Somogyi Néplap, 1980. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-05 / 234. szám
A M*aWw* kapott egy pofont. Utoljára gyerekkorában kapott az apjától, de arra már csak homályosan emlékezett. Azóta soha senkitől, és most egyszerre váratlanul felké- peltéíc. A* a nap is pontosan úgy kezdődött, mint a többi. Reggel még semmi jel nem mutatott az eljövendő pofonra, és délben is nyugodtan ebédelt a vállalati étkezdében. A pofon csak este .kilenc körül csattant el, miikor egy kiló kenyérrel a hóna alatt a közértből igyekezett hazafelé. Ahogy befordult az utcájukba. két férfi állította meg. Egyiküknek forradás volt az arcán, és mély torokhangon beszélt. — Sziaikitkóm — mondta —. adj egy falast a brugód- ból. És nagy kezével a kenyér után nyúlt. A hivatalnok ösztönösen hátralépett,' és megdöbbent hangon közölte, hogy nem érti, miit akarnak tőle. — Egy harapóst a kenyeredből — szólt most már fenyegetően a forradásos arcú —, vagy talán sajnálod ...?! — Nem sajnálom, kérem, de nem értem, mi jogon ... Bitikor kapta a pofont. Visszukéaből, inkább csak meglegyintette a másik, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy felrepedjen a szája széle, a lendülettől egy szemét- tartónak. essen, és a kenyér a . hóiétól csatakos aszfaltja guruljon. A forradásos arcú mintha csak erre várt volna. Rálépett a kenyérre, lángossá tiporta. es közben dühös gúny- nyál sziszegte a hivatalnok felé: — Na most már zabtáliha- tod, te piszok ... Vakard fel, ha tudod, te nyavalyás .. . Nyald fel innen, te disznó...! A másak, aki eddig szó nélkül cigarettázta végág az eseményeket, most megfogta a forradásos arcú karját. — Ne marháskodj, Framyó — dörmögte atyai gyöngédséggel —, . hagyd már a fíapcba az egészet, hiszen látszik az ürgén, hogy becsinait ... Lépjünk le inkább, mert jöhetnek! .Elfiricskáata a csikket; és akár egy kíváncsiságból ott időzött járókelő, akinek semmi köze az ügyhöz, nyugodtam tovább sétált. U gyanekkor egy taxi is • bekanyarodott az utcába, és néhány lépesre állt meg tőlük. Talán ez mentette meg a hivatalnokot egy újabb pofontól, mert erre a forradásos arcú is jobbnak lábba, ha követi a haverját... Ettől a naptól kezdve a hivatalnok,élete kétfelé vált: pofon előtti szakaszra és pofon utánira. Belső időszámítását a pofonhoz mérte, amely ott égett az arcán, és sokszor azon kapta magét, hogy figyeli a feleségét, a gyerekeiket, a munkatársait : vajon azok látják-e a helyét. tudnak-e róla. Közben számtalanszor végiggondolta az eseményeket, pedig minden idegszálával azon . volt, hogy felejteni tudjon, mégis örökké azon az estén töprengett. Ha adtam volna a kenyérből ... ha adtam volna a kenyérből ... ha adtam volna... — állandóan ez motoszkált a léjében, bár tudta, jói, hogy itt a kenyérkérés csak ok volt az ütésre. De ha mégis ....? Ha letör egy darabot... esetleg nem is egy darabot, hanem fogja és odaadja az egészet. — Parancsoljon — .mondta volna —, én elmegyek és veszek másikat. — De nem... ez nem lett volna jó! Mi lett volna jó? Egyáltalán, hogy lehet elkerülni egy ilyen pofont? Tóth-Máthé Miklós A POFON Éjszakákon kei észt ül nem aludt, és ha nagy' nehezen sikerült elszunnyadnia, sokszor álmodott a forradásos arcúval. Óriásnak látta. aki egymásra dobált hatalmas kenyereiken nevetve ropta a táncot, és ő babszemjanfcó- vá zsugorodva próbált előle menekülni. — Mi van veled? — kérdezte egyszer a felesége. — Mostanában nagyon nyugtalanul alszol. Csak nem történt- valami a munkahelyen ? N em történt — nyugtatta meg. — Semmi sem történt. Mi 'történhetne a munkahelyen ? Legföljebb nem kapok prémiumot, de pofönt sem! — Pofont4? Hogy jut ilyesmi eszedbe? — Csak úgy! Eszembe jutott, hogy milyen érdekes lenne, ha az igazgató végigpofozná a beosztottakat, miikor nem dolgoznak jól. Verekedni sosem Verekedett életében. Még gimnazista korában is kerülte a tettilegességet. Ösztönösein irtózott mindenféle brutalitástól, és most mégis egyre többször látta maga előtt a forradásos arcút, bevert pofával. Ott feüengebt a csatakos aszfalton, ahova ö fektette egy jód irányzott ökÓlcsapással, és aztán irgalmatlanul rugdosta, ahol érte. Szégyellt«, hogy állandóan ez jár az eszében, de nem tudott menekülni a gondolattól, hogy ezt a valóságban is megcselékedje. Igen, de hogyan? Negyvenéves, nyeszleibt käs emiber voit, és a forradást*, arcú, mint egy mozgó hirdetőoszlop. Egyenlőtlen küzdelem lenne, és nem'kétséges, melyikük húzná a rövidebbet! De a kapott pofon bekísérte a hivatalba, aztán hazament vele a zsúfolt buszon, és követte mindenhova, ahova ment. , * És akkor a hivatalnok elhatározta, hogy visszaadja a pofont. Megtanul cselgán- csoznd meg bokszolni, reggelenként pedig súlyzózik, ex- panderezik, hogy erősödjön. Ügy érezte magát, mint a mesebeli legkisebb fiú, aki a sáncán y ellen indul viadalra, és a győzelem érdekében elszánt hittel párosult makacs türelemre van szüksége. Öt évig tartott a kemény felkészülés. Ennek érdekében minden szabad idejét a nagy ügynek szentelte. Az első idő-ben állandóan bedagadt szemmel, összevert képpel járt, és sajgó tagokkal az örökös izomláztól, de összeszorított foggal viselt el minden fáljüalmat. Minden korábbi szórakozásáról lemondott. Nem járt színházba, kiállításokra, nem olvasott, nem találkozott a barátaival, nem kereste a meghitt magányos sétákat Budán, és a feleségének megígért két külföldi utazásból son lett semmi. Családi élete ezért fokozatosan megromlott, hiszen otthon állandóan fáradt, ingerült volt, és a gyerekére is csak nagy ritkán mosolygott... öt év alatt többször látta a forradásos arcút a hivatalnok. Két utcáival arrébb egy kisvendéglő volt a törzshelye. Megtörtént, hogy egymás mellett mentek el, de a forradásos arcú rá sem nézett. * E s egy este, pontosan öt évre az elszenvedett pofon után, lesben áiilt a kisvendéglő előtt, és zárás után megvárta a íonradásos arcút. Egyedül botladozott ki az ajtón, látszott rajta, hogy erősen részeg. Almikor megfelelő táJ volságra imbolygóit már a tönzshélyétól, a hivatalnok lassan elébe került, és egy sokat gyakorolt cselgáncstó- gássall egyetlen _ szó nélkül elfektette. A meglepett férfi igyekezett föltápászkodni, de egy áiihegyre mért balegyenes újra visszadöntötte, az aszfaltra. És ekkor a hivatalnok belerúgott. Ügy, ahogy évekkel ezelőtt olyan sokszor megálmodta. Csak most nem a képzeletében, hanem eleven, érző valójában íetrengeft, szuszogott nyögött a lába előtt egy ember. És ő rugdosta, ahol érte! De különös, furcsa döbbenettel eszmélt rá, hogy akárhogy rugdossa, nem érez elégtételt ! Csak valami .soha nein tapasztalt, végtelen szomorúságot. Iordan Popov , Hogyan szépítsük meg házunk Házunkban minden nagyszerű: az udvar, a la%ók, a lakóbizottság, és különösen annak elnöke, Arcsarov remek ember. Nálunk minden nagyszerű. Ez az Arcsarov egjjszer összehívott bennünket, és igy szólt: — Kedves lakótársak, egy kissé rendeznünk kellene ezt az udvart. Például miért ne létesíthetnénk virágagyakat, ahol gladióluszok vagy rózsák pompáznának? Képzeljék el, milyen gyönyörű lenne, és mennyi örömöt szerezne mindenkinek! — Helyes, helyes! — har- santak az egyetértő kiáltások. — Köszönöm — mondta Arcsarov —. nem kételkedem abban, hogy támogatják a jó ötletet. — Egy pillanatra elhallgatott, és arca gondterhelt kifejezést öltött. — De, kedves barátaim, vegyük fontolóra azt a körülményt, hogy vajon ki ápolná a mi virágainkat. Nálunk mindenki elfoglalt egész nap dolgozik. Attól félek, hogy a gyerekek három nap alatt széttaposnák a virágokat. Inkább szereljünk fel védőtetőt az egész udvar fölé, állítsunk alá padokat, asztalokat. Aztán az egészet futtassuk be szőlővel. Képzeljék el, milyen gyönyörködtető lesz! Mert nálunk a fiatal anyák és az idős nyugdíjasok nem tudnak leülni az udvarban, hogy pihenjenek egy kicsit. Mit szóinak ehhez az ötlethez? — Helyes, helyes! — kar- sant több hang. Elnökünk derűsen elmosolyodott és bólintott: — Örülök, kedves barátaim, hogy •helyeslik tervemet. Jólesik, amikor az ember könnyűszerrel közös nyelvet talál másokkal. De vizsgáljuk meg ezt a tervet kritikusabb szemmel: hiszen ez a kontár módra összetákolt telő meg az a néhány hevenyészett asztal egyáltalán nem lenne udvarunk leg- különb dísze. Nemrég ért véget a gyermekév, és ez a körülmény, kedves lakótársak, új tervet sugall nekem. A védőtető helyett inkább építsünk közösen az udvarban homokzókat és hintákat a kis lurkók számára. Képzeljék el, mekkora örömöt szereznek majd ezek! — Helyes, helyes! — hallatszottak az egybegyűltek kiáltásai. — De ez még nem minden, kedves lakótársak — folytatta Arcsarov. — Az udvar közepén mesterséges dombocskát építünk kis vízeséssel és titokzatos, sötét barlanggal. Ilyet még senki sem csinált! — Hefyes, helyes! — rikoltották valamennyien. — Persze, hogy helyes — bólintott elégedetlen Arcsarov. — De tegyék kezüket a szivükre, és kérdezzék meg önmaguktól: nem lesz ez túlbuzgóság részünkről? Nem tűnik majd ez a terv túlságosan szerénytelennek? Ráadásul, mint tudják, jelenleg mindenütt széles körben terjed « természetvédelmi mozTólh István: Tóth Menyhért Féner Tamás: Händel Edit Húsz év egyéni tárlataiból Czeizing Lajos: Hajnalban címmel fotokiallilas nyílt a Vigadó-galériában. Képeink a kiállításon készülték. Konc/. Zsuzsa: DonfjSn Edit Mese felnőtteknek * A fúró és a kalapács Egyre több panaszlevél érkezett a szögektől a fúróhoz. — Tehetnél végre valamit a mi érdekünkben is — könyörögtek a feladók. — Ez a kegyetlen szadista számlaudvarát? galom, és én arra a felfogásra hajlok, talán mégis jobb volna, ha meghagynánk udvarunkat a maga ökológiai természetességében. — Helyes, helyes! — Tisztelt lakótársak — komorodott el Arcsarov —, magatartásuk egy kissé zavarba ejt. Azt javasoltam, létesítsünk virágoskertet — és önök beleegyeztek. Azután virágoskert helyett védőtetőt meg asztalokat javasoltam — és önök ebbe is belegyeztek. A dombocskába meg a vízesésbe is- beleegyeztek. És most ugyanilyen lelkesen beleegyeztek abba, hogy ne .legyen se domb, se vízesés. Hogyan értsem ezt? — Hát akkor csináljunk autóparkolót az egész udvarból! — hallatszott égy hang. Erre az egybegyűltek nemcsak egy emberként »helyeset kiáltottak, hanem még tapsoltak is. És ebben maradtak. Fordította: Gellert György 4 lan társunkat verte mér agyba-főbe. Hiába rimánko- dunk, jajgatunk, nem ismer irgalmat. Ha ez továbbra is így megy, valamennyien a fába szorult féreg szánalmas sorsára jutunk. Te maradtál egyetlen reményünk; fúrd meg őt, s mi a facsavarnál is hűségesebb követőid leszünk — ígérték határtalan kétségbeesésükben. A fúró elégedetten mosolygott, bár tisztában volt vele, hogy a kalapács ellen tehetetlen, hiszen az csúpán a dolgát végzi. Az egyik levél A kakukk és a szarka Egész nap azon vitatkoztak a madarak, megválasszák-e a szarkát pénztárosnak, ahogy azt az elnöklő sas javasolta. Végül is- úgy határoztak, hogy a döntést elnapolják. A kakuikk sehogy sem tudott napirendre térni g szokatlan jelenség felett, de hiába törte a fejét, nem értette, mi kényszerítette a sast ilyen ostobaságra. Hiszen az egész erdő tudja, hogy a szarka teljesen képtelen ilyen bizalmi tisztség betöltésére. Sőt, a harkály szerint kimondottan kleptomanias, a barázdabillegető pedig közönséges tolvajnak tartja. Ezért hosszú töprengés után úgy látta jónak, hogy megtanácskozza az ügyet a bagollyal. — Ügy hírlik, kedves barátom — mondta a bagoly j harkálynak, hogy a sas valu azonban szöget ütött a fejébe. Ugyanis arra figyelmeztette, hogy a kalapács a harapófogóval és az üllővel szövetkezve, hogy az izzó szénről ne is beszéljünk, vésőt alkar kovácsolni belőle, mármint a fúróból. — Ez már több a soknál — csavarintott egyet a fúró a derekán, s elhatározta magéban, hogy ha magát a kalapácsot képtelen is, legalább a nyelét megfúrja. Azonnal munkához látott, de néhány fordulat után letörött a hegye. Félelmében teljesen megfeledkezett róla, hogy a kalapács nyelét kemény fából faragták. mi atyáfiságba keveredett a szarkával. Szomorúan tért; vissza a kakukk a fészkére. — Mi bántja, drága szomszéd? — érdeklődött a szajkó izgatottan. A kakukk könnyes szemmel panaszolta el bánatának okát. — Micsoda visszaélés! — sóhajtott fel a szajkó, s alig várta a hajnalt, hogy ezt a gazságot a napvilágra hozza. Másnap egyhangúlag megválasztották a szarkát pénztárosnak, s felszólították a kakukkot, hogy szétszórt fiókói után 'a tartásdíjat ezentúl a közös kasszába adja. Szcnk Sálit!»-
