Somogyi Néplap, 1980. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-19 / 271. szám

A tévéstúdió baráti köre Új operalemezek A cár és a rendőrfőnök Nemcsak a Hüngaroton- hanglemezíelvételek száma szaporodik örvendetesen a karácsony közeledtével : egyre több olyan album is kerül mostanában az üzle­tekbe, melyeknek gyártási jogát külföldről vásárolta meg a Magyar Hanglemez­gyártó Vállalat. Ma két ilyen, kapósnak ígérkező operafelvételt mutatunk be olvasóinknak. Az első: világhírű, klasz- szikus értékű produkció. Igaz, nem a legkorszerűbb eljárással készült huszonhét esztendővel ezelőtt, ám ma­ga a mű — a Tosca — és a zenei megvalósítás színvo­nala csodálatra készteti a hallgatókat A szerelmes énekesnő, a Napoleon példá­ján felbuzdult forradalmár festő és a kegyetlen rendőr­főnök vérgőzös históriája olyan elemi erővel kel itt életre Vtctor de Sabata len­dületes és színérzékeny di­rigálásával, melyhez alig ta­lálunk hasonlót az utóbbi évtizedek Puceini-előadásai között. A karmester és a szín pompásán muzsikáló Seala-zenekar melleit három nagy énekes teszi felejthe­tetlenné az élményt, három" ízig-vérig modem művész, aki — szakítva a hagyomá­nyos operajátszás sablonos megoldásaival. az öncélú' hangcsillogtatással, a vadro­mantikus ri pács kodással — még az alapanyagul szolgáló Sardou-dráma és a szöveg­könyv sematikus figuráiról is képes elhitetni, hogy hús­vér emberek. Maria Callas a Tosca cím­szerepében — az operaének­lésnek sokáig elérhetetlen csúcsa. Sajátos hangszíne — melyet a nagy rendező, Fran­co Zeffirelli így jellemzett: az ősi nőiség megtestesülése — olykor félelmetessé, szin­te hátborzongatóvá vará­zsolja ezt a más szoprán­énekesnők által szelídnek ábrázolt alakot. Hangszíné­nek ezernyi árnyalatával a jjői jellem, a szeszélyes asz- szony valamennyi vonását eszünkbe juttatja. Behízel­gő, puha pianóival maga a megtestesült, nő az első fel­vonás szerelmi kettősében, a vallatás jelenetében; a rend­őrt önök meggy i lkolásána k pillanataiban azonban mára A seprűgyár dudás Maga készítette bosszúállás' angyalának miti­kus képét idézi elénk döb­benetes fortéival, komor fermatáival. Az ő árnyéká­ban szinte esetlen, a tökéle­tes Nőhöz méltatlan ka­masszá ■ fokozódik le az egyébként gyönyörű hang- színnel. temperamentumo­sán éneklő Giuseppe di Ste­fano, a forradalmi eszmék naivan reménykedő — és nem tudatos, kemény, el­szánt — rajongójává. Jóval meggyőzőbb Tito Gobbi Scar- pda-alakítása. Tömény intri- kus-hangjával ő természete­sen nem ábrázolhatta egy­szerűen kötelességtudó, os­toba hivatalnoknak a rette­gett rendőrfelügyelőt, mint például Leonard Warren, nem elegáns, ravasz ficsúr- nak sem, mint Sherrill Mil- nes: ez a Scarpia. az olasz iskola hagyományaihoz mél­tóan, közönséges gazember, céltudatos és aljos despota. Ugyancsak a kényúr jel­lemvonásainak valóságos >-gyűjteménye« az a lemez, mely nemrégiben magyar*— szovjet közös kiadásban ke­rült boltjainkba. Hőse a gyermekgyilkos cár, ' Borisz Godunov — illetve Jevge- nyij NyesztVerenko, a Moszk­vai Nagyszínház basszistája, a- nagyvilág operaszínpadai­nak ünnepelt csillaga. A ne­vezetes koronázási színt, az órajelenetet, a közkedvelt monológot és a halaljelene- tet tartalmazó, kiváló techni­kai minőségű lemezről egy egészen más fából faragott Muszosrgszkij-hőst ismerhe­tünk meg, mint korábban Petrov és Gjaurov monu­mentális, mégis elsősorban lírai fogantatásai alakításá­ból. Célratörő, félelmetes zsarnokot, akit a rémlátások sem döbbentenek meg. aki — ijedtség helyett — ren­díthetetlen nyugalommal je­lenti ki a halálát megelőző pillanatokban: »Ütött az óra«, s aki az utolsó elzuha­náskor is tekintélyt paran­csoló szilárdsággal kiált hoz­zátartozóira : »Még cár va­gyok !« Minden részletében kidolgozott, grandiózus és megrendítő alakítás ez, melyhez az évszázad leg­szebb, leghatalmasabb es leg­markánsabb basszushangja a »ráadás«, ez a minden ér­zelmi árnyalat visszatükrö- zésére képes fantasztikus kincs. A zenekar drámai ef­fektusainak hallatán aligha csodálkozhatunk azon, hogy a felvétel karmesterét. Jurij Szimonovot huszonnyolc esz­tendős korában nevezték ki a Moszkvai Nagyszínház fő- zeneigazgatójává . Gondozza az állam Két éve működik a SAÉV kaposvári munkásszállójának hetedik emeletén a Pécsi Körzeti Tévéstúdió baráti kö­re, s egyre inkább beváltja a hozzá fűzött reményeket: a néző személyesen ismerkedik az alkotókkal, az alkotók pe­dig mérhetik munkájuk ered­ményét a reakciókból... Hétfőn este újabb mérföld­kőhöz érkezeit ez az együtt­működés. A munkásszálló ba­ráti körébe vendégként veze­tő pedagógusokat, egészség- ügyi és tanácsi szakembere­ket is meghívtak; ugyanis a körzeti stúdió erre az alka­lomra olyan dokumentumíil- met hozott bemutatásra, mely szinte „provokálta” az eszmecserét, az őszinte vitát. Erdöss Pál—Pánics György Gondozza az állam című munkájáról van szó. A filmszociográfia — nyu­godtan nevezhetjük így ezt a kitűnő alkotást — egy szét- züllőíelben levő családot mu­tat be. Típust állít elénk az alkoholista apában, a más élettársat választó — s ezzel tíz gyerekéről lemondó — anyában. Jelenlévő társadal­mi réteg ez, sajnos. A pusz­táról pusztára hányódók, a falvak pusztuló — mert le- romlani hagyott! — viskóinak lakói, a városok lumpenele­mei ők. Igénytelenek maguk­kal, ami a kötelességeket il­leti, de igényesek a társada­lommal szemben, ha jogaikról van szó. Naponta rendeznek családi botrányokat, gyakorta kocsmai összetűzéseket. A té­véstúdió filmje néhány kép­sorral utalt az állami gondo­zásba vett tíz gyerek megvál­tozott életkörülményeire; az állami gondozás „intézménye­sített izgalom"-jellegére: me­nedéket és lehetőséget kapnak a gyerekek arra, hogy ben­nük már ne folytatódjék a szülők szellemi tunyasága. Erre a három-négyszázezer­re tehető rétegre reflektoro- zott egyetlen szélzüllött — so- 'ha nem volt — családfcösös- iéget felmutatva a kitűnő filmszociográfia. melynek elemzésére most nincs módi de egy kontrapunkíos vágását hadd idézzük: miközben az apa vall a véres családi ve­rekedésekről, a következő képsorokban a falvédö szöve­gét olvashatjuk. ,,Szeressük egymást gyerekek!” A lebilincselő és a nézőre nagy hatást gyakorló film megtekintése után élénk vita alakult ki, melyet Orbán Ist­ván, a Somogy megyei Gyer­mek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatója vezetett, mint a tématerület szakértője. A szenvedélyes eszmecserében egyébként a résztvevők ki­bontották az eset jogi—egész­ségügyi—pedagógia—szociális vonatkozásait. A megelőző munka felelősségéről is eseti szó. Mint minden vitában; itt is ütköztek a vélemények oly­kor-olykor. Abban viszont egyeztek a hozzászólások, hogy szükség van * az ilyen jellegű dokumentumfilmre, mégpedig a televízió főmű­soridejében, mert nemcsak a szakemberek számára tanul­ságos mű. A tudósító szó sze­rint feljegyezte az egyik hoz­zászóló szinte brechti erejű összegezését: „A vérségi kap­csolat nem minden, ha hiány­zik a kapcsolatból az ember­ség.” ~ A találkozón részi vett Bé­kés Sándor, a tévéstúdió ve­zetője és Sóvári Gizella he­lyettes stúdióvezető is. Öl; válaszoltak a kérdésekre. Só­vári Gizella utalt arra a koncepciózus munkára, me­lyet a pécsi televíziósok a va­lóságkutatásban vállaltak. A Gondozza az állam című pro­dukció nem magányos szikla, mondta. Az életmódot több alkotásban próbálták bemu­tatni eddig is, és ezt a tevé­kenységüket folytatni szeret­nék. Élő társadalmi gondokat, jelenségeket visznek képer­nyőre.*­Az este Gyulavári Tamás­nak, a SÁÉV igazgatójának szavai zárták. Mint házigaz­da eredményesnek és kama­tozónak ítélte a kialakult kapcsolatot, L L. TANULÓK MENETRENDIÉ Pontosan járnak az autóbuszok Gadányi Pált, a tótújfalui termelő­szövetkezet seprű­gyártó mellék­üzemágának aszta­losmesterét több művészeti szemlén, bemutatón láthatta már a népzenét szerető közönség. Siheder le- géhyke voltam, adukor már a helybeli tarnbu- razenekarban ját­szottam. Akkor még, más lehető­ség nem lévén, nagy volt a nép­szerűsége az effaj­ta szórakozásnak itt, Tótújfaluban. Szállt a nóta az utcán és az ivó­ban. Manapság csak ritkán kerül elő a hangszer, hi­szen nincs rá alka­lom, meg aztán annyi a do­log, hogy ideje sincs rá az embereknek. A társaság sem mindig úgy alakul, hogy ked­velné ezt a muzsikát. A mai fiatalok meg — tisztelet a ki­vételnek — talán ki is nevet­nék az embert. — Ügy tudom, saját maga készítette hangszerét — Igen, méghozzá jó pár évvel ezelőtt. Ügy szedeget­tem össze hozzá minden kis alkatrészt Egy szomszéd fa­lubeli idős mestertől pedig ellestem a hangszerkészítés fortélyát. Tndja, igazság sze­rint kecskebőrből kellene ké­szíteni, de megteszi a kutya­bőr is. Egyébként sok a mun­ka vele, hosszú időbe telik, míg az ember kifaragja a síp­szárat, elkészíti a fújtatót és a többi kellékeket. Sokaknak tetszett már, sőt többen meg is környékeztek, hogy nem adom-e el, de sohasem hagy­tam magam rábeszélni. Pe­dig szép summát ígértek ér­te. — Hol tanulta a nótákat, a dallamokat? — Nincs abban semmi kü­lönleges, nem volt nehéz hoz­zájutni. Hozta a dalt, a nótát a kukoricamorzsolás, a mun­ka a műhelyben, no meg a pohár sör a kocsmában. Per­sze a valamikori tamburaza- nekarban is sok ragadt rám. Játszottunk lakodalomban, búcsúban, ott voltunk a kör­nyék szinte minden nevezete­sebb összejövetelén. A seprűgyártó dudás két évvel ezelőtt a Röpülj, páván is szerepelt: bemutatta sző­kébb hazájának, a Dráva mentének zenei hagyomá­nyait. Akkor is, most is olyan átéléssel játssza a „nótákat”, hogy látszik, amíg a duda a keze ügyében van, megszűnik körülötte a világ. — Valóban így van. Talán furcsán hangzik, de soha sem voltam lámpalázas, legfeljebb a fellépés első másodpercei­ben. De aztán, ha megszólal az első hang a hangszeren, számomra csak a muzsika lé­tezik. Megpróbálom díszíteni, variálni a dallamot, de csak annyira, hogy az eredeti ne „sérüljön”. Beleviszem a sa­ját életem gondjait, apró kér serveit is a muzsikába. — Ha felkérnék, játszana-e ismét zenekarban? — Nem hiszem. Én ezt csak kedvtelésből csinálom. Mindig úgy és annyit, amennyi ép­pen jólesik. Ügy érzem, lebé­nulna a szám és a kezem, ha ez foglalkozásommá válna, pénzért zenélnék. Márpedig az együttesek nagy többsége — legalább is azok, ame­lyekről én tudok — így ját­szik. — Ritkán veszek hangszert a kezembe. Különösen mosta­nában sok itt a munka, és az ujjaim szinte érzéketlenné váltak a gyalulástól, fűrésze­léstől. A komák nagy unszo­lására, egy-egy sátoros ünne­pen, családi összejövetelen, de máskülönben? — Lesz-e utánpótlás? Örök­lődik-e a hangszer szeretete? — A szeretete talán igen, de arról nem tudok, hogy a fiatalok közül itt a környé­ken valaki szívvel művelné ezt a „mesterséget”. K. 'Ltt. Még azt is tudta, hogy né­hány lépéssel a fiúk búvó­helye előtt fémes neszezés- sel föl fog szállni egy fácán­kakas. Fordulj vissza, menekülj ! súgta magának, de nem fordult vissza, mert ebben a pillanatban fény árasztot­ta el az. utat. Megállt. Ész­revette, hogy a föld repedé­seibe szivárog a fény. Isten csodát tesz, gondolta. A'fiúk még nem sejtik, de mire a hasas fűzfához ér, megtörté­nik a csoda. A gyűlöletüket szeretetté változtatja az is­ten, s úgy fogadják őt, mint a legkedvesebb pajtásukat. * * • Zokogásra ébredt. Az ab­lakból ömlő sugaraik elmos­ták a dűlőút fényét, amely­nek kékes-fehér színe volt, inkább kék, mint fehér. Li­Manapság kevés városban mondhatják el. hogy ele­gendő a tantermek száma az iskolákban, hogy a kor­szerű oktató-nevelő munkát ideális körülmények között végezhetik a pedagógusok. A lakosság gyors ütemű növe­kedésével a szinte krónikus lakásgond és a tanteremhi­ány együttjár. Siéfókon sínes másként, bár az idei tan­évben — az új Foki-hegyi iskola megnyitása után — némi javulást állapíthatnak meg. De az új létesítmények — ez is a városiasodással jár — rendszerint már nem a központban épülnek, kö­vetkezésképpen. tanárnak és diáknak egyaránt utaznia kell. Siófokon például Sza­badi-fürdőre és Siófoktól ugyancsak távol eső Foki- hegyre szállítják az iskolá­sokat. S dacára annak, hoigy az új létesítmény megnyitá­sa után több mint kétszer annyi diák utazik mint ta­valy. a Volán 13. sz. válla­latának siófoki üzemegysége példaadó gyorsasággal és színvonalon szervezte meg a tanulók szállítását. — Mindenekelőtt gyors felmérést végeztünk a gép- kocsiparkokban, s igyekez­dércfény volt, nem isten fé­nye, gondolta kábul tan. sa­ját zokogásának foszlányai­val a fülében. Mozdulatla­nul feküdt, szájában a föld iszapízét érezte. Látta magát eltaposva, leköpdösve, méte­res gazban. Az isten nem csinált csodát. „Majd éppen miattam...” A csapatfiú — élén Fekete Győzővel — elviharzott a Rábca felé. Simon Jóska, aki még nála ’ is csenevé- szebb volt, visszafordult, töl­csért formált a tenyeréből, és lányos hangon eleresztett még egy „rohadt kulák”-ot. Látta egykori önmagát föltápászkodni. Az arca fe­kete volt a földtől és nedves a sírástól. Egyet meg kellett volna ölnöm közülük, gondolta. tünk körültekintően össze­állítani az új menetrendet — mondta Hütter Lajos for­galmi és kereskedelmi osz­tályvezető. — Az utóbbi munkában segítséget kaptunk a vállalat személyforgalmi osztályának kaposvári szak­embereitől is. Végül, annak ellenére, hogy most . négy autóbusz áll a siófoki diá­kok rendelkezésére, nem volt szükség új kocsikra. Szabadi- fürdőre például a menet­rend szerint egy autóbusz járna reggel, most azonban négy indul a vasútállomás