Somogyi Néplap, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
B obietoolwa 811 ta öregasszony a fcarossaák- ben. Amikor öléiből a könyv a főidre esett, akkor riadt íei. A félhomályban odabotartnáSt m éj jelás zekrényhes, ahol az 6ra állít. Fél négy. Ez a tél átka, ez a korai sötétség. Villanyt pedig még nem akart gyújtani. A múlt hónapban is nagyon sok volt a villanyszámla: ötvennégy forint. Kinyitotta a felső, ablakot. Ezt a nyavalyás távfűtést is most kellett beszerelni! Ez is százharminc havonta. Az ezerkétszáz nyugdíjból mindenre nem telik. Már egy hete, hogy a férje nincs itthon. Szúrt a szíve, orvosihoz ment, azonnal kórházba utalták. Lehet, hogy ki sem jön többé. Ö nem kísérte el. Mindig irtózott. a kórhézszagtól. Fiatalabb korukban sokat beszéltek arról, hogy egyszer majd eljön az idő. amikor valamelyikük egyedül marad- De akkor még viccesen fogták tel: „Papa, én nem halhatok meg élőbb, mert azt még a halálomban sem élném túl. ha újra megnő- ■■.iilnel..." „Te pedig nagyon jól el tudod képzelni magad, mint vígözvegy!” ..Tudod, mit, papa?! Haljunk meg együtt!” Ezen akkoriban ; óka t nevették. De most igazában is szembe keli nézni a ténnyel, hogy valamelyikük... A gyerekeik sem állnak mellettük, hogy átsegítsék őket a nehezén. Az egyik lányuk vidéken, jómódban él. Évek óta feléjük sem néz. A másik, a fiatalabb, korán özvegyen maradt két gyerekkel, ő szokta olykor meglátogatni őket. Amióta egyedül van, nem is igen vásárolt. Ami otthon vari, azt ék fék Baib, krumpli. tészta. Ma látogatási nap van, mehet a kórházba. Az öreg mindig kitalál valamit. Hogy vegyen neki pizsamát. Miből? Azt .az egyet szépen megfoiiozta, ne kelljen szégyenkeznie. Most másikat is akar. Ilyen egy vénember! lehet, hogy ki sem jön többé! Ari'ól is beszél, hogy majd az orvosoknak kellene adni valamit. Nem arról •ran szó, ő. szívesen adna, de mi van, ha... Akkor hiányozni fog a temetési pénz- női. Sok koplalás árán évekig kuporgatta össze azt a háromezer forintot, melyet a zekrény mélyén őriz, ha lemeze József egyssjet' W8jd íhb vä, A lánya pensas ezt nan érti. „El lesznek temetve, erne's, koporsóra ne spóroljon...” Az öreg mára várja a pizsamát. A lánya is mondta, kérjen a kórházban, ott is adnak. De ha j thatatlan az öreg: „Itt mindenkinek saját pizsamája van!” Ilyen önfejű volt mindig. ■ Kicsoszogott a konyhába. Felkattintotta a villanyt, arra a rövid időre, amíg keres magárnak ennivalót. Hideget kellene enni, ne fogyjon a gáz. Száraz kalácsot talált a kredenoben, azt aprította egy bögre tejbe. Visszament a szobába, az ablak mellé lazzon. Nézte az utca forgalmat, autók su han táik el a ház előtt, behallatszott a szemközti térről a gyerekek ricsaja. Soha nem tudta megszokni a lármát, a zajt Néha panaszkodott a férjének erről. Ha csak a liftajtót erősebben becsapták, összerezzent. Az öreg ilyenkor nyomban rámordult. „Te akartál Pestre jönni! Te nem akartál parasztasszony maradná. A pénzünk is több volna. Meglehetne az asztalosműhelyünk. És a csend, amely után áhítozol. Hiába ámítod magad, sose tudtál beilleszkedni ebbe a kőrengetegbe.” „Papóka, csitt!” — feleli ő ilyenkor ingerülten. Hiszen tudja nagyon jól. hogy az ő nagyravágyása mjatt hagytak ott a falut, a műhelyt negyven evvel ezelőtt, mert ő mindenáron városi asszony akart lenni. Az öreg pedig ragaszkodott a földhöz» a szülőföldhöz, a megszokotthoz. Ö viszont összepakolta a lányait, és felutazott Pestre. Mit tehetett a férje? Felszámolt mindent, és utánuk jött. így a pesti élethez a kezdő tőkéjük meg is lett volna, de nemsokára kitört a háború, s ami pénzük veit, gatadertl MéHelt Aztíe «oha többé nem tudtak ösz- szeszednj magukat ö soha nem volt hajlandó dolgozni. Most már ugyan bánja. Legalább neki is lenne nyugdíja. Isten ne adja, az öreggel történik valami hogyan fog ő megléni az özvegyi nyugdíjból? Most már hetvenen felül nem tud elhelyezkedni. Erőteljes kopogás riasztotta fel gondolataiból. A lánya jött. Mindjárt öt óra. Öltözködni kezdett. A tükörből figyelte a lányát. „Alig vagyok őszebb, mint ő.” A szekrényből parfümöt vett elő. A füle mögött jól bedörzsölte. „Hilda mindig sajnálta ilyesmire a pénzt.” — Viszünk vailajTrit apának? — kérdezte fakó hangon a lánya Az öregasszony már a kendőjét kötötte fél. Utolsó műveletként párosítót is rakott az arcára. Mikor elkészült, akkor válaszolt csak. — Nem kell annak semmi. A kórházban mindene megvan. Már a kapuban voltak:, síimkor megkérdezte: — Taxival megyünk? A lanya ingerülten válaszolt. — Nem tudok fizetni, anya, nincsen pénzem. Az öregasszony visszament a lakásba. A kónyhakre- dencből, egy pohárból kivett húsz forintot, kis nájlon- zacskóba tette és a zebébe csúsztatta. Az István-kórházig huszonöt forint volt a taxi. , — Toldd meg ót forinttal, lányom. A belgyógyászait a kaputól a negyedik épület volt, emelkedőn kellett felmenni. Az öregasszony a lányába kapaszkodott. „így megyünk majd a temetésen is, a halottas kocsi után” — gondolta. Még jó, hogy a saját nevére íratta a lakást. Mert hiába mondjak, hogy az özvegy haszonélvező, nem bízik ebben. Jobb ez igy. Egyszer már földönfutókká lettek a lányuk miatt. Amikor' Hilda özvegy maradt, száműzte őket a lakásból. Arra hivatkozott, a két gyerekét kell eltartania, az öregek gondját nem tudja felvállalni. És különben is: jobb, ha mindenki a saját életét éli. Tudták ezt az öreggel, hogy erről van szó, , hiszen Hilda elég hamar kimondta, „... az élet megy tovább, és a gyerekeknek apa kell!” Gonosz mosollyal a lányára sandított: „Hiába a nagy erőfeszítés, mégis pártában maradtál, fiam !” Nem akart himmi a szemének, az öregember a folyosón várta őket. A meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. — Meejfáacl, paoa! — mondta, makor magához tért. — Csókolom, paprika — üdvözölte a lánya. Az öregember gyengéden megcsókolta mindkettőjüket. Bementek a kórterembe. Az öreg lefeküdt. A lánya az ágy szélére ült. felesége pedig mereven az ágy lábánál állt meg. — Én jól vagyok, papa, nincs semmi baj otthon — mondta. — Ö-ülöik, kedves, — szólt az öreg, és könnyes lett a szeme. A lánya félrefordult, és sírva fakadt. — Tudjátok-e, hogy nincs semmi bajom? — nevetett az öreg. — Hogy-hogy nincs ? — kérdezte az öregasszony szigorúan. — Akkor nem lennél itt — Hidd eí, anyukáim, nincs. Minden vizsgálat eredménye negatív ... Holnap gyomorr ont genre megyek. Gipszet iszom. kedves, tudod-e — mondta az öreg. és jóízűen nevetett. — Ha az is negativ, egy-két nap múl va mehetek haza ! — , Csitt! — dobbantott mérgesen az öregasszony. — Maradj csak nyugodtan. Folyton nyugtalankodsz. Jó dolgod van itt. .. Mi pedig itt vagyunk minden látogatáson. Az öregasszony kifejezéstelen arccal hallgatta férjét. Tekintete a paplanon heverő két vézna, inas karra tapadt. Majd a lányára pillantott. Az szedelőzködni kezdett. — Mi már megyünk ... Az öreg ki kísérte őket. A lány az apjához bújt. — Vigyázzon magára, papóka! — szók könnyes szemmel. — Az unokáim jól vannak? — Jól, peipze. Ha apa kijön a kórházból, majd eljön hozzánk. A gyerekek is őr Ülni fognak. Az öreg a lépcső tetejéről integetett, amíg látogatói el nem tűntek a kijáraton. A folyosón leült egy padra. Rágyújtott. Még több, mint egy óra van a látogatás végéig. Nem akart még bemenni a kórterembe. Hét után jön majd a nővérke, hogy „köszönjük a látogatást”. Veszekedni kell. hogy a látogatók elmenjenek. Öt meg magára hagyják. Mint mindig. A foorvos mondta, hogy. az egész kórtereimben ő a legegészségesebb. Az ő betegsége a nyoicvanhét év. A nővér még lámpaoltás előtt bejött hozzá. Egy üveg meggylkompótot hozott. — Egye meg, Miklós bácsi, jobb mint a cigaretta. A magokat meg kicsúzlizza az ablakon — mondta, és nevetve kacsintott asc öregre. Végre sötét van.. Párnájába fúrta fejét, sírt. Sokáig. Amíg el nem aludt. Álmában régi otthonában, a kis kertes falusi házban diófából gyönyörű bútorokat faragott. Két kislány a hulladékból babaházat épített. Felesége baboskendőben étette a csirkéket. üírga levél-köd hullámzik«,. Sárga levél-köd hullámzik gomolygó por szürke hátán, a meleg nyár hanyatt fekszik a hűvös föld derpárnaján Kihalt a lomb, szellőtől zúg. sötét felhők kunkorodnak, a szürke füst lent bodorul nehéz esőszagok fúlnak. Kukoricaszár aránylik tangót zörög, a szél zenél, kövér szőlőszemek híznak szétmorzsolnám, de meg kéme Traktor pöfög a halárban nyitja a föld friss műhelyét a csirzó jó mag-akarat hanttal vívja morc küzdelmét óriási álomruhát öltött fel a hervadt határ, tavaszi rügy nyiladozik, s pihenő szél muzsikál. Malhaz Cotadze ült, mégse vaktában kanaBorsányi Vera Papóka, csitt ! Hajnali sötétség. Reich Karoly műve. Kelemen Lajos \ Kassák-album III. Magányod úgy elnyelt, fejedre szép csöndben rátelepedtek a hazak, sokallta a város műhelyedben az örökös robbanásokat, most, mint a vu az utcák alatti csatornákban, foltosodsz, mocskával rendít meg a mély; sárhártyával arcodat befedi a vénség hordaléka, és töredékekké kurtítva leng el előtted, amit annyira kívántál: a jövő; csak a szürke’ köznapokra aprózott jelen él tovább, hol céljaid mögé lapulva kell várnod, elöbújni mikor lehet — pedig szellemed még mindig ugyanaz az óriás bázis, melynek fényes gépeit remény delejezi; közöttünk közlekednek. Szikszói Károly Ima anyámnak íme, gyermekként mesékért könyörgök, de te csak fekszel, s szíveeskéd dörömböl, fülsiketítő virágokat méreget: knzantént, rózsákat, veredet lej fogakkal harapnám szádról a havat, hogy megszakadnék a súlya alatt, de te csak fekszel, s szivecskéd dörömböl es angyalok zuhannak havas szemedből véredből rózsák bahasodnak a hóra, mint elásott zubbonyból az őszirózsa, a jel, rózsákat szül vérből, koromból s Le öntözöd őket a piciny torokból szád szobájában már fagy dagaszt, a föltámadt szél arcodba harap csak babásodik véred a hóra csak szemeidből hull az óra s íme, tenyeredbe befogom arcom, tenyeredbe, mely annyit harcolt, hogy lettél cselédje az időnek, krizanténja, rózsája, vére és tejfogakkal harapnám szádról a havat, hogy megszakadnék a súlya alatt, de te csak fekszel, s szivecskéd dörömböl és angyalok zuhannak havas szemedből Átnyújtottam egy tízest. IMftAti György: Gyümöless/.cdú as. jt>y>k (lütiO) Vidéki kiküldetés Amikor az apró fekete kockákkal szegélyezett oldala gépkocsi megállt a kapu előtt azonnal odafutottam: — A taxigarázsba! — vetettem oda a vezetőnek, és kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó ülésen. — A garázsba nem megyek — felelte. Az igazat megvallva, erre nem számítottam. — Nekem a taxigarazsba kell mennem — ismételtem nyomaté koson. — Nem, kedves utas, ma nem megyek a garázsba. De mi dolga van ott iyen későn: — kérdezte csodálkozva. Őszintén szólva, semmi dolgom *e«n volt ott. Csupán elébe akartam vágni a taxisofőrök hagyományos válaszának: „Csak a garázs felé megyek.” Bizonyos voltam benne, hogy igy sikerült taxit szereznem — a dolog pedig egészen váratlan fordulatot öltött. — Meg tudja magyarázni. mit jelentsen ez? — mérgelődtem. — Hiszen minden taxis mindig csak a garazsba akar menni, maga pedig -nem hajlandó. — A dolog úgy ólt, hogy én már megérkeztem — válaszolt nyugodtan a sofőr. — A garázsba? — Dehogy, esküvőre! — A sajat esküvőjére? — Nem ttz enyémre, hanem a legjobb barátoméra. Van-e jogom ahhoz, hogy jót mulat sak egy lagzin? — Persze, hogy van! — helyeseltem. — No és sokáig szándékozik mulatni? — Egészen reggelig. — Remek! Akkor megvárom a kocsiban. A vezető kezébe vette a konyakos üveget meg a jókora tortásdobozt, mely az else ülésen feküdt. — Szálljon ki, polgártárs — szólt rám szigorúan. — B- kell zárnom a kocsit. —■’ Mennyibe került az ajái deka? — kérdeztem gyorsa' — Húsz rubelba. Miért ké dt? — Itt van a fele — mondtam —, es itt van a személyi igazolványom, hogy ne gondoljon rólam valami rosszat. Az igazolványomat vegye magahoz zálogul, csak el ne veszítse a nagy muri közepette Az autót zárja be kívülről: én itt maradok, ha benne ülök, akkor biztosan nem lopják el. Reggel költsön föl, de ne túl korán. És akkor elvisz a főigazgatóságra ... E szavak után leheveredtem a hátsó ülésre, és egy szempillantás alatt elnyomott az álom. A dolog úgy áttt’, hogy ez volt vidéki kiküldetésem első napja, és a város egyetlen zállodájában sem találtam 'vet.., SOMOGYI NÉPLAP m
