Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-20 / 195. szám

SZABÓ ERVIN EMLÉKÉREM művészeti díjas Elismerés a könyvtárosnak A lexikon már „nem tudhatja” p X •- megye taná­csi könyvtárhá­lózatában tevé­kenykedő könyv­tárosok közül Szi­ta Ferencet, a Palmiro Togliat­ti Megyei Könyv­tár igazgatóját ér­te elsőként az a megtiszteltetés, hogy Szabó Kivin Emi ékéremmel jutalmazták mun­kásságát. Ne­gyedszázada lett könyvtáros az idegen nyelvek főiskoláját vég­zett fiatalember. —• Pályakezdé­sünk nem volt zökkenőmén tesi a Népművelési Mi­nisztérium igye­kezett gondos­kodni elhelyez­kedésünkről, s így kerültem Kaposvárra. Haza, a szülő­megyébe, abba a városba, ahol középiskolai tanulmá­nyaimat végeztem. 1955. jú­lius 25-én léptem át az ak­kori megyei könyvtár épüle­tinek kapuját. Évfolyamtár­saim közül többen is vál­lalták az -pályamódosítást«! közülük jó néhány a magyar könyvtárügy kiemelkedő dolgozója lett,' Tehát így kezdődött az a pálya, amelyről azt hiszem, nyugodt szívvel elmondhat­juk: kiteljesedett Eredmé­nyes könyvtárszervező, há­lózatépítő tevékenységét a művelődési miniszter azzal à kitüntetéssel jutalmazta, amelynek létrehozásában, alapításában maga Szita Fe­renc is közreműködött a Könyvtárosok Egyesületé­nek elnökségi tagjaként. — Hőskorszak volt a pá­lyakezdés. — Pontosabban- a hőskor­szak utolsó éveiben ismer­kedtem meg a magyar könyvtárüggyel. A falusi könyvtárhálózat megterem­tése azokban az években fejeződött be. 1961-re meg­valósultak terveink, So- mogy-szerte kiépült a taná­csi könyvtárhálózat. Persze idő közben nem­csak. a munka dandárjából vette ki a részét, hanem be­iratkozott az egyetemre és megszerezte — kiegészítő szakon — a könyvtárosi diplomát is. — A hatvanas évek lélek­emelő, szakmai becsületet tápláló eredménye volt, hogy a községi tanácsokhoz kerültek a könyvtárak. Üj gazdaként sok lelkesedéssel találkoztunk. És kibontako­zóban volt az olvasómozga­lom! Nőtt a könyvtárak for­galma, a rendszeresen olva­sók tábora. Azokban az években már fölismertük, hogy a könyvtárak közmű­velődési intézmények. Isme­retterjesztő előadásokat szerveztünk és tartottunk a könyvtárakban. — A mai körülmények között az igényes könyvtáros nehezebb feladatokkal bir­kózik. — Nőttek az igények, és differenciálódtak. Az elmúlt tíz év alatt nhegtízszerező- dött a falusi könyvtárak polcain a könyv, jobban vá­logatnak a könyvtárhoz szokott olvasők, de nem mondhatunk le arról sem, hogy megszerettessük az ol­vasást azokkal is, akik még elkerülik intézményeinket. Ma hogy egy százalékkal is, de emelkedjen az olvasók száma Somogybán, többet kell tenni, mint eddig bár­mikor. Most kell nekünk, könyvtárosoknak is meg­újulnunk! Sok tartalék van bennünk. Sajnos, mi is el- kényelmesedtünk egy kicsit: az is, aki harminc éve a hálózatban tevékenykedik, az is, aki most jött, néhány éve... A megyei könyvtár: kisu­gárzó intézmény. Három­száznyolc községi könyvtár központja, egyben a megye legnagyobb könyvgyűjtemé­nyével és legszélesebb körű tájékoztató-rendszjprével ren­delkező intézmény. Ez a ki­sugárzás most milyen fel­adatokat jelent? — A tájékoztatás, az in­formáció szolgáltatás, iroda­lomkutatás fejlesztését a ha­gyományos könyvtárosi te­endők mellett. Jogos kívána­lom az is, hogy a megyei könyvtárak szakmai műhe­lyekké váljanak. A gazdasá­gosság, és a hatékonyság szellemében Somogybán is törekedni kell a könyvtárel­látási rendszer kiépítésére. A nagyobb településekre vár az a feladat, hogy segítsé­get nyújtsanak: az elnépte­lenedő falvakban se aludjon ki a könyvtárakban a vil­lany, a szellem lámpája... A harmincéves tanácsi könyv­tárhálózat dolgozói képesek lesznek rá, úgy érzem. — Végigjárta ön is a könyvtárosok »létráját«. — Két hétig voltam olva­sószolgálatos, majd három és fél évig hálózati munkát végeztem a kaposvári járás­ban. Tizenhat évig ,igazga­tóhelyettes, és 1975-ben bíz­tak meg az intézmény veze­tésével. Jól ismeri a megyét, hite­les képe van a somogyi köz- művelődésről, Nincs kiállí­tás, hogy ne látnám a kö­zönség soraiban, vagy más rendezvény, amely ne érde­kelné. ö erre azt mondja, a hőskorszakban kapta ezt az »oltást«. — Mostanában Is szívesen elmegyek a művészeti szem­lék bemutatóira ; kíváncsi vagyok, hol tart a megyében a kórusmozgalom, az irodal­mi színpadok miként tévé- kenykednek. És azt vallom: könyv nélkül lehetetlen él­ni, dolgoznia Horányí Barna MúltföStáró jelen Gondolatok a „Végh-szavak” ürügyén Hajdanvolt kollégium­igazgatóm, Kerényi József az ötvenes évek elején a tanító- jelölt fiúkkal hídaltatta a mindig éhes diákgyomrokba szánt disznót. Történt pedig mindez a somogyi megye- székhely — akkoriban nagy­jából központnak számító te­rületén, a Beloiannisz utcá­ban — a környék, úgy tu­dom, nem tiltakozott a di­ákotthoni sertéshizlalás el­len, jóllehet a sajátos szag nem szorult a téglakerítések közé —, mégpedig közhasz­nú célzattal és hogy a job­bára parasztgyerekből álló »prepasereg« ne felejtse, honnan jött. Hízott és röfö­gött a konyhára való, s az etetésben, almolásban épp soros kollégista egyáltalán nem találta alantasnak ezt a szabadidő-elfoglaltságot, mint ahogy a cukorrépasze­dés ellen sem háborgott a késő őszi zimankóban, a ju­tai határban. Sőt, tudomá­som szerint jó néhány so­mogyi tanító — kikerülve a kaposvári »képezdéből« és az Apáczai Csere 'János Kol­légiumból — folytatta a »gazdálkodást« a falusi ta­nítónak adott illetményföl­dön, illetve a szolgálati la­kásnál levő — vagy később önerőből épített — gazda­sági épületekben. Eszembe jutottak ezek az emlékek többször is az utóbbi években. Emlékeznem kellett, mert a jelen idejű tapasztalások egyike-másika azt sejteti, a falutól, a falusi élettől való »elszakadás« he­lyenként elszomorítóan föl­gyorsul. Nem ' mond ellent ennek a ténynek az sem, hogy városiak egykori . ta- ayaházakat, falusi épülete­ket, telkeket vásárolnak, ugyanis ez a ki- vagy visz- szaáramlás nem több »kós­tolgatásnál«. olyan próbálko­zásánál, amelynek sikere vagy sikertelensége nem kockáz­tatja a megélhetést. A tős­gyökeres falusiak meg — embere válogatja — vagy megmosolyogják a zöldfü­lűek nekibuzdulását, vagy készségesen segítenek taná­csaikkal, esetleg kétkezi munkájukkal. Nem célom sodródni vagy másokat so­dortatni a manapság di­vatba jött nosztalgiahullám­mal, és nem kívánom, hogy bárki is élje a régi pa­raszti életet — gondolom, aligha is bírnék rávenni er­re valakit —, csupán azt szeretném, ha minél többen megismernék azt az életet, s akik ismerik, soha ne fe­lejtsék. A múltfelejtés ellen a szü­lők tehetnek legtöbbet. De csak akkor, ha tárgyszerűen emlékeznek, s nem esnek a mindent megszépítő messze­ség kísértésébe. Következné­nek a sorban a tanítók? a tanárok, akik ha a maguk tapasztalásából nem is min­dig adhatnak hű képet az egykori paraszti életformá­ról, de szerét ejthetik, hogy elvigyék a gyerekeket olyan helyre, ahol mindezt »élő­ben« láthatják-hallhatják. Az érdeklődő diákból érték­mentő gyűjtő válik, aki szenvedélyesen keresi-kutat­ja a még föllelhelő emléke­ket, Az utóbbi években sok helyen nyílt falumúzeum; kiállításokon, tárlatokon mutatják be egy-egy vidék parasztlakosságának mun­kaeszközeit. gazdasági és háztartási fölszereléseit. Al­kotóművészek — szobrászok, festők, írók — müveik ré­vén szolgál ják-segítik az ar­ra érdemes emlékek átmen­tését a jelennek, és a jövő nemzedékeinek. Nemrég Kő Pálról készí­tett portrét sugárzott a Te­levízió, Számadás címmel. Fából készült szobrokat lát­hattunk abban a környezet­ben, amelynek egy-egy alak­ja immár halhatatlanná vált azáltal, hogy a művész vé­sője nyomán szoborrá for­málódott. Az egyik alkotás akár memento is lehetne — a művésszel egyivású és a nálánál idősebb hevesiek is úgy beszélnek róla —: pa­rasztember egy boronát markol. Fába faragott moz­dulata kifejezi a fizikai erőt, amelyre a földművelőnek nap nap után szüksége volt. Hiszen e nélkül hogyan is birkózhatott volna a »mun­ka tárgyával« ... Szavakkal szól hozzánk, »Mezei emlékek«-et idéz_ Így éltünk Szatmárban ci-' mű sorozatában — az Üj Tükörben olvashattuk a kö­zelmúltban — Végh Antal. Mondjam azt: micsoda sze­rencséje ván Majtisnak az író jóvoltából? Mondhatnám, hiszen erről a községről majdhogynem többet tudunk, mint saját szülőhelyünkről. De akkor sem tévednék — azt hiszem, ha fordítanék a sorrenden és eképp fűzném mondattá a szavakat: mi­csoda szerencséje van Végh Antalnak, hogy neki van egy Majtisa. Az író ugyanis úgy mutatja be nekünk a szat­mári községet, ahogyan csak az az ember leheti, akinek a kötődése széttéphetetlenül erős. Mint Kő Pálé Heves­Babarczy László­ról ez áll az 1969- ben kiadott Szín­házi kislexikon­ban: »(Bp. 1941. 9. 3.) rendező. 1966- ban szerzett, dip­lomát a Színház- es Filmművészeti Főiskolán, majd a pécsi Nemzeti Színházhoz szer­ződött Jelentő­sebb rendezései : Li-Hszing-tao: A krétakör, Hoch- huth: A helytartó, Thúry: Katonák, s a Katona József Színházban Mo­lière: Tartuffe.« Az a lexikonok sorsa, hogy ami­korra az olvasó — érdeklődő — kezébe kerülnek, már el is avuljanak valame­lyest. A Pécsről Budapestre szerződött fiatal rendező ugyanis a Tartuffe-fel csak debütált a Nemzetiben. Színpadra állította még Ar- buzovnak kellemességében is fajsúlyos játékát, Az Ar- bát meséit (Bessenyeivel a főszerepben), Tersánszky Jenőnek A kegyelmes asz- szony portréja című szín­művét és Edward Albce pszico-szociodrámáját, a Mindent a kertbe címűt, nagy sikerrel. Megrendezhette Grillparzer Médaiáját és Raff ai Sarolta színművét is. Aztán valami egészen szo­katlan következet pályáján: ritkán fordul elő ilyesmi egy fiatal rendezővel, aki »-a nemzet első színházában« dolgozhat. Babarczy László vendég rendezést vállalt Ka­posváron. Mi vonzhatta? Az, hogy Brecht Koldusoperáját rendezhette? Vagy az akkor már Komor István — Zsám- béky Gábor vezetésével mű­ködő, új szólamokat próbáló színház? Azt hiszem: ez is, az is. Brecht iránti vonzal­ma már megnyilatkozott, amikor korábban Pécsett megrendezte Gorkij Az anya című regényének színpadi változatát a német író-szín­házi ember »átigazításában«. Zsámbékyval pedig tudott, hez. Vagy mint Erdei Feren­cé volt Makóhoz. De ma­radjunk most Majtísnál. A kötődés éltető erő, s Végh Antal az írói eszköztá­rat céltudatosan alkalmazva ebből merít, amikor úgy nyitja rá a szemünket a fa­lura, a határra, az egymást követő paraszti munkákra, hogy közben megtudjuk: így élt, így dolgozott több évtí­zeddel ezelőtt a földművelő — és nemcsak Szatmárban, nemcsak Majtison, hanem szerte az országban. Mert, ugye, az itt következő mon­datok akár egy somogyi visszaemlékező szájából is elhangozhatnának? »Mennyit kellett lesni az eget. Mi­lyen kegyetlen volt az is­ten. Hányszor nem adott esőt, pedig kapáláskor már pengett a kapa a száraz, ke­mény rögökön. De bizony, ha rendben volt a széna, esett napjában kétszer is ... Hányszor megtréfált, meg­gyötört bennünket az idő­járás. Esett egész aratás­kor . ,.« Es hányunknak van még Majtisunk — ha nem is úgy hívják születésünk, fölneve- lődésünk helyét... Ha nem adatott meg, hogy szépmívű írásban, kifejező szoborba, festménybe formáljuk emlé­keinket az akkori élet sok­színűségéről, verejtékszagú, hétköznapjairól, legalább beszéljünk róla! Azoknak, akik később .születtek. Hogy méltóképpen becsülhessék azt a jobbat és többet, ami­ben a ma részesíti őket. Hogy szemükben s tudatuk­ban való értéket kapjon a szülő, a nagyszülő fáradsá­gos munkája. Mert fénykép erről csak ritkán készült. Mutassa be hát a szó s a még föllelhetö tárgyi emlék azt, amit már senki sem sír vissza! Ám felejtésével múltunk becsülendő értékeit tagadnánk, önmagáinkat szegén.yitenénk. Hrrnesz Ferenc akart azonos hullámhosszon gondolkodni, alkotni. A sikeres vendég rendezés után a Csiky Gergely Szín­házhoz szerződött, és nem­sokára főrendezője lett. Rendezői négyesük — Zsám- béky, Babarczy, Ascher Ta­más, Szőke István — mun­kássága ma már a színház- történet fejezetét alkotja. Babarczy László a legkü­lönbözőbb műfajú darabokat állíthatta színre. Agatha Christie Egérfogó-krimijét, Baum-Schivajda Óz, a nagy Varázsló mesejátékát, Leo Fall Pompadour című ope­rettjét (Zsámbéky Gábor­ral) csakúgy, mint a káprá­zatos A három testőr-paró­diát, melyet szinte írt is, a próbaidőszakban »nyers­anyaggal« dolgozva, idővel versenyt futva; lehet, hogy éppen emiatt vált a produk­ció »tűzijátékká«. Moliére-rel »találkozott« újra: az Úrhat­nám polgárban több kitűnő színésznek teremtett lehető­séget a kiteljesedés felé. A kenyér az embernek mindenkor egyik legfonto­sabb élelmiszere volt. Akár kovásszal készítették, akár anélkül, kenyér volt az — s mindegy volt, hogy búzából, rozsból, kukoricából, árpá­ból vagy zabból gyúrták-e össze... A kenyeret min­den nép tiszteletben tartot­ta, megbecsülte, és az élet, a táplálkozás, a megélhetés szimbólumának tartotta. »Van-e kenyere? —' ez át­vitt értelemben a keresetet vagy annak hiányát jelezte... Hajdan a római plebs jel­szava, a »Panem et circen- ses!« (Kenyeret és szórako­zást!) azt is jelentette, hogy a nép .kenyerét, megélheté­sét biztosítani kell. Itt a »ke­nyér« átvitt értelemben a minimális táplálékot jelen­tette. A sütőket régen rendsze­resen ellenőrizték, és a gon­datlan péket, akinek kenye­re nerp volt megfelelő mi­nőségű vagy könnyebb volt az előírt súlynál, megbüntet­ték. íme, néhány példa! Egy angol utazó a XVII. század­ban Isztambulban járt, és kenyeret akart vásárolni. Belépett a boltba, s nemso­kára bejött egy ha tósági sze­mély is, két kísérővel. Az angol figyelt, hogy mi fog történni, és várt a vásárlás­sal. Ekkor a hatósági sze­mély és két segédje lemért minden kenyeret, ami csak a boltban található volt. Amelyek az előírt súlynál könnyebbek voltak, azokat félretették. Amikor végeztek, újra lemérték a könnyűnek talált darabokat, megszá­molták és fölírták. Most in­tett a hatósági személy két kísérőjének, azok megragad­ták a péket, elővették két nagy szöget, és a péket fü­lénél fogva az ajtóhoz sze­gezték... Az angol kérdésé­re az elöljáró elmondta, hogy csalásért ez az első büntetés. A második az lesz, hogy zsákba varrják, és be­ledobják a Boszporuszba ... Ezután kinyitották az üz­let ajtaját, beengedték a kinn várakozókat, akik már ismerhették • szokást, es Vallejo Az Alapítvány című titokterhes drámáját úgy rendezte meg, mintha egv élő organizmus működése fokozatosan tárulna föl a tüzetes analízis során. Shakespeare kihívás egy rendezőnek. Minden korban érvényes üzenetet lehet kül­deni általa. Babarczy László aktuális, ugvanakkor egyete­mes érvényű »táviratot« " adott föl a Troilus és Cres- sida színpadra állításával. (Később a Szeget szeggelt is megrendezte.) A magvar színpadokon egyedülálló szé­riát biztosítottak az angol »dühös« vonulatnak. Az út­törő ebben ő volt: Delaney Egy csepp méz, Wesker A konyha (Gazdag Gyulával), Storey A vállalkozó című művét rendezte, majd — miután igazgatóvá nevezték ki — műsortervbe vette, Ascher Tamás, illetve Gothár Péter rendezésében be is mutatták Arden Gyöngyélet és Pinter Hazatérés című drámáját Űjra »azonosulhatott« Brechttel és Moliére-ral is: ennek volt eredménye A kurázsi mama és a Don Juan. Móricz Rokonokját mához szóló figyelmeztetésnek ér­telmezzük rendezésében. Bulgakov Bíbor sziget című keserű szatírájának előadá­sát néhéz lesz egy új. más színházbeli bemutatóval túl­szárnyalni. Rendezett zseb- színpad-Pírandellót, a lélek­tani mélyinterjú alapossá­gával, következetességével. Parazsas. pörkölő Paraszt- Hamletet Bogláron és a szentjakfckibi romoknál. 1977-ben Jászai-díjjal tün­tették ki. Babarczy László, a Csiky Gergely Színház igazgatója most a megye el­ismerését kapta művészeti díj formájában. pillanatok alatt, kipakolták az üzlet minden kenyerét, kalácsát. Egyik hatósági em­ber az ajtó- eléállt, és estig ott maradt; csak akkor sza­badította ki a péket szorult helyzetéből, amikor az esti csillag feljött... A Budai Jogszabály-gyűj­temény, amely a város rend­jét és munkáját szabályozta a 13—15. század között, töb­bi városunkban is példa volt, sok helyen alkalmazták az előírásokat. Eszerint például azt a péket, aki a kenyeret könnyebbre sütötte, a Duna vizében meg kellett mártani. Második esetben a városból ki. kellett űzni... ; Megemlítjük még azt az érdekes és nemrég fölfede­zett könyvet, mely a közép­kori csalások módszereit írja le. Minden foglalkozásban leleplezi a visszaéléseket, hogy ezzel tájékoztassa a lakosságot és segítsen véde­kezni ellenük. Georg Hönn Betrugs-lexikonjáról van szó (1720), amely ábécé-sor­rendben sorolja föl az egyes foglalkozások belső titkait. A pékekkel kapcsolatban a következőket írja: csalnak a pékek, ha nem az előírt liszt­ből készítik a kenyeret, ha a kenyér súlya könnyebb a kötelező súlynál, ha a ke­nyér minősége nem megfele­lő (kívül szép, belül szalon- nás vagy üreges, sűrű stb.), ha a kirakatban szép ke­nyér van, belül pedig nem olyat, hanem rosszul sültet, gyenge minőségűt vagy nem frisset adnak. De akkor is csalnak a pékek, ha a sü­tésre behozott kenyér tésztá­jából mérés előtt ellopnak, és ezzel megkárosítják a tészta gazdáját. A kenyér naponta a sze­münk előtt van. Bíráljuk, nézegetjük — mert nem kö­zömbös, hogy milyeri minő­ségű kenyeret fogyasztunk a »kenyérevő« Magyarorszá­gon ... K. J­SOMOGYI NÉPLAP Teskó Iászln Kenyértörténet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom