Somogyi Néplap, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
Erőpróba Kezdetben volt gazdag es szegény diák. Sokkal több gazdag, mint 'szegény, hiszen a nincstelen szülő gyermeke előtt csak különös kegyek révén nyílt meg a- főgimnázium kapuja. A szegény diák betevőért, gúnyáért, könyvekért dolgozott. Télen jómódú, de gyatra képességű osztálytársait instruálta. Nyáron kifutó volt egy csemegekereskedésben, vagy arató- cséplőbandában veritékezett. port és töreket nyelve júniustól szeptemberig. Igaz, e régi diákok életedzetten, erős lélekkel indultak a pályákon, de az utolsó szál sugárig megrabolt nyarakat üszkösen, sötéten hordozták magukban halálig. Nem volt ifjúságuk, .vakációjuk, víz- és napfény- illatú élményük, amelyet jóleső nosztalgiával szokott megidézgetni később az ember. Oklevelet, társadalmi tekintélyt verekedtek ki foggal, körömmel, de sohasem érzékelhették például a vizsga utáni pihenés külohös ízét. Az én időmben — az ötvenes évek vakációiban — ugyancsak dolgoztak a diákok. Akkoriban még bennünket sem a gyakorlat kedvéért, a fizikai munka testi és lelki jó hatása végett küldtek kukoricát kapálni, kazánt tisztítani a szüléink, hanem mert szükség volt minden fillérünkre. Nem a család ellátásához, sem a tan- és kollégiumi díjra (elsős középiskolásként 50 forintot fizettem havonta a diákotthonnak), hanem ruhára, zsebpénzre. Kenyeret, könyvet már adhatott az állam, a család, de a ruhát, a cipőt magunknak kellett megkeresnünk. Megkerestük. Könnyedén — nem erőltetett önhajszolással —, s jócskán maradt időnk úszásra, kerékpározásra. pénzünk is akadt mozijegyre, fagylaltra, esetleg cigarettára. Feledhetetlen régi nyarak ... Volt, aki pár hétig aratott, más cséplőgépnél ellenőrködött, vagy kazánt tisztított -a szivattyútelepen, tüskét böködött, ürgét öntött a töltéseken, s néha leúszott a Rábcán, a gátőrháztól a nagy hídig. És a gerincegyenesítő büszekség, amikor augusztus végén anyánkkal a boltba indultunk, hogy megvásároljuk az áhított öltönyt, nagy kabátot, bakancsot! Persze ne gondoljon senki valami extra minőségi szövetből Tenyérnyi kert. — Tavaszon én főzök először Nagykanizsán sajat termésű 2senge borsóból leves’ — mondja a ház nyolcvan éves asszonya. — Nyáron a festőált ví nyom, a székein kerül a kei! be. Míg csak hidegre nen fordul az idő, itt feslegetek, s pieggyfák alatt, En ültettem valamennyit. Jól megnéllek Csendes, árnyas lett a kert. remekelt ruhara (nem is .igen akadt afféle akkoriban még), legföljebb egy úgynevezett sportöltönyre, amely nagyszerűen festett kamasztermetünkön, míg meg nem pas- kolta, mosta az őszi eső. Ami pedig álmunk netovábbját, a vastag gumitalpú cipót illeti (az volt a divat), csak a képzeletben rendezett randevúkon viseltük. A mai diák divatosan öltözködik. Reggelenként sokszor elnéztem az utcán siető középiskolásokat. No, nem az irigység beszél a kitérdesedett, kikönyökösödött sportöltönyök egykori viselőjéből, csupán azt akarom mondani, hogy a mostani lányok, fiúk zöme nem szorul rá a nyári keresetre. Persze — félreértés ne essék, — szükség van az anyagiakra is, hiszen ama igénye toronymagas a tegnapéhoz képest. A diákok ma is dolgoznak nyáron, éppúgy és épp annyit, mint az én korosztályomban annak idején. És keresnek, némelyik nem is keveset. Kötelező szakmai gyakorlaton vesznek részt, segédmunkára jelentkeznek ipari üzemekben, kombájn-segédvezetőnek termelőszövetkezetekben. állami gazdaságokban. Csaknem minden üzemben találkozhat most az cm bér középiskola- sokkal. De mégsem elsősorban a pénzért dolgozik a mai diák, hanem azért a rangért, amelyet a munka adhat. Dolgozik a munka jó ízéért, a fizikai, szellemi erőpróbákért, az ügyesség, a tehetség meg- csUl-am tatásáért. Nyaranta ideiglenesen pályát választanak, hogy a végleges döntést megkönnyítsék maguknak. Megismerik a formálan- dót, s önmaguk formálöké- pességét. Megismerik a javak értékét, s az érzést, amely akkor melegíti az embert, amikor először áll »saját lábán«. A szülök megveszik a téli holnfit (sokszor többet is, mint szükséges volna), de talán még a szabása is különb annak az öltönynek, melyet a diák a saját erejéből vásárol. Dolgoznak a diákok, kedvvel, jó ütemben. Majd pihenj nek a vizek partján, az erdők hűvösén, ősszel pedig visszatérnek az osztályokba, s ösz- szegyűjtött napfényt visznek magukkal,,s a munka méltó- sagos élményét. Szapudi András Nagykanizsán, a város központjában, az emeletes épületeknek hattál forduló rövid itcaban van ez a kertes ház. Ide költözött Szilbereky Bé- iáné, pedig se rokona, se ismerőse nem volt akkor Nagykanizsán, amikor férjével úgy löntöttek: a főváros zajától távol, itt élik majd nyugdíjas éveiket. Miért éppen Nagykanizsai választották? Szilberekyné Italai korában Fafaragók majorja Sárkánykígyóva I viaskodó bojtár Egy faragót kerestünk Lászlómajorban, de hármat találtunk. Az egyikük szoknyát visel. — Miska bácsi tanított — pirul bele. s hárítja át a. dicséretet Tömböl Istvánné, a hajdani Mácsai Rózsi. — Ö rajzolta ki a mintákat, én meg faragtam. Hetvennégy májusától számítom magam a faragók közé, tagja lettem a Népművészek Háziipari Szövetkezetének. Kenyér van a kezemben ! Egyedül nevelem a kislányomat. öthónapi házasság után elváltam. Korábban bejártam az atádi kon zerv gyárba ; innen a legtöbben odajárnak, meg a bö- hönyei »fonalba«. téeszbe. Dobozokat készítek, szép somogyi díszítéssel. Amikor folyamatosan tudom csinálni, a havi háromezer kijön átlagban ... Tömésházban Jaknak: Lász- iómajort hajdani cselédek , alapították. Semmi hivalkodó nincs a nyolcvan család lakta kis településen, a házak sem a faluban egyre inkább labra kapó, az építkezésben mutatkozó újmódi kivagyiság mintáját követik: kicsik, minden szobájukat lakják. Czimbalek István a népi iparművész címmel büszkélkedhet. Alacsony, lágy beszédű férfi: zöld trikóban, szürke nadrágban. Mi minden kikerült már a kezei közül! • A »mintadarabokból« • kis házi kiállítást rögtönöz. — Körösztapámtól, Tóth Mihály bácsitól tanultam én is a bizsokot kezelni. Felső- Bogátón születtem, pásztor- ember fiakent. A pásztorem- ber meg mind rokon, Fes- tegettem, Miska bácsi meg észrevette a kézügyességemet. Így kezdődött. Most »szabad ember«, a maga gazdája: Sopronból. Pestről is érkeznek megrendelők. A felesége néhány éve letette a hímzőrámát, segít a férjének a, faragásban. Fiúk asztalosnak tanul, de jól áll kezében a faragókés is. — Bútort, ostornyelet, gyertya tartót, dobozt, báj-mit megcsinálok — sorolja Czimbalek István. — Pedig amikor a kertészeti szakiskolát végeztem, nem hittem volna, hogy ez lesz ,a vége...! Ügy vagyok én ezzel, hogy jó, jó — szép a díszítőművészet! De a/ert a lekor vagyok boldog, ha használati eszközöket faraghatok. ’ Azokat kézbe veszik, kapcsolatuk van velük! Valahogy kedvesebbek lehelnek a gazdáiknak. Egyébként háromfelé élek: faragok a hagyományokat ápolva, tehát a szakbizottság mércéje szerint, de a Tömből Istvánné kereskedelemnek, és a magam gyönyörűségére a családnak. Mindkettőjükhöz a faragókirály, Tóth Miska bácsi kalauzolt el bennünket. Faun arcú kis öregember, kalapban — külön fejfedő szolgál a tyúkok hessegetésére —, zöld mellényben, mely rézgombokkal ékes, sötétkék lajbiban. A vállán füles ta- ■ risznya: böhönyei szíjgyártónál csináltatta. Mihály bácsi, az utolsó pásztorfaragó, maga a megtestesült pásztormúlt ... — Látják ezt a juhászkampót? Mesét faragok a fájába. Mihálypusztán gyerekkoromban állott egy szobor, Henrik Hohelló herceg utasítására állították oda. Enrtek a Henrik hercegnek fakastélya volt Kaszóban, ahol az az. ősi mocsár, a Baláta található. Abban a mocsárban lakott egy sár- kanykígyó. aki minden szent nap ellopott egy bárányt, avval élt. A tíujtárgyerek bírókra leélt vele, ottpusztultak abban a viaskodásbam mind a ketten. Ezt faragtatta szoborba Ho- helio, eg őrségbe két szép nyárfát ültetett Megfaragom ezt a mesét ebbe a fába. Igen szerettem gyer- mekkoromb an a baglyot, ennek is helye lesz a juhász- Tóth Mihály boton, de a szilaj marhának és a gulyásnak is ... — röpít bennünket szavak szárnyán a maga félig-meddig mesés világába a népművészet hatvankilenc éves mestere. A legendás nagyapa, Patkó Jancsi betyár ebben a világban főszereplő. Fivérével talán a kényszerű, idegenbéli katonáskodás elöl menekülve választotta a rideg életet. Víz nélküli ke- resztségben nyerte el a Patkó nevet: egy betyárt becsmérlő szennai menyecskét patkóitok meg gombostűvel — ezért. Elfogták egyszer ezt a Jancsi betyárt, s viszik a Bunya-erdöből törvény elé. Horváth György gulyás Zichy grófnál Sziget- szentmiklóson folyamodott kegyelemért érte: oka volt rá, hiszen Teréz lánya köténye akkor már gömbölyö- dött a betyár gyerekétől. Jancsit tizenkét évre katonának hurcolták, a társai fán végezték. A betyár 1872-ben mutatkozott ismét; olyan híre volt, hogy énekbe vették: Híres betyár vagyok. Patkó az én nevem. Tizenhárom megye rég kerestet engem. Az anyja temetésére ablakosnak öltözve ment, a vá- sárosbérci bíró előtt pedig drótosnak maszkázto magát. Tóth Mihály bácsi szülei titkolták a hü’hedt nagyapa kilétét a kis Miska gyerek elől. Az unoka előbb juhászként lett szert hírnévre, Czimbalek István Látogatóban Kossuth rokonainál sokat pihent itt, mielőtt a határt átlépte volna. Ugyanis a harmincas években Budapesten az IBUSZ-nál dolgozott Madame Violette de Kossuth, s az volt a feladata, hogy a Földközi-tenger partján nyaralóknak szállást biztosítson egy-egy turnusra, évadra. Kicsi portáját a környéken kincsesháznak ismerik. A gyerekek, ha találkoznak vele az utcán, gyakran megkérdezik: milyen drágaságokat őriz a szobájában? Láthatnák? S ő restellkedve, de mindig szeretettel fogadja a kíváncsiskodókat. — Restellem, hogy ez a hír terjedt el a környéken. Nincs nekém értékes ékszerem, arany-ezüst edényem. Csak nekünk kincs az az öreg bútor, egyéb apróság, irat, amelyet csaladom büszkén őrzött akkor is, amikor félteni kellett, hogy összetörik, elégetik, s meghurcolják erte dédapámat. Ibi néni szobája valóban olyans mint egy múzeum. A fő helyen az ablaknál, a rojtos állólampa mellett ven- (iogmaraszlaló fotel'. Ebben ül dögeJ gyakran, figyeli a varos forgalmad. — A világosi legyverleléte) után, menekülés közben Má- riaradnán, Arad mellett ebben pihent meg és aludt pár órát Kossuth Lajos, unoka- testvérénél, édesapán» nagyapjánál, Kossuth.Lászlóéknál. Kossuth László és Kossuth Lajos édesapja testvérek voltak. Meleg barátság fűzte a két rokont egymáshoz. Édesanyámtól hallottam: könny áztatta karfaját azon az éjjelén. Kossuth Lajos búcsúzott nemzetétől, hazájától. Ezért tartotta családunk olyan becsben ezt a fotelt. A komódon csatos fényképalbumok, díszes ládikó és egy pohár. Az albumban a Kossuth es a Szilbereky család tagjainak fényképe az 11100-as évek elejétől mostanáig. A ladikoban keresztlevelek, dokumentumok, iratok a kél csulad sorsának alakulásáról. Ebben található Eötvös Karolynak 1904-ben írt nyílt levele is a „Bújdosó haláláról”, amelyet a hozzátartozóknak közvetlenül küldött meg. Ibi néni megfordítja a poharat. Emlékezik. Két ember barátságának, szenvedésének egy részel zárták a kristály köz«. — Kossuth Lajos tizenkét aranyat és ugyanannyi ezüstöt adott búcsúzáskor Lászlónak. László birtokát az osztrákok elkobozták, ő maga várfogságba került, ahonnan véres csetepaté közepette szökött meg. Később nehéz körülmények között tengette életét. Az aranyakat Olaszországban felélte, de az ezüstöktől nem vált meg. Hazahozta és Salgótarjánban egy üvegfúvó ismerőse egy pohár aljába öntötte. Hát ezek az én kincseim. Ebben a korban az ember élete, ugye, kiszámíthatatlan ? Azért döntöttem ügy már évekkel ezelőtt, hogy a Kossuth Lajossal kapcsolatos tárgyi emlékeket, amelyek családom birtokában voltak, nálam vannak, átadom majd a múzeumnak. A férjem a vasútnál dolgozott. • Munkája elismeréseként 1952-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Tíz éve halt meg. Azóta itt élek egyedül, de sohasem magányosan. A gyerekek, ismerősök gyakran rám csengetnek András Ida majd faragóként is. Kétezer birkát adtak a kezére, ezek gondozásáért járt a számadó juhásznak évi 16 mázsa gabona, másfél hold föld haszonélvezete, két tehén, két kocatartás, 24 kilogramm só, 2 mázsa árpa, 12 köbméter fa, egy szoba-konyha, 450 négyszögöl kerthasználat, anyajuhonként 10 liter tej, egy-egy bárány után 13 fillér és 60 pengő készpénzfizetés. Erre az életére Miska bácsit a vezórürü »szépen síró« harangja, a még ma is gyönyörű hangú tárogató emlékezteti. S. ha szóba nem kerülne naponta, akkor hű felesége csontrakó ember volt a nagyapja — fűzi beszédbe. Mujkó kutya meghajku- rássza a zsemlyeszínű kismacskát. Hízó röfög az ólban, tyúkok tollászkodjak az udvaron. Nyulak tucatjait neveli Miska bátyánk. — Miért éppen nyálakat? — A juhoknak már öreg vagyok, de ennek a nyúlnak olyan birkatermészete van... Leskó 1-á.szlo
