Somogyi Néplap, 1980. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-22 / 145. szám
Siirmay Endre Cïele György Hogyan készül egy fénykép vasárnap délelőtt ? A Fényképész a kert végében állt, előtte a fépyké- pezőgép szilárdan lábakra szerelve. Szemben, az újonnan elkészült, még vakolatlan ház előtt pirosra festett pádon• feszengett a család; a nagymama,, a nagypapa, az apa és az anya, karján pár hónapos csecsemővel. Valamivel távolabb, dacosan elkülönülve a csoporttól egy tizenhárom év körüli kislány állt farmernadrágban és koszos tornacipőben. A Fényképész integetett: — Egy kicsit közelebb egymáshoz! Még egy kicsit.. Fölsírt a csecsemő, mire az anyja szórakozottan ringatni kezdte. A csecsemő elhallgatott. — Az egész ház benne van? — kérdezte az apa gondterhelten. — Minden benne van — mondta a Fényképész. A gép fölé hajolt, és beállította az élességet. Ekkor az ana indulatosan a térdére csapott: — Mari! Gyere már ide! Könyörögni kell neked? A kislány megrázta a fejét és nem mozdult. Az apa felállt: — Mari! Gyere ide, a hétszentségit! Ha én megyek oda, megbánod! — Fogadj szót az apádnak! — mondta az anyja élesen. Néhány bámészkodó ember jelent meg a kerítés utca felőli oldalán. A kislány habozott, aztán lassan elindult a pad felé. Tekintetében dac és rémület birkózott egymással; győzött a megtorlástól való félelem. — De minek, ha nem akarok ... — mondta szelíden, halkan. Az apa lökött egyet rajta: — Oda! — parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. — Guggolj anyád elé! A Fényképész rágyújtott egy cigarettára. A kislány engedelmesen leguggolt, arcán látszott, hogy csak a még nagyobb megszégyenü- léstől való félelem akadályozta meg abban, hogy elsírja magát. Az apa leült a padra. Együtt volt végre a család. — Kész? — kérdezte a Fényképész hangosan. — Tessék ! — mondta az apa méltatlankodva, és idegesen. — Mi készen vagyunk. A Fényképész belenézett a gépbe, kezébe vette a kioldózsinórt. Ekkor az anya váratlanul megszólalt: — Te, Ervin... Az autót, nem akarod ? Az apa azonnal fölugrott. — Egy pillanat! — kiáltotta fontoskodva. A Fényképész fölegyenese- dett. Tudta, hogy semmit sem tehet, várnia kell : a megrendelők kívánsága szent és sérthetetlen. Elővett egy zsebkendőt és letörölte homlokáról a verejtéket. Munkája általában idegőrlő és fárasztó volt, .de legalább nem kellett gondolkoznia; az ezerszer gyakorolt, gépiesen elvégzett, egyszerű mozdulatok sorozata semmifajta szellemi erőfeszítést nem igényelt. Néha olyan érzése támadt, mintha maga is a fényképezőgép alkatrésze lenne, mint a zárszerkezet, vagy az optika, vagy a ki- olriózsinór .., Az apa kiszaladt aZ' utcára, és csakhamar a kitárt kapuszárnyak között betárolt a kertbe tgy vajszínű Zsigulival. Megállt a pad mellett, a virágágyás közepén. Ekkor a nagymama, aki idáig nyugodtan ült és hallgatott,. elkezdett kiabálni: — Jézusmária! A virágok! — Ugyan, mami — mondta az anya. — Majd ültetünk másikat ! Az apa lihegve leült a padra. A Fényképész fölemelte a kezét: — Vidámabban! Mosolyogjanak ! A nagypapa értetlenül nézett az apára: — Mit mond? — kérdezte. — Azt, hogy mosolyogjunk — mondta az anya idegesen. — így! És megmutatta, hogyan kell mosolyogni. — Ja ... — bólintott a nagypapa. Mosolyogtak. A csecsemő fölsírt a pillanatnyi csendben, de az anyja most nem ringatta : ültek mereven, néztek szembe a géppel. Halk kattanás — végre elkészült a fépykép. Az anya fölugrott, rázo- gatta a szoknyáját: — Ez a kölyök megint be- pisált! — kiáltotta. A nagymama dühösen fordult az apához: — Mi lesz a rózsáimmal? — kérdezte. A nagypapa az anyára nézett: — Kell még mosolyogni? Vagy mi van? A kislány kihasználva a zűrzavar adta lehetőséget, és elszaladt a ház háta mögé. — Mari! — kiáltotta az apa. — Hová mész?! Kitekerem a nyakad... Tehetetlen dühében beugrott a virágágyásba. A nagymama a fejét fogta: — A rózsáim ! A Szűz- Mária fohásszá rá az eget erre a disznóra . .. Ezeknek itt levegő az én munkám! A nagypapa komoran bólogatott. A Fényképészt a kirobbanó családi háború már nem érdekelte; szenvtelen arccal, közönyösen összehajtogatta gépe állványát. Arra gondolt, hogy minden zavaró körülmény ellenére az előnyös,. tiszta délelőtti szórt fény segítségével kifogástalanul elvégezte a munkáját. A megrendelő elégedett lehet: béke. biztonság és jó közérzet jellemzik az elkészült fényképet. Kreiss Gábor fotografikája Család. Révész Napsugár rajza. Húsz év után (egy találkozóra) A fényben leanyarcok ragyognak hangfoszlányokat lebegtet a szél mosoly és szó összekocódna le virágot nyit a buzduló remény — biztosan szép lesz! Az árnyékok mögött tornyok állnak órák harangja ógyöngy-ragyogás a bizakodók .tettre készen, várnak jön majd az új, az emberfényű más — biztosan jó lesz! Az idő homlokát ragyogja a csönd szavainkat emlékoszlopra róták az utcáik kövét mosdatja a sár az évek virágainkat szerteszórták — igazán emberek Vagyunk! Fenyvesi Félix Lajos Búcsú tíz éve halott testvéremtől Lámpással a kezedben járd te is a csillagokat, ahogyan holt apám. Világíts be olykor az égbolt Isten leheletétől párás ablakán. Szabad egy szóra? Beszélgetés egy pincérrel — Bocsásson meg, uram, csak egy pillanatra ! — Tessék ! Parancsol még valamit, Vendég Űr? — Köszönöm, nem kérek már semmit. — Hát akkor: fizetni tetszik? — Nem, nem csak néhány szót szeretnék váltani Önnel. — Ügy látom, nincs valami nagy forgalmuk ma délelőtt. — Hát nem mondhatni, kérem. Ilyenkor — tetszik tudni — dolgoznak még a törzsvendégek. De nézzen majd be öt után! Nem fog helyet kapni ! — Tudom. Voltam már itt a nap minden szakában. — Akkor hát: maga is törzsvendég?! Érdekes, nem emlékszem az arcára! Pedig én. .. — Higgye el. nem tűi érdekes ez. A lényeg az, hogy én emlékszem magára. — No! Csak nem sértettem meg valamikor?! — Nem, nem. Egyébként sem vagyok sértődös. Igaz, fölháborodom néha, mint a tenger, de hamar le is csillapodom. — Már azt hittem, hogy valami inzultus volt, tetszik érteni, valami balhé. — Dehogy, dehogy! — Mert tudja, járnak ide mindenféle alakok, szabolcsiak, meg tudja az isten, honnan szalajtották őket... Itt dolgoznak a lakótelepen. — Akkor: emberek talán, nem?! — Nem emberek ezek, kérem: vadállatok! Higgye el! Ha fejükbe száll a bor, nem ismernek se istent se embert. A múlt héten is úgy kellett kidobnom egy fickót mert beszippantott, és elkezdett kötözködni egy spinkóval. — Pontosabban: egy nővel akart táncolni, aki szintén itt dolgozik a lakótelepen. — Ügy van, kérem, úgy van! Maga is itt volt péntek este? — Igen. És láttam azt a fiatalembert, akit kidobott a vendéglőből. Épp a lábam előtt zuhant a járdára. Ügy összetörte az arcát, hogy bizonyára nem ismert volna rá az édesanyja sem. Mondja, maga a Mátyás pincéből is így dobálná ki a vendégeket? — Nem visznek engem oda, kérem, — Nem hozták magát ide sem, mégis itt van. Szerintem egy vendéget ki Is lehet vezetni az étteremből, ha már többet ivott a kelleténél! Csak hát: ki a megmondhatója, hogy hol húzódik a határ józanság és részegség között?! önöknek pedig jól jön egy-egy becsípett vendég, mert annyit számolnak föl nekik, ameny- nyit csak nem szégyellnek. De azt is láttam már, hogy duplán fizettették ki velük a számlát. — Mondja, maga is itt dolgozik a lakótelepen? — Igen, itt dolgozom én is. — No, csak nem művezető?! - - r — Hát úgy nézek én ki? , T— Nem. Csak gondoltam, hogy beugrott égy féldecire. — Meg kávéra. — Ja, persze, ivott egy kávét is! — És milyen rosszat, ráadásul ! — Hát, kérem, előfordul néha, hogy a Cicus kávé helyett a szívét teszi a duplába. — A pálinkába meg szeretett folyóink vízét, ugye? — Ugyan már ... Ne elégedetlenkedjen! Valamiből nekünk is meg kell élni . .. Tudja ön azt, Vendég Úr, hogy mennyi a mi havi Milan Kukucka Bencze József PROTEKCIÓ Halálodtól megnémultam Berta kidugta a kezét a fürdőszoba bál: — Richard, a pongyolámat! A férfi félretette az újságot, és készségesen odaadta a kért ruhadarabot. — Tudod, mire gondolok most? — kérdezte Berta. Richard elmosolyodott: — Azt hiszem, tudom ... — Csodálkozni fogsz — folytatta Berta —, de most Domínikra gondolok. — No de kérlek! — mondta csalódottan Richard. — Domínikra?! Most?! — Û! — sóhajtott föl az asszony. — Tudom, hogy egy lehetetlen alak, aki képtelen lendíteni a sorsán. De te segíthetnél neki... Mosolyogva, frissen és illatosán lepett ki a fürdőszobából. Richard átölelte. — Szép vagy■■ ■ — Tudom, Richard, hogy segíteni fogsz neki. — Nem tudom, lesz-e rá módom ... . — Csak ne becsüld le a 'ehetőségeidet! — Ügy illatozik * hajad, mint egy rózsáskert. — Dominik az élete végéig hálás lesz neked. Egy osztályvezető-helyettesi állás kezdetnek éppen megfelelő lenne a szamára. — Nem túl szoros az öv a pongyoládon? — Dominiknak nincs bátorsága, hogy személyesen kérjen meg téged. — Meglazítom. — Olyan gyámoltalan. — Ugye, hogy jobb így? — Képes lenne fillérekért dolgozni a nyugdíjig. — Isteni gömbölyű a csípőd ... — Mások bezzeg törtetnek. — A pongyolád ... — Ri hard ... — Odateszem a szék támlám . . . — Szerezd meg ' azt a helyet Dominiknak! — Kérlek, hogyj békét azzal a Dominikkal! Magad mondtad, hogy egy lehetetlen, ostoba fráter. — Igen. . De azért segíthetnél neki. Mégis csak a férjem ! (Zjhsmszity i.a.. *.io ioreütas«) Nagy László halálára Mennyit’hallgattál te értem! Jóska, maga írjon .. . Csakhogy a versírás mesterségét nem sajátítottam el, ez háborított föl. Ezt mások is meg tudják tanulni, akiknek tehetsége nem ér egy krajcárt. S nem birta szíved az örökös hajszát. Köszönöm neked, hogy rám mindig volt hű időd. Áldjon meg érte a szerelmes-kínzó életragyogású föld! Én hűtlenül Boronkára szöktem szemed elöl; elhagytalak, gondos, annyi év után. Megdöbbentett hálálod Belereszket a lelkem Megbocsátottál-e nekem? Volt-e rá időd? Aggódó tanítványi hittel kudarcomig vállalt szavaid tüskéit markolom; esküvel vallom biztatásod fogadalmát. Kalapálom sorra a verset. Irtom a rosszhallású rímeket, hadd folyjon áradjon szabadon, tisztán érted a lelkem. Köszönöm a halhatatlan merész önbizalmat, lelkembe hiteddel vésett vértet. Aki úgy dolgozik, mint te, nem ég el hiába végső szerelme! Tücsök lakodalom. Korniss De/sö festménye. íA művész nemzeti galéria bel! kiállításáról.) fixünk? — Az alapfizetésük? Igen, hallottam már róía: nagyon kevés. Mint a nyugdíjuk! Ezer forint körül. Azt mondják, hogy csak akinek egy kerékkel kevesebb van, az várja meg pincérként a nyugdíjazását. Ez igaz? — Igaz, kérem! — Hát ha ez így van, akkor ez mindenképpen fölháborító. — Fölháborító azért, melt nem az állam fizet bennünket, hanem a dolgozók pénztárcájára vagyunk utalva. Ahonnan aztán szemrebbenés nélkül varázsoljuk át zsebünkbe a borravalókat. Pontosabban : a fizetésünket. — Nagyon köszönöm Önnek ezt az egyre pontosabb fogalmazást. — Ne köszönje, inkább engedje meg, hogy megmutassam a lábamat: bokától térdig. — Tessék csak, nyugodtan ... Mi az ördög!? A maga lába pontosan olyan, mint Magyarország térképe. Ezek a visszerek! Mint a Duna, Tisza... Mondja: hány éves ön? — Én, kérem, jövőre töltöm be az ötvenediket. — Hát akkor: minden jót kíván Önnek és köszöni a beszélgetést: Utassy József SOMOGYI NÉPLAP 7J &
