Somogyi Néplap, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-03 / 79. szám
Ai aranyvenat titka Fertőbozon vesztegelt hetekig a kincs 1944. november 9-én született meg a nyilas uralomnak az emlékezetes 11. törvénycikke, amelynek értel- mében Sopronba költöztették a képviselőházat, a fel- 4 sőházat és a törvényhozók nemzeti ' szövetségét. Az ezt követő hetekben nyilas vezérek, illetve kiszolgálóik tömege lepte el a várost és környékét. Több ideiglenes koncentrációs tábort is berendeztek. A nyilas fővezér, Szálasi Ferenc is a nyugati végekre költözött, a városban azonban nem mert megszállni : Brennbergbányán építtetett magának bombabiztos óvóhelyet. A nyugati országrész háború végi eseményeiről sok publikáció jelent meg, egy érdekes eseményt, a magyar aranykincsek elrablását azonban sokáig homály fedte. Különböző mendemondák keringtek, hogy itt is, ott is feltűnt az aranyvonat. Ki is akarták siklatni az ellenállók. Azonban ezeket a híreket dokumentumok, tények nem erősítették meg. Most a Győr—Sopron —Ebenfurti Vasúttársaság egyik lelkes munkatársa és a százéves társaság történetének kutatója, Lovas Gyula főtanácsos kiderítette az aranyvonat titkát — Régi iratok böngészése közben bukkantam rá az első adatra — mondja. Nézegettem az akkori forgalmi naplókat,' bejegyzéseket, és fény derült a második világháború végének egyik epizódjára — mondja az amatőr történész. 34 tonna színarany Az aranyvonatról annyit sokan tudtak, hogy Budapestről a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét — 34 tonna színaranyat, a budapesti árvaszék 21 ládányi aranykincsét, a Magyar Tudományos . Akadémia arány- vonatát, az értékpapírokat, ékszereket — a fővárosból Veszprémbe vitték. Ott sziklapincében rejtették el a nemzetközi méretekben is jelentős értékű kincset. Miután azonban a szovjet csapatok átkeltek a Dunán és nagy erőket vonultattak föl már 1944-ben a Balaton térségében, a veszprémi rejtekhelyben nem bíztak a nyilasok, s 1944.' december 8-án az aranyat meg a többi kincset vonatra rakták. Ma már csak érdekesség, de jellemző az akkori viszonyokra, hogy a kincseket szállító szerelvény után egyéb vagonokat is kapcsoltak; ezekben egy — Besztercebányáról menekülő — csapatkórház személyzetét helyezték el és 150 magyar katonát. Az így összeállított vonat erős csendőri kísérettel jutott Szombathelyig. Ott lecsatolták a kórházi és egyéb kocsikat, s a már csak a kincseket szállító vonatot Fertőbozra irányították. A szerelvény akikor 46 tengelyes volt, s 1944. december 10-én érkezett rendeltetési helyére. A vonathoz időközben még néhány személykocsit csatoltak: ezekben 150 banktisztviselő és családja utazott — Nyugatra igyekeztek. S tulajdonképpen itt kezdődik az a történet, amelyre Lovas Gyula derített fényt az utóbbi hónapokban. A rejtekhely A Nemzeti Bank kocsijai Fertőbozon rejtekhelyre, a németek által egy erdei nyiladékban épített mellék- vágányra kerültek. Ott csendőrökből álló erős őrség vigyázott rájuk. Közben újabb rakomány érkezett Fertőbozra — ezeket a kocsikat is az erdei nyiladékba állították. 1945 januárjának közepén már 77 kocsi állt az erdei vágányon. Sopronból még ráadásul három nyitott kocsi is érkezett, melyek ezüstrudakkal voltak megrakva. A kísérő csendőralakulat — amelynek parancsnoka Sasváry Ede ezredes volt — és a vonat civil utasai vidáman éltek a várakozás heteiben. Az ezredes az állomás épületében rendezte be szállását, a legénység és a Nemzeti Bánik alkalmazottai vasúti kocsikban laktak. A kincses vonat mozdony- vezetőjét, Hollósy Kálmánt távirattal vezényelték Fertőbozra. Amikor szolgálatra jelentkezett, csak azt tudta, hogy egy vonatot kell Bécsújhelyre vinnie. Fertőbozra érve már javában állították össze a szerelvényt; tolatás közben is csendőrök ügyeltek a munkára. Az erdei vágányon összegyűlt 80 kocsiból azokat válogatták ki, amelyek kincsekkel voltak megrakva. A vonat vezetőbe Kardos József volt — ő ma is él, Sopronban lakik. (A mozdonyvezető Hollósy Kálmán időközben elhunyt.) Rendkívül izgalmasak voltak az előkészületek órái és az indulás percei. A kincses vonat mellett sürgölődött Frank Károly, a Nemzeti Bank akkori vezérigazgató-helyettese is. Néhány szeméi y kocsit is kapcsoltak a szerelvényhez, ezekben a bank alkalmazottainak egy csoportja foglalt helyet.’ Egy kocsit élelmiszerrel raktak meg. Három fedett kocsi aranyrudakkal és ékszereikkel volt tele. Ezután ismét hat kocsi következett, készpénzzel és értékpapírokkal megrakva. A fedett kocsisor mögé tizenhét nyitott kocsit kapcsoltaik. Ezeknek a- tartalma ezüst volt. Kardos József visszaemlékezéseiben elmondja: az egyikre föllépett, csizmájával félrekotorta a havat, s látta, hogy a hó alatt ezüst- rudak vannak. Német őrség várta Az aranyvonat 1945. február 28-án futott ki a íer- tőbozi állomásról, Sopron irányába. 12 óra múlt néhány perccel, amikpr zöldet mutatott a szemafor; a soproni pályaudvaron rövid időre megállt a vonat. Sopron után még egy mozdonyt csatoltak a szerelvényhez, hogy 'a burgenlandi nehéz terepen időben célba érjen. Az úton csak a vonatszemélyzet és a polgári kísérők ügyeltek a kincsre, Bécsújhelyen viszont már német őrség várt a vonatra. A vezérigazgató-helyettes megjutalmazta a személyzetet ; a vonatvezető például 1509, a fékezők pedig ezer—ezer pengőt kaptak fejenként. Az aranykincsek végül a szövetséges csapatok kezébe kerültek, s Magyarország jóval a háború befejezése után kapta vissza. Ezek az értékek egyik alapját képezték az új forintnak. A Fertőbozon maradt kocsik a háborús események során kiégtek. Ma már azon a helyen a nagycenki múzeumvasút egyik pályaszakaszát találjuk. S az utasok nem is sejtik, hogy ezen a helyen 35 évvel ezelőtt arannyal megrakott szerelvények vesztegeltek hetekig. Cseresznyék István Honvágy, meglepetésekkel A Kaposvári Szimfonikus Zenekar hangversenye Aligha könyvelhettük el az utóbbi években megye- székhelyünk szimfonikus zenekarát romantikus darabokon iskolázott együttesnek: koncertjeiken jobbára a bécsi klasszicizmus könnyebb fajsúlyú alkotásait tűzték műsorra. Ezért igencsak elcsodálkoztunk hétfői hangversenyük programján. Ügy látszott, - a zenekar és Merényi György karmester meglehetősen kemény fába vágta a fejszéjét: Antonin Dvorak két grandiózus kompozícióját a legfölkészültebb hivatásos zenekarok sem vehetik félvállról. A kétely után kellemes meglepetésként hatott, hogy választása nem volt elhamarkodott. Igaz, a Dvorák-gordonka- verseny hallatán amelynek szólóját a fiatal Koó Tamás játszotta — még nem lehettek ilyen kedvezőek a hallgatóság tapasztalatai. ' A klasszikusan zárt formát szinte szétrobbanó honvágy-, fájdalom- és meditáeióka- valkádból ebben az előadásban, csak kevés ízelítőt kaptunk. Az első tétel látványos, megrendítő fő témája — mind az expozícióban, mind a kidolgozási részben — elsikkadt, s a harmadik tétel táncos lüktetésének hiteles visszaadásával is adósunk maradt a művész. A zenekar kissé índiszponál- tan kullogott a szólista után, a kései vagy korai belépések, a hamis indítások, a rézfúvós-gorombaságok jegyzéséhez egy noteszlap sem lett volna elég. Oázis volt a sivatagban a második, lassú tétel, amelyben Koó Tamás és az együttes is gyönyörű dallamvezetéssel, el- mélyültséggel, kidolgozot- tan hozta felszínre az Amerikában élő cseh mester megható adagióban tárgyiasult fájdalmát. Különösen a vonóskar tiszta dallamformálását és dinamikai érzékenységét tartottuk figyelemre. méltónak. A kilencedik, Újvilág- szimfónia előadásában valamennyi hangszercsoport tudása javát nyújtotta. Igaz, Merényi György olykor mintha föláldozta volna a vitalitás, a szenvedély, a fájdalmas borongás és a határtalan öröm hangulati elemeit a szép zenekari hangzás. oltárán: tempóit itt-otl lassúnak, kimértnek éreztük, A melódiák kidolgozásában, a hangzás »kikeverésében« azonban kifogástalan stílusismeretről tett tanúbizonyságot. Az újdonság varázsával