Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
GfOri LâszfS Velem, Yeled Nines ő nefem) Nem vagy velem. Mért nincs velem? Mert nélkülem-? Velem. Vetem. Egy falunév, »-tálán, -télén« csak megy az év. Velem? Veledi Egy új nevet adjál neki, s én költözöm. Veled. Veled. Két veledi tyúkot etet, bezárja, töm libát, kacsát, hizlal, nevel, s akad család, egy jobb, amely fogadni fog, a doktorék. Költő vagyok, hát illenék. De addig is veled, velem, mert semmi sincs te-nélkülem. Béranger Az irodadombam oi ykor megtörténik, hogy a tanítvány teszi halhatatlanná a niestest. Ez történt Pierre- Jean Béranger (1780—1857) esetében is. Ki emlékezne ma már a saját hazájában is harmadik vonalba szorult költőre, ha nem tudnánk, milyen hatással volt Petőéire? Petőfi rajongott Besanger verseiért, népszerű dallamokra írt költeményeiből ösztönzést merített saját dal- Ormainsak kialakításához, másrészt egyéniségét, munkásságát a. francia forradalmi szellem továbbélésének tekintette. Valóban, a kispolgári származású költő elutasította a francia forradalmat követő restaurációt, s hangot adott a tömeg vágyainak, szabadságeszmé- n veinek. Meglehet, hogy a magyar forradalmár költő az utópista szocialistákhoz vonzódó francia költő verseiben találkozott először a »világszabadság-« kifejezéssel. Nemcsak Petőfire volt nagy hatással ez az elvhű demokrata, a költői bohém- séget a klasszikus erkölcs - csel ötvöző költő; szellemiségét az orosz forradalmi de1 mokráták is nagyra értékeltek. István király városában Talán Istváné volt ez a dísz es, faragott kökoporsó. Aki Székesfehérvárra látogat, tudván tudja, hogy ez a város volt első királyunk, István székhelye és az őt követők koronázási helye. A város őrzi ősi lenyomatát. A mai utcákon ott húzóéinak a régi utak, a terekben, a negyedekben a régi városrészek. Aki Buda íelótt érkezett annak idején Fehérvárra, a mai Beiényi út, Engels Frigyes utca vonalán jött. És a későbbi budai külváros helyén a mai Dózsa György tér táján találkozott az esztergomi utassal, s együtt mentek a várba, a mai Március 15. utca táján. A Pécsről és Földvárról érkező útja pedig egybeesett a mai Széchenyi úttal... Járjuk körül ezt a régi várost, falai helyét és maradványait! Ha\ a Március 15. utcán lépünk be, a mai Várkapu utca torkolatában keresztezzük a hajdani falak helyét. Nem messze innét a régi Budai kapu után, az István Király Múzeum epülete helyén kanyarodott a fal, s tovább a Népköztársaság útja és a Bástya utca közt húzódott: a Lakatos utca és a Szabadság tér között. Keleti oldalán, a Nép- köztársaság útja felől a város egyik ajkapitányának, Wathay Ferencnek a szobra emlékeztet 1602 nyarára, amikor az alig egy éve visz- szafoglalt várost újra bevette a török. Az Isztambulba elhurcolt Wathay »az Tenger melletti Galata Tornyában« raboskodván hosszú évekig »Szomorúságos bánátijában« énekelte meg a harcokat. E falmaradványtól délre, a Romkert mélyebb, ezeréves terepszintjén találjuk az István, királyhoz legközelebb álló emlékeket. A múít század óta több ásatás során tárultak föl itt a nagy király alapította bazilika maradványai. Látjuk a hatalmas pillérek csonkját, a királyi trónus emelvényének köveit, a királyi kriptát. Sok sír került elő idők folyamán e bazilika alól és környezetéből, igy a Romkert hoszszanti oldalán elhaladó út alatti, valamint a szemközti új ház árkádjai alatt, a sírkápolnák romjai közöl. Királyok sorát temették ide. Maradványaik közül 111. Béláét és első feleségéét, An- tiochiai Annáét sikerült azonosítani. A Romkert bejáratánál levő mauzóleumban láthatjuk a-zt a nagy, díszesen kőfaragóit kőkoporsót, amely talán István király tetemének adott nyughelyét. A várfal innét a mai Nép- köztársaság útja mentén bástyákkal csipkézve ment a Vörösmarty térig, s onnan észak felé a másik oldalon. Ezen a részen egy-két Csók István utcai ház udvarán látni még a fal néhány részletét, s úgyszintén a külső oldalról, a Megyeház köz és a már említett Liszt Ferenc utca közötti részen. Igaz, ezek a falak, bármilyen régiek is, nem István korából valók lehetnek, már csak azért sem, mert sokszor kellett újjáépíteni e várost éS' vedműveit. A kor építészetére emlékeztet a bazilika hatalmas épületének maradványán kívül az utóbbi évtizedben előkerült még régebbi két épület romja. István apjának, Géza fejedelemnek az uralma idejéről való Szent Péter templomé a mai püspöki Székesegyház előtt, s a Szent Kereszt prépostsági templomé. A sokszor földúlt középkori Fehérvárnak még menynyi kőémléke lehet a föld alatt! Hiszen itt állt valahol a bazilika körül István királynak a palotája is; volt itt káptalani iskola, ahol az ország első püspöke, Gellért tanított, s itt őrizték — talán a bazilikához kapcsolódó kamrákban — a koronát és tartozékait, köztük az augusztusi törvénykezések nem egy dokumentumát Ez utóbbiak közül az augusztus 15-i, illetve később 20-d fehérvári törvényhfozások, országgyűlések leghíresebb törvényiével e egy későbbi okmány alapja lett: az egykori magyar társadalom hatalmi tényezőinek alkotmányáé, az 1222-es Aranybulláé ... S ha végigjártuk az államszervező király székvárosát, látogassunk be a róla elnevezett múzeumba is. Ott eredetiben vagy másolatban számos tárgy teszi teljesebbé bennünk a fölidézett kor élményét N. F. «<****» Gyurkó Géza Utókor Nem jó ez a kifejezés. Utánamkor. Nem akkor, amikor utánam tíz óra ötkor becsukják a presszóajtót és utánamkor elkezdenek takarítani (?), hanem az utánam jövő olyan kor, amikor én már nem vagyok. Jó, ez bonyolult. Maradjunk hat a réginél: utókor. Ez az ami minden valamirevaló művészt, művészjelöltet és önmagára adó dilettánst foglalkoztat: mit mond róla az utókor, illetőleg, mit hagy, vagy hagyhat majd ö az utókorra hogy az az utána jövő kor csakis jót és szépet mondjon róla, mert olyasmiket hagyott hátra maga után... Bevallom őszintén, nem egyszerűen csak a korom miatt, de sokkal inkább felelőtlenségem okán, nem sokat törődtem eddig az utókorral. Sem úgy, hogy mit hagyok én, rájuk — az adósságom úgyse fizetnék ki —, sem úgy, hogy mit mondanak rólam az utókoristák. Az ember legyen reális! Az Iliászt megírták előlem, nem különben a Divina Co- mediát is, egy Milton nevezetű angol már helyettem vesztette el a Paradicsomot, a Toldit egy magyar Arany- míves véste az utókor leikébe —, hogy csak néhány olyan alkotást említsek a szobrok, a festmények és a Keopsz piramis mellett, amelyeket voltaképpen nekem kellett volna megalkotnom hogy egyáltalán érdemes legyen az utókor számára tisztelni és emlékezni rám. Puszpáng Alfonz szerelmi életét sem írhatom meg, muri Casanováé érdekesebb, cs mar meg van Írva Magamét megírni meg nem örültem meg. — ... és én ezt hagyom az utókorra — intett ha valaha volt ilyen, akkor homéroszi mozdulattal Pacolai Elek a kis vikendházra amelynek harmadik emeleti manzárdnak volt kiképezve a feljáró pedig vízesésnek Majd bevezetett a klozetba amelyet nála toilettének neveztek, ki is volt ez írva az ajtóra, és belül olyan szépségesen csillogott minden, hogy dehogyis mertem volna élj azt használni. Szerintem ők se.. . — Nos ezt hagyom én az utókorra — mondta még egyszer fensöbbsége- sen... — Hát mit szólsz hozzá? — Gratulálok — mormoltam. és bevallom, szírem kissé összeszorult az irigységtől amikor szabad volt megszagolnom a kertben a thaiföldi ibolyákat is amelyeket úgy hozatott Soroksárral. .. Már vártam a kérdést is: — És te mit hagysz? — Mármint az utókorra? — Mármint arra — helyeselt, és éberen figyelte arcom, s szavam Pacolai Elek, miközben szemem előtt fel- ködlott egy nem különösebben szép, de tisztességgel londozott sir, amelyben az •mber az utókorig ellakhat nindenfajta flanc nélkül. De nőst ezzel kérkedjem ennek i toilette-tulajdonosnak? — Semmit — suttogtam pironkodva. Még a jelenkorra sem — tettem hozzá őszintén. Legföljebb csak ezt a kis írást, majd — fűztem tovább szerényen, de Pacolai gúnyos kacajjal leintett: — írást? Az írás elszáll fiam. Ez a terméskő, ez megmarad — veregette meg manzárdtetős háza lábazatát és szemével messze tekintett. Messze — el egészen az utókorig. Amen. Móricz Zsigmond közöttünk »Ragyogó téh nap voit odakinn, február tizediké, vasárnap. Az ajtónálló úgy el bámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy maga is a fejét csóválta rá. — De mi az ördögöt tudnak úgy csudáim ezeken az ablakokon — mondta magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundások, meg daróco- sok vegyesen. Hidegnek kellett lenni odakinn, mer nagyon dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek su- bácskákat, meg a posztó ujjasokat.« Ezekkel a mondatokkal indította el Móricz Zsigmond hódító útjára az Erdély-trilógiát, pontosan tíz évvel később, 1922-ben, első kolozsvári útja után. Maga is ott toporgott a város főterén, elő-előhúzva kis noteszát, nem bízhatott mindent az emlékezetére, a Szent Mihály templom sokablakos. titkokat őrző fényeit csak lassan lehet fölfogni. De nem azért született Móricz Zsigmondnak, hogy kifogjon rajta a történelem ! Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár önérzetes méltósággal őrizte históriáját. Eljött ez a busa fejű magyar, visszalapozott három századot, és leltárba vette a személyeket, tárgyakat, birtokot, szokásokat, Erdélyt. A centenárium alkalmából remek emlékkönyvvel ajándékoztak meg bennünket az erdélyi írók: Kós Károly tói, Balogh Edgáron, Tamási Áronon, Nagy Istvánon, Asztalos Istvánon át a fiatalabb nemzedékig huszonötén szólaltak meg. Nem lehetett könnyű dolga a válogatást és összeállítást végző Kántor Lajosnak, a kötet végén található bibliográfia a bizonyíték. ». .. törtenelmn vagy kortársi jelenlét-e a Móricz Zsigmondé?« — teszi föl a kérdést. A trilógiával igazolja a kérdés első passzusára adandó választ, a másodikra meg a könyv szerzői felelnek. Balogh Edgár nem kis büszkeséggel idézi Móricz 1941-ben írt levelét: »Már egyszer kiszakítom magamat az életemből s megajándékozom egy ilyen nagy örömmel, hogy elkínió- dok egy hónapot a Bethlen Gábor földjén.« Becsülöm Kós Károly őszinteségét. Sztánai magányában írta meg találkozásait Móricczal, az Életem regénye csalogatta papírra nyílt színvallását. 7 Bertái is János írásának befejező, teátrálisnak ható része a könyv leglíraibb pillanatait idézi: »Egy virágcsokrot szorongattam kezemben, melyet feleségem névnapjára rakattam össze, hogy elvigyem Kolozsvárra. Kihajoltam, a vonat ablakán. és a rózsákat a robogó vonatból mind kiszórtam a méla, szomorú, tejszerűen kéklő, fájó szeptemberi tájba, hogy mintegy jelképsze- rűen hulljanak Zsiga bácsi koporsójára.« Balogh Edgár az Eötvös- kollégium szellemi fellegvárából röppen ki néhányszor társaival, hogy megmártózzanak a Légy jó mindhalálig írójának vibrálásában. Az Ady, Szabó Dezső körül sűrűsödő irodalmi légkör ébresztette rá, hogy a társadalmi konvenciók ledöntéséhez hozzájárulhatnak a nagy művészek. Egy új »Julián barátot« lát Móriczban, aki az erdélyi életből az öröm csíráit olvassa ki. Móricz csak 1941-ben jutott el először Székelyföldre, szerette volna jobban megismerni a csángók életét. Ezzel az útjával is azt bizonyította, hogy az író legfontosabb feladata a valóság minél tökéletesebb feltárása és ábrázolása. Így látta Bözödi György is székelyföldi kiküldetését: »A székely nép eleven. gyakorlati észjárása és főképpen vidám lelke késztette messzemenő következtetésre Móric/.nt.« À’ székely góbé, Tamási Áron szenzációs írásában mutatja be A nagy csevegőt Ez a háromoldalnyi írás többet mond szerzőjéről is, Mó- riczról is, mint sok más »tanulmány«. Az előítélet félelmetes csapda, Nagy Istvánt is eL űzte Móricztól. Kíváncsisága győzött, kezébe vette a Rokonokat, s a Barbárok után már csak önmagát hibáztatta. Móricz azok közé tartozott) akik nagyon komolyan vették az úgynevezett »erdélyi szellemet«, hitte, kell lennie valami különös dolognak, amely szüli, dajkálja, fölneveli ezt a különleges lelki- ségű embert. Meggyőzte a legjelesebb erdélyi írókat, ássanak le a legmélyebb társadalmi talajba, mutassák föl a Hét krajcár, a Szegény emberek rokonait. Ehhez rendelkezésükre bocsátotta a Kelet Népe 1941. február 1-i számét, adta hírül Kovács György. A kötetben jelentkező két román szerző közül Cornelia Codarcea Móricz Zsigmond a régi Romániában című tanulmánya az értékesebb. Az 1926-os erdélyi út román sajtójának ellenséges fogadtatásáról számol be, fejére olvasták románellenességét, Codarcea kiállása még jobban szította a rágalmakat. De a kontrában nem maradt el a Magyarság február 10-i cikkírója sem : »... a trianoni határ átlépésekor azonnal „Coriolanussá vedlett” ... bár fajmagyar és keresztény, a nemzetrontás ördögi szerepét vállalta magára.« Mit lehet ehhez szólni? Móricz legnagyobb fedezete tehetsége volt, ellenfeleié a hitel- telénség sátáni gesztusa, az igaz mese ellen meghiúsult gyermeteg erőlködésük. Abafáy Gusztáv Rekviem Móricz Erzsikéért című tanulmányának terjedelme is megérdemli — 20 oldalas — figyelmünket, és az a tény, hogy Erzsi—Csibe—Csőre— Árvácska kissé kevesebb figyelemben részesült eddig a Móricz-irodalomban. Igaz, ennek voltak személyes okai is, a kutatók diszkréten kezelték Árvácska sorsát, és ess a család szempontjából teljesen érthető. Móricz 1956-ban ismerkedett meg Litkei Erzsébettel, a húszéves leányanyával, akinek volt egy Imre nevű gyermeke. Megtudjuk, milyen körülmények között fogadta Erzsit lányává, halála előtt nem sokkaL Imrét fiává. A pleytka tengerébe se fulladt bele a két ember. Erzsiből kisarjadt a fájdalmasan gyönyörű remekmű, az Árvácska. Móricz utolsó éveit Németh Lászlónál kevesen ismerték jobban, ezt igazolja a halála utáni évben megjelent tanulmánya, amelyből idézünk néhány mondatot: »Mások a vagyonukat adják oda vagy népfőiskolákat támogatnak, Móricz jóvá akart tenni valamit. amit az emberiség a gyengék ellen vetett. Egy darab nyers, mélytengeri szenvedést emelt be a családjába, és megkövetelte, hogy tiszteljék, nem akárhogy : leányaként Abban nem ismert tréfát, ha Móricz Erzsikét valaki megbántotta. Csibe—Árvácska—Erzsiké Móricz Zsigmond utolsó költeménye. Árvácska Móricz Zsigmond legmerészebb műve, a leányává fogadott nép.« Ez nem pateti- kus frázis, ez a tiszta valóság. ‘ A remekmívű költemény él, amíg csak olvasója lesz, Csibe már- kilfenc éve halott. Ez a szép és rangos kötet is igazolja Móricz Zsigmond »kortársi és történelmi jelenlétét« Erdélyben. Hisszük, hogy a Petőfi Erdélyben és a Jókai Erdélyben kötetek után. rövidesen üdvözölhetjük a Móricz Erdélyben című gyűjteményt is. (Kriterien Könyvkiadó, Bukarest, 1979.) Radies Károly
