Somogyi Néplap, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-28 / 228. szám

1955-ben Sióagárdon az ál­MAGASFESZÜLTSÉG À tehetségnek és az em­beri akaratnak a mezei vi­rágcsokrát gyűjtötte magá­ba Tab mindenes népműve­lője, a siófoki zeneiskola ki­helyezett tagozatának taná­ra: Somogyi'ári Ottó, aki több évtizedes tevékenysé­géért kiérdemelte a művelő­dési miniszter kitüntetését, a Szocialista Kultúráért ba­bérját' lakóhelyén, a Bala- tom-part déli városában épp­úgy kiveszi részét a közmű­velődésből, az ama.tórmozga- 1 ómból, mint a lankás dombok között meghúzódó, távolabb eső Tab zenesze­rető gyerekeinek az oktatá­sából, a felnőtt együttesek támogatásából. Fásultság, fáradtság? A sok népműve­lőtől hallott »érveikkel« szem­ben róla a felcsigázott ér­deklődés, a tenniakarás, az áldozatvállalás és a végzett munka öröme sugárzik. Tahi általános iskolásokból ala­kított fúvószenekarát hal­lottam a salai Zichy-emlék- múzeum megnyitóján, ugyanott kórusát is; a helyi könyvtár avatását emlékeze­tessé tették szereplésükkel. Nemrég készült el egy rá­diófelvétel a myugdíjas-pá- vakörrel, amelyet Béres Já­nos furulyaművész mutatott be. Nyughatatlan természetű, folyton nyüzsgő ember? — faggattam életútjától. A per­gő évek sok áldozatot köve­teltek tőle — rajzolódik ki pontosabban arcéle. Aki sze­retné nyomon követni So- mogyváni Ottónak akár csak egy napját is, száguldozhat­na Siófok és Tab, a tabi ze­neiskola és a művelődési ház között. Kora gyerekkorától érdek­lődött a zene iránt; a pesti Kemény Zsigmond Gimná­ziumba és a Nemzeti Zene­débe a heg ed ászaikra egy- időben járt Rövidesen gya­korlatra tett szert a főváro­si szimfonikus zenekarok­ban, majd Balaton bogláron és a lengyeltóti tűzoltózene­karban- 1953-ban a Buda­pesti Tanárképző Főiskolán orosz—magyar szakon vég­zett ... — Mi történt a zened am­bícióival? — Ének—testnevelés szak­ra jelentkezhettem volna, ha nincs egy súlyos balesetem: a sérülés miatt nem készül­hettem föl testnevelésből felvételire, és csak ilyen tan tárgy párt választhattam. De a zenétől nem maradtam távol. Márpedig levegő és víz nél­kül az ember nem tud él­ni. Sőt; azt hiszem, az álta­lunk ismert állatok és növé­nyek sem képesek levegő és víz nélkül élni. ,, — Bocsásson meg, proíese­szor úr­__ de minden állam a nemaefi jövedelmének tíz százalékát köteles környeeet- védelemije fordítani, és eb­ből az összegből tíz száza­lékot köteles nemzetközi kör- nyezetvédeSmi ssxraetaégünk- höz benpááftaaL , Ä. % — Item,' de fctmOb, Ss kieső. Már késő... Olya® folyamai es, amelyet már nem ledet megállítaná. A víz még amánjdag ti6z*a... a vi­zet rmot az élei legalkalma­sabb közegét, állandóan tisztarák btzcmyos mikroor- ganranwsofc. A «íz kötíorga­talános iskola igazgatóhe­lyettese volt, amikor M unka Érdeméremmel ismerték el a közösségért végzett munká­ját — Héttagú volt a tantes­tület, mindenben rám szá­mítottak, a fiatal tanárra, így lettem először -minde­nes-. 