Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-31 / 204. szám
Bába Mihály A «tes mênî megám a rozoga kapu előtt, a deszka széles hasadéivá n belesett az elárvult udvarra, amelyet fölvert a gyom. A márciusi napfény csintalankodva táncolt a sapadt zöld, nyújtózkodó fűszálakon. Az ' udvar végében az ól üresen ásított, a falakról a mindent megemésztő idő lemállasztotta a vakolatot. A szalmás vályog fölfedte meztelenségét, mint egy bolond ' vénember. Az öregasszony hátrább húzódott a kerítéstől. Megigazította fekete . kendőjét, rápillantott , a karján lógó fonott kosárra, amelyből a frissen sült pogácsa illata áradt Jobb kezében fekete szélű, fehér zsebkendőt szorongatott. Mozdulni sem tudott zsebkendő nélkül, mert szüntelen könnyezett a szeme. A szorongástól most szinte a betonjárdába gyöke- ———— rezett a lába. ” Harminc esztendeje nem lépte át Julis testvére házának küszöbét A ház miatt az apai ház miatt, amit elperelt tőle. Amikor Sándor „ , , - - — a Julis ura ————— — meghalt, a tisztesség kedvéért elment a temetésre, de kint ácsorgott a szomszédokkal, és onnan kísérte, el a temetőbe sógorát De a halotti torra nem itat el, pedig a Julis lánya, a kisebbik, aki Debrecenben lakik, kedvesen odament hozzá, és kérte-hívta, hogy menjen. Anica néni nem ment Várta, hogy Julis szóljon, hogy Julis hívja. Pedig akkor már csak hárman éltek Vedresen a nagy családból: ő, az ura meg a Julis. A testvérek, a komák elhaltak, a fiatalok meg mind elmentek — hogy többé sohase térjenek haza, csak látogatóba. Anica néni sóhajtott. Megtörölte szemét, és arra gondolt: az uram beteg, ketten maradunk Julissal, nem gyűlölhetjük egymást tovább. Enyém lett az apai ház, ő ment idegenbe, nekem kell hát harminc év után először átlépnem a háza küszöbét — a békülés szándékával. A rozsdás sarokvas fülha- sogalóan csikorgóit, amikor benyitotta az ajtót. Átment az udvaron, a virágágyakat őrző léckerítés verécéje vendégváróan tárva volt; egyik sarokvasa esztendőkkel ezelőtt letörött, s azóta odaroggyant a kapufélfához. A tégladarabokból kirakott utacskán lépkedett a tornácig; bement a pitvarba, aztán a konyhajszoba ajtaján bekopogott. Nem kapott, nem is várt választ, lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyüt. A szobában, az asztal melletti kanapén Julis testvére bóbiskolt. Amikor meglátta Anica testvérét, aki eddig elkerülte, akit eddig elkerült, megmozdult, a kanapé karfájába kapaszkodva, föltá- pászkodott. — Jó napot, Julis testvérem ! — Jó napot, Anica! — rebbent a szó váratlanul a csodálkozástól meredten bámuló öregasszony ajkáról. Aztán tett néhány lépést, köténye csücskével megcsapkodta a széket. — Ülj le!. Mindketten leültek. Sokáig, szótlanul nézték egymás ráncokká aszalódó arcát, a kendő alól kileselkedő ősz haj- tincseket. Megöregedő, JuHs testvérem, gondolta Anica néni. Julis meg sóirajtva némítot- ta el a feltörő szavakat: megvénültél, Anica. — Hoztam egy kis pogácsát. Reggel sütöttem... Az uraim szereti, azért.., Kóstold már meg! — tette az asztalra a tányért Anica néni. — Minek fáradtál ? Julis néni azért kivett egyet, és tördelgette. — Hogy vagy? — kérdezte Anica néni. — Meglennék, csak a lábam fáj. Időváltozás lesz. Akkor szokott fájni. Hát Antal hogy van ? — Fekszik, kél. Nem sok van már hátra neki. De isten akaratába meg kell nyugodni. Mindnyájan elmegyünk. — El. Ki előbb, ki utóbb. — A család? Megbékélés Julis néni lesöpörte a kötényére potyogott morzsaszemeket. — Megvannak .. 1 Írnak, de sokszor alig tudom elolvasni, hogy mit írnak. Romlik a szemem; írni meg a postás fiú ira nevemben. — Nem jönnek haza? — Nem jöhetnek. Ott a család, vele a gond. Talán a nyáron. Tavaly is nyáron ■voltak itthon. . Mind hazajött. Egy-két napra. Akkor jó volt. Az ■unokák... — így vagyunk mi is. Most karácsonykor Feri meg Sárika hazaszaladt, hogy beteg lett az apjuk, azóta meg mind csak ígérgeti... Magunkra maradtunk. — Magunkra. Hallgattak egy cseppnyit, aztán Anica néni megtöröl- gette a szemét. Egészen a szék szélére húzódott, és mint mikor egy zsilipet megnyitnak, beszélni kezdett: — Magunkra bizony. Ezt mondta Antal is, aki tiszteltet. Tegnap este nem bírt elaludni, s beszélgettünk. Azt mondja, ő már nem él sokáig. Ketten maradunk. A gyerekek szanaszét. Ha va- lamelyikőnk megbetegszik, nem lesz, aki értesítse őket. De még ha meg is kapják az üzenetet, nem jöhetnék, nem ülhetnek az ágyunk szélén, mert dolgoznak, mert ott a családjuk. Egy napra, kettőre talán leszaladnak, aztán mennek vissza. Mi meg itt maradunk, egyedül. Te itt, én a falu túlsó felén ... Ki főz majd egy meleg levest, ki hívja az orvost? Ki hoz egy falat kenyeret, húst, sót, paprikát? Ki ad enni annak a pár tyűlcnak, hogy éhen ne dögöljenek; hogy legyen azért friss tojás? Bizony, Julis testvérem, így vagyunk... Te se gondoltál arra, hogy így fordul a sorsunk, én se. A házat is azért kapartam meg tőled, hogy nekik legyen. Arra gondoltam. hogy amelyiké lesz, az gondoz majd vénségemre. És mi lett? Egyiknek se kell. Egyik se akar visszaköltözni! Megértem én, hogy ott, a városban jobb a boldogulásuk. Bele kell nyugodni. Mit tehetünk? Ezért mondta Antal, hogy ő is nyugodtabban halna meg, ha hozzánk költöznél, az a.paá házba, hogy ketten legyünk, és amék leesik a lábáról azt segítse a másik ... Hát ezért jöttem, Julis testvérem. A csend roppant súlyával rájuk telepedett. Anica néni a szemét tötröl- gette, Julis testvére pedig jobb keze hüvelyk és mutató ujját szája két szögletéhez vitte, aztán vértelen ajkát simítva összecsukta. Lehajtotta fejét, hogy testvére ne nézhessen nedvesen csillogó szemébe. Peregni kezdtek előtte a rémképek, reggel nem bír fölkelni az ágyból, egész nap korgó gyomorral fekszik tehetetlenül, senki se nyitja rá az ajtót. A láz, a szomjúság gyötri. A köhögéstől egész teste rángatózik, leesik az ágyról, s nem bír, nincs ereje föltá- pászkodni, visszafeküdni. Az ajtóhoz voszonlja magát, kiabál, hogy a- —» szomszédok, a járókelők meghallják ... Kötényére kop- pant egy csepp, Zsebkendőt keres, szipogva töröl geti szemét. Anica néni ___________ várja, várja a választ. Hiába. — Bűnömet bocsássa meg az ég. Felejtsük el, ami volt! Legyünk olyan jó testvérek a halál pitvarában, mint voltunk pendelyes korunkban — mondta Anica néni, és Julis testvére karjára tette kezét. — Nincs már az én szívemben harag régen. Miért is lenne? De... de mi lesz ezzel a házzal? Jöhetnek a gyerekek is. — Itt • marad. Bezárjuk. Majd el-eljövünk. A gyerekeknek meg megírhatod, hogy a nagyapjuk házába keressenek. A tied lesz a nagy szoba, mi úgy maradnánk a kicsiben, ahogy most vagyunk ... Akkor megvihe- tem a hírt Antalnak? — Meg, testvérem, meg — mondta halkan Julis néni. — Jól mondtad: a halál pitya. rában jó, testvéreknek kell lenni..." S okáig beszélgettek még a gyerekekről, az unokákról. Apró fényképek is előkerültek, amelyeken azonban az arcok körvonalai elmosódtak a szemük előtt. Aztán Anica néni, elköszönt testvérétől, kocogott haza a beteg urához, hogy megvigye neki a jó hírt: megbékéltek, Julis testvére hazaköltözik hozzájuk az apai házba ... — No, szerencsésen megbékéltünk — mondta, amikor belépett a szobába. A beteg ágya felöl azonban nem hallott hangot. — Antal, hallod? — kérdezte. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy oldalbordái alól torkába szökik a szíve, és nem kap levegőt. Ledobta a kosarat, odaszaladt az ágyhoz; megfogta az ura vállát, megrázta: — Antal! Hallod? Megbékéltünk ... Antal feje ide-oda billent. A ráncok kisimultak arcán. És mosolygott, mintha még megértette volna, hogy a testvérek megbékéltek. PÁRIZS. Nikolaj Rojnov grafikája. Mészáros István Azon az utolsó napon azon az utolsó napfényes nyári délelőtt egy hektárnyi erdő még kétszáznyolcvan kiló széndioxidot nyel el. és kétszázhúsz kilogramm oxigént kilehel ugyanigy száz hektár topolya háromszáz kiló mikrobaölő anyagot termit azon az utolsó napon egy kisjiú tuja-ágat visz a lakásba és a mikrobák száma kétharmadára csökken egy kislányt jegenyefenyő ága véd a szamárköhögéstől azon az utolsó napon a világ legporosabb utcáján orgona, szilva áll szerényen pedig ők a pornyelés bajnokai abban az utolsó napfényes másodpercben a topolya még magába szívja a város vízölő kénjének hetven százalékát időtlen olajfák rákkeltő benzonnal verekednek az utolsó vérig azon az utolsó napfényes nyári napon utolsó levélig Zalán Tibor w — Hát igen — bólogatott megértőén. Figyelem az arcát, izzadó, súlyos arcát. Fáradtnak látszik. — Igen, igen! — ismétli egy kis szünetet hagyva, hangsúlyosabban, és valamivel szomorkásabban. Maga elé pislog, tudja, hogy bennem már megfogalmazódott egy jól irányzott rúgás a lágyéka felé, s tíz vagy tizenöt (meg nem döntöttem el véglegesen) rendkívüli méretű pofon fogja kísérni. — Miért Parragi, miért? — kérdezem mégis a cselekvés helyett csikorgóan szelíd hangon. Izzad a tenyere, nedves ujjaival szórakozottan rajzol- gatja nedves ábráit az asztal márványlapján. (Műmárvány csak!) — Ne tessék már ilyent kérdezni ! Szerénykedik. Nézzünk csak oda : Parragi szerénykedik ! Habos, tiszta zsebkendőt vesz elő zsebéből, s hosszas trombitálás után kiüríti mérhetetlen nagynak látszó orrát. Majd ismét hallgat. — Akkor csak azt mondja meg, Parragi: miért engem, miért pont engemet választott? Hiszen több mint tízmillió balek állt volna készséggel a rendelkezésére. /— Nem mindenki, hanem csak azok, akiknek lakásra van szükségük ebben az országban ... Mondjuk, ket-há- rom milliót azért kitenne a számuk. Tekintete egy villanásnyi időre megélénkül, de ugyanabban a pillanatban vissza is zuhan előző kifejezéstelensá- gébe. És én tudom, nem fogom megverni Parragrt, legföljebb csak megölöm, amikor a ílegmaságát nem bírom tovább idegekkel. — Maga szerint én hülye vagyok, Parragi? A két kékes szürke szem becsukódik, jelezvén, hogy ezen a ponton túl nem igen kíván semmiféle társalgást folytatni velem. Valódi úriember ő: drága olasz pulóvere van, olajozott, kissé ódivatú frizurája, tekintélyes po%trohát, ha teheti, irodalmi estekre, zsú- rokra hordozza, titkárnője fiatal... Szóval ő egy idősödő sikermann. Nagyvonalú is. Mert egyszerre ötvenezerrel vert át. Fizettem, mint a katonatiszt, hogy-hogynem, a rezsiszámlájára, s íme, a (volt) saját pénzemből meghív egy kávéra. Ejnye, Parragi ... — Magának nincs építési engedélye ! Szomorkásán bólint, tekintetében a meg nem értett emberek felsőbbrendűsége keveredik a keserűséggel. — Kérem, én országszerte híres építész vagyok; csak nézzen utána ... — Utánanéztem: ön egy arcátlan csaló, Parragi! Nyolc polgári eljárás folyik ez idő tájt maga ellen. Nem jön zavarba. — No és? Még nem veszítettem el őket, úgy hiszem. Addig pedig a magyar törvények értelmében nem vagyok sáros. — De el fogja veszíteni, Parragi ! Mind a nyolcat... — Az meglehet, kérem. Akkor majd .fizetek. — De miből fizet? Talán az én pénzemből? — Nem fognak becsukni, hiába erőlködik. Nincs ellenem bizonyíték. Meg leszázaPeterdi Pál A PACIENS Mohácsi Kegos Ferenc rajza. Baldauf professzor, a her- peszológia világszerte elismert szaktekintélye fürkésző pillantást vetett a mellette várakozó kis nyomorultra. — Álljon föl,, kérem, a katedrára! Fordítson hátat a hallgatóságnak, aztán tolja le a nadrágját, és hajoljon előre. Az előadóterem széksorain döbbent mosoly futott végig, holott már ötödévesek voltak. A feléjük tárulkozó testrésznek alig volt emberi formája. — Ne tekintsék szerénytelenségnek — mondta a professzor —, ha ezt a betegséget Baldauf -ülepnek (posterior Baldait fensis) nevezem el. Az ok nyilvánvaló: a paciens valami rossz hír, váratlan áremelkedés, vagy hasonló megrázkódtatás által hirtelen eszét vesztette, végig vágta nlagát egy gyalulatlan deszkalapon és embertelen bánatában tébolyult módon csúszkorálni kezdett. . . Különben hogyan került volna nyolcvanhárom különböző szálka a közszemlére tett testrészre? Ugyebár így történt? — Nem kérem — mondta véznán a páciens. — A kertmoziban voltam.. A kertmozi székei, mint tudjuk, Hippok- ratész óta gyalulatlan deszkából készültek. — Node mégis, kérem... Nyolcvanhárom szálka? ... Egyszerű üldögéléstől? — Egyszerű üldögélés . . . Elsőnek érkeztem. Jegyem a sor szélére szólt; a sorban még tizenhat másik „szék” is volt. Érkezéskor bementek a sorba, a szünetben kimentek a sorból, folytatáskor bementek a sorba, az előadás végén kijöttek a sorból... Négyszer tizenhat, az ugyebár hatvannégy szálka. .— No, és a többi? — Egy szerelmespár ült előttem, ugyebár: Hol errefele borultak, hol arrafelé borultak össze ... A világért* sem akartam zavarni őket, tehát ellentétes irányú kitérésekkel ellensúlyoztam csapatmozdulataikat. Tizennyolc esetben... — Az még mindig csak nyolcvankét szálka! — Egy alkalommal pedig hátulról a fejemre ütöttek, hogy ne mocorogjak már any- nyít összevissza, Ez ment a legmélyebbre. Hát kérem, íme, a magyarázat. Baldauf professzor egy ideig elgondolkozva nézett a távolba, aztán megcsóválta a fejét. — Az enyém jobb —mondta határozottan. lékolt is vagyok. Szóval: vannak itt bajok. — Tehát én nem fogok egyetlen fillért sem viszontlátni a pénzemből? — Nem tehetek önért semmit. Az üzleti élet farkastörvényei, hiszen tudja... — Hol van most az a pénz? — ragadom meg a csuklóját. — Nyugalom, fiatalember, nyugalom! Azt nem mondhatom meg. De olyan jó helyen, hogy ha Kojak hadnagy lenne, sem találná meg. így van ez már. Először érződik némi felin- dultság a hangjában. (Mégis csak megölöm. Meg fogom ölni!) — Meg fogom ötaii magát, Parragi. Kinevet. Gunyorosan kortyolgatja a kávéját. — Humoros ember maga, hallja. Pont azért a rongyos ötvenezerért fogja kitekerni a nyakamat? Ember, maga még fiatal; maga előtt az élet, ne kövessen el könnyelműségeket, melyeket később majd megbán. Börtön, megbélyegzés ... Hiányzik ez magának? (Rohadnál meg, te, te ...) — Mire kell az a pénz, Parragi? Ravaszkásan hunyorít, majd legyint. — Valóban meg akarja tudni? Ám legyen. Hallgasson ide: szenzációs dolgokat fogok magának mondani. A helyzet az, hogy rövidesen beindítok egy fantasztikusan nagy akciót. Káprázatos lakótelepet terveztem a múlt héten, százhúsz-lakásos házakkal, játszótérrel, óvodával, kultúrházzal, körben zöldöve zettel, kis mesterséges tóval szökőkutakkal és parkokkal — Álmodik, Parragi — sza kitöm félbe türelmetlenül — megint álmodik. Hol lesz az a lakótelep? — Ez, kérem, a Kormányos utcában. Az elvi építési engedélyek már rendben vannak. Azon veszem észre magam, hogy már haragudni sem tudok rá. — Várjon, Parragi, azt a környéket épp ismerem. És tudja mit? Nincs ott egyetlen beépíthető telek sem, nemhogy egy lakótelepnyi szabad terület. — Az lehet, kérem, de nem akadály. Bontani fogok. Nem akar beszállni a bontásba? Fele-fele alapon csinálnák, magának 'csak a nevét kellene adni a vállalkozáshoz. — Nem adom — jelentem ki a lehető leggyorsabban. A szeme sem rebben, megvonja a vállát. — Ha nem, nem. Ellenben, ha akarja, a régi feltételek mellett egy földszinti lakást juttatok . .. — Maga engem teljesen abnormálisnak néz? No, őszintén, Parragi! — Tudja, ezek a bizalmatlanságai azok, melyek miatt soha nem viszi semmire. Csalódottan csomagol. Mor- ran egyet, és elindul a kijárat felé. SOMOGYI NÉPLAP
