Somogyi Néplap, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-18 / 115. szám
L «égalasta a antásfiveg tetejét, belemártotta a tollat az üvegbe, de a papír fölött elbizonytalanodott a keze, „Kedves lányom" — biztosan tudta, hogy ez lesz a megszólítás, de még ennyit sem mert leírni. Levette szemüvegét, hosszan lehelte az üveget, majd köténye sarkával megtörölte. Időhúzásnak szánta a megszokott mozdulatot. „Kedves lányom” — kezdte mégis nagysokára. De nem tudta folytatni. Pedig esténként, lefekvéskor, még fél- álomban is fogalmazott, és olyankor tudta folyékonyan, szívrehatóam. Eldobta a fehér lapot. Az asztalkákból kockás papírt vett elő, arra talán jotioan kívánkozik az írási „Kedves lányom!" — írta le újra. Elégedetten nézte betűit, még most is kifogástalannak látta az írását. — Bizonyára azt hiszed, a leveledre válaszolok. Ugyan mit írhatnék neked és az uradnak, hiszen tíz éve nem találkoztunk. Azt íród, hogy felépült a házatok, látogassalak meg benneteket Szerintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e. Te sem gondolod, komolyan, hogy ilyen nagy úto'a vállalkozzam. Én a korom miatt sem utazgatok mar, te meg apád miatt nem jössz hozzánk. Még mindig keserű a szám íze, ha legutóbbi találkozásunk eszembe jut. Megint szememre vetetted, hogy fiatalon dolgoznod kellett, nem taníttattunk. Szegények voltunk, fiam, nem tehettük. Miért nem lehet ezt megérteni? Rajtad kívül még milliók éltek így, és később tanultak, amikor már erre mód kínálkozott. Neked is lett volna lehetőséged, mert amióta férjhez mentél, azt sem tudod, mi a munka ...” Ledobta a tollat az asztalra. Meglepődött a bátorságán, ő Annával még soha nem mert így beszélni, soha nem volt mersze megmondani, hogy nincs igaza, örül, hogy most le tudja írni mindazt, amire a személyes találkozáskor nem volt lehetősége. Mert Anna ordít vele, szóhoz sem engedi jutpi. Belelovalta magát emlékeibe. „Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelyeden a főnök ki akar kezdeni veled. Mit mondott erre az apád? Nem mész oda többet! Másnap ő ment el helyetted, óriási botrányt csinált, végül kiderült, egy szó sem igaz az egészből. Amikor hazajött, kegyetlenül elvert. Te összepakoltál és kijelentetted: soha többé nem látunk. Az esküvőd előtt jöttél el újra, hogy kéred a hozományod. Hidd el, Annám, meg is kaptad volna, ha nem vagyunk szegények. Apád munka nélkül volt, én takarítani jártam. Nem bosszúból tagadtuk meg tőled, amit kértél...” Kiment a konyhába egy pohár vízért, az izgalomtól, az idegességtől kiszáradt a torka. Ugyanakkor meg is köny- nyebbült. Tulajdonképpen már csak azt szeretné megírni, hogy az öreg kórházban van, gyenge és elesett, talán boldog lenne, ha a lánya meglátogatná, kibékülnének. De att* « tort, m éMgrnét a nagy öröm végaetos leitet, vagy ismét veszekednének. Azért nem szerették ezek ketten egymást, mert egyformán makacsok, önfejűek. „Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte. Nem akartam ezt közölni veled, mert fülemben cseng még utolsó mondatod, amikor elbúcsúztam tőled az állomáson. Megkérdeztem : nem láLogatnál-e meg bennünket te is egyszer. Azt felelted : addig be nem teszed a lábad hozzánk, amíg apád él. Drága kislányom, ha ettől függ, hogy találkozzunk, akkor azt kívánom, sose lássalak többé! Lehet, hogy mi már ebben az életben nem látjuk egymást. Nem attól félek, hogy hamarosan meghalok. Élhetek tíz évig, húszig, mindegy. Te nem vagy kíváncsi ránk. Amivel vádolsz minket, azok nem, bűnök. Tudod, senki sem tudhatja, mi vár még rá a hátralevő életében, mire jut öregkorára. De ez nekem nem vigasz, mert isten ne adja, drága Annám, ha veled történne valami, az is nekünk lenne rossz...” Nem tudott tovább írni, remegett kezében a toll, szeme előtt összefolytak a betűk. Majd reggel. Megágyazott, az öreg ágyát is megvetette, mint minden este. A papucsát is odakészítette. Mégis más így. Reggel összetol'ten ébredt pedig átaludta az éjszakát. Zagyvaságokat álmodott: egy vaddisznó hátán lovagolt. Vadászok üldözték, lövöldöztek is rá, minden golyó eltalálta, de neki nem fájt, több sebből vérzett, ő mégis nevetve száguldott a vaddisznóval. A reggeli után hozzálátott rendbe rakni a konyhát. Újra a kisasztalhoz ült. Nem olvasta el, amit eddig írt, félt, hogy eldobná. „Képzeld, a múlt hónapban ünnepeltük az ötvenedik házassági évfordulónkat. Hoztam egy üveg bort, apád azt Iszogatta. Magamnak gesztenyepürét vettem. (Tudod, még most is nagyon szeretem az édességet.) Ültünk csendben, hiszen beszélgetni már nincs mit egymással. Ötven év alatt mi már mindenről beszélgettünk. A nővéred csak sürgönyt küldött, mert jelenleg üdül. Ti soha nem szerettétek egymást, pedig Hilda jó lány. Azért utáltad őt mindig, mert megalkuvó. Ez nem így van. Minket szeret, amennyire teheti, törődik is velünk. Tudod, mi a legérdekesebb? Az, hogy mégis te hiányzol nekem... Kedves lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba. Engem délelőtt is beengedtük. fitoénkéo* pedig jobb «eretek tol mar rtsho* le»•i.” Jó, hogy az autót«« épp a kórházig viszi. Az első ajtó mellett ült le. Bérletét a kezében saorongatta, ha jön az ellenőr, mindjárt fel tudja mutatni. Kinézett az ablakon, a villanyóra fél tizet mutatott. Mégis előbb szállt le, majd gyalog megy a kórházig. Tíz-i kor van vizit, ne találják akkor ott. Megkeirt valakit, jelezzen. Leszállt a buszról, de nem várta meg, amíg kimegy a megállóból. Sietve lelépett a járdáról. Dudálást, fékcsikorgást, kiáltozásokat hallott Látta ő az autót, de nem üt- ' heti el, hiszen a férje várja. Öt egyszer már. elütötték, de mert akkor is figyelmetlenül ment át az úttesten. A biztosítótól pénzt is kapott. Ha most nagyobb a baleset, talán több pénzt... Istenem, el kellene ugrani, el kell . . . Aztán hirtelen a földön feküdt, valami fellökhette, de fájdalmat nem érzett. Ismerős volt neki az érzés, ezt már egyszer átélte . .. Igen, tudja, a vaddisznóval. És azt megúszta, talán .ezt is ... Emberek csoportosulnak köré, valamit mondtak is neki, de a sziréna minden zajt elnyomott, és az elsősegélynyújtóknak erős a fogásuk. Életveszélyes állapotban szállították kórházba. Még a mentőautóban is görcsösen szorongatta kis szatyrát, benne alma, keksz, kis tábla csokoládé. Az orvos egészen közel hajolt hozzá, hogy megértse, amit beszél. István kórház ... a férjem . . . első emelet.. . a szíve, miért pont most doktor úr, miért pont most... Az öregember hiába várta aznap a feleségét. Harmadnap kapott csak hírt a balesetről. „Nincs nagyobb baj, bácsika, a felesége már túl van a nehezén.” Mindenáron haza akart menni, de csak egy hét múl vb engedték el. Hazaérve körbejárta a lakást. Végre itthon. A mama is hamarosan itthon lesz. Kinyitott minden ablakot, ápo- rodott volt a levegő. A szobában, az asztalon megtalálta felesége levelét. Meilette a tollat és a kiszáradt tintásüveget, amelyre elfelejtette rázárni a kupakot. Az öreg elolvasta a levelet, dühbe jött. Haszontalan vénasszony. Kiteszem a lábam itthonról, ő azonnal kesereg. Nem mintha neki nem fájna, de erről soha nem fog beszélni, legkevésbé annak, aki a fájdalmat okozta. Mérgesen zsebregyűr- te a kockás irkalapot. A szekrényből kiszedte felesége holmiját, amelyről gondolta, hogy szüksége lehet rá, összecsomagolta. Még kél óra volt a látogatásig. Addig elmegy * körzeti orvoshoz, felíratni a gyógyszereit. A rendelőben nem voltak sokan, két férfi és egy asz- szony várakozott. Leült ö is. a pad végére. Zakója zsebéből elővette a levelet, elolvasta újra. „Akkor azt felelted, addig be sem teszed a lábad, amíg apád él . .. ” Ezt mondta volna Anna?! ; /többször is szólították, mire meghallotta. Az orvos figyelmesen elolvasta a kórházi elbocsátót, azután felírta a javallt gyógyszereket. — Mi van' magával? Már harmadszor kérem, hogy derékig vetkőzzék le. — Tudja, doktor úr, most meg a feleségem ... baleset érte. Kórházban van. Az orvos megkopogtatta a? öregember sovány hátát, a mellkasát, sóhajtson, lépjen a mérlegre. — Vannak gyerekei? Vagy aki gondoskodik magukról? — Nincsen, doktor úr. Ketten vagyunk. — Két hét múlva jöjjön ismét ... Ha kimegy, szóljon a következőnek. A kórházban összevissza bolyongott a kórtermekben. A sok bepólyált, begipszelt beteg közt sehogy sem találta a feleségét. — Kérem szépen — állított meg egy nővért a folyóson —, a feleségűm . .. A nővér ránézett, kezében észrevette a kis motyót. — Hogy hívták a feleségét? Az öregember felkapta a fejét. Hogy hívták? A nővér karoniogta, leültette egy pádra. — Bocsásson meg, tapintatlan voltam. Reggel táviratoz- lattunk a lakására. Azt hittem, megkapta ... Kérem, ha rosszul érzi magát. . . Ha a főorvos úrral kíván beszélni .. Az öregember megsimogatta a nővér kezét. — Ne fáradjon, kedves Nincs szükségem semmire . . De ezt nem tudom hazavinni... — Átadta a felesége holmiját. Felállt, lassan elindult a lépcsőn lefelé. — Holnap, majd holnap visszajövök. A halálhír annyira váratlanul érte, hogy azonnal nem is, fájt. Meg hihetetlen is volt. Naponta érdeklődtetett a felesége állapota felől, mindig azt mondták, jól van. Becsapták. Csúnyán becsapták. O tthon újra elővette a gyűrött irkalapot. Ügy tekintett a levélre, mint egy végrendeletre. Akkor pedig el kell küldeni, az öregasszony úgyis elküldte volna az ő tudta, nélkül. „Kedves lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba ...” A levelet neki kell befejeznie. A kiszáradt tintatartóba egy kis vizet csöpögtetett, arra a pár mondatra elég lesz. „Szomorú hírt kell közölnöm veled, lányom. Apád tegnap éjjel meghalt. Csókol anyád.” A levelet csak a temetés után adta postára. csak a karja zúzódott össze, Borsányi Vera „Kedves lányom!” Szikszói Károly Lassan elindulnak Törmelék. Varos-repeszek, könyv-repeszek, pohár rcpeszek. Egy mozdulat hossza, egy élet hossza. Egy arc valahonnét a múltból, nem tudom, ki birtokolja most. Talán gyertyáit kéne gyújtanom, de az is csak jelkép lenne. Jelkép, jelkép mellett. A főjdalom eltorzítja a cselekvést. Testemben megannyi befejezetlen történet, ahogy a halál is az. Es lassan elindulnak belőle< a szavak, a befejezetlen mtjudalulk — — — lícsédi lányok a tornác előtt. Mattion! Eszter müve. (Mattioni Eszter festményeiből és himeskőveiből kiállítás nyílt Budapesten a Csók-Galériában. A keszthelyi nemzetőr Százötven éve született Goldmark Károly ,Sakünlaia”... „Falusi lakodalom” . . . „Házi tücsök” . . . Szívbemarkolóan édes melódiák. Goldmark Károly remekművei, aki 1830. május 18-án született Keszthelyen. A zseniális zeneszerző, aki csak öreg korában élvezhette munkáinak gyümölcsét, forradalmár egyéniség volt. Neve kitörölhetetlenül szerepel a magyar nép szabadságharcában is. Az 1848-as forradalom muzsikus-alakja mint nemzetőr vett részt a nép jogokért vívott küzdelemben. Édesanyja huszonnégy gyermeknek adott életet. Betegség, járvány is pusztított akkortájt a vidéken, és a Goldmark gyerekeknek csak a fele maradt életben. A tizenként csemete is elég gondot adott az apának. Németke- resztúr községbe költöztek át, onnan küldte az idős Gold- mark Becsbe Károly fiát, hogy tanuljon valamilyen hangszeren. Goldmark József, a legidősebb fiú akkor mar a „császárvárosban” élt, és vegyésznek Ítészült az egyetemen. Goldmark Károly tizennégy éves korában szakadt el a szülői háztól, és Becsbe gyalogolt. Fivérénél lakott takarításért, kisebb házimunkák elvégzése fejében. Szabad idejében Jansa hegedűművésznél tanult. Komponálgatott is. Apja minden hónapban elküldte a tandíjat. Egy napon azonban megírta : nőttek anyagi gondjai, nem tudja többé támogatni. Goldmark Károly úgy érezte, hogy a zenéről le kell mondania. Alkalmi munkát vállalt, majd beiratkozott a bécsi technikai szakiskolába. Aztán elkövetkezett az 1848-as esztendő. Ekkor értek Bécsbe a párizsi forradalom hírei. Bécs lakossága gyűlölettel fordult Metternich kancellár kormányzata ellen. Az osztrák nép elégedetlenségéből nyílt forradalom lett, amely 1848. március 13-án tört ki. Goldmark Károly is ott volt a tüntető néptömegben, testvérbátyja, József pedig a forradalom tevékeny tagja lett. Néhány nappal később a Pestről érkező utasok elmesélték, hogy ott már megjelent a szabad sajtó első terméke. Goldmarkék boldog örömmel olvasták a Bécsbe csempészett Nemzeti dalt és a „Tinzenkét pont”-ot. Sajnos a császáriak Becsben erősebbeknek bizonyultak a forradalmároknál. Goldmark Józsefet körözni kezdték, mint az egyetemi forradalmárcsapat vezetőjét. Menekülnie kellett. Azt a tanácsot adta öocsének, hogy azonnal szökjék haza Németkeresztúr- ra, mert bajba keveredhet miatta. Goldmark Károly késő öregkorában „Emlékezések” címmel könyvet írt, s így idézte aí említett időpontot: „Hazaértem szüléimhez. Néhány nap múlva már megtudtuk, hogy Bécsben a császáriak felmorzsolták a forradalom erőit. A csapatok a magyarországi forradalom leigázására indultak. Sopronból az a hír érkezett Németkeresz- túrra, hogy minden fegyverforgató ember készülődjék, mert közeledik az ellenség, vagyis az osztrák katonaság. A soproni harangok elnémultak. Ha újból megszólalnak, mindenki szálljon harcba! Elküldték a fegyvereket is, a kapákat és kaszákat. Három napig vártuk a harangszót. És a harmadik nap estéjén megszólaltak.” ö is ott volt a csapatban, amely szétkergette Jellasics seregét. Égő falvak jelezték Jellasicsék menekülésének útját. Goldmark a csaták után leszerelt, és a soproni színházban lett hegedűs. A következő nyáron a társulat Győrje utazott vendégszerepelni Ott díszelőadást rendeztek s győzelem örömére. Ezen az előadáson játszott Goid mar* szólistaként először pódiumon Közben odahallatszott a távoli ágyúszó. 1849. június 2,8-án megkezdődött Győr mellett a csata: A császáriak szorongatni kezdték a várost, amelynek e:gy részét bevették. Az elfoglalt városrészben Schmidt evangélikus kántor lakásán tartózkodott éppen Goldmark Károly, akit mint rebbellist őrizetbe vettek a neve miatt. Ugyanis személyében József fivérét, a bécsi forradalmárt vélték kézre keríteni. A muzsikust egy Dehmuth nevű őrnagy engedte szabadon,: mert. maga is zenész volt- „civilben”. Goldmark ezután Budára költözött és a Várszínházban hegedült. A társulat olyan szegény volt. hogy csak ketten szolgáltatták a zenét. Nyomorúságos fizetést adtak. Goldmark éhezett és beteges- kédétt. Hét esztendeig tartott hihetetlen nyomor'-.. De már szorgalmasan komponált. Ösz- szekuporgatta a gázsiját, hogy önálló hangversenyt rendezhessen. Kinyomtatta a falragaszokat, ám a közreműködő muzsikusok nem mentek el, a koncertet le.kellett .mondani. Mérgében elégette valameny- nyi szerzeményét. Ezt szinte ugyanabban az időben tette Antonín Dvorzsák is Prágában: a részvétlenség és nemtörődömség miatt. Goldmark zongoraleckét adott krajcárokért. Kottát másolt, hegedült és tanított. A Duna-parton lakott egy nyomorúságos viskóban, a mai Parlament keljén. A magyar zenészek fölfigyeltek a szerény, dolgos és nagyon tehetséges Goldmark- ra. Volkmann Róbert, Moso- nyi Mihály is kezdte emlegetni, végül tudomást yeti, róla Erkel Ferenc. Magához hívatta, meghallgatta szerzeményeit; további' munkafá biztatta és rendelt tőle egy vonósnégyest. Erkel támogatásával 1859. április 13-án az Európa szállodában végre megrendezhette első szerzői estjét. Ábrányi Kornél akkor azt irta róla: „zseniális zeneköltő”. De közben a zeneköl- tonek nem volt miből ebédelnie. Az erkölcsi siker így arra késztette, hogy Bécsben kísérletezzék. Az akkori Bécs mozgalmas zenei élete opera komponálására ösztönözte. Mennyi koplalás fűződik a Sába királynője partitúrájához! Ugyanis ezt a művét írta meg akikor. Száraz kenyeret evett és csak egy-két tanítványának szüleinél jutott olykor rendes ebédhez. Végre megtört a jég — váratlan se-' gítség érkezett. Erkel közbenjárására a magyar közoktatásügyi miniszter 800 forint segélyt utalt ki számára. Ha ezt nem kapja meg, akkor a szó szoros értelmében éhen hal, és sohasem születik meg a Sába királynője, az opera- irodalom egyik gyöngyszeme. A küzdelemnek vonalon nem volt vége. Bécs közismert kritikusa, Hanslick lekicsinyelte Goldmark művét. Kijelentette, hogy nevetséges szövegekre komponál. Gold- marknak azonban olyan erős támogatója akadt, aki Bécsben minden nehézségen átsegítette: Liszt Ferenc. Az ő beavatkozására mégis bemutatták a Sába királynőjét, amely világsikert aratott. Goldmark elindult a siker útján. Kevés zeneszerzőnek adatott, meg, .hogy késő aggkoráig úgy megőrizhesse alkotóereje teljességét, mint y Gold- mark. 1915. január 2-án hunyt el Bécsben. Remekműveket hagyott hátra. A mai magyar közönség az utóbbi hetekben fölfigyelhetett arra, hogy a rádió műsorra tűzte legszebb kompozícióit. Kristóf Károly /