1958-tól a fonvódí műve­lődésügyi osztályon népmű­velési felügyelőként a szer­vezőképességét tette próbá­ra, de maga is rendszeresen gyakorolt, tanfolyamok özö­nét végezte el­— Szinte mindem művé­szeti ággal megismerked­tem. Értenem kellett a nép­tánchoz, a kórushoz, az ama­tőrmozgalom minden terü­letéhez. Nagyon sok kelle­mes élményt őrzök abból az időszakiból. — Hőskorszak : így neve­zik ma már, azt hiszem, a megsárgult lapok krónikáit és krónikásainak emlékeit. — Manapság sokan csak legyintenek. Valóban hős­korszak?... De nézze csak ezeket a fényképeket! Nem múlt el abból a korból sem minden- A népi együttes föl­lépéseiről készültek a fény­képek ; az idős cáterások, énekesek hogyan örültek az első szereplésnek! Somogy várt Ottó vezeti Tabon a nyugdíjas-páva­kört, a fíajtadőkból álló ének­lőcsoportot, a néptáncegyüt­test. — Honnan mindehhez a szakértelem ? felfokozott energiafogyasztás, tudja mit jelent? , Felfoko­zott oxigénfogyasztást. Rom­lik a levegő; úgy romlik, hogy egy ezer esztendővel ezelőtt élt parasztember megfulladna városainkban... Csak csodálatos alkalmazko­dóképességünknek köszönhe­tő, hogy ebből az alig hasz­nálható levegőből a tüdőnk, a bőrünk mégis képes némi oxigént kinyerni, előállíta­ni. Csoda, egyszerűen csoda, hogy még mindig lélegzünk, hogy képesek vagyunk ebből a levegőiből lélegezni! — Bocsásson meg, pro­fesszor úr. Én kezdek- ál­mos lenni... és azt hittem, hogy a delfinekről lesz szó... igazán azt hittem. —• Jönnek a delfinek, Má­ria, mindjárt jönnek. Csak nagyon nehéz, nagyon nehéz kimondani, a csupasz, mez­telen végeredményt. Ugyan­olyan nehéz, mint megmon­dani valakinek, hogy meg­halt valakije, akit nagy-.n — Nekem megvannak a működési engedélyeim, vizs­gáim. A megyei táborokban szereztem meg. Egy nyáron volt, hogy két-három tanfo- lyamot is elvégeztem. A to­vábbképzéseken is rendsze­resen részt vettem. — Tabon sines jobb mun­kamegosztás, mint annak idején Sióagárdon? — Talán hatvan pedagó­gus dolgozik Tabon. Azért -haraptak rám«, a siófokira, mert itt is szakemberhiány van, és ismernek .. • — Nevelődik-e mellette utánpótlás? — Dobántfi Évában., a köz­ségi KlSZ-titkánbian, óvónő­ben bízom; táncod a népi együttesben és szólót énekói a menyeoskekórusban, ezen­kívül nagyon jó szervező. Vastag László jól képzett táncosként és szülőként a gyeiektánccsopoittai dolgo­zik mellettem, segítőkészen. A tabi zeneiskolában be­szélgettünk. Az ajtó gyakran résnyine nyüott, s kandi gye- rekszemek lestek be a tanár úrhoz. Kezükben nézfúvós hangszerek. — De nem mondmvk le az alapokról sem, a fturudyázás- ról. Ez nemcsak az előkészí­tőben fontce, hanem a ké­sőbbiekben is. Ezek a fia­talok alkotják majd a népi együttes utánpótlását. „ A gyerekek ügyesen mu­zsikálnak, kedvvel fogják a hangszert. Szemükben biza­lom ... A tanár úr este nyolckor utazik haza, Sió­szereteft Nehéz, nagyon ne­héz. Szóval... a delfinek. Nézzék meg a delfineket. Hasonlítanak ránk valami­ben? Nem. Nincs kezük és nincs lábuk. És mégis, sze­letnek minket, és mi is sze­retjük őket. Miért? — Igaz. Miért? — Mert a delfinek kollek­tív emlekezete őriz valami . emberrel kapcsolatos elemet, és mert az ember kollektiv emlékezete őriz valami del­finnel kapcsolatos elemet. Arról van szó, hogy ismer­jük egymást, úgy, mintha testvéi-ek lennénk. Persze, az emberiség kollektív tuda­ta sohasem akadályozta meg az egyes embert abban, hogy ne öldösse a delfineket... ahogy az ember öldöste az embereket is, ha ez volt az érdeke ... ettől még őrizhet­te a kollektív tudat a test­vériség eszméjét.. _ — Professzor űr! Azt a karja mondani, hogy a del­fin és az ember testvérek? — Mária újra éber, újra fi­gyel. Szinte testi izgalom vesz rajta erőt, ha a delfi­nekről beszél vagy ha del­finekről beszél valaki. — Nem. Én ilyet nem akarok mondani. Inkább egy hipotézist szeretnek kifejte­ni. — Várjuk, professzor úr. Kíváncsian várjuk. — Ezt József mondja — Az a rögeszmém, fino­mabbra: • hipotézisem, Nehéz lenne összeszámol­ni, hány órát fordított ügyé­nek intézésére Tanies János nagyatádi lakos. De bizo­nyára egy csapásra elfelej­tené a beadványok, kérések fogalmazásával, személyes utánjárásokkal, telefonálá­sokkal, talpálásokkal tarkí­tott tortúráját, ha az egyál­talán nem bonyolult és jo­gos kívánságát teljesítenék az illetékesek. Talán még az . is csökkentené felgyülemlett feszültségét, ha elutasítanák a kérését. Mert azt meg le­hetne fellebbezni, és akkor esetleg komolyabban vennék az egész ügyet. De még eh­hez sem vették a fáradságot egyetlen szervnél sem. Első hallásra mindenütt valósnak és megoldhatónak ítélték gondját. Csak éppen senki sem tett egy lépést sem a megoldás érdekében. Röviden a tényekről: 1963- ban a Gyár u. 57. számú üres házhely fölött, nagyjá­ból átlós hányban, egy 20 000 voltos magasfeszültsé­gű vezetéket húztak át az áramszolgáltotó vállalat épí­tői. Az aggályát kifejező tu­lajdonost megnyugtatták: amikor ő néhány év múlva építkezni fog a vezeték ré­gen a föld alatt húzódik. Rossz jósoknak bizonyultak: máig is az eredeti helyén van. Pedig azóta felépítette házát Tanies János — azt még közvetlenül nem za­varta —, majd 1968-ban A péntekről szombatra virradó éjszakán negyven utassal és negyven perc ké­séssel elköszönt a Budapest Keleti pályaudvartól Gyé­kényesig, illetve Rijekáig közlekedő gyorsvonat. Előtte Szent Bertalan éjszakáján utaztam ezzel a vonat­tal, s akkor négyezren vol­tunk a kocsikban. Most pén­teken, amikor utoljára in­dult útnak, negyvenen vol­tunk rajta. Ütitársammal, Varga Lajos vám- és pénz­ügyőr főhadnaggyal, Kovács Jenő határőr őrmesterrel, járőrparancsnokkal, Körrnö- czy István útlevélkezelővel, Garai Endre és Bartics Tibor határőr társaságában bőven volt időnk a beszélgetésre. Csete Károly őrnagy, a gyé­hogy a delfinek egy földön kívüli civilizáció leszárma­zottai. Olyan civilizáció le­származottai, mint amilyen, mondjuk 100—200 év múlva a földi civilizációnk lesz. — Nem értem. — En se — mondja Má­ria. — Tudom. Megpróbálom elmagyarázni. — Foxman új­ra szünetet tart, most is a delfineket nézi- — El tudják képzelni a földet abban az állapotban, amilyenné 200 év múlva tesszük? Már most is nehéz élni rajta. Olyan, mint egy szemétdomb. De egyelő­re inkább csak a csúnyasá­gát szidjuk, és nem vesszük eszünkbe, hogy mekkora ve­szélyben vagyunk. Gondol­ják meg: lassan a fejlettebb vagy inkább így mondanám: a túlfejlett országokban el­fogy a humusz, a termőta­laj. Ami van. az kell a kul­túrnövényeknek : és fogy, csak fogy az erdő. De ha az erdő elfogy, akkor elfogy az élet is a földön. Nos, elkép­zelhető, hogy 100 vagy 200 év múlva — nem a számok­ról, hanem a jövőről van szó — az ember, a gondolkodó ember rájön, hogy ez így tovább nem mehet, a földi eivüizáció tovább nem tart­ható fenn, hogy a földön az élet nem folytatható. Mit le­het ilyenkor tenni? — Kell keresni egy másik bolygót. ^Folytatjuk.) melléképületekkel bővítette. Ezeket azonban — a felet­tük húzódó vezeték miatt — csak lapos tetővel engedé­lyezték felhúzni, ami költsé­gesebb, mint a padlásteres megoldás. Évek múltán a gyümölcsfái is nőttek, olyainy- nyira, hogy tavaly észrevet­te: vihar alkalmával „áthú­zott” a feszültség a nedves koronákon. A balesettől tart­va kivágatott egy gyümölcs­fát, egy másikat pedig kény­telen volt megcsonkítani. A háztulajdonos először — nagy jóhiszeműséggel — szóban kérte a helyi kiren- deltségvezetőt és az üzem- igazgatóság illetékes osztály- vezetőjét, a vezeték átköté­sére Erre ugyanis minden lehetőség megvan, és a munka anyagköltséget nem igényel. A huzalok ezután is a telke fölött ívelnének át, de a kert végében, ahol semmi­lyen veszélyhelyzetet nem idéznének elő. Megértésre talált, és többször is gyors intézkedésre Izapott ígéretet- Ennél tovább azonban nem jutott. Végül a helyi kiren­del tségvezető azt tanácsolta: írásban nyújtsa be kérelmet. Megtette. Válasz nélküli egy hónap után, a múlt év szep­temberében telefonérdeklő­désére a felelet : ebben az évben nem történhet meg az áthelyezés, de a panaszos forduljon a városi tanácshoz vagy az üzemigazgatósághoz. Az utóbbit választotta. De válaszra hiába várt kényért forgalomellenőrző pont parancsnoka mondta: — Ilyen kevés utasunk még sohasem volt. Ezen a nyáron 352 ezer turista ke­reste föl határállomásunkat. A legtöbben augusztusban jöttek. Százötearen lépték át itt a Magyar Népköztársa­ság határát. Jól fölkészült munkára volt szükség, hi­szen sorállományú és hivatá­sos útlevélkezelőink a világ legkülönbözőbb útleveleit vehették kézbe: voit utasunk a Zöldfoki-szigetekről, Ka­merunból, Szoutomi-ból... Nem voit könnyű az Adria- tieával való utazás, hiszen a turisták mellett több olyan utas is jött, aki tisztességte­len szándékkal lépte át ha­zánk államhatárát. Erre csupán egyetlen példát emlí­tenék: kétmillió 64 ezer 834 forint értékű csempészárut foglaltunk le. A gyékényesi határállomás „hírnevét” a farmercsempé­szek hozták meg : az elmúlt években több millió forint értékű farmernadrágot talál­tak az Adriaticán, s az ugyancsak itt belépő Maest- ral nemzetközi gyorsvona­ton, a legkülönbözőbb helye­ken elrejtve^. Ezen az éjsza­kán, az Adriatica búcsúján azonbgn semmi rendkívüli nem történt. Vonatunkat, talán az időszámítás meg­változása és a vasúti menet­rend változása miatt is so­kan „elfelejtették”.... A péntekről szombatra virradó éjszakán a somo­gyiak is végleg elköszöntek az Adriaticától. A határállo­más parancsnoka elmondta, ez a nemzetközi gyorsvonat utoljára közlekedett a Keleti pályaudvar—Dombóvár— Gyékényes útvonalon. A „legendás” vonat mégis megmarad a gyékényesi ha­tárőrök emlékezetében, hi­szen a legtöbb határsértőt mionok kicsinyített másá­nak gyártásán a Fémlemez­ipari Művek győri gyárában, A Rába-gyár országhatáro­kon túl is ismert termékének e mi ni-változatai csaknem mindenben megegyeznek az eredetiekkel. A vontató fül­kéjük billenthető, a potkoaw Nem voltak udvariasab­bak a panaszos munkahelyé­nek, a Dél-somogyi Állami Gazdaságnak a jogsegély^ szolgálatával sem, hiszen a múlt év november 1-én kelt levél tanúsága szerint e szerv vezetőjét sem méltat­ták válaszra. így újabb ké­relmet írtak, műleírás, váz­latrajz készült. Hiába. Ez év tavasza is csupán újabb ké­relmet termett. Ezt már a Dél-dunántúli Áramszolgál­tató Vállalathoz címezte a tulajdonos. A válasz — amely szerint június 30-ig átépítik a vezetéket — örömmel töltötte el. De a munkásokat hasztalan várta. Az újabb levelet már a Ne­hézipari Minisztériumba küldte, mely a panaszt a Magyar Villamos Művek Tröszthöz tette át, intézke­dés végett. Az onnan érke­zett értesítés azonban nem tartalmazott mást, mint hi­vatkozást a Dédász fenti, ígéretet tartalmazó levelére. A kör ezzel bezárult. A fórumok — úgy tetszik — elfogytak, a veszélyhelyzet azonban nem változott. Az ügy érdekessége, hogy a tulajdonos villanyszerelő szakmunkás. Számítása sze­rint a vezetéket három mun­kás mintegy négy óra alatt át tudná kötni. Persze lehet, hogy téved. Hiszen ha a munkások is úgy dolgozná­nak, mint irányítóik ... ezen fogták el. Á kaposvá­ri Bartics Tibor és a So­mogy udvarhelyi Garai Endre néhány nappal ezelőtt ennek a vonatnak a padlásteréből „szedett le” egy veszedelmes határsértőt. Körmöczy Ist­ván útlevélkezelő emlékei: élete első határsértő-elfogá- sa e vonaton történt. — Feltűnt — mesélte a Pest megyei fiú —, hogy az útlevélben szereplő kép és a vele utazó személy nem azo­nos. Jeleztem ezt j árőr pa­rancsnokunknak, s ő az elő­írásoknak megfelelően cse­lekedett; így sikerült lelep­leznünk azt a férfit, aki tör­vénytelenül akart bejutni hazánkba... Az Adriaticán utazó utol­só utazók között volt a so­mogyi Simon Géza, az 1700 tonnás, Debrecen nevű ten­gerjáró hajó új parancsnoka. — 1958-ban érettségiztem Kaposváron, a Táncsics gim­náziumban, s valamiféle megszállottságból (ma már nehéz lenne megmagyarázni miért) jelentkeztem tenge­résznek. A hajósiskola min­den lépcsőfokát megjártam. Nem gondoltam volna régen, hogy valaha egy hajó pa­rancsnoka leszek ... Simon Gézával együtt uta­zott a Debrecen teljesen ú; személyzete is. Rijekábr mentek, onnan Oránba visz nek árut. A csaknem népiden vonal legszomorúbb utasa a húsz egynéhány éves Imre fi József volt. Nemcsak először uta­zott külföldre, hanem először vált meg hosszabb időre ha­zájától: jó néhány hónapra az egyik tengerjáró hajón lesz matróz... Az Adriatica elköszönt. A somogyiak többé már nem utazhatnak rajta. Jövőre ez a vonat csak a Balaton palá­ján jár. N. J. a vontatótól szétkapcsolható. A színezett fémlemezből ké­szült pótkocsin kisebb játé­kokat, építőkockákat szállít­hatnak a gyermekek. A ka­miont konténeres, tartályko­csis kivitelben, utánfutóján ponyvával vagy anélkül hoz­zák forgalomba, A járműről még a pótkerekek sem hiá­nyoznak. fokra ■ Horányi Barma Apáti Miklós A fekete gén titka an a természetben is egyféle tiszfuhá- si folyamat... de a levegőt nem tisztítja senki és semmi. Csak a fa­levelek __de iso­h amo6an fogy a Föld felületéin a zöld terület, mint­ha az emberiség elhatározta volna, hogy megfullaszt- ja önmagát. A Negyven perc késéssel, negyven utassal Elköszönt az Adriatica Rába kamionok — kicsiben Megkezdték a Rába ka­Tab mindenes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom