Somogyi Néplap, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
A té! mindégig enyhe volt, akárcsak az előzőek mind. A hó hamar letakarodott — szinte füstölve párállott a napsütésben. A esódörök össze-össze rúgtak állásaikban, és harap- riálták a lóápolók kezét. Aztán a láncra kötött bikák kezdtek rekedten, elfulladva bömbölni a tenyésztőtelepen, és rázták a jászlak tölgyfa peremét. Az erdőszéleken már fuvoláztak a rigók. Már zöld köd borult a mezőkre, s poros lett az út, már beköszöntött a száraz nyár, amikor Hja Sznyegir- jöv megint Szibériába készült. Régen, még februárban elhatározta, hogy oda utazik. Este volt, amikor Ilja az erdőipari gazdaság irodájából, a sok fuvartól elgyötrődve, a csonka gallyakkal tele- potyogtatott nyiladékra, teherautójához indult. Az autó csakúgy, mint lélekmelegí- tője, vattanadrágja, sapkája és keze — benzinbűzt árasztott. Sznyegirjov soha nem is tudott megkülönböztetni semmilyen más szagot, csak a porét nyárod meg a fagyét télen. De azon a februári estén éppen olvadt. Az ég zöld volt fent, barnásvörös az erdőn túl, a fák meg feke- téllettek és megduzzadtak. A levegőben annyira tisztán lebegett ott a tavasz illata, hogy Ilja megérezte, beszívta; aztán kifújta az orrát, és a kihűlt fülkébe felkapaszkodva, azon nyomban elhatározta, hogy Szibériába utazik ... Éjjel-nappal hajtott —■' az állomásra, az erdőbe, sőt a szomszédos kerületekbe is, ott hált, ahol utolérte az éjszaka, aztán, még sötéttel, vizet melegített, betöltötte a hűtőbe, megindította a motort, sebtében teát ivott, közben valami jelentéktelen dologról beszélgetett a házigazdával, és élvezettel hallgatta, ahogyan lágyan mormol az autó. Szeretett éjjel hajtani kihalt utakon, amikor úgy tetszik, hogy csak ő nem alszik a világon; amikor a kocsi ide-oda himbálódzik és bó- bi^jtol, a vakító fényfolt meg a kerekektől csaknem egészen a látóhatárig szök- del ott elől. Éjszakánként a magányos fordulókon könnyen el lehetett tűnődni a múlton; lassan elfelejtette, hogy haragszik Szibériára, elhalványult minden, ami rossz, mintha nem is lett volna soha, és csak a hegyvonulatok, a tomboló idegen folyók, a nehézkes körvonalú betongátak szépsége, hatalmas ereje maradt meg... így hát Sznyegirjov, mivel februárban egyszer elhatározta, hogy oda utazik, májusban, indulás előtt egy héttel kilépett a munkahelyéről. Nappal jókat alszik, úgy érzi magát, mintha szabadságon volna. Esténként szépen felöltözve a szomszédokhoz jár búcsúzkodni. Eleinte hallgatag és ünnepélyes, mint aki a neve napját üli, de fokozatosan belemelegszik, és elkezd beszélni Szibériáról. Hosszasan, talpraesetten beszél, és barátainak arca elködlik — ők is szeretnének Szibériába menni. Hja későn jár haza, csizmáját már a pitvarban leveti : azt hiszi, hogy alszik az anyja. Miután az egy hét alatt jól kibúcsúzkodta, kimulatta magát, az utolsó estét az útra készülődve, Papp Márió Húsban, lázban, vérben Húsban lázban vérben vért izzasztó szélben számolok magammal nem lehetek teilen bennrekedve vétlen élétem vértjében munkátlan rosszízben kölcsönverítékben érek észrevétlen gyilkos felnőttségben alkalomra várva halaidban ébren otthon tófű, és e! őssör veszi észre anyja kisírt szemet meg a bánatos gyöngédséget az arcán. Lefekvéskor Szibériára, anyjára gondol, aki egyedül marad; ettől okvetlenül hol elszomorodik, hol felvidul — lopva cigarettázgat, és sehogy se tud elaludni. Reggel pedig, de nem túl korán, elindul hazulról. Senki sem kíséri ki, nem szereti a kísérést. Csak az anyja megy vele. Az egész reggelt átsfrta, úgyhogy most, a fia mellett a falun végighaladva, csak sóhajtozik, és jelentéktelen dolgokról beszél. A kertek alatt, ott, ahol az út élesen jobbra kanyarodik, és a pagonyokat elhagyva a sík mezőn húzódik tovább, teherautó fut szembe velük — téglát hoz az állomásról. Most Miska Fir- szov, Ilja szomszédja és barátja dolgozik rajta. Juríj Kazakov Úton Sznyegirjovék félrehúzódnak; könnyű tavaszi por csapja meg őket. Miska kiált valamit menet közben, aztán fékez, kiugrik a kabinból, és visszamegy Iljához. — így hát, elmégy? — kérdezi, és odanyújtja kezét. Miskának most benzinszaga van. — El — válaszolja Ilja. — Vigyázz, hátha megint nem fog tetszeni! — Ne félj, tetszem fog ... — dörmögi Ilja, és feszülten néz a távolba. Hallja, ahogy anyja szaggatottan kezd lé- legzeni mögötte. — Eh! Így hát nem mulatunk többet együtt — mondja Miska, és hátrapillant kocsijára, melynek motorja most is jár. — Vigyázz, úgy általában ... Rágyújtunk utoljára? Rágyújtanak, és egy ideig hallgatnak. — Hát Tamarkával hogy s mint? — jut eszébe Miskának. — Minden rendben? — Mit törődök én Tamarkával! — feleli hanyagul II- ja. — Ha akar, majd utánam jön. — Ügy .,. No, csak gyür- kőzz neki, úgy általában! — Jó — szól Ilja. Szeretnének összeölelkezni, de valahogy restellnék, így hát csak kezet szorítanak. — Egyenest a vonathoz? — kérdi Miska. — Az utolsó percben indultunk el — mondja Ilja, és már türelmetlenül toporog. — Mert én úgy másfél óra múlva megint az állomásra hajtok, elvittelek vol na .. . No, gud báj ! Miska visszaszalad a kocsijához, Ilja meg továbbmegy anyjával. Egy perc múlva hallják, ahogy Miska gázt ad, és nehézkesen elindul. A mama sokáig hallgat; kendőjét a szemére húzta, hogy arcát eltakarja a naptól. — En mondom neked — szólal meg végre szórakozottan —, Tamara maga a tökéletesség a többi lányhoz képest. — Gondosan igyekszik kiejteni a »tökéletességet«, és láthatólag elégedett, hogy kifogástalanul sikerült. — Meg aztán Tamara igazán szeret is téged, nem úgy, mint azok, mind csak hízelegnek ... Ilja hallgat, de az anyja sürgető szükségességét érzi. hogy beszéljen. És beszél is ■»- Tamaráról, arról, hogy a nyáron újrafedeti a házat; hogy mikor kerül rá a sor: mikor szántják fel a háztáji veteményesét, majd megint Tamaráról. Ilja az órájára néz, és megszaporázza a lépést. Anyja is sietni, tipegni kezd. Gondolatai összeku- szálódnak. — No, fiacskám ... — mondja és megáll. Hja is megáll, magán kapja anyjának rövidlátó, fakó, de szerető tekintetét, és dórVisszafelé / Anya gyermekkel. Babóezi Mihály szobra. Bencze József Színpadon az élet varázsa..* (A Baglas NéptáncegyiittesneU ajánlom.) Citer apeng ésben surran a forgás lányhevesség pirul, zihál a víg zene. Körhinta-kedv szédül, földi mámor röppen, sarkanytús dobogás, betyáros a ronU'is Asszonykórus koronás, konty-koronás varazs, szemekkel vezényel titkot-értö karnagy, sodor a lélegzet, erős karok lengnek, csillannak a combok, míg a szoknyák szállnak, pirulnak az arcok édes szűzi-mosolygásban. Dobog, dübörög a palló, akkora az ütem, pacsirta-színjátszók jókedv ragyogása, Huncut somogyi hitek tündöklő mentése, boldogító édeni varázs, érjen magasztaláét. Pajkos az öröm, erők titka surran, szárnyaló tavaszban sugárzó az álom, szántok, csak szálltok szivemben lányok, pattogó-pengésü somogyi kanász-zsiványok, ropog ostorotok, pattog a bototok, ropog derekatok; de nincs botolgó lepés, fellegiicvü kétség, tömörül a víg tánc. bolydulva kavarog, SZÍNPADON AZ ÉLET VARÁZSA FÖLRAGYOG! 1980. zsölrei kezdi az orra tösaét. A szája félrehúzódik, majd megdermed egész belseje, de előreszegi az állát, felhúzza szemöldökét, és nyugodt arcot ölt — Had vessek rád... — mondja az anyja, és apró keresztet vet rá. — Menj, menj, neked fürgébben kell menni, én meg ... még én is... megyek, csak lassabban. — Majd írok, mama! — mondja jó hangosan Ilja, es esetlenül megcsókolja. — Ne betegeskedjen ! — Te meg ne verekedj ott, és öltözz minél melegebben... — Ott, abban a Szibériában tán még most is hideg van — szól az öregasszony, és igyekszik visszafojtani a sírást. — Hagyja már, mama! — feleli túlságosan is élénken Ilja. — Hát először megye* oda, vagy mi? Magára ügyeljen, és írjon nekem, hogy, s mint Pénzt pedig küldök magának mindjárt az első fizetéstől kezdve. Még egyszer átkarolja anyját, aztán megfordul, és sebesen folytatja útját... Kétszáz lépésnyivel odébb hátrafordul. Anyja, tenyeréből ellenzőt formálva, csendeskén ballag utána. Ilja megáll, előveszi zsebkendő- ját, és integet. De anyja nem viszonozza. »Nem látja« — gondolja meghatottan Ilja, felsóhajt és továbbindul. Miközben ő egyre gyorsabban, mind hosszabb és határozottabb léptekkel halad, anyja meg-megáll, és boldog mosollyal integet a kezével. Ügy tetszik neki. hogy a fia hátrafordult, és visszanéz rá. Még az arcát is ki tudja venni. Es csodálkozik, hogy milyen jól lát. mindent a könnyein át is. Messze a mezőn kicsiny pont gurui a mezsgyén, — egy kislány fut az erdő felé. »Hát pedig valamikor az én anyám is így szaladt!« — gondolja Ilja szeretettel, és szomorúan tekint vissza. Anyja már olyan messzire van, hogy nem lehet tudni, megállt-e, vagy még mindig baktat. A mama csak megy, se- iogy se tud visszafordulni. Szeme könnybe borul; keszkenőjének csücskével törölgeti. Most már egyedül van a mezőn.. nem kell türtőztetnie magát: »Uramistenem!« — gondolja. — Nem kell nekik a szülői ház! Mennek innét elfelé, az egész környék felkerekedett — ilyen idők járnak máma! Pendeiybe ... szaladgált, mezítláb, szöszke hajjal, ő, mennyeknek királynéja! Most meg, lám csak — kirepült! ...« Meg-megáll, és szipogva néz tenyere alól a messzeségbe. Ilja már rég eltűnt, beleolvadt a látóhatár hullámzó kékségébe, de édesanyjának még mindig úgy tetszik, hogy látja: ő is hátrafordult, búcsút int neki. Szaggatottan, mélyen felsóhajt, és bágyadtan visszainteget. (Makai Imre fordítása) Marafkó László Esténként, mikor félerővel égtek a neoncsövek az Eötvös Kollégium folyosóin, a tanulószobában gyakran elfogott a lelkifurdalás. Vajon érdemes volt-e a család emberöltőkre visszamenően megszokott foglalkozásait elhagyva, a gyakorlati élettől olyannyira távol eső pályát választanom? Furcsa volt ez a bűntudat, hiszen egyetemre kerülésem előtt kívántam ezt az »elszakadást«. Nem az emberektől, akik között felnőttem, hanem a bennem motoszkáló hajlamaimnak megfelelően. A lelkifurdalást persze, a tanulmányaim során előforduló, s enyhén szólva sápatag, vérszegény bölcsészeti tárgyak is fokozták. Ügy éreztem, ingyenélő vagyok; míg mások sokkalta fontosabb tevékenységet fejtenek ki, én eltartottként merőben haszontalan elméletekkel tömöm magam (mint később kiderült, egyikmásik tárgyat illetően ez igaz is lett). Az elszakadás veszélye alig néhány egyetemi hónap után már kísérteni kezdett. Ha csak arra figyeltem, hogy az ösztöndíj nyújtotta szerény anyagi lehetőségekhez képest is, de követtem a diákdivatot, máris1 észre kellett vennem a különbséget az otthoniak és a jómagam öltözködése között. Otthon az olcsó konfekcióruhák »divatja« uralkodott, én viszont — ha árban nem is magasabb — hanyagabb elegan- ciájú viteletekre tértem át. Ha volt munkatársaimmal találkoztam, akikkel az üzemben egy-két hónapot együtt dolgoztam, úgy éreztem, szinte kirívónak találják diákos könnyedségemet az öltözködésben. Volt osztálytársaim hozzám képest amúgy is komorabbnak látszottak — pedig csak a felelősségük volt nagyobb, hiszen nap nap után precíz gépeket kezeltek, avagy egyesek már kisebb üzemrészt irányítottak. A diákévek szükségképpen kitolják az egyéniség kialakulását, véglegesedését. Később megritkultak nosztalgiáim a múlt iránt. Azonosítottam a belső konfliktusaimat — én is ugyanazt éltem át, mint annyian az elmúlt fél emberöltő alatt — : az új, hagyományok nélküli értelmiségi »születési fájdalmait«, az »első nemzedék« vívódásait. Mert nem megbánásra van szükség. Még csak nem is arra, hogy az ember ne feledje, honnan jött, hanem arra, hogy tartós kapcsolatot kössön az elbocsátó közösséggel, érezze a »hátországát«. Mert nincs árvább állapot a gyökértelen értelmiségi létnél. Fernand Reynaud A bíró Bíró: — Nos, Durand! Halljuk, mit művelt! Durand: — Már megbocsásson, bíró, én semmit sem mű ... Bíró: — Hogyan?! Hogy szólított? ! Engem, a biráiát? Durand: — Ezt mondtam: »Biró«. Bíró: Így kellett volna mondania'- »Bíró úr?! Durand — ön azonban Durand-nak nevezett. Szólítson »Durand úr«-nak. s akkor én is »bíró úr—nak nevezem. Bíró: — Nyolcnapi elzárásra ítélem a magas bíróság megsértése miatt. Ez nem színház, és maga nem azért jött ide, hogy szórakozzék! Nemde, ülnök úr? Ülnök úr, csupán azért lökdö- söm, hogy felébredjen. Amikor a bíró beszél, tilos aludni. Lesz még ideje, hogy ki- aludja magát, amikor az ügyvéd emelkedik szólásra... Durand: — Éjfél fél egy volt... Bíró: — Éppen a legjobb időt választotta a sétára ... Mi a foglalkozása? Durand: — Művész vagyok. A rádióban szerepelek. Bíró: Mindennap? Durand: — Természetesen nem. Bíró: — Hallják, ülnök urak? Monsieur Durand teljesen rendszertelenül keres... Tehát már fél egy volt, maga pedig összetalálkozott egy fiatalemberrel, aki — az ügyvédje előadása szerint — cppen munkát keresett. Durand: — Ostobaság, hiszen borotva volt a kezében! Bíró: — Üjabb hatnapi elzárásra ítélem a bíróság megsértéséért! Annál inkább, mert az ügyvéd megmagyarázta. hogy miért volt borotva, az ügyfele kezében. Percekkel előbb borotválkozott meg, s elfelejtette helyére tenni a borotvát.... És maga mégis megütötte! Igaz vagy nem? Durand: — Nem tudom, miért kellett éppen éjjel fél egykor borotválkoznia, de azt tudom, hogy megpróbálta kinyitni az autómat... Bizonyára azért, hogy levágja a bőrt az ülésekről! Bíró: — Tehát, maga megütötte. Ezáltal túllépte a jogos önvédelem határát. Hiszen az a fiatalember semmit sem akart magától. Az autóval, egy élettelen gépezettel volt dolga ... A törvényt nem azért találták ki, hogy megszegjék! Ha történetesen találkozik valakivel, aki éppen beszállt az autójába, akkor nem szabad ököllel ratámadnia. hanem meg kell kérdeznie az illetőtől a~ nevét,, a címét, a családi állapotát, és föl kell kérnie, hogy várakozzék kis ideig a bűncselekmény színhelyén, míg ön tanúkért szalad. Legalább két tanúért! Mit mond erre? Durand: — Én .. . roppant sajnálom... bíró úr ... Fordította; A»dvr. S e tartós kapcsolatot annak a legnehezebb kiépíteni, aki igazán huzamos ideig nem is élt együtt természetes közösségével. Nekem a nyári konyhalegénykedések, segédmunkáskodások avagy a szereidében töltött idő csak átutazást jelentettek egy-egy új tanévhez. A »hátország« biztosítása látványosan nem megy — nem elég a poharazgatás a volt barátokkal, a gyerekkorra avagy a fiatalságra emlékezve. Már csak azért sem, mert a gyerekkori színtereket, a teherpályaudvar meg a roncstelep környékét elsodorta az idő; új lakótelepek épültek a hajdan gazos környékre, négysávos felüljáró ível ott, ahol ecetfák lombja zöldellt. Am legyek bár elméletekkel, könyvekkel megpakolva más ember, mint a néhai, de a régi szívvel kell az idáig vezető utat minduntalan megtenni és járhatóan tartani. SOMOGYI NÉPLAP m /
