Somogyi Néplap, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Szépségőrségen Nehézkességgel, érthet etlenséggel vádolni dőreség volna; képeinek értelmezéséhez nem kell a rejtvényfejtés megszállottainak kitartása, verseinek, fordításainak ritmusában a legcsekélyebb döccenést sem fedezhetjük föl. Irodalom-birodalmának meghódítása mégsem könnyű feladat. Az ostromlónak bizony gyakran kell stratégiát változtatnia, fegyverzetet cserélnie. Mert Somlyó György játszi köny- nyedségge! védekezik, kedve szerint veszi elő arzenáljából a dalt, az ódát, a szonettet, a szabadverset, s ha kell, álarcot is ölt, azaz: arcot vált, rapszodosszá válik, búskomor angol lorddá, chilei üldözötté. Költőként és műfordítóként egyaránt. Azt mondják és azt írják: a beleérzés művésze. „Intellektuális alkat.” Sőt: poéta doctus. Azonkívül — szerencselka ! Huszonegynéhány kötetével — verseivel, fordításaival, regényével, esszéivel, tanulmányaival — az egyik legtermékenyebb kortárs költőnek bizonyult, görög, latin, francia, spanyol, olasz, angol és német nyelvisme- tebével a legkiválóbb poliglottok között is előkelő helyet foglal el. Csupán életkora nem ad okot az irigységre. Az ősszel lesz hatvanéves. Apja neve: Somlyó Zoltán. Foglalkozása: költő. A legszegényebb, a legelhagyatottabb, a legbecsapottabb, és az egyik legtehetségesebb a két világháború között. Nevéhez a köztudatban állandó jelzőiként tapadt a maga által magának adományozott jelző: átkozott, elátkozott. Személyisége, sorsa fia költészetében is meghatározó élménnyé vált; amint a gázkamrában elpusztított balatonboglári bádogos nagyapa és az ugyancsak elhurcolt két unokatestvér emléke is. A fájdalmat a szülőfalu, Balatonboglár és a parti,fasor látványának főiidézése csillapíthatja csupán. S egy másik, az emlékezetből immár kitörölhetetlen hang: ahogy az édesanya Petőfi verseit olvassa föl négy—ötéves fiacskájának. . — Rengeteg verset olvastam kisdiákként, s bár nem szívesen tanultam „memoritereket'’, a magam kedvére egyre több vers maradt meg emlékezetemben. Verselni tizenkét éves koromban kezdtem, mar gimnazistaként; aztán egy időre abbahagytam; tizenöt éves korom körül kezdtem újra, akkor már igazán venseket írni. És a megjelenésre se kellett soká várnom. Bár keserűbb pályakezdés aligha juthat osztályrészül költőnek: első megjelent versem József Attila halálára írtam. 1987 legvégén. Akkoriban keletkeztek első műfordításaim is. A szellemi látóhatár szélesedéséhez egy nagyszerű baráti társaság is hozzásegítette a gimnazista Somlyó Györgyöt. A valóságos csodagyerekként indult, nála négy évvel idősebb Devecseri Gábor már kész költő volt, Karinthy Ferenc is elindult apja nyomdokán, Kényt Alfréd, a később világhírre szert: tevő matematikus egy masí aj ta gondolkodás ébresztésével gazdagította a kis közösséget; itt bontogatták „szárnyaikat” olyan, a háború után tudományos hírességekké vált fiatalemberek. mint Dobrovics Aladár, az egyiptológus, Szilágyi János György, a kiváló, klasszika-filológus, archeológus, és sokan mások, zenészek, mint Mihály András, az Operaház jelenlegi igazgatója és Devecseri felesége, Huszár Klára, később kitűnő operarendező. A névsor nyomán a Talizmán című ciklus néhány szép szonettje jut eszembe. Kis remekművek, melyeknek gondolata Corelli Mozart, Chopin zenéjének hallgatása közben fogant meg, és Bartók nevezetes búcsúestjén. — Nekem nem volt zenei tehetségem, és nem is tanultam játszani egyetlen hangszeren sem. Első jelentős zenei élményeimet barátaimnak köszönhetem; velük hallgattam végig Bartók gyönyörű és szomorú búcsúestjét, az ő körükben ismerkedtem meg Bartók és Kodály népdalfeldolgozásaival. Bartók muzsikáját azóta meghatározó szellemi élményként tartom számon, de a zene sok más fajtája is közel áll hozzam, különösen a preklasszikusok és a dzsessz. Persze, a tehetséges és becsvágyó fiatalember életútja a háború idején korántsem volt oly „sima”, mint Corelli vagy Vivaldi harmóniái. A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán csupán vendéghallgatói „státusz” jutott Somlyó Györgynek. Horváth János élvezetes irodalomtörténeti eszmefuttatásainak, Eckhardt Sándor francia filológiai előadásainak hatását azonban ez a bizonytalanság sem tompíthatta. Visky Károlynak, a néprajz feledhetetlen professzorának körében kezdte összehasonlító stúdiumait a székely és skót népballada-költészet sajátosságairól, amelyek később a skót népballadák lefordításához és kiadásához vezették Somlyó Györgyöt. 1945-ben végre — vendéghallgatóként eltöltött éveinek beszámításával — beiratkozhatott az egyetemre, s hamarosan elérte azt is, amiről a legnagyszerűbb ifjak többségé akkoriban álmodni sem mert. — Még a háború alatt fölfedeztem magamnak Paul Valéry költészetét; több versét, tanulmányát, dialógusát lefordítottam, s ezek a fordítások 1946 kezdetén meg is jelentek. Ennek a munkának köszönhetem, hogy — a magyar- francia kulturális egyezmény szellemében — kétéves párizsi ösztöndíjat kaptam, s tanulmányaimat a Sorbonne-on folytathattam. Talán nem szükséges részletesen elmon- da nom, mit jelentett ez számomra, épp a baloldali mozgalmak újjáéledésének és az egzisztencializmus elterjedésének idején. Költői fejlődésemre és műfordítói tevékenységemre nem csupán az egyetem légköre hatott serkentőleg, hiszen Párizsban megismerkedtem a francia szellemi élet olyan kiemelkedő személyiségeivel, mint Sartre, Aragon, Eluard, és szorosabb barátságot is kötöttem Guillevic- kel, Dobzynskivel és más, akkor fiatal írókkal. Az életpálya fölidézése most rövid időre félbeszakad a hangulatos lakásban, a Gellérthegy tetején. Somlyó György a könyvespolchoz lép és levesz két kötetet — a tízezerből. A Mesék a mese ellen népszerű ciklusa és egy válogatás, franciául, GuilleVic fordításában, Dobzynski előszavával, Pierre Seghers, illetve a Gallimard kiadósában. De térjünk vissza 1948-ba! tériumdráma átültetésére. Majd teával kínál, s folytatjuk az ötvenes éveknél... — Néhány évig az Irodalmi Újság szerkesztőségében, majd a rádiónál dolgoztam. Ez aa időszak az én költészetemben is, mint sokunkéban, a hamis illúziók keserű emlékű időszaka. De a már korábban megtalált saját költői hangom segített, a hozzá való visszatérés által, a folytatáshoz, sőt a költői megújuláshoz men összegyűjtött tanulmányaiban; sőt Picasso mellett Bartókot is a század legfontosabb művészi jelenségének érzi. Hitvallása : minden valódi értéket megismerni, s a valóságot sokrétűen szemlélni, ábrázolni. Persze sohasem külsöségesen, sohasem csupán a jelenségvilág apróbb-nagyobb mozzanatait fölvillantva, hanem a lényegre összpontosítva, szimbólummá általánosítva egy nápolyi, párizsi élményt, egy virágot, egy fát, egy felhőt vagy egy női arcot És harsányság, „dörgedelmek”, plakat- bölcsességek „hordószónoklatok” nélkül — Nem vagyok az indulatok embere. Az élet rengeteg keserves gondját, búját-bajat csak súlyosbíthatnánk az indulatokkal. Jórészt e szelídség és természetesen gyermekkori emlékeim miatt szeretem a Balatont. E tájnak nem elsősorban a hangulatát, inkább a szerkezetét érzem lebilincselőnek. Nem indulatokkal van teli, hanem aránnyal, mértékkel. emberi léptékkel. Nem dühöt, szenvedélyt, felháborodást gerjeszt, hanem nyugalmat ébreszt. A tengert is .mindenekelőtt a partjai, az arányos körvonalak miatt nézem szívesen, a Balatont pedig azért, mert az egész egyetlen nagy part. is. A személyiség, a költői nyelv az utóbbi két évtizedben sem változott lényegesen. „Csak” gazdagodott, csiszolódott, magába olvasztotta az új gondolatokat, kifejezésmódokat. De a hatvanéves Somlyó György magáénak vallja, s bevaJogatta összegyűjtött verNyilván ez a tartózkodó magatartás magyarázza, hogy a Jegenyék a parton című kötetnek, a Bogiári bagatelleknek és a többi szülő- földversnek is a part a „főhőse” és nem a féktelen hullámok. Amint Somlyó György fájdalmát és humorát egyaránt a nosztalgikus hangnem, a visszafogottság jellemzi általában is. És a feltétlen humanizmus, a szépség imádása, a rútság tagadása. Írjon költeményt, tanulmányt, esszét vagy — mint legutóbb — hatszázoldalas, megjelenésre váró „bevezetést” a modern lírába, nézze a Villa d’Este szökőkútjait vagy Chopin szülőházát Zelazo- wa Wolában, ez az eszmény mindehova elkíséri, ez ad kezébe fegyvert. E humanizmus szakadatlan jelenléte önmagában is cáfolja azt a — nem ritkán elhangzó és olvasható — szemrehányást is, hogy Somlyó csupán úgynevezett hagyományos témákról ír, hogy a „kis” közélet és a „nagypolitika” eseményei nem íöglalkoztdtják. Mert nemcsak az antikvitás, a reneszánsz, a romantika érzésvilágából merített ihletet, hanem a Kommunista Kiáltványból is. Nem csupán Shelley, Heine és Puskin tartozik „tanácsadói” közé, hanem Majakovszkij, Lorca és Neruda is. Megén»- kelt hőseinek sorában — Árion és Don Juan mellett — ott találjuk Manolisz Glezoszt, az Akropolisz halhatatlan hősét. A mitikus köd be burkolt Szent György lovagot, Somlyó tervezett elbeszélő költeményének héroszát ugyancsak ostobaság volna időszerűtlen alaknak tekintenünk. S ki ne venné észre költőnk legszelídebbnek látszó „tájverseiben” is a Cel- felbükkanó fájdalonifoltokat, a háború, az embertelenség kitörölhetetlen nyomait? S ki ne tudatosítaná mindezek olvastán a Nyugat árnyékában induló Somlyó György szép hitvallását: a Szépség, a humánum örök jelképeivel küzdeni a modern barbárság megnyilvánulásai ellen! Erre kötelezi édçsup.a sorsa, s az „átkozott” költőtől reá maradt gyűrű — talizmán? — is. Lengyel Andris Hazatérés, vargabetűk. Rövid ideig dramaturgként dolgozott a Nemzeti Színháziban, majd alkalmaztatas — a filmgyárban. — Sarkadi Imrét, Hubay Miklóst, B. Nagy Lászlót, Kormos Istvánt és — velem együtt — még néhány kitűnő ifjút bíztak meg azzal, hogy az irodalom segítségével számoljuk föl a kommerszfilm-gyártást, s teremtsünk újat, jobbat. Az egyetlen akadály az volt, hogy egyikünk sem értett igazán a filmművészethez, s hamarosan „menesztettek” is bennünket. Ott-tartózkodásom mégsem volt haszontalan: titkárnőm, aki frissen tért haza chilei emigrációjából, felhívta figyelmemet Pablo Neruda költészetére, s én lassanként lefordítottam egyik legfontosabb művét. 1949-ben személyesen is találkoztunk. Nerudának, politikai meggyőződése miatt, menekülnie kellett a hazájából. Lovon kelt át a Córdiílerá- kon, reszt vett az első béke-világkongresszuson, majd — rövid kitérő után — eljött Budapestre, a Petőfi-ünnepségekre. Az első pillanatban kötött barátságunk több mint húsz éven át tartott. Az Ébredj, favágó... fordítása és Neruda barátsága ösztönözte Somlyó Györgyöt az elmélyülésre a spanyol nyelvű költészetben e véletlennek köszönhetünk ma számos szép „magyarítást” Lorca, Miguel Hernandez, Octavio Paz és mások munkáiból. S mintha valahol a Duna túlsó oldalán megsejtették volna beszélgetésünk témáját, cseng a telefon, és vendéglátómat felkérik egy Cakierón-miszseinek két vaskos kötetébe, az Árion éneké és a Kökörök címűbe nemcsak a harmincas évek végén keletkezett „zsengéket”, hanem az ötvenes évek „kitérő”-jenek jellegzetesebb darabjait is. Az Árion című, idegen nyelveken megjelenő irodalmi folyóirat főszerkesztője — felületes ítélkezők által olykor „kozmopolitának” bélyegeztetvén — szenvedélyesen foglal állást a magyar költészet folyamatossága mellett A , költészet vér- szerződése cí-
