Somogyi Néplap, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

A t í®gasáfc. *» « •nádik §a£s*t hag magok mögött Vé- «sesáprw'tek a völgyeken. JSfpoir kerékpár helacfct eg*- re&r- «tezu bbasorbwn. A tete- püleseA kicsnk, a fönéeák tees- tjkenmk voltak. A wökos hely «R®*t A d+sznootos mellett meg veteményeskertek szo­rongtak, de mögöttük már hegyoldalak magasodtak. A iankásabb lejtőkön azért gyü­mölcsfák is nőttek elvadulva. A negyedik templom felé bi­cikliztek, amikor rövidesen egy kicsit megdőlt átjelző tábla újabb eldugott fahrt, Kékesdert jelzett. A* iram csendesedett. An­na nem maradt seregihajtó, a csapat közepén kerekezett Kezdődött, mert soha nem part erre. Az út menti fenyő­iket nemreg telepítették, őrt- alló katonákként őrizték már a tárj nyugalmát Anna mögött valaki izga­tottan megszólalt; lassított. Hegyi András bozontos öst.o- Jce tűnt föl mellette, hosszú hajtincsei a szeme be lógtak. Hatra-toáhracsapta őket. — Tudod, hova értünk? Anna tagadólag intett. Sö­tétkék blúzának bő ujja lobo­gott — Én még itt. születtem... — büszkélkedett a fiú. — Te?! — hökkent meg a népmüvelőfány. — Azt hit­tem, tősgyökeres feipári vagy. S mit jelent a Kékesdér név? — Mas se tudja; a hajna­li der itt is fehér. Ha csak a szénégetők füstje item színez­te be egykor. Talán éppen kékre. A faluban, ugyanis régóta mészégetők, szénége­tők laktak, a két fafaragó család sem halhatott még ki. Nagyapám híres szénégető voll ... András searvaj elakadtak, mert terepjáró dzsip közele­dett. A ponyvás autó nem csökkentette a sebességet, no­ha bukdácsolt a göröngyös úton. A fiú kerékpárja visz- szahúzódott a libasorba. Elérték a régi házakat, már csak egy-kettőt fedett zsin­dely. Palatetők alatt széles, nagyablakos — de jellegtelen — új házak feszítettek., A por­felhő oszlása után András megint a népművelőlány mel­lé sorolt. A két kormány majdnem összeért. — Kezdetbén apám is szén­égető volt, csak nagyapám Öngyilkossága után települ­tünk be Felpárra. Én tovább költözöm még, a városba! Ahonnan te jöttél... A nna élőbb fejtegetni akarta, hogy a városi elet semmivel sem csodálatosabb, aztán azt kér­dezte meg inkább, hogy a nagyapja miért lett öngyil­kos. — Nem sokat kötöttek az' orromra. Titok minden, csu­pán a legendát ismerem. — A legendát? — Anna le­gendák nélkül nőtt fel. — Annyi biztos, hogy késő ősz lehetett, az öreget vastag, már rothadó avarban találták meg. A hegyekben, a kihűlt boksák mellett. A vékony kö­tél elpattant vagy elvágta va­laki ... Nagyapám mindig kora tavasszal felköltözött, a faluba csak ritkán ereszke­dett le szalonnáért, hagy­máért, pedig a boksákat elég volt kéthetenként megrakni. A családból nagyanyám föl- följárt hozzá, előre megbe­szélt napokon; apám csak ak­kor szaladt föl, ha az öreg ki­fogyott a kenyérből. Egyébre vagy másra aligha tartott igényt, nem szerette, ha fö­löslegesen zavarták, egyéb­ként rejtegetett valamilyen puskát, azzal lőtt magának •thM>8_rA *TOiftftTÍLiJx' -t, SSSBSB -2S5H3S2' ■»«BteB« volk — Nem xtgmWxíf? — Nem j*rtc«tt «Wemb». )*«*« raeyore a kekesden he­ss«* kése. A* rweg «sós gaóy- 1 Síkból tökök kwnyhobao atodt.. Egyedül. Egy-egy bok­sában tizenhárom napig noott az elfojtott tűz, addig aligha hagyhatta el őrhelyét. Ott gubbasztott évtizedeken át. Fent, a hegyekben. Télen nyugtalanul szorongott a fa­lusi házban, a kocsmába sem járt el iszogatni a szénége­tőkkel. Őszutón is csak a csí- posebb fagyok űzték haza .. . A szomszédunk egyszer azt kotyogta, amikor a tkon vök ok, a leck erí tosen , hogy az öreget azok a némberek vitték sírba, akik hajnalonként kiszökdös­VARGA CSABA Ego boksa lek hozzá, hátukra akasztott rozsehordovsai... A népművelőiány oda-oda- pillantott a mesélő fiú arcá­ra, amely már sötétbarnára sült, hiszen tavasz óta sza­badban dolgozott, az állami gazdaság telepén teherautó­kat javított. A i-övidre vágott, szőke kis bajusz nem volt éppen férfias. — Nagyapám csudálatos il­latú virágokkal csalta ki a nőket; ahogy mondják, a ré­tek legszebb szirmait kötötte csokorba. A lombok alatt váratlan látogatótól se kellett félni, ott a test es a lélek lerúghatta felesleges gönceit. A virágokhoz az öreg feloldó szavakat is pjellékelt, ettől a szorongások és gátlá­sok elszenesedtek. Állítólag ebben volt a legnagyobb ere­je: meghallgatta az asszonyi fájdalmakat, és a nyugtató szavakhoz gyengéd simogatá- sokat adott. Mesélik, az ön­gyilkos lemondott önpusztító szándékáról, a válni akaró asszony rámosolygott iszákos férjére, amikor a tisztásról megtisztulva visszatért. Hihe­tő a legenda, mert az öreg csendesen, költőien tudott beszélni; egyszer a fitos orrú szomszédasszonyt véletlenül kihallgattam a kútnál, ami­kor kendőjét igazgatva sóhaj- tozta a húgának, hogy mind­egyik asszony visszakívánko­zott a tisztásra, akit nagy­apám egyszer már fogadott a boksánál, amelyet hiába fe­dett be lehullott levéllel és földdel, mert az izzó hasáb­fák gőze áttört a burkon. Az öreg talán nem is különbö­zött az éjjel-nappal égő bok­sától, csak nem árasztott mi- leszagot, amit az égő boksa termel. .. Nem is tudom el­dönteni, mi volt leginkább: szénégető-e vágj' gyóntató, ti­tokzatos hegyi isten vagy csak egy jó bika. — A felesége tudott erről? — kérdezte Anna, s közben újra megborzongott; vágyak ébredtek benne, észrevétle­nül. — Nagyanyám szegény ko­rán meghalt, nem állt a ter­jedő monda útjába. Lánya is |U»cVpar»y.jriiU tKnvacs József rajtsu) (l)urko Gabor rajza) te. hagy nagyapam nagy ter- mgerzrtu férfi volt Ha az asz- szopyok maguk közt plety­káltak róla, mindnek furcsán csillogott a szeme. Ki tud rajtuk eligazodó:. talán jár­tok a boksánál is. Nem tu­dom. Olyan mendemondái is terjesztettek, hogy az öreg azért kötötte fel magát, mert cserbenhagyta a férfiassága. Nem hiszem. Még az is el­képzelhető, hogy valamelyik . megcsalt férj állt bosszút ilyen kegyetlenül. Én úgy képzelem, talán az okozta vesztét, hogy túl sokat álmo­dozott. Többet ígért, mint amire lelke volt. Talán már csudálatos illatú virágokat sem talált. A szeme ugyanis elég hamar meg­romlott, a forró gázok ártot­tak a látásának. A vadakat mégis mindig meglőtte, a tisztásra vakon is eltalálha­tott, de a szép szavakból le­fogyhatott. A falu már nem látszott mögöttük, a templom tornyát is eltakarta egy sziklafal. A rteptmúveiölany karcsú dere­kán kioldódott az öv — nem kötötte meg. — Miért költöztetek ef? — Apám nem beszélt erről. Talán a széfen miatt; a le­genda igazsága űzte el. Titok ez' is. Én nagyon vágyom a varosba, de egy nyárra visz- szaimennék szénégetőnek. Né­ha elképedve veszem észre, hogy hasonlítok nagyapámra: tele vagyok érzésekkel, meg­értem mások fájdalmát, s egyszerre több lány után is vágyakozom. András az utolsó mondatot már úgy mondta el, mintha bolondozna. Mintha nem is lenne egészen úgy. Ügy kerékpároztak, hogy mindegy volt, merre mennek. Hajtottak automatikusan, va­sárnapi függetlenségben. Csak félszemmel lesték az utat, hogy ne bukjanak fel vala­melyik mélyebb gödörben. Amíg András beszélt, foj­tott hangja úgy perzselt, mint a boksában szenesedő fa. Elő­ször szenvedélyesen tagadta, ; hogy visszavágyik a hegyek közé, majd a végén elárulta, hogy szívesen folytatná a le- i; gendát. Anna biciklizés köz­ben maga előtt látta a füstöl­gő, kék gőzű, földdél beta­kart halmot, és lelke új érzé­sekkel. álmokkal telítődött. K ét héttel később csak ketten kerékpároztak arra. Ugyanazon az úton. Kékesdér után letértek a kövesútról, szűk ösvényen kerekeztek felfelé, a hegyek közé. Nemsokára állva hajlottak, így is vissza-visszacsúsztak. András hátrapillanottt: a lány erőlködött, levegő után kapkodott, melle le-fel hul­lámzott. A fiú induláskor már észrevette hogy nincs rajta melltartó. A boksákat nem találták, füstkígyók sem gomolyogtak. De a tisztásokat nem nőtte be az erdő. Az egyiken fűbe fektették a kerékpárokat, a fiú zavar­tan zsebre dúgta a kezét, a lány — kihívás nélkül — mo­solygott. — No lássam — mondta —, milyen szép szavakat ta­nultál nagyapádtól! — Ugye, szánthatlak Zsó­kának? Tudod, mi itt az osztályon mindenkit a ke­resztnevén becézünk, nem cifrázzuk, hogy kartársnö legyen szives, meg paran­csoljon az elvtárs... Minek az a. nagy flanel Szerintem a kisgóré, mármint szeretett főnökünk szivszélhüdést kapna, ha valaki leelvtár- sozná. Csak simán Béluci! Érted?... Majd meglátod, milyen jó kis banda ez. Pa­píron én vagyok a csoport­vezető, de ne félj, nem rá­zom a porrongyot. Béluci. az osztályvezető tündért po­fa: csak vigyázz, minden új lányt megkőmyékez. Szüle­tett szoknyabolond, de jól áll neki. Valamikor én is csíptem őt, de őrült félté­keny pasas a férjem. nem akarok botrányt. Nem igaz? Az új munkaerőt mindig én igazítom cl: Reluci ilyrx-mi- vH «en foglalkozok., ezemt »élem vagyok büdös?« »Nem, dehogy.« Kórházszá- ga van. Amikor megcsókol­tam az arcát, hajának ter- tőtlenitőszaga. bőrének egyenszappan-íze volt. Egyik, vezérlő eszméjének megfe­lelően ebben az intézmé­nyében a társadalom az em­berek egyenlővé tételéhez mindenkit a saját szagától foszt meg. es — mindenne­mű megkülönböztetés nélkül — mindenkit átitat a maga hatásos és főleg olcsó klór- származékainak illatával. »Olyan büdösnek érzem ma­gam. « Kezei vékonyabbak és csontosabbak lettek. Három nappal ezelőtt ugyanilyen mímelt nyugalommal fog­tam párás tenyerembe az ő száraz, kórv,é-'t—o1/-.