Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
— • 8s jhí lesz a kötet címe? Pures«- Mindig ezt kérdezik. Nem azt, hogy mi fáj vagy mi dérit kedvre, nem csak azt, hogy mi lesz a kötet címe. Persze, igaz hogy könnyebb három jó novellát megírni, mint egyetlen tűrhető címet össze szedni az út szélén. Hát, he neki ez kefl-_ — CFe. — Hogy monda®? — Cé per eí-e. Látni rajta, hogy Bem érti, de hát ezt nem lehet megmondani neki. Majd szól, ha fontosnak tartja. Persze lehet, hogy erre most csak azért van szüksége, hogy teljék az idő, amíg megcsendül a telefon, és a jó előre meg borítékozott nővérke bejelenti, hogy »fiú-. Mennyire hisz benne, arst mondja, még álmodott is a fiáról egy hete, azt mondja... — Érteni éppen értem, de ilyen nincs. Mi az, hogy cé per ef-e? Te összekevered a kémiát a matematikával... Hm? Lehet, hogy mégis érdekli? Lehet, hogy nemcsak a csikkrágáshoz kell neki a hangkulissza, hogy meglegyen a szükséges zajszint? — Nem keverem össze, csak éppen nem találtam jobb címet. Vedd úgy, hogy ideiglenes! Inkább csak azért írtam föl magamnak gondolatban, hogy írás közben el ne felejtsem, miről van szó és miről lesz szó holnap sokkal inkább, mint ma. A C a szerves élet alapja. az Fe pedig az egész technikai civilizáció alapja. Stimmel? No: ennek a kettőnek a viszonya az, amiről a kötet szólni fog. — Novelláskötet. — Novelláskötet. — Cé per ef-e. Hát ez.. — úgy látszik, mégsem érti, szóval mégis csak beszélni kell neki. De előbb csak kérdezzen, azzal is telik az idő, és közben hátha megszületik ... öregem, erről legföljebb szociológiai tanulmányt lehetne írni, de azt sem ilyen ízes címmel. — Mondd ki nyugodtan, hogy hülye címmel ... Különben a cím nem is nagyon fontos. — No de novellát, sőt: novelláskötetet? Erről? Ember, erről ? — Wo nézd: először is egy kútról fogok írni... — Kútról;. Nagyon jó. — .... amit valahol, egy hozzáférhetetlen helyen fúrnak és olyan méretű fúziósán,yag-tomeget helyeznek el benne, ami elegendő a földön levő élet teljes elpusztítására A gyújtás egy számítógépen múlik, amely x- milliárd ember gondolatáramait regisztrálja, elemzi és összegezi, s akkor gyújt, amikor az általános elégedetlenség elér egy bizonyos szintet. Elégedetlenül ugyanis nem érdemes élnie az embernek, gondolja a komputer. Milyen kiutat látsz ebből? — Ez nem irodalom. — Nem? Hát ahhoz a számítógéphez mat szólsz, amelyre novellaírást bíztak, és mert a gép optimumot akar adni, beleörül abba a sok irracionális dologba, amivel a leghétköznapibb szerelmi história is tele van. Becsavarodik, és tönkremennek az integrált áramkörei meg a diódái. Meg fogom írni a férfit, aki az űrből visszatér a földre, mert rájön, hogy súlytalanul nem érdemes élni; meg fogom írni azt a biológusprofesszort, aki abbahagyja a hosszú élettel folytatott kísérleteit, mert fél a halhatatlanságtól, pontosabban : megretten a halhatatlanság gondolatától, hiszen a görög istenek is épp azért semmitmondóak az emberrel összemérve. mert halhatatlanok, életüknek semmi tétje nincsen. Me? logom írni az űrpilótát, aki barátságot köt a gyilkys és alattomos meteoritokkal, s aki a Merkúrról nem ritka femeket, hanem egy versei hoz vissza magával a földre. Meg fogom írni az úi ludditákat, akik porrá zúzzák a reduplikáló masinát, mert tűrhetetlennek tartják, hogy élő, és az eredetiúH megkülönböztethetetlen ül pontos ember másolatokat hozzanak létre ... Meg fogom írni a törpe pálmát, aki segít a közelében történt gyilkosság földerítésében, mert a közelében újra megjelenő gyilkostól megváltozik hajszálgyökereinek ozmotikus nyomása. Meg fogom írni.*. — Mondom, hogy ez nem irodalom: ez mese vagy krimi. — Igen? Hát azt hiszed, lehet ma, Einstein és Heisenberg századában úgy írni, ahogyan Flaubert és Jókai írt? Most már, barát- lom, szorosabb köldökzsinór fűz minket ahhoz, amit magunk csináltunk, mint azelőtt. Köldökzsinór, ami gyútjózsinór is lehet, ha nem vigyázunk __ Azelőtt? H a szépségre gondoltunk, freskót festettünk a sixtusi kápolna mennyezetére, aminek nem sok köze volt akkori, valódi életünkhöz, és csak ma látjuk a művész óriás voltát, jövőbe érző zsenialitását; menedékre gondoltunk, mert fáztunk és féltünk, s nyugalmas és szép otthonokat teremtettünk; nagyságra gondoltunk, és addig halmoztuk a köveket egymásra, amíg piramis lett belőlük. De eszméinknek és vágyainknak egy apró töredékét ha megvalósítottuk, s ezeknek is csak egy töredékét tudtuk átélni. Most magunk teremtünk tűzokádó sárkányt, griffmadár helyett sugárhajtású gépekkel írjuk teli az égboltot, tizedére, századára szeleteljük az időt Hogyan lehetne mindéiről úgy írni, mint azelőtt? Franklin szerszámosdoboza telstárrá, Mengyelejev kezdetleges táblázata belatfon- ná nőtt — égi villámok szisszenését hallani, kvarkok születésének ködfonalképeit látó mögöttük. — Csakhogy ez nem medálom. Az ember ... — Az ember, öregem vagy belepusztul, vagy úrrá válik rajta. Harmadik lehetőség, a nem-veszem-tudomásul lehetősége nincsen. Ami most következik, ahhoz képest a tűz meg a fazekaskorong használatbavétele jámbor idill volt. Sürgető követeléssel nő fö- lénk a magunk-alkotta világ, és eltemet, ránkomlik, ha bűvészinasból nem növünk mesterré. Ez a »-cé per el-. Erről kell írnom, hogy megszabaduljak a hazugság, az abszurditás és a cinizmus nyavalyáitól. Szerinted ennek nincsen köze az irodalomhoz? ... És a fiad fia, ha majd ugyanígy várja az ő fia születését, vajon megbocsátja-e majd nekünk, hogy csak a technika dzsungelját hagytuk rá? Az a jövő évezred, ami nincsen már messze, elismer-e majd minket őseinek? Vagy szégyellni fog minket? Nem, öregem, megfogtuk a kapa nyelét, és kapálnunk kell, még akkor is, ha a termést csak a jövő évezred takarítja be . .. No, vedd fel a kagylót, biztos, hogy fiad született!... Nem megmondtam?... Beleszületett ebbe a »cé per ef-e« világba, sokáig éljen benne! És ez, látod, ez már csakugyan nem irodalom... Csanády János Arany dűlőknek szélein Arany dűlőknek szelein hajladoztunk kelet-nyugatra, az égető nap szálai fonódtak kócosán hajunkba, ki-kitértünk, ha szekerek közeledtek kévékkel rakotlan, meg sem lebbentek a szelek, míg kalászt szedegettünk ottan a rakott szekerek nyomában kibomlott teljesen a nyár, ontotta aranyló tüzét, hónunk alatt kalászfüzér, kúrái ringott a sík Mezöföld szives, édes hazái táj, f üttyünk az akáclomboktg tört harangszó kongott déltájt, hajladoztunk kelet-nyugatra, ahonnan annyi ellenseg tört egykor ránk — zöld ággal galamb száilt, és a miénk voit a világ. Kelemen Lajos Fészerben, régi szerszámok közt Éreznek téged, a halottat, szerszámaid; változnak rozsdával agyon járt csontjaid aíktsa szerint, csak nem mentek veieíÉ — műhelyedben legalábbis állandóan csattog egy igen agresszív pöröly, s mint fejre mért ratés, fáj, hogy munkáid sorra visszavonva, szakadnak a kötések nyomorultul, s altnak itt, soka* triód nyomán a tétovaság reflexéveli; míg kalapácsod alatt masszív vasak beszéltek kezednek a barátságról, ez a közelség senkit sem izgatott, most lett fontossá inai használatra vakkani hagyafcefcwd. RÖPDÖSŐ MADARAK GHértyi IzlxzIo rajza.) „Crítico - Miiitaris” Sárközy István és a katonáskodás A XVIII. század közepén a nemesi köztudat élénk figyelemmel kísérte a „hadi történeteket”. Leginkább azért, mert ez volt az egyéni érvényesülés egyik lehetséges útja. A kis- és középnemesek elkerülhettek így az udvar, a hatalom közelébe, ,/köny- nyebben” eljuthattak külországokba. A „hadfiak” előtt bizonyosnak látszott a fel- emelkedés. Nem véletlen, hogy amikor a Sárközy családban — István tanulmányainak befejezése után — felmerült a hogyan tovább kérdésé, akkor elsősorban a hadi pályára gondoltak; s a fiatalember jelentkezett a hadi szolgálatra. A virtus, a dicsőség eszményeinek elérhetősége szempontjából nem volt ennél alkalmasabb tér. A korszak irodalmában nagyon erőteljes az a szál, amelyik már- már himnikus hangnemben szólt katonai dolgokról. Ányos Pál, Baróti Szabó Dávid és mások versei bizonyságai annak, hogy a hadi témákról dicséróleg kellett szólni. Baróti Szabó például ódát írt A magyar huszárokhoz (midőn József császár zászlói alatt 1789-ben a törököket megverték). Figyelmet érdemel viszont, hogy volt a katonasággal szemben másfajta álláspont is, amivel rokonságot mutatnak Sárközy nézetei. Fazekas Mihályra gondoljunk, aki tizenhat éves korától hét évig legénységi sorban szolgált a huszároknál, átélte a katonák kemény sorsát. Fazekas első verseiben a vitéz magyar úgy vágta ellenségeit, „mint kaszás a répcevirágot”, a kilencvenes évek közepére viszont teljes átalakulás következett be nála. A hajdani buzgó haditiszt ettől kezdve negatívan értékelte hivatását. Ö hivatásos tisztként térben és időben hosszú utat tett meg annak kimondásáig, hogy a katonáskodásnál érdemesebb dolgokat kell cselekednie. Sárközy .István mindössze egy évig volt strá- zsamester, de ahhoz eleget látott, tapasztalt, hogy kilépjen. Az bővebb magyarázat nélkül nyilvánvaló, hogy mindkettőjük döntésében nagy szerepet játszottak a megismert külhoni eszmék, > a fel világosodott ész. Sárközy Istvánnak a hadi pályától történt megválása jelentős visszhangot váltott ki megyei nemesi körökben. Többen igyekezték meggyőzni őt lépésének helytelenségéről. Ez inspirálta arra, hogy kéziratos naplójába megírja az Egy kérdésre való feleletét, csokorba gyűjtve, kifejtve távozásának okait. Nem közömbös itt az időpont sem, a poéma megírásának ideje, hiszen a család életrajzírója úgy tudta, hogy 1783-ban hagyta el a katonaságot és utána hivatalt vállalt. A kéziratos könyvben azonnal feltűnik, hogy feleltét csak 1784 második felében összegezte. Nem jegyezte fel a megírás, illetve az egyes részek véglegesülésének dátumait, de a könyv egyéb adatai bizonyossá teszik, hogy ez a hosz- szű (366 soros) mentség, magyarázat 1784 augusztusában készült. Vagyis sokkal előbb, mint Fazekasnak a hadi pályát kritizáló versei. Az Egy kérdésre való feleletből legelőbb az érvekkel való bánásmód ragadja meg a figyelmet, az indukcióra épülő logikus okfejtés. Első argumentuma, amihez még több csatlakozik, egy általánosnak mondható igazság (hogy ritkán szeretnek az emberek ismeretlen dolgokat). De ez csupán az indító, verskezdő fikció, mert a hangsúly rövidesen átkerült a közvetlen, személyes tapasztalati tényekre. Sárközy ekként a dialógus csírájával kezdte nagyívű monológját, így a kérdések megfogalmazásával minden számára lényeges dologról kifejthette gondolatait. A tapasztalati igazsághoz történő ragaszkodás, a köznapi dolgok felemlítése Sárközy versírói racionalizmusára utal (annak közvetett bizonyításán túl, hogy akikkel perelt, aligha bírták hasonló elméleti jártassággal). A bevezetésben mindjárt a korabeli nemesi és irodalmi közfelfogással ellentétes véleményének adott hangot: szembeszállt a katonaság oktalan, céltalan dicséretével (illetve az ilj'en hangadók szolgai követésével). A megyei udvarházakban gyakori beszédtéma, a hallott dicsér- getésekkel szemben erősítette Sárközy, hogy senkit se jó így „csalni” valamire, illetve megfordítva, csak akkor és úgy szóljon bárki hadi dolgokról, ha elegendő ismeret, tapasztalás Van szavai mögött. Sárközy úgy beszél, hogy poémájában többször aláhúzza, önként ment katonának (illetve kísérletezett a nemesi testőrségbe való bekerüléssel). Viszont rövid idő alatt elegendő negatív benyomást szerzett ahhoz, hogy egyáltalán ne csodálkozzék az akkoriban gyakori szökéseken („azért ha sokan szöktek is, rajta nem csodálkoztam”). Ez ismét olyan adalék, ami eltér a korszak Írásbeli megnyilatkozásaitól. A legtöbben a napfényes oldalról, a szépség, csillogás, erő szemszögéből rajzoltak képet az akkori magyar katonáról (leginkább persze a huszárról). Baróti Szabó Dávid említett verse mellé sok olyat lehet még emelni, amelyeknek soraiban a regruták daliásak, elbűvölő megjelenésűek (Péczeli József írta: „Vitéz futásokban Marst is megelőzték, Hazánk ellenségeit megnézték s meggyőztek”). A mögöttes tartományokról: a napi fárasztó-kimerítő gyakorlatokról, a sokszor nyomasztó légkörről, a kiképzés emberi közegéről irodalmi jelzésünk alig van. Ezért is lényeges Sárközy verse. Arról persze nincs szó, hogy ő maradék nélkül feltárja ezeket, a dolgok tényleges mélyére nem bocsátkozik, de szándékában állt a katonaságról a valóságoshoz közelibb kép kialakítása. Erőteljesen törekszik feltárni a katona életének nehézségeit. A másokat, a kívülállókat megragadó külcsín- nel szemben a belső „törvényt” igyekszik körülírni: az ellátás nehézségeit, az eg- recíroztatás sokaságát, a kiszolgáltatottság és megalázó verések szemléletesen, köznapi. hasonlatokkal bukkannak fel. Ezek a részek meggyőznek arról, hogy Sárközy egyátalán nem volt katonaalkat Bár könyvtárában megvolt Hugo Grotius De jura Belli ac Pads (A háború es béke jogáról) című könyvének 1702-es kiadása, de ez csak az elméleti tájékozódás igényét mutatja. A gyakorlatokra viszont nagyon hamar ráunt. A katonai pályán való csalódása után Sárközynek a táblabírói hivatal elérését tűzte ki célul családja, s ehhez kérték gróf Széchenyi Ferenc segítségét. A felvilágosult főnemes, akinek mindenben „ujj systhemája” volt, feltételhez kötötte a segítséget: ha „akar lenni vármegye bírája, meg kell azt tanulni, Pécsen folyt formája.” Sárközy István így egy időre átkerült Pécsre kancellistának. Az egyik legjobb „iskolát” járta, ahol nemcsak az igazgatás fortélyait sajátíthatta el, hanem a műpártolás, a literatúra istápolásának elengedhetetlenségét is. így lehetett nagybajomi kúriája később a vármegye egyik szellemi központja. Laczké András