elől. Egy a felnőtt utasokat, három pedig a gyerekeket szállítja. Mint ismeretes, az 523-as szakmunkásképző ke­reskedelmi tagozata és egy ideiglenesen kihelyezett ál­talános iskola működik Sza­badi-fürdőn. — Gondolom, nem a dél­utáni, inkább a reggeli jára­tok megszervezése volt a na­gyobb feladat. — Igen. Hiszen reggel minden diáknak háromne­gyed nyolcra kell az isko­lába érkeznie. Nem lett vol­na. szerencsés korábbi jára­tokat indítani, hiszen akkor a felügyeletet is meg kel­lett volna szervezniük az is­Valamelyik.be belevágni a bicskát. Nyugtalanul mozdult a ne­héz dunyha alatt. Miután Dani Sándor taní­tó úr befejezte körmönfont válaszát, megsemmisülten ül­tem vissza a padba. A könnyektől alig láttam, a visszafojtott sírás csaknem megfojtott. Nagyon rövid ideig bírtam tartani magam, pedig minden erőmet össze­szedtem. Amikor aztán hirte­len elörebuktam, és iszonyú erővel rázni kezdett a sírás: a lelkem mélyén azt remél­tem, hogy részvétet ébresz­tek az osztályban. Míg a karomra borulva zokogtam, lehet, hogy kis időre elhall­gattak a csúfolódók. Talán Dani Sándor krétája is meg­állt egy pillanatra a táblán. Nem tudom. De arra jól emlékszem, hogy a követke­ző tíz percben már kórusban csúfoltak az osztálytársaim. Az igazgatóék disznóóla mö­gé húzódtam, de oda is utá­nam jöttek piszkálódni, be- lémkötni, s ha vissza mer­tem szólni, kaphattam a te­nyerem az arcom elé: rög­tön pofozni, ütlegelni kezd­tek. Már az első ütésre sir- tM fakadtam., N&n vedekez­koláknak. Délután »lépcső­zetesen« szállítjuk haza a gyerekeket, fél kettőtől há­romnegyed négyig. Vannak menzán étkezők, tanulószo­básak. egyszóval délután nem egy időben hagyják el a tanépületet. Az időponto­kat természetesen egyeztet­jük a művelődés ügyi osz­tállyal, az iskolákkal. s minden tőlünk telhetőt meg­teszünk azért, hogy a gye­rekeknek ne kelljen 'vára­kozniuk, hiszen várótermek nem állnak rendelkezésre. Buszaink pontosan indul­nak, érkeznek, s remélhető­leg ritkán fordul majd elő előre nem látható akadály. Siófokon kívül a járásban még két helyen utaztat a Volán diákokat. A bálványo­st a pusztaszemesi, a kere- ki gyerekeket a kőröshegyi illetve a balatoni öldvári körzeti iskolába, a kötcsei, a nagycsepelyi, a szóládi és a teleki diákokat pedig Ba­latonszárszóra ■ viszik az autóbuszok. Az • ötven kocsi közül nyolc vesz részt rend­szeresen ebben a fontos te­vékenységben. a szülők és a pedagógusok megelégedésére. Sz. A. fém, nem ütöttem vissza, kényükre-kedvükre kiszol­gáltattam magam. Még any- nyi erőt sem fejtettem ki, amennyivel el lehetett vol­na menekülni előlük. Való­sággal odakínáltam magam az ütéseknek. Igén. Eddig is sejtettem, de most már tud­tam, hogy engem bárki, bár­mikor joggal bánthat. Sen­ki sem állt mögöttem. Apám fekete tarkója örök hó alatt. Nagyapám szemében sajnál­kozó lekicsinylés, valahány­szor rámtekintett. Csak ré­szegen nyálazott körül a sze- retetével. Anyám? Azt nem állítha­tom, hogy gyűlöltem, de megvetettem és elkaptam a keze elől a fejemet, ha nagy ritkán meg akart simogatni. Megvetésem oka azonos volt a faluéval, melytől nemcsak anyám, a bűnös szenvedett, hanem en is. a büntelen. Szultafi! Kiabálták nap nap után az osztálytársaim. Az öccse katonától van. Vagy a nagyapjától! Még most is a fülemben a hangjuk. (Folytattuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom