Somogyi Néplap, 1980. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-12 / 240. szám
Ö gy látszott, minden összefogott ellenünk, a'hétvégét mégis vidéken kell töltenünk. Komoran ültük körül az asztalt . Kálmán, a felesége, Klára, a sofőr, és jómagam. Az étterem is pangott. A felszolgálókon kívül csak egy öreg roma hárfázott a dobogón. Hajdan bánáti földesurak mulatós kedvére méretezték a helyiséget, mi meg csak kortyolgattuk a Coca-Colán- kai a hatalmas kristályesil- lár alatt, és szomorúak voltunk, mint egy országos eső. Már napok óta jártuk ezt a határszéli várost, ismertük minden gondját-baját, ismert bennünket minden pincér és rendőr, nem beszélve a határőrökről. Az első napokban mind azt gondolták, hogy szép kis disszidensjelöltek érkeztek. Szép, nagy- pecsétes engedélyünk volt a városka kérdöívezésére. Ezt a papírt nagy gyönyörűséggel mutattuk föl az egyenruhás és polgári ruhás közegeiének egyaránt, de még az ajánlkozó alkalmi embercsempész-jelölteknek is, hadd .tanuljanak. Minden alkalommal el kellett mondanunk, hogy mi nem menni jöttünk, hanem dolgozni. A Magyar Rádió és Televízió illetékeseit érdekli a városka közvéleménye. Ami viszont azért tűnt a helybéliek számára álságos szövegnek, mert az egész város a jugó tévét nézte, az újvidéki nádiét hallgatta, a mi kérdőív önkiben, pedi g miég egy kurta rubrika sem volt a külföldi adókra. Rossz kedvük volt, mert mentünk volna haza, Pestre. De nem mehettünk, mert egy nyavalyás kérdőív még üresen állt. És nem választhattunk ám ki akárkit kérdezettnek. Csakis a népesség- nyilvántartóból, és véletlenszerűen. Szombat este volt. A népesség-nyilvántartó csak hétfőn nyitott. És erről egyikünk sem tehetett. K álmán jó sok címet kiválasztott érkezésünkkor, nem számíthatott rá, hogy egy részük kiesik, mert meghalt, elköltözött, üdül, betegeskedik. Szabálytalanságot nem akart elkövetni,. Egyrészt félt, hogy kirúgják érte a jó állásából, másrészt pedig velejéig becsületes volt, mint egy kiscserkész. — Itt maradunk, és majd hétfőn választok pótmintát — mondta. És még a felesége is utálta ezért a nagy-nagy rendességéért. — Az esküvőt kéne megpróbálni — mondta a sofőr. — Lehet, hogy örülne neki az ifjú pár — kockáztattam meg. De Kálmánt nem lehetett könnyen meggyőzni. Ügy szavalt, mint egy anyakönyvvezető, az . ilyen alkalorp fenségéről, bensősé- gességéről, és végül, legsúlyosabb érvként, intézetünk becsületét hozta fel, mely idáig közismert volt tapintatáról. Bennünket a sofőrrel azonban akkor már nem csak a hazamenetel és a nyavalyás kérdőív érdekelt, hanem a parasztlakodaloni, a maga teljességében. — Nincs igazad, Kálimén — mondtam neki szelíden. — Mert kifelejted azt, hogy ennél nagyobb nászajándékot keresve sem kaphatna az ifjú pár. Gondolod: előfordult már ebben a nyavalyás városban, hogy a Magyar Rádió és Televízió képviseltette magát az ifjú házasok közös élete első óráiban? — Jó, menjünk. De csak te mész be! Mi kint megvárunk. Labirintus. Martin Chirino kisplasztikája. Marisa István-emlékkiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában. A két éve elhunyt művész szobrai, grafikái láthatók a tárlaton. Képünkön »Szerelmespár« című műve. Matyiké Sebestyén József , Kötözötten, az őszben Vérzik a nap, e lyukas sisak, mohácsi-ősz madárkiáltás-egc — tejelő tehén tőgye csupa vér: csont, cserép közt fecskék teteme. Rőzserakásnak fényes lobogót!? Operett-tantermes házaink! S a vasútpart — véres kard a vas — rókabukfences kerítésein betárazva a sötét. Üti az időt gallyszürük üszkén lengő nyájkolomp. Betömött kutak keresztje, válla — Besztercei-kék szilvakoszorú : • befelé cukrosodon! ! Szirmay Endre Varázs Ősszel mindig megjönnek a ködök valakit mindig magukkal visznek csöndet terítenek színes avarból az útra imbolygó szekereiknek ősszel mindig megjönnek a szelek és mindig bánattal fújnak szembe de lángra lobbantják a csipkebogyót és a halk vágyat érett szerelemre ősszel mindig megfakulnak a fények majd áttűnnek egy csöndes ragyogásba és zíimmok szárnyán lomhán átsuhognak a békét mézelő őszi varázsba. Max Frisch Egy modern Lohengrin — Majd bemegyünk mindannyian — dünnyögte a sofőr elszántan. — Kapaszkodjatok! — kiáltotta, és gázt adott. Díszkivilágítás volt a nagy- vendégilőnél. Legalább öt vénén ieskelődtek befelé. — Biztosan most fainak — súgta áhítattal a sofőr. — Ne feledkezz meg rólunk, cimbora! — kiáltotta utánam, ahogy frissen kipattantam a kocsiból. A vőfély jött elém. Ügy fel volt virágozva, mint Gábor Áron rézágyúja, és nagyon részeg volt. A teremben legalább kétszázan voltak, és mind ettek. Az asztalon pedig annyi innivaló volt, hogy jutott volna a kisváros telMÓZES LAJOS MENYEGZÛ jes lakosságának, de talán a délvidék határőrségének is. — Meghívód van? — kérdezte nyájasan. — Az nincs — feleltem határozottan, majdhogynem büszkén. — De a Magyar Televíziótól jöttem! E lőhúztam a kartont, felolvastam a kérdezendő nevét. A vőfély meglepődött. Az örömapa jött. Neki is elmondtam, újra, csak még annyit tettem hozáá. hogy a televízió Fiatal Házasok órája című műsora számára készülne az interjú. Pár markosabb férfi fölállt az asztaltól, de akkor már az örömapa intett az ifjú férjnek, ’'’ralikban üliaz asztalföin. f-’w ruhás hitvesét átkarolva. Elém jött. — Mi van, haver? — kérdezte. Neki is elsütöttem az Ifjú Házasok-dumát. Közben a násznép vitatkozott. Egyesek nagyon megörültek a megtiszteltetésnek. Mások pedig szinte Kálmán szövegét mondták: egy ilyen ünnepi alkalmat nem lehet zavarni. A terem végén levő rokonokat már ositítand kellett; nincs még verekedés, egyenek csak nyugodtan. — Mennyi idő ez az interjú? — kérdezte az ifjú házas. De én már láttam rajta, meghozta felnőtt élete első döntését: interjút ad. — Olyan tíz-tizenöt perc — mondtam. Gondoltam, majd kint elmagyarázom neki, hogy csak a násznép miatt kellett a nagy duma. Köííben előkerült a hitves örömapja is, aki már látott egy részt a Fiatal Házasok Órájából, és naigyon tiszteletreméltó műsornak tarto*» ta. — De akkor maga ittmarad addig zálogban! —1 rikkantotta a vőfély. Hatalmas nevetés terjedt a teremben. Kikísértem az ajtóig az ifjú férjet, átadtam a sofőrnek, aki mély meghajlással , fogadta, és a fekete Volgához vezette. Engem pedig visszakísértek, és leültettek, mint zálogot, az ifjú férj helyére. Becsületükre legyen mondva, azonnal elém tettek öt tálat: nem tudtam, hirtelen melyikhez kapjak. Az ifjú asszony azonban saját kezűleg tett a tányéromra egy bíborvörösre sült libamájat, és bort töltött. Egészségükre emeltein a poharam. Félelmetes volt látni, ahogy végig a teremben mindenki emeli a poharát, A vőfély hatalmas beszédbe kezdett a Magyar Televízióról. Mindenki tátott szájjal hallgatta, csak én ettem serényen. De ahányszor ők ittak, szakítottam rá időt. Beszaladt a sofőr, egyenesen hozzám. —*■ Főnök, hány perces legyen a felvétel? — kérdezte. — Tizenöt, húsz, majd vágunk belőle. — Az örömanya hellyel kínálta. Gondoltam, Kálmán kérdezi a fiút, most már nagy baj nem lehet. À sofőr elfogadta a szíves kínálást, és rekordidő alatt annyit evett, hogy attól féltem, tüstént megbetegszik. De becsű leére legyen mondva, hiába unszolták, nem ivott. Ettünk. A násznép za-jon- gott, mi pedig ettünk. A násznép nyugtalankodott, mi még mindig ettünk. Egy nagybajszú bácsika hangosan közölte, hogy ameddig az ifjú férj vissza nem tér az őt megillető helyre, addig nem eszik, nem iszik. A közhangulat kezdett ellenünk fordulni. Akadt egy ember, aki fennhangon állította, hogy mi nem igazi televíziósok vagyunk, hanem csak afféle statisztikusok, tegnap is jártunk a komájánál. Nem feleltünk neki, csak ettünk. Egészein addig, míg Klári és az ifjú férj feltűnt az ajtóban. A násznép hangosan vivátozott, és versenyt röhögtek. »Meghoztad az új asszonyt?! — Az ifjú asszony megbán tottan pislogott, és fehér fátyla mögé rejtőzött. Klári egészen az aisztalföig jött. Egy pohár borral fel- köszöntötte a gyülekezetét, kezet fogott az ifjú párral, és az összes örömszülőkkel. — Menjünk — mondta halkan. Mi is kezet ráztunk, akivel csak értük. — Ne haragudj ! — mondtam az ifjú férjnek. — Nem haragszom, haver — mondta. De láttam rajta, hogy rossz kedve van, hiszen azért egy nyavalyás kérdőív és egy tévéinterjú között nagy különbség van. Még akkor is, ha valaki állandóan a jugó adást nézi, és ezért nem tudja, hogy nincs Ifjú Házasok Órája című műsor a magyar adásban. Izidorról mesélek önöknek egy igaz történetet. Izidornak volt egy egész jól jövedelmező patikája. A férfi lelkiismeretes, rend.es, példás apa, és keli-e hangsúlyoznunk, hogy példás férj volt. De mindezek mellett nem bírta, ha megkérdezték, hol volt, miért ment oda, mit csinált. Ilyen esetekben dühöngeni kezdett, mit csináljunk, ilyen volt a természete. Az egyik gyönyörű nyáron feleségével elhatározta, hogy egy hetet Mallorca szigetén töltenek. Minden nagyszerűen alakult, ha nem számoljuk az asszony szűnni nem akaró kérdezgetését, amitől Izidor magában dühöngeni kezdett. A festői Avigon elbűvölte a házaspárt. A Földközi-tenger úgy csillogott és kéklett, mint a plakátokon. A férj a Mallorcára induló hajó fedélzetén álló felesége bosszúságára az utolsó pillanatban elszaladt valamilyen újságot venni. Lehet, hogy csak feleségét akarta idegesíteni, aki megkérdezte tőle, hogy hová megy ... Izidor azonban sehova sem ment, csak a kikötőben akart egy kicsit kószálni. De csak azért, hogy ellenkezzék, elmélyült a francia lapban, amikor pedig a hajókürttől összerezzenve fölnézett, látta, hogy míg a felesége az eredeti tervnek megfelelően Mallorca félé tart, addig ő nincs miiette, hanem valamilyen piszkos fehérhajón hangoskodó sárga egyenruhás férfiak között szorong. Izidor látta, ahogyan lassan távolodik a part... Hamarosan elvesztette öntudatát, lehet, hogy a hőségtől, de lehet, hogy attól a csapástól, amit egy francia tiszt mért az ál- iára, pontosan nem tudom. Csak azt tudom, hogy az idegen légióban a patikus élete jóval nehezebb volt az eddiginél. A szökésre gondolni sem lehetett. Az erődítmény, amelyben laktak, a sivatag közepén állt. Idővel már nem is epe keel eût szülőföldje utóin. Ezért, gondolom, csak rendkívüli rendességével magyarázható, hogy hosszú évek múlva egy reggel megjelent háza kapujánál. zeben trópusi sisakkal érkezett ... Magától értetődik, hogy a derekén pisztoly lógott. Vasárnap reggel volt. A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott. De a gyerekek öten voltak, mindannyiam rá hasonlítottak, s bár jól megnőttek a hét év alatt, messziről elkezdtek kiabálni: „Apuka!” Elmenni már késő volt, így Izidor, a kegyetlen harcokban edződött igazi férfi .bement a kertbe. A gyerekek nagyon megörültek, amikor megengedte nekik, hogy játsszanak sisakjával, majd jött a bejárónő a kávéval, s így tökéletesen idilli légkör uralkodott: vasárnap reggel, harangszó, torta, aznap volt felesége születésnapja. Kívánhatott volna-e többet Izidor? Befutott a szobába felesége is, és ügyet sem vetve a bejárónőre, férje nyakába ugrott. — Izidor! — kiáltott szokatlan izgalommal. — Tessék? — suttogta gyengéden a férj. — Izidor! Hol voltál ilyen sokáig?! — kérdezte áz asz- szony. A férfi teste ősszerándult. Megfeledkezett arról, hogy gyöngéd férj akart lenni. — Miért nen írtál egyetlen levelet sem? — folytatta a felesége. Izidor kikapta a gyerekek kezéből a sisakját, a szokásos mozdulattal /íölszegte a fejét, majd / (gondolom, ugyancsak a szokásos mozdulattal) előkapta a pisztolyát, és három golyót eresztett a feldíszített tortába. — O! Izidor! — jajgatott az asszony, tejszínhabbal te- leförcskölt ruhájára nézve. Májd elhallgatott, amikor látta, hogy férje nyugodtan a kertkapuhoz indul . . . Egy idő múlva a szegény nő válókeresetet adott be. ■3ár nem ment minden sírás nélkül, más kiút nem volt. A felnövekvő gyerekek nem is tudták, hogy papájuk nol töltötte föl di életének további részét. Egyetlen egyszer sem küldött levelet vagy (vépeslapot. A mama pedig örült, hogy gyermekei nem kérdezik meg, hol a papa. Jobb lett volna, hogyha ő senti kérdezte volna soha. Fordította: Budavári Judit Szakái-kásán, soványán, keRobert Ben'chley Ki ölte meg Alfred Robint? Azon számtalan jellemvonásom közül, amely megkülönböztet a nemzet nagy fiaitól, az egyik az, hogy képtelen vagyok végigolvasni egy detektívregényt. Nagy ügy- gyel-bajjal eljutok az utolsó tíz oldalig, ekkor azonban mindjobban fokozódó közöny hatalmasodik el egész lényemen — és a hűtőszekrényhez indulok, hogy valami italt vegyek elő. Arra képes vagyok,, hogy. megbirkózzam egy detektív- regény első részével, azokkal az oldalakkal, amelyek telis-teli vannak hullákkal es gyanús alakokkal, és -mint a detektívregény igazi kedvelője izgatottan olvasom, az utána következő részeket, amelyek szíVet tépő si kobaktól és pisztolylövésektől hangosak, s kajánul mosolygok. amikor a Scotland Yard- embere a körmét ha- rapdálja . .. De mihelyt eljön az az idő, hogy mindent a helyére kell tenni és a detektív megmagyarázza, miért jutott arra a következtetésre, hogy éppen Scarboro követte el a gyilkosságot, akkor én hirtelen ráeszmélek, hogy még a szereplők nevére sem emlékszem, és — ami még rosszabb — nem is izgat különösebben. Valószínűleg éppen a nevek problémája hűti le a detektívregények iránti lelkesedésemet. A cselekmény kibontakozása során, ahogyan egyre újabb és újabb hősök bukkannak föl, • én mindinkább szeretném elraktározni őket emlékezetemben. Csakhogy sehogy sem sikerül öt névnél többet megjegyeznem... Ha érdekli a kedves olvasót. hát az alábbiakban megpróbálom összefoglalni a I detektívregények többségének Utolsó tíz oldalát. — Nos. mondja meg nekem, felügyelő, mi késztette arra a gyanúra, hogy éppen Reedy, nem pedig Peroni járt azon az estén Balinto lakásán ! — Pofonegyszerű volt. Miután megállapítottuk, hogy Gildo semmiképp sem találkozhatott Chicagóban Mates- sy anbereivel, O’ Roork és Bleaker pedig, ahogyan tudtuk, súlyos anyagi helyzetben volt — ezt Gregory közölte velünk —. a bájos Maud Marston pedig megpuhította Patrickot, hogy csalja meg Maryt... Ügyhogy azon az estén, amikor látták, hogy Freebisch kilép Ha- nocck lakásából... — De hisz McKerrt látták ... Nemde? Teamy éppen ezt közölte... — Teamy azért mondta ezt. mert attól telt: ha Clark megtudja, hogy Nogeletz buzgón csapta a szelet Elsie- nek. akkor közli ezt Gorelli bandájával, Sheenositz pedig menten megpukkad .. — Tehát nem veit bizonyos abban, hogy azon az estén Clare járt a tímérsmű- helyben? — Sejtettem, de addig nem voltam biztos benne, amíg meg nem találtuk Van der Hook felöltőjének zsebében a zálogcédulát, és rá nem jöttünk, hogy Duke is belekeveredett ebbe a zűrös ügybe. Levinnel és Sebas- iannal egyetemben. Alice Gratz mindent tudott, dt nem szólhatott, mert félt McNaimarától. — Nos, és a bizosítási kötvény ? — A biztosítási kötvényt, mint tudja — ha hajlandó megerőltetni az agyát Aus- terville nevére állították ki- ez a kutya pedig Pasterson embere . . . Éppen ő fedte föl az egész ügyet... 3 — Süllyedjek el, ha értem' 2 — Nem. ezt egyáliauiv nem kívánom! Inkább fixes- I sen nekem egy pohár wh is- 3 kyt. .. i