Somogyi Néplap, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Rakd fel a lemezjátszóra a veliko kólót Jevrerrwv Cvetko cifrázza harmonikán valahol Csongrádbain. (Ha már a lakócsai Dráva együttes zenekarát kifelejtettek arról a lemezről!) Tedd fel azt a lemezt, forogjon kör- be-körbe, kólózva maga is, és máris ott érzed magad a fölyóközeli somogyi falvakban: Lakácsa — Lukovisce, Szentborbás — Brío- bas, Potony — Fotonja, Tótújfalu — Novo Selo, telepü lés jelző táblák két nyelven. Az itteniek értik a horvát szót, a magyart is. S, ha nem az anyatejjel szívták magukba, akkor — tanúm rá Villányi József né vezető óvónő, Tunyoghy Emese iskolaigazgatónő, Romulicz Magdolna történelem és horvát—szerb szakos nevelő — óvodában, iskolában tanulják meg a gyerekek. Van, aki a budapesti szerb—horvát gimnáziumban folytatja; a mai lakócsai pedagógusok egy része ott végezte el a középiskolát így Vuseta István pedagógus-könyvtáros is, akitől tudom; 13 600 kötet közül 1350 a délszláv nyelvű. Járnak a Magyarországon és Jugoszláviában nyomtatott horvát lapok: Narode Novine, Madaraiéi Nedel ja, Vjesnik, Skolska Novine, Radost, Módra Lasta, Matica, Nos Jezik stb. Tíz év találkozásai elevenednek föl bennem. Susreti azt jelenti ; találkozások.., Tíz éve éppen, hpgy megszálltam Fenyvesi Vimcéné, Kati néninél, minden vigécek, revizorok, állattenyésztési felügyelők és „kóbor újságírók” befogadójánál. Megöregedett szegény. A lókonsaenves, fiatal tanácselnök, Fenyósi László és a titkár. Pusztai Imre nagy segítségemre vannak ebben az enaAéfcidézőben. Az az érzésem, mindenkit ismernek ebben a nagy — 1760 lakosú — körzetben, melynek szíve a községi tanács, motorja a termelőszövetkezet — Potonyi Gorjánácz Gyuri bácsi él-e még? Kombájn tövében kézi aratásról beszélt— Meghalt már. Pedig milyen szépen fonta a szót! „Most kellene harmincévesnek lenni !... Hét holdunk volt aratás idején még sötétben, három órakor keltünk. Kötelet fogtunk két ágra. A reggeli legtöbbször az az egy uborka volt Néha szalonna. Aztán marokra a kaszát! Koszának mondjuk horvátul, a sarló meg koszica. Az asszony a markot szedte; marokszedő az kúp- jács. A kötözés és kepébe rakás külön munka. Fönt a piano mébo, a kék ég. Délben jól meg kellett ebédelnünk, hogy bírjuk erővel. Olykor zsírban sült kalács is volt; a fánkot nevezték így. Erre aztán csúszott a tatár riz- ling. Ez meg a noha bor gúnyneve volt errefelé. Amikor letettük a kaszát, jöhetett a gra- butanje, a gereblyézés. Este kilenkor már nem az akarat, csak a megszokás vitt hazafelé bennünket...” —r Szilovics Kati néni megvan-e Potony- ban? — El! Ili ? Habzsolja az életet ez a kis öregasz- szony. Olyan, de olyan palotát laknak a fiáékkal, hogy öröm nézni! Három éve kezdték épülni. Lent két szoba, hall, kamra, fürdőszoba, konyha. Fönt két szoba, gyerekszoba, zuhanyozó. Abban a régi, földszintes szobában is majdnem táncra perdült Kati néni, amikor megismerkedtünk, Olyan természetességgel csörgedezett a dal az ajkáról, ahogy a forrásból a tiszta víz. Arról énekelt, hogy leült a nap az Isten ölébe és arra kérte, hogy másnap korán keltse, adhasson minden szegénynek melegei. Kivált .azoknak, akiiének nincs apjuk. Tüskét bökött belém; miért éppen ezt énekli? Most, tíz év múlva kaptam magyarázatát: apa nélkül nevette embernek a Kát! Susreti — A mi dalainkban megénekelünk mindent. Szerelmet, munkát, madarat, zöld rétet, szegénységet. Táncra perdültünk dudaszóra, tamburazenére. őszi estéken kukoricát fosztottunk, télen divánba jártunk. Így hívták azokat a szobákat, melyeket a házaknál a fiatalságnak béreltek ki, hogy odajárhassanak. Jaj, aztán az Ádám—Éva-nap! Alikor az asszony nem dolgozott. Jöttek a házhoz, szénát hoztak, körüludvarolták az asszonyt. Mindent a helyébe vittek. Búzaszemek, magvak az asztalon, az asszpny meg ült a szénában. Hogy a kotlós is jól üljön majd, a termés is nagy legyen! Mekkorát fordult a világ tíz év alatt Szilo- vicséknál! A meny, Szilovics Mihályné évtizede még a gettóban dolgozott — az állattenyésztő telepet hívják itt így — gúny nélkül, ma a szigetvári konzervgyár munkásnője. A 75 éves Kati néni fia Viszont változatlanul a Barcsi Tövál brigád vezető je. Az unoka is embemagyja már, technikus az útépítő vállalatnál. KISZ-titkár itthon. Kocsijuk van Házikönyvtáruk. Magyar és horvát szerzők könyvei; minden családtag olvas. Kati néni éppen Dumas Monte Christóját fejezte be a napokban. — Ez az új ház a fiam és az unokám keze munkáját dicséri. Az unokám ősszel nősül, harkányi kislányt vesz el. Kétszáz vendéget hívunk, elvárjuk magukat is... Azt a szegénységről szóló dalt már nemigen énekli Kati néni. Faluja nevét viseli Borbás Vincéné Szent- borbáson. Öt is régi ismerőseim között tudom. Amikor utoljára itt jártam, tele volt várakozással : — Alig várom már, hogy a téesz keltetőjében megkezdődjön a munka! Gép költi a csibéket, három műszakban. De nem keltetőüzemben lelem meg őt, hanem otthon, a 77-es számú házban. Százéves házi szövőszék mellett, ötödik éve, hogy erre a szép, de időigényes, figyelmet követelő népművészeti munkára adta fejét, szívét. A jószág gondja is az övé, különösen most, hogy a férje — a tsz raktárosa — hirtelen megbetegedett. — Hogy mi történt még? Fogy a fiatalság. A téesz- ben gépesítették a munkákat, nincs szükség any- nyira a kéz- eröre... A fiam sem ma- rád itthon, előre látom. Huszonnégy éves, kései katona : most ment vissza szabadságról az Alföldre. Ö már tanult, a soproni erdészeti technikumot végezte eL — Kocsi van-e? — Az vitte vissza a fiamat. Mintha ugyanoda lépnék be Lakócsán. A nevük azonos: szintén Borbásné a lakócsai ismerősöm is. Itt is egy szövőszék. Borbás Mihályné szabadkozik: — Jaj, csak röviden egy-két szót. Mert paszitot készülünk vinni az öcsém fiának a feleségéhez. Újszülött van a háznál, dukál a paszit. Finom ételek a szülőágyas asszonykának, s a paszitot pontban a déli harangszókor kell vinni, nem késhetek! Itt még él ez a szép szokás. Az csak természetes, hogy saját szőttes terítővei takarja le az ételeket. Borbás Mihályné ugyanis ötven bedolgozó „parancsnoka”, a Fécsi Háziipari Szövetkezet helyi csoportvezetője. Nem büszkélkedik vele, de tudom, hogy bedolgozói csoportjából díjnyertes futók. párnák, egyéb szőttesek kerültek már ki. De szőnek méter- ’ árut is az e vidékre, e nemzetiségre jellemző három színnel, a pirossal, tehér- rel, feketével. — Amikor utoljára itt jártam, nagyon dicsérte Tarr Erzsit. — A szőttesét díjazták Szekszárdion, ezért forgott a neve közöttünk. Férjhez ment, elköltözött ő is, a húga is. Egy szövőszék megszűnt dolgozni Lakócsán. Régen minden házban szőtt az asszony, a lány ... Pedig az a Tarr Erzsiké ugyancsak tudta, mi kellene a falujának! Üj iskola, óvoda, gyógyszertár, eszpresszó. Mire mindez impozánsan megvalósult — közerőből, nagy akarással —, addigra elvitték az eladó lányt. Ilyen az élet... Nem olyan, mint akkor, amikor a lányok, menyecskék böjtidőben fehérben jártak e vidéken: ez volt a gyász színe. Bikla, rukávi: ezekbe öltöztek. A bikla rossz viselet volt, mert elszorította, lélegzetét rekesztette az asz- szonynépnek. De tetszett a férfiaknak, mert kiadta a mell formáját. A rukávi buggyos ujjú, virágmintás blúz volt. A fejre puculica került, a lábra bütykös harisnya feszült A színek úgy változtak, ahogy a hétköznapok és az ünnepek követik egymást. Mindezt a hetven tavaszt számláló Veriga Vincénétöl tudom, aki egyszer — a kedvünkért — beöl- toztette Golubics Páinét a népviseletbe. — Ej, azok a régi fonók! Az egyik sarokban a legények durákoztak, a másikban a lányok dolgoztak. A kisebb legénykéket elkergették a hajadonok: „Majd, ha a vállunkig értek!” Volt játék is. Legény ült háttal a lányoknak. „Mit vársz?” ö meg: „Csókot.” Kérdeztük: „Kitől?” Válaszolt, mondva a lány nevét. Játék után megszólalt a citera, a duda... Tótújfaluban dudás volt a csárdában is Kovács Pali bácsi, a falu. legidősebb embere. Petőfi utcai kis portájukon, hátul a pici konyhában idézte nekem valaha azokat az időket, amikor „mezítlábas világ” volt: a lányok a fonóból — lábbelit kímélendő — mezétláb mentek hazafelé. Pali bácsi feje fölött „mad- zagnyelü” okuláré lógott, nem a „mestersége címere”, a duda. — Pedig arról kaptam én a nevemet; az emberek csak Dudás Kovács Pálnak hívnak. Jó tizenöt éve eladtam az utolsót a mezőgazdasági múzeumnak. De szemközti szomszédja mestere az ősi hangszernek. A Dráva együttes zenekarának tagja, szólistája Gadányi Pál. Nagyon dicséri őt ifjabb Gulyás József, aki a megalakulástól, 1969-től játszik ebben a nagyszerű muzsikuscsoportban. Az egyesült téesz központi irodaépületében beszélgetünk vele; a „vezér”, Tolnai József átengedte az elnöki irodát. — „Él-e” az együttes? — El! Geosíts István vezeti, én meg a zenekart fogom össze. Táncosunk van tizennégy, zenészünk öt. Prímtamburán játszom van brácsánk, tamburabőgőnk, terctambu ránk, harmonikánk. Azt ne kívánja, hogy elsoroljam, mi minden történt velünk, merre jártunk, hányféle országos jelentőségű versenyen véttünk részi sikerrel. Mert megfordul- fcuüt mi a Ki mit tud?-tól a Röpülj, pava!vetélkedőkig sok versengésen, készülték rólunk tévéfelvételek, jártunk egyhetes szerep- lőkörúton Zágráb környékén, fellépünk minden évben a kaposvári Park étteremben, a Dorottya-napok zánóestjén.,. Háromnegyed óráig szünet nélkül játsszák a fergeteges kólót, felváltva a „pihentető csárdásokkal. Tudnak hangulatot csinálni, tanúja vagyok ennek magam is. Aztán, ha huzamosabb ideig nem játsszák, valaki a közönség soraiból elkiáltja magát: „Most a Tamo dalékó-t!” Mire a hajnal derengeni kezd, már a horvátul nem értők is horvátul fújják ezt a dalt. Valamikor — Petrinovics Pál mesélte néhány éve — a Bunyevác kocsmában, ahol ünnep éjszakáján Kovács Pali bácsi dudazenéjére, Pavlekovics Vendel muzsikája szavára (a hegedűt hívják itt muzsikának) nagyokat mulattak a tótújfaluiak, gyakran fordult, csetepatéba a mulatság a szomszéd falubeli legényekkel. A kisebb gyerekek fegyverhordókként szaladlak karóért. Mekkorát változott a világ azóta! . Most a hétszázhatvan lako- csai, a négyszáz tótújfalui, a négyszáz potonyi, a kétszáz szentborbási egy akaraton van. Dolgoznak a közös termelőszövetkezetben, vagy utaznak a szigetvári, barcsi, pécsi munkahelyekre. S hogy sorsúk még szorosabbra fonódjék: az 1975-ben épült körzeti iskolában egymás mellett ül a nemzetiséginek számító gyerek a cigánykával, -más vidékről ide települt magyarral. Tanulják a horvátot Valamennyien, s bölcs dolog ez. Hiszen a nyelvismeret élő híd a nemzetek között. A barátság pedig záloga a jövőnek. Testvérként, mint a történelem folyamán annyiszor. Jurisich, Zrínyi, Damjanich és annyi mások neve erre a kötésre figyelmeztet. Robog velem a kocsi hazafelé. Elmaradnak a májusfás házak, a fóliasátras kertek. Villányi Józsefné jut eszembe, aki a lakodalmi szokásokról beszélt nekem egyszer. — Ügy volt, hogy elmentek a fiú szülei kérőbe. Megegyeztek. Az eljegyzést a lányos háznál tartották. Az esküvők általában délben kezdődtek. A násznép a vőfély vezetésével érkezett lányékhoz. „A lányukért, Mari- caért jöttünk. Adják-e?” Az örömapa válaszolt kérdéssel: „Aztán mennyiért vinnék?” A kapun kívül állók összehajoltak: „Négyszázért ..Az örömapa csóválta a fejét: „Ilyen olcsón nem adom a mi Maricánkat !" A vőfély nyújtotta a kezét: „Ötszáz. Csapjon, bele a tenyerembe, és induljunk, mert a pap várja már a fiatalokat!” Tartják-e a régi, talán nem egeszen pontosan felidézett lakodalmi szokást a fiatal művezető, a Szilovi-cs fiú esküvőjén? Igen is, nem is. Mindenesetre a szárnyasokat már neveli Kati néni. Nem tambura szól majd, hanem fúvószene. Az ebéd itt, az eskü Harkányban . . Az is bizonyos, hogy nem gyalogosan vonul majd a násznép, úelsalléríjzotl személygépkocsikon, bérelt autóbuszon. ■ ■ Leski) László