« kezét, és azok a kezek még isme­rősek vona.v. ____jen le­v ő apró anyajegyek májfolt- tá élősködtek. Az elapadt párnácskák gödreiben kita- pinthatóak az erek, mint megannyi göcsőrtös, kék ce­ruzabél. Bőre felpuhult, az inak megereszkedtek, erőt­len, védtelen kezek. úgy Toppanthatnám össze őket, mint egy tojásból most ki­kelt csibét. Tudtam, min­dent tudtam előre; meg- megmondták, utánanéztem könyvben, de csak most ér­zem meg. talán pórusainkon át, mi is történt vele való­jában az elmúlt negyven- nyolc óra alatt. Megszívom az orrom: önkéntelen, fele­lősségem elől gyermekbeteg­ségbe való visszah átrálásom mozdulata ez; biggvesztésre méltóan butácska. Kitanult tudatommal, kultúrált ön­fegyelemmel a megmásítha­tatlan történésekhez képest olyan ér2éktelen maradtam, mint egy múzeumi rinocé- roszbőr . .. Ordítoznom kel­lett volna, végigüvölteni a hosszú az tszonyadásig fehér folyosón, hogy ezt én nem engedem, ezt nem fogják megtenni, dulakodnom kel­lett. volna a műtőssel. Ha most belépne az orvos, meg­ütném. * A Központi Sajtós!AO*fr«Wat 1*8«. évi novellapaKázatáp <tífat nyert alkotás. szövegelek, most neked. Vi­lágos? — Jó helyed lesz köztünk, ne ijedj meg, itt még senki nem kapott sérvet a munká­tól, Puskás Öcsi tanítványai vagyunk: kis pénz, kis foci. Érted? Szóval, nem szaggat­juk szét az istrángot. Ap­ropó, pénz! Nem tudom, hogy állsz anyagilag, de ha megszorulsz. nincs gond. Aranka néni a másik szobá­ban tele van pénzzel, tőle mindig kérhetsz. Fizetéskor visszaadod, ráteszel egy hú­szast és kész. ötszáz forintig jó vagy na la. Azért, ismerte­tem ilyen részletesen a dör­gést. hogy tanulj. Vásárolni akkor mész ki, amikor akarsz, szemben a hmjrolt, Józsi bácsi a főnök. leadod nála a rendelést és a leg­jobb húsokat teszi félre. Ha­vonta adunk neki fejériként egy ötvenes jattot, a csi-no- sa.bh csajoknak ilyent*# A keztej közepén bizony­ságként stigma; sárguló szé­lű veraiafutás, a transzfuzió nyoma. Nagyujjam begyével — alig érintve — csigavo­nallal karikazom, gyógyítok ráolvasással; közben a sze­meit figyelem, lopva, bepá- rasodlak-e a fájdalomcsilla- pitótöl; érteimének reppenö pillán lásait, mint szükségte­lent. szilánkokká torték-e a vegyszerek. Neun ... Tisz­ták, nyugodtak. Úgy rémtik, mosolygósak. Megint ez az átkozott za­var: mit kezdhetek én, az ügyeíogyolt rinocéroszbör, ezzel a csak beavatottak, bi­zony stagte vők teherbírására méretezett mosollyal? Izza­dt*. Arcomon torz viszont- mosoly. Együttérző és opti­mista. ahogy ilyenkor dukál: viszolyogtató köcsogtörpéje vagyok önmagámnak. — A palackon rajta volt a donor neve. Antoni Ist­vánnak hívják. Elkábitva. a gyón érzést e­len rtve. ügyetlen villanásnyi tiszta pillanat: megnézi és megjegyzi a donor nevét. Másfél napi semmibe-lét után is emlékszik rá. Életé­nek ebben a pillanatában számára a legfontosabb em­ber az ismeretlen Antoni István volt. — Mostantól legalább fér- fivér is folyik az ereidben. Egy szájszögi rándulás: szellemeskedésem tudomá­sul véve. Tudja, hogy job­ban szerettem volna, ha az én nevemet olvashatja azon a palackon. Még azon a pa­lackon is. Tudja. hogy a zsarnoki hajlandóságú ki­csiny köcsögtörpe szeliemes- kedett. Hogy a legközelebbi ellene indított koncepciós pe­remben a köcsögtorpe ügyész vádpontként fogja felöl vas,- ni: ». . . még a vérem is mé­reg neked.« »Majd kinyomozzuk« mon­dom, »és írunk neki egy szén köszönőlevelet.