Somogyi Néplap, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-30 / 177. szám

KISBAJOM! VASÁRNAP A keskeny köves útról szinte beesünk a faluba, a szélső telkek már az erdővel határosak. Gyanakvón néz a községi rendőr, ritkaság- számba megy vasárnap reg­gelenként -az erre tévedő idegen. Az italbolt lépcsőjén kisebb csoport beszélget. Kétszázharminchat lakott ház, félezer lakos. Az átlag­életkor negyvenöt, év. Az egyetlen kapocs a világgal a jó tíz éve épült kövesút, előtte ősztől tavaszig gumi­csizmában lábalták meg a sarat. Iskola, orvos a szom­széd községben.J Negyedszáz ingázó, kétannyi mezőgazda- sági munkás. »Ipar«: egy varrónő, egy kőműves, há­rom tűzifa-fűrészelő. Hu­szonnégy személygépkocsi (tíz éve csak kettő volt), melyet a tulajdonosok több­sége vasárnapi kirándulásra használ. A központ: tan ácsi kirendeltség, mozi, vegyes­bolt, italbolt, tej átvevő, két templom. Vasárnapi kikapcsolódás : kocsma, délután és este mo­zi, a fiataloknak ifjúsági klub, néhány öregnek mise, nagyritkán bál, októberben búcsú ; az autótulajdonosok­nak Zalakaros, Csokonyavi­könyvespolc Amnézia: az emlékezőké­pesség meggyengülése vagy elveszétse. (Idegen szavak szótára.) Képzeljük el,, hogy memó­riánkból — mely amúgy is ésökkenő képességű tároló- egysége az emberi emlékké­peknek — egy lelki sokk ki- törli addigi életünket... Patrick Modiano magyarul most megjelent Sötét Boltok utcája című regényében ez történik a hőssel. Franciául mindössze két éve jelent meg a mű, s a tény, hogy már a magyar, olvasó is kéz­be veheti, tán annak köszön­hető: Goncourt-díjjal jutal­mazták. Angol, német, szov­jet könyvpiacon is kelendő szellemi áru. írója ma sem több harmincöt évesnél, és ez a magyar irodalmi vi­szonylatokban gondolkodva az írói pubertás kora csak. Hősünk — Cuy nevet vá­laszt a memóriakatasztrófa utáh — tehát igazi önmagát keresi, azt az én-t, mely volt egykoron, s amellyé újra vál­ni szeretne, hiszen nélküle szerep csupán az élete. Nem sonfca, Harkány. A családok kétharmadánál 'van televí­zió. Kisbajomban vagyunk! Az előző esti diszkótól ki­alva liánul húzza föl a fe­nyők mögé bújtatott régi is­kolaépület rolóit Kelemen Judit, egy személyben klub­vezető és KISZ-titkár. 21 évével második a kór sze­rinti sorban az alapszerve­zetben. Fotelekre, tévére, magnóra, a falon nyugati divatlapokból kivágott ké­pekre esik a fény. — Ezt a légi tantermet kaptuk klubhelyiségnek, mi hoztuk rendbe. Lehet játsza­ni is — van sakk, asztali foci, néhány társasjáték. A fiatalok többsége ingázó, ezert csak a hétvégeken jö­vünk össze — anúkor össze­jövünk. Most mindenki sa­ját program szerint szórako­zik. Engem a ' vőlegényem visz szombat-vasárnap ko­csival — idevalósi, de Kom­lón dolgozik. A fiúk vala­mennyien sportolnak. Az épület mögött van a focipá- lya, amikor megy a bajnok­ság. sokan betérnek délután. A lányok — mi mást tudná­nak csinálni — fölveszik a alakjait, egykori baráti kö­rét, »a« barátját és szerel­mét is. Szurkolunk neki! Ugyanakkor azonban a kis­ördög fészkelődrii kezd ben­nünk, hogy ez bizony csak de jure Concourt-díjas re­gény, értéke nincs akkora, hogy a koszorút megérde­melte ... Az író — gondo­lom: olasz ősökkel — fran­cia, tehát nem idegen tőle az egzisztencializmus, á la Sarte, Camus. Végülis Guy egykori személyiségét nem sikerül tökéletesen kibontani a homályból — az ember a sors játékszere —;■ mire a koronatanúhoz, egykori ba­rátjához érne, az a tengerbe vész. Marad a lehetőség: ta­lán valóban az volt, akinek nyomara jutott. A világ Sö­tét. Boltok utcája . . . A Déva Mária kitűnő for­dításában megjeLent regény címlapján Donáth Péter (a Csiky Gergely Színház dísz­lettervezője) fotóját találjuk. A New Times betűtípusból szedett könyv a megszokott Magvető Világkönyvtári be­tűtípusból talán, ha fele ter­jedelmű volna! A »lóbetű­ket« legföljebb üzleti szem­pontok indokolják. Leskó László szép ruhájukat, el jönnek ide, Üj épület a sorban, beké­résre invitálnak a kiskert róasabokrai. Készül a vasár­napi ebéd, nyolcéves forma gyerek nézi a konyhában az olimpiai közvetítést. Az apa a vasútnál dolgozik, éppen szolgálatban van. —. Szórakozás? — mond­ja a háziasszony, Szabó Jó­zsef né. — Itthon a tévé! Va­sárnap délután megyünk uborkát szedni, Szerződés­re termelünk, van kétszáz négyszögöl. Ugyanennyi a szóló, akad munka a vete­ményesben is. A csűr mellett torma vert tanyát, máskülönben kopasz az udvar a tomácos paraszt­ház előtt, mutatja a sok ba­romfit. A nyári konyhában melegszik a kemence, sza­kajtóban kel a kenyértész­ta, A tisztaszobába kísér a 82 éves Vajda Jcfzsi bácsi. — Délelőtt elmentünk a templomba — emlékszik a régi vasárnapokra. — Az­tán meg labdázni szoktunk, bottal ütöttünk piciny gu­milabdát. Kimentünk néha a falu szélére, olyankor a' »dalárdisták« énekeltek. Voltak táncestek, táncisko­lába jártunk. Nem kívánko­zom én sehova, csak itthon körül húzom meg magam. Öreg néni mezítlábas nyo­mát tapodva kerülünk a 82 éves Zsunics Jánosné — Er­zsi néni — téglapadozatos konyhájába. A szomszédasz- szony jön át ebéd utáni be­szélgetésre, szívesen kínál­ják hellyel a vendéget. — A vasárnapot? Kinn a mezőn töltöttük, s legtöbb­ször kapáltunk. arattunk, néha még az eke szarvát is meg kellett fogni! A szű­rét, az ,más! Ott még nó­tánk is volt: »Megkapáltuk a szőlőnket / három ízben is / Nem sajnáltuk rá erőn­ket / de van haszna is / Iz- zadozva, fáradozva /, kapál­tuk tövét / Nagy örömmel, vígadozva / igyuk a levét! — sorolja nevetve. — Ami­kör volt, bálba, tánciskolába jártunk, cigányzenére mu­lattunk! Ha éppen nem kel­lett dolgozni, a lányok ki­mentek játszadozni az utcá­ra. Almát, narancsot dobál­tak egymásnak — a legé­nyek meg amikor a »csingá- zás« közben odáértek, kap­kodták. Amelyik el tudta kapni, vihette. Volt rájuk csúfoló is: »Afrikai paprika, papucsban jár a liba .. .« — csendül a dallam. Akkor így szórakoztunk. Hívnak a gyermekeim, menjek föl Pestre — nem én, amíg mozdulni bírok! Nem unat­kozom, átjön néha a Juliska, elszórakozgatunk. Balogh Zoltán Sötét Boltok utcája A múlt és jelen szomszédsága A megyehatáron túl Királyok városa A múlt és a jelen talán egyetlen városunkban sincs ilyen közelségben: az óvá­rost szinte védelmezőn öle­li körül toronyépületeivel, sávházaivál az új. Történel­mi város az ezeréves Szé­kesfehérvár; István királytól koronás fők sorát koronáz­ták, temették itt. Ha nem is »►kószáira«, de mocsarak közt szilárd talajra épült az első székesegyház itt. Ahogy gyakorta emleget­jük latin névvel — Álba Regia —, vonzza az utazót: fele úton ..fekszik Budapest és a Balaton, Budapest és a Bakony között is, s közel másik nagy tavunk, a Ve­lencei .. . Az utazó egyszerre érzi magát a múltban és a jelenben. Csodálja a XI. századi királyi bazilika kö­veit a romkertben, melynek környéke is kedves a szem­nek, s rálát a modern szál­loda emeletes épületéré. El­ső királyunk szarkofágból mestereit kökoporsója előtt lerójuk tiszteletünket. Kint a szél lányok szoknyájába kap, mint színes zászlók lo­bognak. Gyerünk felfedező útra a Monostor-bástyától, melynek tömör, barna fala biztonságérzetet adhatott minden időkben ‘az itt la­kóknak. Mennyi múzeum! A bel­városban szinte minden ház az, hiszen műemlék vagy műemlék jellegű épület! E koronázó városban — ahol Istvánon kívül, II. Béla, II Géza, II. László, III. Béla és Antiochiai Anna örökre megpihent —, mi mindenről mesélhetnének ezek a szí­nesre vakolt házemlékek! A gyönyörű Hiemer-ház, mely természetesen az itt divatos sarokerkéllyel hivalkodik. Ezt két szakállas kőfej tart­ja. Az erkélyfülkés épület valaha, pontosabban a XVII században Hiemer Mihály városbíróé volt. Szép az úgy­nevezett Font-ház is, mely mai formájában a rokokó divatját őrzi meg e múló világnak. Andreas Über­mann, majd Mathias Pfund tulajdonát képezte hajdaná­ban. A copf stílusú Bu­ti enz-ház újabb kort idéz, de emlékeztet nevével a ma­gyar összehasonlító nyelvé­szet alapítójára is. S foly­tathatnánk a sort sokáig: kordivatokat konzerváló épületek sorolását. A rend­házat, a IV. Béla alapította szent István székesegyházat, az Anna-kápolnát, a karme­lita templomot, a rác temp­lomot, a Győry-házat stb. Egy teljes újságoldal sem volna elég ! Aki búvárkodni óhajt a múltban, annak a nap szin­te minden szakában rendel­kezésére állnak a múzeumi gyűjtemények. Az István ki­rály múzeumban ismerőssel találkozunk: Rumi Attila a hajdani somogyi amatőr fa­szobrász ma ennek az in­tézménynek egyik vezető munkatársa. S mi minden értéket gereblyézett ide a hálás utókor!) Rézkori, bronzkori emlékeket, cserép­edényeket és halotti urná­kat, apró szobrokat, sok ezer éves gyerekjátékokat, kel- ta-eraviszkusz leleteket, ró­maiak tárgyait. Pan, Diony­sos, Amor és Psyché, Mer- curius szobrocskák előtt gyö­keredzik le a láb. A jeles intézmény másik állandó ki­állítása a város , ezeréves történelméből ad ízelítőt. Lám, már 1818-tól tartottak itt szinielőadásokat neves aktorok! S mit játszottak? Zrínyi Miklóstól »Szigethvár ostromát«, Kisfaludytól A kérőket. »Tóth úr, Baranyi úr, Anikó (így), Lendvay úr« és mások. Egy szomorú adat: több mint négyezer ember pusztult el itt száza­dunk második nagy kata­klizmájában. De vissza az élethez! Mert Székesfehérvár még a múlt ereklyéivel i.s az életre fi­gyelmeztet. A rokokó kis patikamúzeum — micsoda jellegzetes illata van! — a gyógyításra. (A Fekete Sas nevet viselte.) A Csók István Képtár a huszadik századi művészetekre hívja fel a figyelmet. Apróbb, nagyobb boltok a régi kereskedést idézik föl: Forintos Árúház 1950 Állami Áruház. A kíná­lat azonban mai. A Fejér megyei székhely­város százezer lajtosa mint­ha állandóan az utcán nyü­zsögne, az idegennek ez az érzése. A Videoton gyárba, a könnyűfémműbe, a köszö­rűgép-gyárba, a járműjaví­tóba és az Ikarus gyárba gyakran indulnak az autó­buszok. Mert az ország ötö­dik legnagyobb ipari városa ez. L. I». Vilii Breinholst Tegezem a feleségem mondhatnám, hogy eredeti ötlet ez. Emlékezzünk csak, ha memóriánkkal nincs prob­léma! Henri Colpi nemzet­közi sikerű, 1960-as Ilyen hosszú távoliét című filmjé­re, melyben Georges Wilson alakította azt a csavargót, aki a második világháború­ban emlékezetét vesztette, s Alida Valii vállalta, hogy amnéziájának gyógyítója ' lesz, mivel férjét sejtette benne! Christa Wolf Vissza- pérelt emlékezet című regé­nye is olvasható lesz magya­rul nemsokára. Tavaly ősz­szel mutattak be a mozik egy francia—holland filmet Dominique -Saint-Alban re­gényéből, Az elveszett múlt címűt, Michel Drach rende­zésében. A hősnő — Marie- José Nat alakította — súlyos autóbaleset következtében elvesztette emlékezetét... Ügy tetszik: a franciák kü­lönösen kedvelik a témát. Patrick Modiano regénye leginkább Henri Colpi Ilyen hosszú távollétével tart ro­konságot: Guy módszeres, de kissé kétségbeesett nyomo­zása múltja — tehát igazi személyisége — után a má­sodik világháború idejéig vezet vissza. A foglalkozásá­ra nézve, magánnyomozó hős. úgy hámozza le a világról a sorsát takaró rétegeket, ahogy az ember a banánról a héjat. Közben az író jel­legzetes miniatűröket test azokról a személyekről, akik­kel Guy találkozik. Lépésről lépésre jut előre; megismer­jük « fehér orosz emigráció C söppet sem akarom megszépíteni jelle­memet vagy túlbe­csülni lényemet, de még így is biztosíthatom önöket, hogy derék, kellemes és udvarias ember, hűséges férj és gyen­géd apa és nagyapa vagyok. Minderről halálos komolyan kezeskedhetem. Sohasem ve­szekszem Mariannéval, és már el is felejtettem azt a napot, amikor utoljára hajba kaptunk egymással, sőt çr- ra sem emlékszem, hogy miért csinálta ezt a felesé­gem. Ezért bárki, aki vala­mennyire ismer bennünket, megesküdhet mindenre, ami szent, hogy egy Olyan har­monikus családban, mint a mienk, sohasem alakulhat ki olyan helyzet, amelynek te­tőfoka az volt, hogy egy tá­nyért vágtak a fejemhez — méghozzá olyan erővel, hogy ez a gyönyörű porcelánhol­mi ezer darabkára tört szét, akárcsak az aknavetőgránát repeszdarabjai. Arra is le­tenné a nagy esküt, hogy Marianne sohasem volna ké­pes egy ilyen erőszakos cse­lekedetet helyénvalónak te­kinteni. Pedig éppen tegnap este történt, amikor Marian­ne az imádott konyhájában tett-vett, mosogatott, és a szalonból a nyitott ajtón ke­resztül behallatszó hangom­ra figyelt, hogy én — sajnos — olyasvalamit mondtam, 7mi. bősz haragra gerjesztet­te, és a fent említett tányért hozzám vágta. »Csirr-csörr!« — csattant a tányér, és ezer darabra tört! Az egész azzal kezdődött, hogy kis unokám, Jakob fel­kapaszkodott az ölembe. — Nagypapa — mondta —, ha a királynő váratlanul be­toppanna hozzánk, tegeznéd őt? — Nem fiacskám. — De hát a nagymamát tegezed! — Ez egészen más. — És mindig tegezted a nagymamát? — Nem, nem mindig. — Ës mikor ejtetted fog­lyul a nagymamát? — Foglyul ejtettem? — fe­leltem kérdéssel, és mélyet szippantottam a szivaromból. — Mit értesz ezen, drága kisfiam? — Hát... mikor találtad meg? — Megtaláltam és punk­tum! Egyszer összetalálkoz­tam vele. — És nem emlékszel arra, nagyapa, hogy hol találkoz­tál vele először? — Persze. hogy emlék­szem. Kissé félrefordítottam a fejemet, és egy vizsgálódó pillantást vetettem a nejem­re. Marianne éppen mártá­sos tálat törülgette, és helyeslő mosollyal jutalma­zott — ez azt jelentette, be­leegyezik abba, hogy elme­séljem Jákobnak az első ta­lálkozásunkat. A nők álta­lában nagyon romantikusak, és szeretik az ilyesféle visz- szaemlékezéseket és elbeszé­léseket. — Mikor találkoztam elő­ször a nagyanyáddal? — kezdtem eléggé hangosan, hogy minden szavamat jól lehessen hallani a konyhá­ban. — Azonnal elmesélem, drága kisfiam. Hát valaha is elfelejthetem ezt a napot?! Gyönyörű, meleg nyári este volt. Nagyon régen történt. Egész este teljesen egyedül csatangoltam, moziban vol­tam, és megnéztem egy ka­landfilmet, amelyben cow- boyok lövöldöztek egymásra, meg más efféle — hiszen sok ilyet láttál már. És amikor ezen a csodálatos estén ki­léptem a moziból, ezt mond­tam magamnak: »Ma este! este elmész • Tivoli­parkba. Igyekszel szórakozni és felejteni, hiszen egyes- egyedül vagy ezen a vilá­gon.« így is tettem. S az egész környezet ebben a cso­daszép, meseszerű parkban, ahol tarka lampionok égtek, a pódiumokról zene szólt, fiatal párok sétáltak karon­fogva, ahol szökőkút tündö­költ — teljesen megszédített. Szinte éreztem, hogy ez a cs.odás este valami rendkí­vülit hoz a sorsomban, olyas­valamit, amiről világéletem­ben ábrándoztam. Kis ideig ott álldogáltam, és elnéztem a dodgemet, azután a vidám, tarka tömeggel sodródtam, és jóformán még nem is tud­tam, mit csináljak azután. Akkor még nem voltak já- tékautomata-termek és más efféle szórakoztató üzemek. Elbúsultam, és ekkor hirte­len egy hang valahol a szi­vem mélyén ezt suttogta: »Menj és szállj fel az óriás­kerékre!-« Szerencsére meg­hallottam azt a hangot és. .. sohasem bántam meg! Oda­rohantam az óriáskerékhez, és helyet foglaltam, s ami­kor az óriáskerék forogni kezdett, és a föld kisiklott a labam alól, es egyre maga­sabbra emelkedtünk a vilá­goskék esti égbe, ezen a cso­daszép, derült éjszakán — akkor észrevettem, hogy egy fiatal nő ül velem szemben a szűk gondolában. Ültünk egymással szemben ott azon a szűk helyen, ö meg én, és akkor valami hihetetlen do­log történt. Az a gyönyörű teremtés rám mosolygott, s én viszonoztam a mosolyát, és ráeszméltünk, hogy ben­nünket a sors egymásnak te­remtett. Nem, várjunk csak! Ez nem a te nagymamád volt! Nem a nagymamával találkoztam azon az _ estén az óriáskeréken! Charlotte volt. .. Charlotte hiúd, az el­ső szerelmem! Ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna... A te nagy­mamáddal nem. az óriáskere­kén találkoztam, hanem . .. várjunk csak, hol az ördög­ben is találkoztam én először a te nagymamáddal? E gy pillanatra megáll­tam a beszédben, hogy összeszedjem a gon­dolataimat, és ekkor repült felém az a tányér. Mostaná­ban, valahányszor a nyaka­mat vakarom, még ma is érzem, a helyét — Marianne féktelen kezének a nyomát! Fordította : Gellért György SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom