Somogyi Néplap, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-14 / 216. szám
a z mEiM*t6n&k nem tod- J\ ta mire vélni, hogy tía- nítványáról, Harmat- hegyi Zoltán tanulóról miért érdeklődik egy idegen férfi, aki előrebocsátja, hogy a fiú sem közeli, sem távoli rokona ; csak ismerősök, de lehet hogy barátok. A jövevény majdnem alázatos kérő-kérdező hanghordozása, furcsa, zavart őszintesége gyanút ébresztett. Évtizedes pályafutása alatt még hasonló eset sem fordult elő soha. Eddig csak a rendőrséggel, gyámhatósággal és íöihá'borodottan panaszkodó szomszédokkal találkozhatott. Ezért is pattoghattak számonkérő éllel a kérdései. Pillanatok alatt tisztázódott, ho,gy az illető semilyen hivatalt sem képvisel, csak önmagát. — A gyermek személyiségére és magatartására vonatkozó adatok, sajnos, szigorúan bizalmas jellegűek — ■ zárta le a kínos párbeszédet, a helyzet furcsaságára való tekintet- _______ tel pedig .fölírta az 11 —1 érdeklődő nevét, foglalkozását, lakhelyét és személyi igazolványának számát. »Soha sem lehet tudni — gondolta —, Harmathegyi Zoltán jellembeli kisiklásainak föltárásában, mikor lehet szűk- _____ ség a szakállas - bárzenész adataira. « Zoltán és szülei annyi fejtörést okoztak már az iskola vezetésének, hogy jobbnak látták, ha a lehető leghiva- talosabban járnak el, minden előírást pontosan betartva. Erre nagy szükség volt az apa, dr. Harmathegyi Arisztid jogi fenyegetőzései és az anya, dr. Hatmathegyiné Pa- lánkhy Hédi burkolt zsarolásai miatt, amelyek bizonyos tiltott pénzgyűjtésekre és nem tisztázható célú ajándékokra, pedagógusok megven- dégelésére vonatkoztak. Ilyes. mi még alaptalanul is fölboríthatta volna a testület nyugalmát, megzavarhatta volna a kartársak közötti kölcsönös hallgatáson alapuló; kizárólagos egyetértés kellemes állapotát. .»Altkor majd én beszélek a megfelelő helyen« — sziszegte nem is egyszer az asszony. A nagyváros hatalmas lakótelepének legjobban fölszerelt iskolájában Harmathegyi Zoltán akkor még negyedik osztályos tanuló »visszamaradt a társaitól«: magtartása miatt nem kívánatos személy lett. Padtársával, Zalay nevezetű főorvos András nevű fiával egyszer abban fogadott, hogy másnapra csak fejben csinálja meg a házi feladatát. Zoltán nyert, András pedig száz forintért — szüleitől minden héten ennyit kapott takarék- bélyegre — jégkrémet kellett vásároljon. Sorra kínálták egy nylon reklámszatyorból a járókelőket, de két részeg férfin kívül más nem fogadta el az ajándékukat. Többen tolvajlásra gyanakodtak, es rendőrrel fenyegetőztek. A G, 4. jelű háztömb előtt — ott parkolt a legtöbb márkás autó — majdnem elkapták őket. Lélekszakadva futottak a lakótelep legszélső, J 16-os tömbje elé, ahol még járda sem épült, a gyerekek hatalmas törmelékhalmok között játszhattak. Itt folytatták a »kiosztást«, s mindenki boldogan habzsolta az időközben megolvadt édességet, mígnem a maradékot két idősebb fiú elvette tőlük. Zsákmányukkal szempillantás alatt eltűntek az egyik lépcsőházban. A bárzenész ez idő tájt figyelt föl először a két fiúra, a G, 4. jelű ház előtti szépen gondozott parkban sütkérezve. Azt hitte, cigarettát dug- dosnak a hátuk mögött, de amikor elszaladtak, a helyükön két üveg ital maradt. Ö nemrég ébredt csak föl, hisz a bár hajnali négykor zár és öt óra is elmúlik, amire ágyba kerül. Mindig a délutáni napsütésben próbált újra és újra meggyőződni arról, hogy a lakótelep valóban él, és ő vissza tudja adni a hangulatát, lefojtott, bánatosan szaggatott improvizációban. Ujjai alatt érezte a zongora billentyűit, legbelül pedig hallotta az ellenponlo- ' isban feszülő é# csak a ze- ’c nyelve» kimondható panaszt, könyörgést, ärömet, amit