Somogyi Néplap, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-04 / 80. szám
Tsz-e/nők farmerban „Fejet hajtok a dolgos ember előtt” (Kilencszáznegyvenöt áprilisi gyerekek. A legelső generáció, melyet semminemű személyes emlék nem fűz a testet, lelket nyomorító háború rettenetéhez.y »A szovjet katonákhoz a béke éveiből fűz emlék. Kaposváron úttörőként köszöntöttem a katonákat. Akkor Balogh Imike, ma Balogh Imre. Néhány hét óta a csökölyi termelőszövetkezet elnöke.) — Városi gyerek voltam, a szüleim munkásemberek. Azt hiszem, a gyerekkor fogékony, öntudatlan világa, mégis meghatározza az ember jövőjét. Akkor a Nádas- di utcában laktunk, félig paraszt-, félig fuvarosutca volt ez: minden, második háznál ló, marha. Ez az egyik kapocs, amely a mezőgazdasághoz kötött. Aztán az anyai nagyanyám, aki Fonóban lakott. A nyarakat ott töltöttük az öcsémmel. Ott is az állatok körül szerettem mozgolódni. Emlékszem, a családban mindig derűt váltott ki, mikor a felnőttektől hallott szóval élve azt mondtam: pógár akarok lenni. Itt gyökerezik mai hivatásom. — Szép ez a pálya, nem tudnám magam másutt el- •képzelni. Szép azzal együtt, hogy millió buktatót rejt, nem is annyira szakmailag, hanem a bonyolult emberi vonatkozásából adódóan. Keszthelyen általános agrármérnök leltein, a gyakornoki idő után Somogyszilban az álfattenyésztés mellett tettem le a voksot. Nem vagyok gyors sikerekre törekvő, jobban kedvelem a szí- vósabb. hosszabb távon folyó munkát. Az állattenyésztés sem anyagi, sem erkölcsi sikerben nem versenyképes a növénytermeléssel. Számomra mégis ez a kedvesebb. Tudok örülni az apró dolgoknak. Munkámban fölfedeztem olyanokat, amit talán más nem is vesz észre. Láttam, egy heterogén sertésállomány hogyan alakul át olyanná, hogy a pápai húskombinát boldogan fogadja. Egy marháról el tudtam beszélni fél órát is. Egyszer az állami gazdaság üszőket vett tőlünk; azt mondtam, ha egy olyat találtok, amelynek a fülszám után ne tudnám a nevét, származását, ezer forintot fizetek, * ha kettőt kétezret, és így tovább. Nem fizettem semmit. A szívós munka apró, nem látványos eredménye adja az étet értelmét... Csak az fáj, hogy kevesen tudnak velünk, állattenyésztőkkel közösen örülni. Pedig az öröm is teljesebb megosztva.., — A parasztemberek közel állnak hozzám. K E pcsoletaimban nem a percek számítottak, mindig mindenkivel akarok holnap is találkozni.. Olyat nem ígérek, amit nem lehet teljesíteni, megrágok mindent, mielőtt kimondom. Fontosnak tartom, hogy mielőbb nevükről ismerjem meg az embereket, mert tudom, örülnek, ha névről szólítják őket... Még gyakornok voltam, csirkeeladás volt a baromfitelepein, a láttam az arcokon: jó néven veszik, hogy nem kérdem, hanem írom, tudom a nevüket... — Talán a legszebb tíz évemet töltöttem Somogyszilban, álmaimban ma is visszajárok. Ezt mondom most, hiszen csak néhány hete lettem elnök. Nem a rang és nem a pénz vonzott, sokkal inkább az, hogy any- nyi ember bízott bennem, annyi ember tárgyalt rólam a tudtom nélkül. — A somogyi homokháton alacsony aranykorona- értékű, szabdalt, vízrendeÄ felszabadító hősök, a történelmi jubileum 35. évfordulójának tiszteletére emlékoszlopot avatott tegnap Balatonszabadi lakossága. Az ünnepségre szovjet vendégek érkeztek a községbe, valamint Vass Imre, a megyei pártbizottság osztályvezető-helyettese. Bakai János, a Siófoki Járási Pártbizottság titkára avatóbeszédében méltatta az évforduló jelentőségét. Hazánk falvaiban, városaiban érc és márvány emlékművek százai szimbolizálják a felszabadító szovjet emberek millióinak hősi segítségét, akik a legtöbbet adták: az életüket. Ezután Balatonszabadi ban zetlen határú szövetkezet ez. Igaz, fennállása óta nem volt veszteséges, de a paradicsomot kivéve kiugró eredményei sem voltaik. A veszteség kivédése miatt megállt itt az idő, a gépi beruházáson kívül alig volt fejlesztés. Igen nagy például a fakincsünk, de a feldolgozásban semmi sem történt. Évi kétmillió forint értékű rönk kerül ki innen; ha csak egyszerű fűrészáruként hagyja el a gazdaságot, kétszeresét lehetne érte kapni... Aztán rendbe kell tenni a földeket, az idén nagy arányú meliorációs munkába kezdünk. Megmondták, tudom, úgy is érzik, hogy nem várnak tőlem csodát, «-Csak-" rendet kell tenni. Vezetési gondok. Is — ahol egykor kemény harcok dúltak — kegyelettel szól ez az emlékoszlop a vörös csillagos katonákról, akik a legtisztább fényű áprilist hozták, s azokról a magyar ellenállókról, mártírokról is, akik Hitler haláltáboraiban pusztultak el, vagy a nyilasok golyóitól hullottak tömegsírba. És szólt az elmúlt harmincöt évről. Az új honfoglalás évében az idegen elnyomástól és a szolgaság jármától megszabadult munkások, parasztok — akik az első proletárhatalom lángját őrizték szívükben — a kommunista párt hívó szavára megindították voltak' itt, s az emberekben igen nagy a múlttal-saakí- tás vágya. Ellenszavazat nélkül választottak meg, de báirkBt így választottak volna, mert ez a dolgos, szorgalmas nép másként akart élhi. Néhány hét után még nem látok mindent. Azért vállaltam a vezetést, mert itt átlagon felüli munkaerő és munkakedv , van. Az olyan tagság előtt, amely száz hektár paradicsomot rekord terméskor kézzel takarít be, fejet hajtok. Hiszem, hogy velük egyetértésben lehet eredményt elérni. — Kaposváron lakom. A szórakozásom? A család. Az az ünnep, a teljesség, mikor a két gyermekemmel jól megdögönyözzük egymást. És a foci. Szinte a Rákó-, czi-pályán nőttem fel. Aztán olvasás, színházt Semmi különös. Átlagos harmónia. Béke... (All a térkép előtt. Már tudja, hogy a határnak melyik részén legkegyct- lenebb a homok; hol lehetne gyorsan, igazi nagyüzemi tömböket kialakítani. A legelső generáció egyik tagja, akit semminemű személyes emlék nem fűz a testet, lelket nyomorító háború rettenetéhez. Mai fiatal, far-, mer ben. Csak egyet akar: tenni a szívéhez közelálló parasztemberekért.) a gépeket, illetve elvetették a magot, s megkezdődött az új élet, a békés építés korszaka. A magyar kommunisták ez idő alatt elévülhetetlen érdemeket szereztek az orszógépítő, irányító munkában, tettekkel bizonyították, hogy pártunk legfőbb kötelességének tartja a haza, a dolgozó nép ügyének önzetlen, megalkuvás nélküli szolgálatát. Az ünnepi beszédet és az emlékoszlop leleplezését színes kultúrműsor követte. Az óvodások és az úttörők szerepeltek versekkel, énekkel. Majd vörös szegfűkkel ékesített koszorúk borították el az emlékoszlop talapzatát. Vörös Márta A felszabadítók tiszteletére Emlékoszlop-avatás Balalonszabadiban A lakatos nyugdíjba készül Kedvelem a mesterembereket. Kedvelem őket szakmájuk szeretetéért, azért, mert úgy bánnak a megmunkálásra váró fémmel, fával, szövettel, mintha a világ legértékesebb gyémántját tartanák a kezükben. Kedvelem őket, mert pontosak, megbízhatóak —• mint egy jó óra. Többek között e tulajdonságaiért néznek munkatársai tisztelettel Vigh Sándorra, a Kaposvári Cukorgyár lakatosára. Amikor megkértem, hogy szakítson időt egy rövid beszélgetésre, előbb gondosan letisztogatta szerszámait, rendet rakott az asztalán, levette vékony keretes szemüvegét, bekal- timtoUa a fémtókoL » csak azután volt hajlandó helyet foglalni. „ Halk szavú, egyszerű em- bér. Amikor beszél, halvány mosoly bújkál a szája szögletében. Életét, emlékeit idézi. Nincsen benne semmi rendkívüli. Alig különbözik azoknak a százezreknek a sorsától, akik felnőtt fejjel érték meg a második világháborút, majd a ielszabadu». lást és az utána következő harmincöt évet. Mégis érdekes és tanulságos — mint minden emberi sors. Alig nőtt ki a gyermekkorból, már megismerkedett a munka nehezével. Édesapja, aki molnár volt, korán meghalt, s így a családról a fiatal fiúnak kellett gondoskodnia. Tizenhét éves koráig nap&zámosmun- kát végzett, hogy legyen miből eltartania édesanyját és kishúgát. Később kitanulta a kovácsmesterséget, mert — apjával ellentétben — őt inkább a vas vonzotta. No meg az jó szakmának is számított akkoriban. 1943. május elsején az akkor már .katonaviselt. fiatalembert fölvettek a Kaposvári Cukorgyárba. Két, ókból is jól emlékszik erre a dátumra: május első napját abban az időben hivatalosan még nem ünnepelték meg a ’munkások, meg azért. is, mert nagyon nehezen lehetett elhelyezkedni. »Éppen üresedés volt a gyárban, nekem meg akkora szerencsém volt. mint egy ötős talalát a lottón« — mondja. „ In cm sokkal ezután azon; ban elhagyta a szerencsecsillaga. behívták katonának. Több mint egy évig volt a tüzéreknél, amikor végül is Budapesten fogságba esett. Hadifogolyként érte meg a felszabadulást, sok más katonatársávai egyetemben. Amikor 1945 pünkösdjén hazakerült, azonnal munkára jelentkezett a gyárban. Dolgozni kezdett; most már nemcsak a saját jövőjét akarta szebbe, jobbá tenni, hanem valamennyi emberét. Úgy gondolta, azok között van a helye, akik ezt tudatosan vállalják. Így lett alapító tagja még abban az évben a Magyar Kommunista Párt cukorgyári alapszervc- ze lének. Nehéz, mozgalmas, de szép evek következtek ezután. A gazdasági építő- munka mellett a kommunistákra rengeteg politikai feladat hárult. Szemináriumokon vettek részt, hogy megfelelő ideológiai felkészültséggel tudjanak szervezni, agitálni; hogy vitába tudjanak szállni a párt. eszmeitől idegen nézetekkel Közben a hétvégeken falura jártak: segítettek a betakarításban. Az ereje teljében levő fiatalember minden munkából becsülettel kivette a részét. 1951-ben a párt tartalékos tiszti iskolára küLdte, ennek elvégzése után hivatásos állományba került. A katonai pályával azonban nem tudott- megbarátkozni, ezért nyolc hónap múlva kérte a parancsnokát, hogy járuljanak hozzá leszereléséhez. Úgy érezte: a polgári életben többet tud nyújtani a közösségnek, a társadalomnak. Azóta a lakatosmühelyben dolgozik — és mindenki megelégedésére végzi a munkáját. Társadalmi megbízatásokat vállal, mert úgv érzi : ahol csak lehet, segítenie kell az embereken. Egyik alapítója és elindítója volt a gyárban a szocialista- brigád-mozgalomnak; azóta is ebben a közösségben tevékenykedik. Az Idén betölti hatvanadik evét. Ügy tervezi, hogy megvárja meg ezt a kampányt, aztán nyugdíjba megy. A gyártól, elvtársaitól azonban nem akar elszakadni. Azt mondták róla, »Sándor is úgv tesz, mint a többi nyugdíjasunk. Hetenként benéz majd hozzánk.« tondvai Jéwef ÚJ VILÁG - A Ml VILÁGUNK