hatott a tömör — de sohasem durva! — hangzás. Az első tétel nehézkesebb megvalósítását elfeledtük a második egység — az indiántemetés-je- lenet — cizellált kidolgozásának hallatán, a harmadik tétel tániCritmusainak tolmácsolását pedig jóval hitelesebbnek tartottuk, mint a gordonkaverseny hasonló részének előadását. A negyedik tételben a lírai »kitérők« hatottak igazán meggyőzően, a drámai csúcspontok érzékeltetése még nem igazán »kenyere«. a zenekarnak. A sikerben oroszlánrészük volt a fa- és rézfúvós szólistáknak: nekik igen sok »lapot« osztott Dvorák, s az egy-két csúszás vagy alig észrevehető hiba eltörpült a feladat nagyságához képest. A zenekar egy új birodalom meghódításával kísérletezett — sikeresen. A folyamat — remélhetőleg — nem ér véget. Lengyel András Fesztiválhangulatban zajlott le Kaposváron a budapesti .és a dunántúli főiskolák és egyetemek kulturális seregszemléje. Tegnap délelőtt hallottuk az értékelő zárszót. Debreczeni Tibor a vers és prózamondók versenyét értékelte. — Hiányossága volt a rendezvénynek, hogy kevesen vettek részt a versenyen — állapította meg, s fölvetette, hogy különösen a pedagógusképző főiskolákon és egyetemeken kell szorgalmazni a vers- és prózamondást. Hárman kaptak aranyoklevelet: a budapesti tanítóképző hallgatója, Bóta Margit, a fővárosi gyógypedagógiai főiskola hallgatója, Szabó Beáta és a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója, Berki József. Magyar Tivadar, a kaposvári tanítóképzp hallgatója ezüstoklevelet nyert. Dévényi Róbert értékelte a színjátszó együttesek bemutatóját. Az amatőr színjátszás egyre kedveltebb a főiskoláben — mondotta, s hozzátette: ez a kedvező folyamat fontos mérföldköve a mozgalomnak. A csoportok folyamatos működésére kell most a hangsúlyt helyezni. Fölhívta a figyelmet néhány fontos tendenciára is. Az együttesek műsórválasztása dicséretes, sokan foglalkoznak a mai klasszikusok bemutatásával. Déry Tibor, Mrozek, Fry nevét említette példaként. Kiemelte a budapesti tanárképző produkcióját — Vasziljev A hajnalok itt csendesek című regényének színpadi megvalósítását; mondanivalója fontos üzenet a mai Sia- talok számára. A bemutatók egy részénél azonban hiányolta a gondos műhelymunkát. Stílusbizonytalanság volt tapasztalható ezekben az esetekben. — Az egyetemi és főiskolai kulturális napok országos bemutatóját — állapította meg — nem volt szerencsés ötvözni a művészet és ifjúság területi bemutatójával. A programot túlzottan dúsította a két bemutató összekapcsolása; néhány középiskolai es munkás-színjátszócsoport pedig válogatás nélkül került a bemutatóra. A díjakat dr. Kovács ■László, a Kaposvári Tanítóképző Főiskola főigazgatóhelyettese adta át. A színjátszó együttesek közül országosan kiemelt arany minősítést kapott az ELTE Universitas együttese, arany fokozatot a Budapesti Orvostudományi Egyetem színpada, a soproni erdészeti egyetem és a budapesti tanárképző főiskola együttese. Ezüst fokozattal négy együttest jutalmaztak, köztük a kaposvári tanítóképző irodalmi színpadát. A bolbeat-együttesek közül arany fokozatban részesült a Nehézipari Műszaki Egyetem dunaújvárosi kara, ezüst fokozatot kapott a Zalka Máté Műszáki Főiskola együttese, bronz fokozatot nyert a Budapesti Pénzügyi és Számviteli Főiskola csoportja. Kiosztották a művészet és ifjúság bemutatósorozaton legjobban szereplő szólisták és együttesek díjait is. Folk- lófkategóriában plakettet kapott a BM Kaposvár Tánc- együttese, a szennai Zselic Népi Együttes, a Somogy Táncegyüttes, a ráksi citera- zenekar, a karádi pávakor és a kaposvári Kerékkötő együttes. Az ének—zene kategóriában a kaposvári ifjúsági fúvószenekart és a csurgói gimnázium kórusát tüntették ki plakettel. Az irodalmi színpadok közül ebben a díjban részesült a Táncsics Diákszínpad, a Fonómunkás Kisszínpad és a Vikár Béla Diákszínpád. A művészet és ifjúság alkotói pályázaton kiemelkedően szereplő közösségek, műhelyek közül a VBKM képzőművészeti szakköre, a Somogyi Fotó-1 és Filmklub, a fonyódi faragószakkör és a kaposvári fiatal alkotók műhelye kapott plakettot. Az ünnepélyes eredmény- hirdetés utána DlVSZ-induló közös éneklésével ért véget Kaposváron az egyetemi és főiskolai kulturális napok, valamint a művészet és ifjúság bemutatósorozata. H. B, Művészet és ifjúság címmel kiállítást rendeztek a Kilián György Ifjúsági és Úttörő-művelődési Központban. Egyetemi, főiskolai kulturális napok Zárszó, díjakkal sok és az egyetemisták köréKönyvespolc Munkáshagyományok A könyv szerzője dr. Nagy Dezső, a Magyar - Munkás- mozgalmi Múzeum tudorna- nyos^ főmunkatársa — olvashatjuk — a „kedvcsinálóban”, a kötet hátoldalán. A kiadvány összefoglalja azt a gazdag hagyamányanyagot, amelyet, a magyar ipari munkásság az utóbbi száz év során hozott létre. Szinte rendhagyóan nagy értékű kis könyv ez mindazoknak, akik a „gyökerek” megismeréséhez kedvet éreznek. Hiszen úgyszólván a szélesebb érdeklődői réteg előtt is szűz terület ez: a ma munkáskultúrájának alapja. S itt rögtön egy kritikai ntegjegyziés : túl kis példány - számban jelent meg a kötet ahhoz, hogy az igényeket kielégítse. A borító is szerény. De mindenképpen dicséretes, hogy a Tankönyvkiadó vállalta ezt az alapvetően fontos kiadványt, melyet „történelemszakköri füzetek” sorozatában jelentetett meg. Ügy gondolom, minél előbb szükség lesz egy nagyobb példányszámú kiadásra, mert dr. Nagy Dezső munkája nélkülözhetetlen forrás, a megismerés bővizű kútja. Nem volt könnyű felgyűi- tenie a könyv anyagát. A korábbi osztálytársadalom- ban nemcsakhogy lehetősét: nem adódott az alapvető osztály kultúrájának megismerésére, de minden ennek el hallgatására ösztönözte a történetírókat, újságírókat stb. A munkáskultűra hagyományainak beépítése a nemzeti tudatba tehát fontos feladataink egyike. A szerző a kezdetekig vezet vissza: a kiegyezés idejéig, amikor végre erősödni kezdett az ipar. A munkásság létszáma akkor 300 ezerre volt tehető. Igaz, később is a lépéshátrány jellemezte a magyar ipart, a szocialista eszmék terjedését. Mégis, a munkáshagyományok, a munkáskultúra eredetvidéke Ht keresendő. Az átmeneti rétegek — kubikosok, aratómunkások, summások stb. — folk- lóramyaga is e kultúrát gazdagítja. Az az óriási munka, melyet a könyv szerzője végzett, jól kamatozik az olvasóban: a dalok, a kubikosköltészet, a vándormunkások rigmusai mind-mind képet alakítanak l<i bennünk — egy megismerésre méltó hagyományvilágról. Dr. Nagy Dezső úgy vezet végig bennünket e néprajzáig nem érdektelen világon, hogy közben ismereteket nyújt a kor munkáspártjainak történetéről is. Kortesdalok, névtelen költők versei, ünnepi köszöntők rigmusai röpítenek bennünket egy nem ismert tartományba. Az egyszerű, a munka ritmusát meghatározó munka- ■'•ttokon kívül a rabéneke> örtönclalok válnak ismered nyaggá bennünk: „Budape<■ fen véniestc'en véain. 1 Kommunista rabokat kisérik. I .Megkötözve, összetörve, verve, ! Büszkén mennek mégis a börtönbe ...” De ide tartoznak a Marseillaise stórfái, meg az Interna- cionálé szövege is; ezek szinte csak szájhagyomány útján terjedtek a maguk idejében. Más részről a víg mesterség- csúíolók, a gyári népdalok, a s.ztrájklölklór. íme, egy részlet a magukbfztató sztrá jíkdal- ból: „Már ezután nem dolgozunk paszulyért, / Sçm krumpliért, sem avas szalonnáért, / Pénz kell nekünk, nem pedig csak ígéret, / Ezt akarjuk, akaratunk megérett.” A második héten is kitartó hódmezővásárhelyi ácsok és kőművesek énekelték ezt, Csizmadia Sándor sorait. Külön fejezetet szentel a szerző az amerikai munkás- daloknak, publikálja a mun- kásélettémájú meséket mondákat, szólásokat és közmondásokat is. Foglalkozik a munkásság életmódjával, a szakmákhoz fűződő szókincs- csel, bő anyagot közöl a bányászélet jellegzetességeiről, hagyománykincséről. A kiadvány egy gondolatot is sugall: vajon jelenünk munkásélete nem. terem-e folytatást, új munkadalokat,, rigmusokat, népdalokat? L. L.