csak kevesen hallanak, ki az ő zongorája tekábóL Gyakorlott szeme azonnal fölismerte a márkás italok üvegeit. Az egyik majdnem tele, a másik csak félig. Arra határozottan emlékezett, hogy nem látta inni a gyerekeket. Fogta hát az üvegeket, és elindult a parkon át. A járókelők gyanakvóan nézték az üvegeket lóbáló roboisztus, különc alakot, akinek szakálla alól nyakláncok csillantak elő, és valószínűt- Jenül vizenyős, kiélten rezzenéstelen tekintetével mintha átlátna mindannyiunkon. Kiérve a parkból, a G/5-öö háztömb előtt a szökőkútnál látta meg őket. Megállt előttük, feléjük mutatta az üvegeket, és elkezdtek beszélgetni, mintha nagyon régen ismernék egymást. Egy idő után megfordult, és a szeméttartóba dobta az italokat. Vastag aranylánc csillant Csató Károly A lázadó csuklóján, amikor búcsút intett a fiúknak. Úgy, ahogy jött, ugyanolyan lassú, med- vés járással tűnt el a park fái között kanyargó sétányon. Hanmathegyi Zoltán édesanyja — a városban közismert Palánkhy lány — a húszezres lélekszámú lakótelep fodrász- és kozmetikai szalonjának volt a vezetője. Néhány hete már nem dicsekedett fia iskolai sikereivel, még a családi életébe beavatott barátnőinek sem, akik a változást azonnal észrevették. Egyszer csak megkülönböztetett figyelemmel fordult azokhoz az asszonyokhoz, akiknek a férjük valahol magas pozíciókat töltöttek be. Előjegyzési naptára tele volt a nevükkel. Beosztottai munkáját a bejelentkezésükhöz igazította, néhányukat pedig maga látta el. Nemsokára a különösen drága pakolások és más költséges szépítkezé- si szertartások elvégzését saját kizárólagos jogává tette. Végül már ő határozta meg azofcrtak a 3Beandyek*ek a körét, akik ilyesmiben egyáltalán részesülhettek. Hamarosan elterjedt a szalonban, hogy mindez azért van, mert Zoltán gyógyítása rengetegbe kerül, s duplán kell a pénz, hogy a megszokott életnívót is megtarthassák. Három hétig nyaraltak az Istriai-félszáget egyik gyönyörű tengerparti kempingjében, ahol Zoltán különös dolgokat művelt. A környéken csatangoló helybeli gyerekelmek odaadta a békafölszerelését a különösen drága szigonypuskával együtt Ha valamire pénzt kapott azonnal elosztogatta, s utána étien -szomjan ücsörgött a tengerparton. A szülők egyre erőteljesebb számonkérésére a vállát vonogatta, s ha çl- csördült a nyakleves, csak nevetett. Elajándékozta. a farmernadrágját, trikóit, gumimatracát is. Két napra a faházba zárták, s egyedül már nem tehetett egy lépést sem. Erre a kiszá- _____ radt tengeri sünök tüskéjével vérezte föl tenyerét. A seb elmérgedt, hatszáz dinárt emésztett föl a tetanusz-injekció. Hogy felügyelet nélkül ne maradjon, szülei az iskolaév kezdetén be- íratták a napközi- 1,1 be, a nyáron ugyanis még kivitt a padokra négy üveg drága viszkit egy doboz original Habana szivart, két kristályvázát és négy hamutartót. A napköziben is váratlan események történtek: elajándékozta drága festékkészletét, Parker tollát. A szülők követelésére, persze minden visszakerült, de másnap a kukában találták meg. A vécében ráhúzta a vizet a tornafölszerelésére, kempingkerékpárját a cigánytelepen hagyta. A számonkérések elől a vécébe és a fürdőszobába zárkózott. Mind a kettőt úgy kellett kifeszíteni, hogy másnap reggel előcsalják A bárzongoristát lábujjhegyen vezette a nővér a gyermekek kórtermébe. A robusztus alak megállt áz ágy előtt, és kezét összekulcsolva nézte az álomtalan álomba taszított gyermek kifejezéstelen arcát. Arra riadt föl, hogy a nővér ■ belekarolt, és ^gyengéden kivezette a félh’ományba tompult, fehér csempés folyosóra. Kiss Attila rajza. Martyn Ferenc grafikája. Ács Jenő Nyarak után... A ház sarkához kapa dől, nyele akác, vasa fényes, hány nemzedék botorkált véle tengeri közt, napverte, éles földeken. Suhogott a szár, lábuk görcsös, derékuk merev, szemük csak a tőre nézett és mindig este lett. Nyarak után ködölt a pára, nyiroikkal, sárral jött az ősz, Várad mellől a hegyek úsztak, s a fájdalom lett ismerős. Csontjaikban országolt a Hó tüze arcukba barázdát ütött hideg veríték vénítette őket, a jégbe sulykolt föld fölött. S most, smaradsodronyként lebocsátja festett szemhéját a hold, s a macska ráugrik az árnyra, s világít hosszan, mint a folt. * Simonyi Imre hatvanéves Szabálytalan köszöntő Hosszú évekkel ezelőtt egy jeles barátom inspirativ hatására kezdtem el először igazán Krúdit olvasni, és részben neki köszönhető az is, hogy könyvespolcomon sorakozni kezdtek Németh László, Márai Sándor és mások kötelei, hogy Sinka István verseire vadásztam az antikváriumokban. De az idők folyamán kiderült, hogy e jéles barátom iránt érzett hálám, bár megalapozott, eltúlzott is egyben, mert nem titkolhatta el, hogy ő viszont egy másik jelentős barátunk sugallatára kezdte el ugyanezt. S ahogy az már lenni szokott, világossá vált, hogy ez a barátunk sem az anyatejjel szívta magába a fent említettek iránti rajongást. S ahogy közös szenvedélyünk eredetét kutattuk, nemcsak időben, térben is eltávolodtunk fővárosi mikrokozmoszunktól : a nyomok Gyulára vezettek. Gyulára, ahol Simonyi Imre él. Persze, számomra sem volt máz- ismeretlen, hiszen verseit sűrűn idéztük egymás között, de amikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen az ő szelleme sugárzott több közvetítő jóvoltából rám is a távolból, a viszony, mely a költő és olvasója között általában létrejön, sokkal kézzelfoghatóbbá, egyértelműbbé vált. Rájöttem: Simonyi Imre egyik legközelebbi hozzátartozóm. Itt meg kell állni egy pillanattá, mert ez magyarázatra szorul. Simonyi Imre írja az Évszám — Szonettek bevezetőjében, hogy a kórház intén- zív szobájában íéküdt, amikor ezt a nagyon is gyakorlataias kérdést intézte hozzá a nővér: „Legközelebbi hozzátartozója?” Nem kíváncsiságból persze ; kötelességtudatból, szakmai rutinból — el is lehetett intézni egy névvel és egy lakcímmel. De a kérdés tovább motoszkált benne, s rájött: hat legközelebbi hozzátartozója van. „Hat ember, igen az a hat ember, aki belém oltotta az édes és pusztító mákanyt: irodalom. Magyar irodalom.” Szóval ezért mertem azt le* írni, hogy nekem, vagy pontosabban nekünk, jó néhá- nyunknak Simonyi Imre egyik legközelebbi hozzátartozónk. És a barátunk. Akkor is, ha egy asztalnál ülünk és szikrá- zóan okos beszédét hallgatjuk, akkor is, ha egy évig vagy kettőig nam találkozunk, ha csak, valamiéit vigasztalódni vágyva, belelapozunk egyik-másik könyvébe. Barátságunkat férfias mértéktartás jellemzi, amitől idegen a tegeződés, a kevésbé bizalmas megszólítási formát tartjuk helyesnek, kapcsolatunkban nincs helye a komá- zásnak; ez nem is illene kemény tartásához, szenvedélyes, de sohasem szertelen lényéhez. Mégis, úgy gondolom: barátság ez, s nemcsak azért mert a fővárosba jövet sohasem mulasztja el, hogy betérjen oda, ahol minket megtalálni vél, s legelső utunk neEgyszer rengeteg szabad időm volt, ezért elhatároztam, hogy belépek egy klubba. Az elhatározás után rögtön le is mentem az utcára, hogy a lakásunkhoz legközelebb levőbe lépjek be, mert manapság már minden ötödik házban működik valamilyen időtöltő egyesület. És valóban: az ötödik ház szép nagy volt, majdhogynem az égig ért, s akár tíz klub is jól megfért benne, különféle táblákra volt kiírva a bejáratnál — magyarul meg külföldiül —, hogy mi minden működik odabent. Na, gondoltam magamban, ez a klub pont jó lesz nekem a szabad időm hasznos eltöltésére. Nem tudom ugyan lefordítani a táblákra írt neveket magyarról magyarra, de így legalább a klubtagságom, is előkelőbb, és nem kell hozzá autóbuszbérlet. De nemcsak én gondolhattam ezt így, hiszen mentek is befelé az emberek vastagon. Én is egy szép nő lába után szorosan, mert jó, ha az ember elő.ltől-hátulról megnézi, hogy kinek lesz » klubtársa. Tormai László Klubot keresek... A megnézésből a portás zökkentett ki, aki senkitől sem kérte a klubbelépőt, senkinek sem köszönt, mert nem a belépőket, hanem a _Sport- fogadást néi'te. No, mondtam magamban erre, ez csudára jó klub: ha dobom a szép formájú nőt, akkor ide más formákat is behozhatok észrevétlen. Egyelőre azonban beléptem az esztétikus lábú nő után egy nagy szobába, ahol mindenféle klubtagok ültek mindenféle íróasztalok mellett. No, töprengtem azért egy picit magamban, ez elég furcsán berendezett klub. De aztán én is leültem egy üres íróasztal mellé, hogy lesz, ami lesz, jöjjön a vidám klubélet. És nemhiába. Nem szól) hozzám senki, hogy ki fiaborja vagyok, meg mi a hobbim. És egyáltalán: mindenki kezdett elmélyedni a szobában a Mját hobbijába«. A kecses vonuló klubtársam például elővett öt deka párizsit, vékonyra szeletelve, s aranyos fogacskáival ha- rapdálni kezdte. No, futott át bennem, ez egy diétás klub fogyókúrázóknak és parázna gyomorbetegeknek. Csakhogy ekkor ránéztem egy másik klubtársamra, aki az íróasztalára könyökölve órákig bámult maga elé, mint egy kitömött bagoly. No, ítéltem hirtelen erre, ez egy magányosok klubja, megtört szíveknek és gátlásos kezeknek. Csakhogy akkor kivette fiókjából a limonádé kellékeit a velem szemben ülő klubtárs, miközben a citromillattól hosszan nyalta a szája szélét. No, villant belém erre, ez egy antialkoholista klub a kísértésen túllévőknek, csakhogy ekkor bekapcsolta a rádióját egy távolabb hülyülő klubtársam, majd elkezdte táncplUt- ni a gondolattal a zeeáre a semmibe. No, rohant át rajtam a sejtés erre; ez egy táncklub a kéthallábas botíü- lűeknek. Csakhogy ekkor a taktusok vonaglásba vitték az egyik női klubtársamat, a ruháját is megbontotta, én pedig aat gondoltam, hogy ez egy szépségkondiniconáló klub a szépségen túl levőknek. Igenám, de akkor nem hagyták, hogy én is elővegyem a saját hobbimat, mert bejött a szobába egy morcos klubtárs, és letett az íróasztalomra egy csomó munkát, mint egy új fiúnak. Néztem is megrökönyödve, hogy miféle klub ez, ahol ilyet is követelnek a klubtagoktól, amikor egyébként akarja hasznosan eltölteni az idejét. No, rohantam át erre a saját gondolataimon egyhelyben: én se fizetem itt tovább a klubtagságot, s a főbejáraton át gyorsan megléptem. Igaz, ez se tűnt föl senkinek. Azóta keresek magamnak olyan klubot, ahol nem zavarják hasonló morcos klubtársak a vidám klubéletet Állítólag, mindéit ötödik utcába® van m*r manapság ti künk is Gyulán abba az utcába vezet, ahol ö lakik. Inkább azért, mert anélkül, hogy akarta-volna, belépett az életünkbe, hatott ízlésünkre. Nemcsak művei által — ez minden versolvasónak megadatott. Számunkra a költő és a mű együtt van jelen. S ezt nagyon jó érzés leírni Simonyi Imre hatvanadik születésnapja előtt, ennek az alighanem kissé szabálytalanra sikeredett köszöntőnek a végén. G. A. Simonyi Imre Nosztalgia a nap süt még a menny kék már elmennék egy emlék tűnő uszályán lengve valami' végtelenbe valami könnyű másba a pontból a vonásba jókora kerülőre a térből az időbe a holnapból a mába tegnap éjiél- utánba onnét meg átugorva lét előtti koromba aztán megint előre a még nem létezőbe és még tovább utazva anyagból a tudatba tűnő emlékkt múlva az innétböl a tóiba. Pablo Serano : Fény. SOMOGYI NÉPLAP
