Somogyi Néplap, 1980. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-18 / 141. szám
Három kérésit a bérjegyzékén „Újratermelődnek” az írástudatlanok Jezeri Zoltán, a húskombinát személyzeti osztályvezetője másfél gépelt oldalnyi listát terített elém, amikor az analfabétákról érdeklődtem. Külön bontásban mutatta a korosztályokat és a nemek szerinti megoszlást. Eszerint harminchat írástudatlan dolgozójuk van, közülük huszonhat a nő, tíz a férfi. Húsz év alatti nincs közöttük, ötvenen felüli is csak hat. Tehát a zömét — szám szerint harmincat — a húsz és ötven közöttiek alkotják. — Sok — mondom első meghökkenésemben. — Mi is soknak találjuk — válaszolta. — Persze, ha visszajönne egy hónap múlva, lehet, hogy csak húszat találna, vagy éppen negyvenet. Nagy a fluktuáció, állandóan újratermelődik ez a létszám. Két évvel ezelőtt a városi tanács kért egy kimutatást róluk. Elször- nyűlködtek a számon, nem akarták elhinni. Ügy tervezték, hogy majd ők fölmérik, hogy tulajdonképpen kik ezek az emberek és mit lehet tenni az érdekükben. Valahol elakadt az igyekezet; ebben az ügyben nem járt itt senki. Nézegetem a listát. Legalább tíz Orsós nevű, majdnem annyi Bogdán meg Ka- lányos. A munkakörök is árulkodnak : juhtelep, bélragasztó, »zsíros«-, »beles«-, mellékhelyiség-takarító, csatornatisztító, segédmunkás, öltözőőr stb. — Hogyan állhatnak munkába ezek az emberek, amikor manapság annyiféle fi- gyelrrjeztető táblát, baleset- védelmi rendszabályt kell elolvasni, felismerni minden lijunkahelyenj ■ Hogy csak a légegyszerűbbet említsem. Njem tiltja valamilyen rendelkezés a fölvételüket? — Ilyenről nem tudok. De amit említ, az csak az egyik oldal. A másikon ugyanis ott van a munkához való jog. Ha nem vesszük föl őket, akkor örömmel kap utánuk a másik vállalat. A húskombinát — és a többi vállalat is — mindent megtesz, hogy dolgozóit beiskolázza. Kétezerötszáz dolgozónk közül csaknem ötszáznak nincs általános iskolai végzettsége. Minden évben levelet küldünk a munkahelyi vezetőknek, hogy a szocialista brigádokkal együtt segítsék, ösztönözzék ezeket az embereket a tanulásra. írunk a családjuknak is, hátha az otthoniak jobban tudnak hatni rájuk. Már arra is gondoltunk, hátha szégyellik a munkatársaik előtt, hogy hiányos a műveltségük, ezért a szakszervezet ad tankönyvet, tanszert, munkaidőkedvezményt és pótszabadságot. Akik elvégeztek néhány osztályt, azokat még nagy nehezen rá tudjuk beszélni a tanulásra, de az analfabétáknál áthághatatlan akadályokba ütközünk. Ügy látszik, sohasem tűnik el bérjegyzékeinkről az a bizonyos három kereszt. Nem is annyira az ötvenen felüli analfabéták közömbössége bosszantja az osztályvezetőt, hanem a kö- zépkorúaké és a fiataloké. Velük nehéz dűlőre jutni. És éppen az idősebb korosztályból akadt egy férfi, aki néhány évvel ezelőtt bekopogott hozzájuk azzal, hogy ő tanulni szeretne. Szinte megrendezettnek tetszik a következő pillanat, mert éppen a végszóra toppan be Farkas István. Öt készültem fölkeresni a munkahelyén, a kazánházban. Negyvenkilenc éves fejjel most fejezte be az általános iskolát. A bizonyítványát hozta bemutatni. Belelapozunk a könyvecskébe: két tantárgyból közepes, kettőből jó eredménynyel vizsgázott a nyolcadikéban. Szégyenlős mosollyal, mint egy kisdiák, fogadja az elismerő szavakat. Biztatják, mondja el, miért kezdett tanulni. Gördülékenyen, színesen, kerek, szabályos mondatokban fogalmaz: — Szakmunkás akartam lenni, csak ez az én fiatal koromban nem ment olyan könnyen. Három osztályt végeztem, éppen csak írni- olvasni tudtam. A vasúthoz kerültem fűtőnek, de hiába volt magas a fizetésem, amit kerestem, vissza is vittem a táskában. Gyakran harminchat ólát utaztunk egyfolytában, egy kiló kenyérnél kevesebbel sohasem indultam el hazulról. Meguntam. Hatvanháromban kerültem a húskombináthoz, azóta jól megvagyok. Vizsgát tettem a gázkazánok kezeléséből, közben beiratkoztam az iskolába. Miért? Gyakran hallgatom a rádiót, mindennap olvasok újságot. Ezekből sok mindenről értesül az ember, de azt is szeretné tudni, mi miért van éppen úgy. Az általános műveltség alapjait az általános iskola nyújtja. Hát ezért. Aztán az unokám most jár elsőbe, gondoltam, neki is segíteni kell. No és hatvannyolc óta önkéntes rendőr vagyok. A jegyzőkönyvet eddig is megcsináltam valahogy, de miért nevessen rajtam az az ember, aki ellen eljárok, ha véletlenül helyesírási hibát vétek? Közben a kazánházhoz érünk. Riportalanyom még megmutatja -a munkahelyét, elmagyarázza a gázkazánok működését, aztán elkalauzol Orsós Mihályhoz. A negyvenhét éves férfi afféle mindenes. Segédmunkát végez. Most többedmagá- val üldögél egy irodaszerű helyiségben. Lehet, hogy éppen valamilyen alkatrészre várnak, de még inkább azért, mert nincs közelükben a főnök. Készséggel beleegyezik a beszélgetésbe. Olyan ember benyomását kelti, aki mindig mindenkinek a szolgálatára áll. Egész idő alatt kínos mosolyféle ül a szája szögletében. — Hány osztályt végzett? — Egyet sem. — A nevét le tudja írni? — Nehezen. Még a katonaságnál tanítottak meg rá. — Nem gondolt arra, hogy tanuljon? v — Korábban a gyerekeim miatt nem lehetett. Most már öreg vagyok ahhoz. — Más is meg tudott tanulni írni-olvasni. — Én nem. — Látom, akad némi szabad idejük. A munkatársai nem próbáltak segíteni? Egy szerelőruhás férfi, a szakszervezeti bizalmi, közbeszól : — Dehogynem ! Próbáltuk tanítani! Nem hajlandó kötélnek állni. Azt mondja, nehéz a feje az ilyesmihez. Orsóshoz fordulok. — A munkáját rendesen el tudja látni? Nem volt még baj abból, hogy nem ismeri a betűket ? — Előfordult már, hogy mondták : menjek el a C épületbe. Egy kicsit röstell- tem, mert nem tudtam elolvasni, melyik is az, de akinek van szája, az a világ végére is eltalál. Nem mondom, néha én is szeretnék kézbe venni egy újságot és elolvasni, de hát nekem nem megy ... — Látja, Misi — mondja a bizalmi —, ha ránk hallgatott volna, most már maga is tudná. — Mi hasznom lenne belőle? Eddig sem voltam miniszter, ezután sem leszek... Lendvai József (Folytatjuk.) Bólintott. »A legtöbb hülye így is csinálja ... Bocsáss meg, a fiúkra értettem. Én viszont előbb számolok, aztán ütök! Említettem, hogy mérnök vagyok.« »Ezek szerint nem sokat ütsz . . .« — mondtam szándékosan elbiggyesztett szájjal. »Nem isi — rázta fejét elégedetten. — Sosem hallottad még azt a közmondást, hogy többet ésszel, mint erővel? Ajánlom figyelmedbe!« “Köszi — mondtam dühösen. — Majd megpróbálom 1 negj egyező* I« »Különben merre mégy?« — kérdezte aztán. »Be az iskolába. Három hét múlva érettségi. Egy páran közösen tanulunk.« »Elkísérhetlek?« — kérdezte udvariasan. Biccentettem, mert tulajdonképpen utálok egyedül slattyogni az utcán. Elindultunk. »Segíthetnék? — kérdezte később. — Elektromérnöknek készülök ugyan, de a kémiában is elég ért* voltam ...« »Megtennéd?« — néztem rá sugarasan, mert az a dög érettségi veszedelmesen közeledett, es kinek nem jön jó) ilyenkor egy ingyen korrepetitor? 19. Az együtt tanulásból lassan közös programok lettek. Ezt bizony nem volt köny- nyű megorganizálnom, mert ott volt nekem Ákos ... Azt ugyan tudomásul vette, hogy ritkábban láthat, mert gőzerővel tanulok, de azt már aligha hitte volna, hogy szombaton is a könyv fölött gubbasztok, és vasárnap is tanulni uz a honleányi buzgalom . .. így aztán meg kellett osztanom a kevés szabad időmet kettejük közt. Hétköznap délutánonként Bélával üldögéltem a presz- szóban, aki a kezem fogta az asztál alatt, míg a vegytanról magyarázott — este meg Ákos panaszait kellett végighallgatnom, hogy menynyire hiányzóm. A vasárnap délutánjaim most is az övéi voltak; nem ettem meszet, hogy azokat is Bélára testáljam ... De az bizony most már néha-néha megtörtént, hogy a szombat estét elsikkasztottam tőle, és nagylelkűen Bélának ajándékoztam : a Trab- csival szánté röpültünk az úton, ahogy egy-egy távolabbi, budai vagy belvárosi mozi felé igyekeztünk. Negyedóra alatt mindenütt ott voltunk; és én ezt pokolian élveztem, hisz egy életen át ahhoz szoktam, hogy ha a Bocskairól bemegyek a városba, oda is egy óra, visz- sza is egy óra a kínkeserves bumlizás, a ritkán járó villamosokkal és autóbuszokkal ... Az érettségi után a fél nyaram így teltei: a nappalaim Bélával, az estéim Ákossal. És persze, a vasárnapok is vele . .. Bélának szomorúan tudomásul kellett vennie, hogy Ákos a vőlegényem, és minden vasárnap náluk ebédelek, mert a jövendő anyósom imád, és ehhez a szertartáshoz ragaszkodik ... Már az is nagy Pedagógus képzőművészek tárlata Rajztanáraink sorában nemcsak jó pedagógusok, hanem a képzművészettel aktí- ■ van is ' foglalkozok nevelik a fiatalokat, s munkásságukon kfresztül maguk- is részt vesznek a szelesebben értelmezett vizuális kultúra terjesztésében. Régeoben rendszeres kiállításokon adtak számot tevékenységükről, mostanában az amatőrökkel vagy a hivatásos képzőművészekkel elvegyülve találkozni velük. A megyei művelődésügyi osztály és a pedagógusok szakszervezete amolyan lanévzáró ünnepi tárlatként megyei kiállítást rendezett a Somogybán élő pedagógus festők alkotásaiból a megyei könyvtárban. A szerény válogatás azt mutatja, hogy a rendezők nem törekedtek teljességre, a művekre bízták a kiállítás mondanivalóját. A képek pedig arról győzik meg a látogatót, hogy nem volt haszontalan ellátogatni a könyvtárba. A pedagógus festők doyenje, a Csurgón élő Raksányi Lajos munkássága ismert a megyében. A mostani kiállításra beküldött anyaga stílusának további finomításáról győzi meg a nézőt. A Kertek alja című festménye a kiállítás egyik leghangsúlyosabb műve. Ti- bol László elsősorban grafikáival érdemes, az elismerésre. Az ismeretlenségből tűnt föl Guszmann Mátyás, aki ugyancsak néhány hangulatos grafikával szerepel a tárlaton. A Kocsmában című rézkarcsorozata és a Kosárfonó akt című kisgrafikája a metszőtű pontos, fegyelmezett vezetését bizonyítja. Hirka Mónika csurgói gimnáziumi tanár az ak(Varellfestészetben jeleskedik, képei a szecesz- szió újjáéledését tükrözik. Kissné Miklai Katalin Csendélet című krétarajza erőteljes, dinamikát sugárzó, a Koratavasz pedig lírai hangvételű ellentéte az előbbinek. A rajzoktatás az általános iskolában taníárgytestvérei- vel együtt a megújulás folyamatában ígéretes előrelépést jelenthet. A szaktanároknak éppúgy, mint a matematikát tanítóknak, meg kell újítaniuk eddigi tudásukat. Felfogásukon változtatni szükséges. Erről talán már beszédesen vallanak az iskolások rajztömbjei, de a kiállítás még nem. És nemcsak szemléletváltozásra van szükség, hanem a műfaji dolog, értse meg: hogy megkockáztatom ezt a sok közös programot vele: de mit csináljak, ha ennyire rokonszenvesnek találom... »Hát szakíts Ákossal! — mondta, nem is egyszer. — Vasárnaponkint az én anyám is boldogan ebédeltetne! És nekem is a menyasszonyom lennél !« Először elengedtem a fülem mellett ezeket a megjegyzéseit; örültem is nekik, nem is. Hisz akkor még sokat, nagyon sokat jelentett nekem Ákos; el sem tudtam volna képzelni mással a vasárnap délutánokat... De kereken soha nem mondtam nemet Bélának, csak válla- mat vonogattam bizonytala-. nul; egy lány, aki menekülni akar otthonról, s akinek nincsen komoly kérője, ne égessen föl semmilyen hidat. És a tapló, hiába tapló. Ott ül a fülben, s nem hagyja az embert nyugodni. Hiszen időm volt rengeteg, a híres háztartásvegyipari gyár, ahova a felvételi kérelmemet beadtam, tudomásul vette, hogy csak szeptember közepén lépek be, tehát háromhavi felhőtlen pihenés korlátlan ura voltam — igazán volt rá módom, hogy a jövömön töprengjek. (Folytatjuk) / változatosság, gazdagság, sokrétűség megteremtésére is. A hagyományos műfajokon el lehet indulni új utakra, ám a még kevésbé művelt képzőművészeti ágak »nye- segetésére« talán még nagyobb szükség van. A grafika, táblakép mellett vajon miért nem próbálkoznak a pedagógusok a plasztikával, az iparművészet különféle lehetőségeivel ? A szerény megyei kiállítás részvevői mellől jó páran hiányoznak, olyan már ismert pedagógus képzőművészek, akik évekkel ezelőtt bizonyítottak, rangot szereztek. És itt nemcsak az »amatőrökre« gondolok, hanem az időközben hivatásossá előlépett alkotókra is, akik képzőművészeti tevékenységüket a pedagógusmunkával össze tudják egyeztetni. Teljesebb lenne a kép velük együtt. H B. Koncertekről, tárlatokról, mozikról — számokban Az ŐRI akár Somogyba is áttchetné a székhelyét Évről évre emelkedik hazánkban a zenét tanuló gyermekek száma: az idei tanévben a tavalyinál ezerrel többen, összesen 68200-an ismerkedtek a muzsika birodalmával. Hogy hányán válnak közülük felnőttkorukra zeneértőkké, zeneszeretőkké, azt a jövő dönti el. Remélhetőleg minél többen, s erre szükség is lesz. A nemrég megjelent kulturális gyorsstatisztikából ugyanis kiderül: a hangversenylátogatók száma, amely tavaly csaknem 1 millió 208 ezer volt, változatlan vagy némi csökkenést mutat. Az Országos Filharmónia vidéki koncertjeinek Veszprém megyében volt a legtöbb — 72 és fél ezer — hallgatója. Míg azonban a Bakony—Balaton vidékén 205 koncert között oszlott meg ez a szám, Borsodban 50-nél kevesebb hangversenyre 68 ezer hallgató jutott Egyaránt 62 hangversenyt rendeztek Somogybán és Fejér megyében, jócskán eltért viszont a résztvevők száma. Míg az előbbi helyen 19 ezren, Fejérben több mint 30 ezren gyönyörködtek az élő zenében. Szolnok megyében a 96, Vas megyében pedig a kereken 100 koncertet 32, illetve 34 ezren hallgatták meg. Kétségtelen, némiképp árnyalja a képet a különböző nagyságú termek befogadó- képessége, de aligha lehet ezzel menteni a kiállítások iránt nagy érdeklődésbeli különbséget. Nagyjából azonos számú, egymillió körül látogatója volt Baranya 35. Győr-Sopron megye 32, Heves megye 19 és Komárom megye 14 múzeumának, bemutatóhelyének, gyűjteményének. Szabolcs-Szatmárban is 14 múzeum, múzeum jellegű intézmény van, ezeket 368 ezren tekintették meg tavaly. A zalai 15-öt 645 ezren. A zalaiakról az is elmondható, hogy szeretik a filmeket. Míg országosan, és így a megyék többségében is csökkent a moziba járók száma, Fejér megyében, Somogybán és Zalában emelkedett. Ez utóbbiban a legnagyobb mértékben, 7,7 százalékkal. Országosan egyébként 69 millió jegy kelt el a magyar és a külföldi filmekre, s ebből 18 milliót — csaknem ugyanannyit, mint 1978-ban — a fővárosban vettek meg. A színházi előadásoknak tavaly csaknem 5 millió nézője volt, nincs lényeges változás az előző évhez képest. A jó bemutatóknak különösképpen Tolnában van sikerük, a nézők száma egy év alatt 34 százalékkal nőtt. A — tartalmában is — megújult győri színház is vonzza a közönséget, a nézőszám-emelkedés egy év alatt több rpint 22 százalékos. Hajdú-Bihar megyében viszont az 1978-as nézők 15 százaléka tavaly inkább a tévé műsora mellett döntött. Az ŐRI akár Somogyba is áttehetné a székhelyét. Míg a megyék többségében ugyanis előadásainak száma a 100-at is alig közelíti meg, Somogybán egy év alatt 526 rendezvényt tartottak — 181 ezer nézőnek. A másik véglet Vas megye a maga 42 ORI-előadásával és 26 ezer nézőjével. A műkedvelő művészeti csoportok, körök fellegvára — a fővárost követően — Borsod-Abaúj-Zemplén megye, ahol a 863 csoportban 17 ezren tevékenykedjek. SOMOGYI NÉPLAP
