkolnak és hozzá- nyomják a falhoz. — Sóhajt, — Bocsánat, erre kenyes va- gyök. És ki nem az? — Erős, lapátszerű tenyere még mindig a titkár vállán Vári:'1 — Meg tud érteni? — Igen, de... — Tudom, a fürdő is 'tervbe van véve — állítja meg Salánki. Nem tudja. Csak .úgy ráhibázik. És most végre kiengedi gyengéd érintése alól a titkárt. — Egyszer minden lesz — mondja derülátó. bölcsességgel. — Tanán még ifjúsági klub is. Mert a mostanin csak szo- morkodni lehet. Egy pár klubot láttam már életemben, elhihetik, láttam olyat, amelyiket szenespinoéböl, olyat amelyiket padlásból vagy teszem azt istállóból csináltak; láttam fa-burkolatút, szőnyegekkel béleltet meg meztelen téglafalát, de ilyen csüg- gesztő, nedves bunkerszerű- ségben nem jártam. Igaz, hogy még sört se lehet kapni ? — Nem lehet? — kérdezi az igazgató. — Különleges rendezvényeken — feleli a titkár. Most, hogy kezdett belemelegedni, Salánki nagy kísértést érez: ha akarná, teljesen szabadjára engedhetné a nyelvét. De úgy véli, helyesebb. ha nem él vissza a helyzetével. Minek is? Fő a baráti légkör. — Elnézést kell kérnem — védekezik csendesen. — Ugyan ... — Az igazgató rámosolyog. — Igyekszünk segíleni ezeken a dolgokon. — És hirtelen ötlettel ismét megkísérli a kínálást. Ez már máskor is bevált. Salánki int, hogy rendben. Miért ne. Végtére is ennyivel igazán tartozik nekik. Ök meg neki. Míg iszik, az jár a fejében, hogy egy téma még hátravan. A legfontosabb. Szándékosain hagyta utoljára. — Pardon, még, valamit — szólal meg. mintha mellékesen, véletlenül jutna eszébe. — Nem szívesen beszélek az anyagiakról. .. A titkár némán az igazgatóra pillant. Keserves szünet.. Töprengő. — Kettőt még rátehetek — mondja fáradtan az igazgató. — Egy fillérrel se többet. Sálán ki kiereszti a levegőt. — Kevés. Az igazgató komoran, csalódottan ül, magában már beismerte, hogy ismét kudarcot vallott. — Talán lehetne valami megoldást találni — morfondírozik a titkár. — Rugalmas megoldást. De az igazgató tehetetlenül ingatja a léjét. Rugalmatlan. — Nem mehetek feljebb az órabérrel. — Sajnálom — mondja őszintén Salánki. A tiktár még mindig nem adja fel. — Az órabérhez hozzájöhet ez-az — pengeti titokzatosan. — Tudja, hogy van . . — Tudom. — Gondolja meg. S alánkit elképeszti a felismerés, hogy mármar részvétét. érez irántuk. És nem tud ezzel a részvéttel mit kezdeni. Nagyon bonyolult. Neki ra-, gaszltodnia kell az igényeihez, amelyeket természetesén jogosnak gondol. S amelyek a néhány éves munkában elvekké keményedtek benne. — Meggondoltam — mondja ki lassan, érthetően. — Egyszóval nem. — Az igazgató a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. A titkár még egy utolsó kísérletet tesz. Nálunk minden második szombat szabad. A vidékieknek mindegyik. — Lázasan igyekszik, hogy kiizzadjon még egy érvet. — Az üzemnek saját üdülője van — ez jut eszébe. Akkor Salánki már az ajtónál áll. fogja a kilincset. Vége. Talán meg kellene hajolni kissé. És kissé meghajol. — Köszönöm a bizalmukat. — Az arcára van írva: fáj neki, hogy nem fogadhatta el az ajánlatot. Csendélet. Gábor Móric festménye Csorba Győző Kihaló falu Bejön az erdő. — eddig csak táplált, vedefct, nyugtatott Szétfut a gyom, — eddig csak megtűrtén lapult. S a tömény alkonyati béke nem hull többé emlékezőkre s várakozókra, az éjszakát nem bontják meg nyögések, suttogások, vig és szomorú emberé zajok. A szél próbálja utánozni őket. Lógó kísértetjelöltek az utcán. Lépésük, mint az enyém is, nehéz. Beneze József Fehér köpenyben szerelmet... Szememben megcsúfolt otthoni vagy, megkövült kérgü fák fázós fehér köpenyben isten volt ott ügyeletben. Isten és a fák adták nékem Füzérradványt, Elveszítettem magam valahol kényeztető durva mesékben SZIKRÁZÓ TÉL ŐRZÖTT. Vedeltem ott havasi ózont, megverjük a kocsmáros ablakát mohó szerelmet buggyantunk a bokrok alá, mókus-látomást, vadszarvas-csodát esalunk, csábítunk, haza sose írunk, ez a mi nagy friayünJ; ez a mi kínunk. Azért kt nem fog emlékeinken a kínunk tűzre atkozzuk magányunk fogolyságal szívünkben megcsalt szerelmi vágy, remélni csak halhatatlan halkan. Leborult tüdőm a legfehérebb hóra, lelkemben izott a hámfa-erös erdei szóin dülöngő bokoraljban sírt a szüzesség meggyötört fájdalma. Ezernyi sors vigyázott, betegségemben rokonaim, verset inam itt országos írógéppel, népdalt gyűjtöttem falvakban, verstarisznyán mazsányi papírszemeiét rozoga írógépemmel együtt hordta utánam a hu posta és a szerelmes feleseg. Belerokkant a verscipelésbe. Viszeres lett a lába. De már régen nem cipeli; nem ettől lettem költöibb. A haldokló remény otthon-kapujára áldott csendii varázslatos erdőm szerelmes szívvel bolyongtam bennetek csaltam csalfa anyacsókú álmot szedtem hörghurutos őszben rekedt virágot, önbizalma erőtől dúskáltam. Te Mont Blanc-fenyü mesem kárhozatregém, ravatalszivü pórias, üres szemek meggyilkolt fénye, baktérium-krematórium hittem, hogy költő ott lettem a kórház fogászati pincéjében: Vitéz Bolond Megszállott, így lettem vándorkomédiás falum dalnoka, emlékek és betegség száműzött je. Cigányaimok hűséges szive kísértett, orvosok, apáim, lázmerő tündérek, kezetek hideg simítását lázas homlokomon érzem GYŐZELMES BOLDOG KARÁCSONY. Fehér hóvilág, hófény, feljött egy csillag a kórterem falán a fenyvesek fölé; kislányom apád és anyád egymásra leltek. Fehér köpenyben szerelmet babusgatott a születés. Madarat etettem kicsi szobám ablakpárkányán s néztem a szabadulás felhői mikor jönnek, így lett a rabság szivemnek otthona ... Vilii Breinholst Szerencsétlen nap Ügy kezdődött, hogy fölhívott telefonon a kiadóm, és közölte, hogy nem adhatja ki a szerelmi témájú regényemet, amelyen hét éven keresztül éjt nappá , téve dolgoztam. Azt is hozzátette, hogy az Ilyesminek manapság nincs sikere. Ezután kezdődött a haddel- hadd. Amikor munka után beültem a kocsimba, a rendőr persze megbírságolt azért, mert tilos helyen par- ■ koltam. Miié elvergődtem hazáig, hangulatom baromételének mutatója már a nullám1 állt, — Mi újság? — kérdezte Marianne már a küszöbről. — Telefonált a kiadód? Mikor kapod meg az előleget? Én erre valami egytagú szót sziszegtem válaszul, és a kön=nv*“-me1 1 bevágtam a Naum Labkovszkij Mitől nem fél a feleségem? A feleségem mindentől fél. Fél a légytől, a magasságtól, a huligánoktól. a házkezelöség lakatosaitól, a víztől, a veszett kutyától, a táviratoktól, a földrengéstől, az egerektől, a halkonzervektől, a ráncoktól, a saját árnyékától. Nyáron fél, hogy télen fogják javítani a fűtést. Télen attól fél, hogy nyáron őszre adnak csak szabadságot majd nekem. Kétségbeesik arra a gondolatra. hogy nyáron hideg lesz, s Marokkóban nem terem elég citrom. IJe szörnyűlködik amiatt is, hogy ha télen enyhe lesz az idő. Hongkongban majd influenza tör ki. Repülőgépen nem átázik a feleségem, mert fél a légör- vényektől. Vonaton azért nem utazik, mert fél a részeg kalauzoktól. Am nem lehet mindenüvé autóbusszal vagy taxival menni, lie ha lehet, az aszszony még autóbuszra vagy taxiba se ül. Autóbuszra áruért nem száll, mert fél a jegy nélküli utazást büntető ellenőröktől. Taxiba azért nem ül, mert fél az isten tudja mit számoló taxiórától. Gyalog is fél, mert akkor összeakadhat Igor Petrovics feleségével. Arról van szó ugyanis, hogy a feleségem , attól is tart, hgy a másik asszony valami olyasmivel dicsekszik. amit irigyelni kell. Igor Petrovics felesége pedig attól fél, hogy az én feleségem számol be valamiről, amiről ő egész héten ábrándozott. Azután rendszerint találkoznak az utcán. A feleségem fél a betegségektől, de még jobban retteg a betegápoló nővérektől, mert Igor Petrovics feleségének egyik rokona , olyan gyógyszereket kapott, amelyektől allergiás lett, s ettől a feíesegeni meg jobban fél, mint a nővérektől. Ám legeslegjobban az aggasztja, hogy 'esetleg lemarad Igor Petrovics feleségétől, aki viszont lépést akar tartani az enyémmel. Ezért azután Igor Petro- viccsal előfizettetett a Csillagra, a Kelet Csillagára, a Halászat—Vadászatra meg még a Tűzoltóra is. Mindezt azért, mert a feleségem biztosan tudja, hogy soha nem lehet tudni, hogy melyik lapban jelenik meg olyan regény, amelyet később sehol sem lehet megszerezni. Én i Agy lem Igor Petrovicsot. 0 igazi férfi. Az Északi-sarkról visszatérve három évre elszerződött_ n Kara- kum-sivatagba. ahol tevék között él. amelyek nem félnek sem a sötétségtől, sem a víztől, sőt még a halkonzervtől sem . .. Egyébkén* a világon mégis van égi -abírni, amitől a feleségem egyáltalán nem fel. Nem Jel tólem. szekrénybe. Azután a szó- bamba vánszorogtam. Kisfiam, Benn-i nyitott be. — Itt az ellenőrző könyvem — mondta, és elem tette a füzetet. — írd alá. Iker- lek. Jól *tudom. nem fogsz örülni az osztályzataimnak, de ígérem, hogy a következő héten kijavítom az ösz- szeset. Az egésznek az az oka. hogy nagyon belemelegedtem a focizásba. tudod .,. de most már vége, mert Frederiksen igazgató elvette a futball-labdámat, merthogy tegnap betörtem az üzletének a kirakatát, mert túl erősen szúrtam meg a labdát a bal lábammal . . . és itt a számla az uj kirakat üvegről, nagyon vastag üveg. azért ilyen drága . . . Aláírtam az ellenőrző könyvet. Aláírtam egy csekket Frederiksen igazgatónak. Intettem, hogy Benői eltűnhet. Kifelé! A gyerek sietve távozott. Én pedig rámeredtem a visszautasított kéziratomra, hétévi munkám,, hétévi kétségeim es aggodalmaim eredményére, és az egészet íróasztalom legmélyére süllyesztettem ... Arra ocsúdtam fel, hogy Dorte lányom áll előttem. — Mit akarsz? —• Tudod, ez a kis porcelán szobor . . . meisseni ... az ebédlőben állt... emlékszel? Ép segítettem anyának port törölgetni, és ... magam sem tudom, hogyan történt... a szobor hirtelen lepottyant a földre... sikerült megjavíttatnunk . . összeragasztat- tuk . . . úgyhogy most már alig látni, hogy egyáltalán széttört valamikor... Itt a számla, írd alá a csekket. .. hát . . . kissé drága, de a műhelyben azt mondták, hogy majdnem hétszáz apró C’abkát kellett összeragasztani. úgyhogy . . . Aláírtam a csekket. — Légy szíves, hordd el magad, de gyorsan — mondtam rekedten, és ki tessékeltem lányomat a szobámbó> Dorte kioldalgoitt a szobából. De bejött Marianne. Egészén ki veit borulva, és a nézésé olyan volt. mint egy halálra rémült kutyáé. .— Mi a lene történt már megint?! — sziszegi ein. es közel álltam ahhoz, hogy szétrobbanjak a méregtől. — Mit csináltál? Rapityára törted a kocsit vagy másvalamit műveltél ? — Igen . .■ — Micsoda-a-a ?1 — Igen, rapityára tört. ,. tudod, amikor taroltam vele a garázsból, túl gyorsan hajtottam, és éppen arra ment egy teherautó. es egyenes t belém ü tközöt t . .. nekem semmi bajom nem esett, és a szerelő azt mondta, hogy ki tudja javítani, mert a karosszéria mégsem tört egészen rapityára. és . . . Előbb fejembe tolult a vét. lassan bíborvörösre gyűlt az arcom, aztán a ver kifolyt belőle, és olyan fehér lett a képem, akár a kréta. Aztán a vér egy része megint visszafolyt. és foltos lett az ábrázatom. Aztán erőt vettem magamon, és az ajtóra mutattam! — Kifelé! — harsogtam. Marianne elpárolgott, én pedig a székre rogytam, és lehunytam a szememet. Antikor felnyitottam. Pelle ott ült a lábam előtt, és a farkát csóválta. Meg&imogat- tam a kutyát. Az ember leghűségesebb barátja, egyetlen vigaszom, kedves, zótlan teremtmény .. . — A-u-u-u ... — vakkan- tott. Csak ekkor vettem észre, hogy Pelle nagy sárga borítékot szorongat a szájában. — Add ide — mondtam, és Pelle kiengedte fogai közül a borítékot. Felnyitottam, egy papírlapot húztam ki belőle, és elolvastam. Kétszáz korona bírságról szóló végzés volt. azért, mert Pelle megharapta a postást . . . Geliert György fordítása