« Két. egymással szembe fordított széken, ülünk, a társalgóban. A széles abla­kon ég szél söpörte délután kékje. Egy friss levél, önfe­ledten hintázik nyelecs ké­jén. Bóttnt. Az ablakon túli még kezet is csóka#! A közértben Tériké a beépített emberünk; majd neki is be­mutatlak. — Nem tudom, van-e ko­csitok? Az alkatrész nem gond. csak szólni kell a számlázásban Nusikának: a férje autósboltban dolgozüz. Azt tudod, hogy minden második szombat szabad, de mi a péntekeket is 'megszer­veztük. A fele társaság dél­ben szép lassan, különböző trükkökkel hazaszivárog. a többiek tartják a frontot, csák kuss van. erről nem beszélünk. Különben ha van valami maszék intézni­valód napközben, csak szólj, megoldható. szabadságot még tüzelöszállitáskor sem szoktunk kivenni; marhaság, de soluit lógni nem célsze­rű. mert Béluci kiszúrja, és morog. A könyvelésből szo­kott idejönni rpy csaj. az uőóoí QÍ. kagry mobiXPoL fény az ö acoaba esik, én az árnyékába burkolod zhatok legalább, — Feltem az altatástól. .. nem akartam tárgy lenni.» munkadarab, amin csak lígy matatnak ... akartam mon­dani, „hogy ne altassanak el, 1 ki' fogom bírni, egyetlen nyögés se, becsületszavam­ra .. . beszélgetni fogunk közben, de mar nem moz­dult a nyelvem . . nem . .... A nyárfái evél fáradhatat­lan, a majd elhulló zöld lu­bickol az örökkévaló kék­ben. — Akartam beszélni ... Most idősebb nálam. Ál­maimból is jól isméi t voná­sok egy kemény, megsüp­pedt arcon. Sosem látott testvéremnél megtalálásá­nak pillanata ez. »Mennyi van benned anyámból. Úris­ten !«. de ezt nem lehet el­mondani. Semmit nem lehet elmondani. Fogynak a pilla­natok. Barna, a kórházi bevonu­lásra vett köntösét bál kéz­zel összefogja elől, nem a melle magasságában, ahogy otthon a jó öreg frottírt szokta, kinyargalva reggel a fürdőszobából, . hanem kissé lejjebb, öklét biztosításul a hasához szorítva. Jobb keze befelé fordított tenyérrel a falon. Nem támaszkodik rá, csak érezni akarja, mint a váltok. — Ugye, jól tartom ma­giam? — Nagyszerűen. Bátor éc hős Malacka vagy. Egyenes derékkal lép. de aprókat, óvatosan, térdből, rugózva. Hazudik, és csal. A társalgóból a szobájába ve­zető úton végig. Minek ez a bátorság mi­nek ez a hősiesség, óh nagy­szerű Malacka? Mosolyog. Csak el ne essen! — Petiiteken behozod * kisfiút ? — Be. — Petitekre mar nem fog megijedni tőlem. — Már most. sem njed# volna meg. — Csak tíz percre. — Behozom. Egy kövér vízcsepp pat­tant szét a lábam előtt az aszfalton. Csodálkozva né­zek az égre. Egy negyedik emeleti ablakot bevág a szél. üvegcserepek potyog­nak a párkányról. Alig érek az aluljáróhoz, vadul zuhog­ni kezd. Néhány szem jég is pattog a gurmbevonatú lép­csőkön. mindent, beköp a főnökünk­nek, utáljuk is érte mind­nyáján. A nagyfönökünket, a főosztályvezetőt Somos­nak hívják. Ritkán látni, a kuckójában ücsörög egész nap, mert mindig van ben­ne egy-két légkör; ha na­gyon megszívta magát, ak­kor puszil kér mindenkitől, egyébként jó fej. — Az osztályon minden névnapot megünneplünk. Délben leáll a munka; húsz forinttal szoktunk beszállni, a pénzen ajándékot veszünk. Béluci névnapján százas a taksa. Az ajándék fejében az ünnepelt megvendégel bennünket. Ebből is látha­tod. ez egy jó banda, össze­tartunk. — Zsókám, mit kérdeztél1 Hogy mi lesz c munkád? Mondtam, mi nem szaggat­juk szét az istrángot. Nyugi, nyugi! Egy-két hétig ismer­kedsz a körülményekkel, szöszmötölsz egy kicsit, az­tán majd tataiunk neked is valamilyen mólót. Vilánns‘, SOMOGYI NÉPLAP Kiss György Mihály Ismertetem a dörgést! Marosi Gyula* ÁPRILIS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom