Somogyi Néplap, 1980. március (36. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
f!űk míL anyagból préselt, színes köcsögkalápot viseltek munka közben. Ezért is nevezték el őket Vidám fiúknak. Amikor közéjük álltam, én is a fejemre tettem ezt a marhaságot. Persze bámultak bennünket a járókelők, amikor odaérkeztünk a seállítókoosivai a fióküzletek elé, s ebben a maskaráhan kezdtük hordani az áruval teli rekeszeket. Pepi éppen akkor sántult le, amikor én kijöttem a sittről. Súlyos testi sértésért ültem le az évemet, s nevelőtiszt ajánlásával kerültem a Delikát-hálózat központi raktárához. A személyzetis elolvasta a levelet, amit zárt borítékban küldtek velem; láttam rajta, hogy nem örül túlságosan jöttömnek, bár megírták neki, hogy odabenn kifogástalanul viselkedtem. — Mindenkinek adni kell egy lehetőséget — mondotta kissé unottan, és tűnődött, hová —— is helyezzen. — Tudja, senki sem kapkod a maguk- fajta ember után. — Fürkészett, és mintha azt várta volna, hogy he- - lyeseljek. Ha Pepivel nem történik az a baleset, Krisztus az atyám, hogy nem kerülök, abba az elit társaságba. Ráadásul, mint később megtudtam, hasonlítottam is Pepire, aki ugyancsak tagbaszakadt volt és kékszemű. Horgas tárgyalt velem benn, a raktárhelyiségben, a mennyezetig érő polcok mellett. — Szóval' sitten voltál-? — kérdezte barátságosan. — Nem titok — feleltem kissé kényszeredetten. — Bár I nem szeretem, . ha túl gyakran emlegetik. Horgas legyintett. — Nem lesz téma. — Mosolygott. — Nálunk mindenki egyért, egy mindenkiért. Érted, ugye? Bólintottam, pedig akkor még nem tudtam, hogy mite vonatkozik ez a fennkölt duma. . .. j A harmadik társunkat Csomagnak hívták, mert minden kiterjedésben egyformán terebélyesnek tetszett. ő nyomta fejembe azt a bizonyos műanyag köcsögkalapot. — Bennünket Vidám fiúknak neveznek — szólt vigyorogva. — Muszáj hordanom? — kérdeztem kissé feszélye- zetten. — Ha nálunk akarsz maradni, akkor igen — jelentette ki Horgas föllebbezhe- tetlen nyomatékkaL Nem is vitatkoztam velük. Megpakoltul?: delikát-italok- kal, füszercsomagokkal, dé- ligyümölcsökkel a szállítókocsit, majd elindultunk a városba. Alighogy elhagytuk néhány sarokra a raktárt, megálltunk a Duna-parti följárón, s Horgas intett, hogy másszak ki a vezetőfülkéből. Hátul leemelte a ponyvát, majd három . üveg Pilsenit vett ki az egyik rekeszből. — Na, igyuk meg az áldomást! — mondta hunyorítva. Lehúztuk a sört. az üres üvr/eket pedig szépen visz- szahelyezte a rekeszekbe. Néztem rájuk, mint a hülyékre. — Az üreseket csak úgy vissza teszed? — Persze. Sőt a kupakot is. . — És ha észreveszik? Horgas vállat vont. — Akkor sem szólnak. Ez jár nekünk! Már az első napon megismerhettem a Vidám fiúk bevált trükkjeit. A boltvezetők valóban szemet hunytak az apró tolvaj lások fölött; jól tudták, ha reklamálnak, ha a központnak jelentik a hiányt, akkor a szállítókocsi legközelebb később érkezik hozzájuk, a fölhalmozódó göngyöleget hetek múlva sem viszik vissza a raktárba. Úgy vélekedhettek, hogy sápot adni kötelességük, és nem tehetnek mást, mint hogy a vevőkön igyekezzenek behozni a kárt. Különben Horgas és Csomag villámgyorsan melóztak, zsonglörügyessó"-’ e»»ladtek a lépcsőkön ■ tSttor- nyozott rekeszekkel. Valamennyi szállitóhrigád közül a Vidám fiúk teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. Az örökös sietség, a nagy hajtás sikerük egyik titka volt. Ha valamelyik fiókvezető túlságosan is aprólékosan ellenőrizte a szálli tói eveteket, számolgatta a tételeket, a fiúk ott álltak mögötte türelmetlenül, s megjegyzéseket tettek : — Meddig szobrozzunk? Máshol is. várják az árut! Őszintén szólva az első pillanatokban nem nagyon aggályoskodtam. Gyerekkoromban gyakorta hallottam azt a mondást: nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. Így hát. nyugodtan hajtottam le egy-egy üveg sört, ettem meg néhány hidegkonyhai falatot. Ez még nem tolvajlás — vélekedtem. Kis torkoskodás miatt nem fognak visszaesőnek tekinteni. Egyébként is veKatkó István Vidám fiúk rekedésért tettek lakat alá, más holmijához eddig soha nem nyúltam. Rossz természetem és hajlamom miatt könnyen belekeveredtem a kocsmai bunyókba, amíg be nem gyűjtöttek. E ste, a munka végeztével mi hárman beültünk a Kis Piszkosnak nevezett restibe, ott a vásárcsarnok közelében. Ittuk a sört, miközben Horgas elővette a pénztárcáját, s leszámolt nekem százhúsz forintot. — Ez a tiéd — mondta kurtán. Értetlenül bámultam rá. Honnan van ez a pénz? Egész nagy együtt melóztunk, nyitva tartottam a szemem, és mégsem jöttem rá, hogyan szereztük ezt a kü- lönjövedelmet. Horgas elmagyarázta: — Vannak fiókok, amelyek plusz árut kapnak. Persze nem ingyen, ezt gondolhatod. Szép kis tészta! Egyik üzletvezető kifizeti azt az árut, ami a másiktól emeltek eL — Nekem nem kell a pénz — mondtam, s visszatoltam a bankjegyeket Horgas elé, aki dühösen ripakodoü. rám: — Mit marháskodsz? — Én csak helyettesítek nálatok — mentegetőztem. — Tegyétek félre Pepinek, ő úgyis kórházban van. Horgas elmosolyodott; — Látom, rendes fickó vagy. Nyugodj meg, az ő részét is lecsíptük! Egy pillanatig tétováztam. Ha arra hivatkozom, hogy nem akarom újra elvinni a balhét, akkor gyávának neveznek. Aki sittről jött, ne legyen aggályoskodó, úgysem hiszik el. Néhány nap múlva azonban mégis szakítanom kellett a Vidám fiúkkal. Talán ma is náluk vagyok, ha nem csinálják azt a dolgot azzal az öregasszonnyal. Budán, a Király-lépcsőnél volt egy kis delikátfiókunk, amelyben özvegy Bán Gusz- távné dolgozott, akit a régi vevők Csőre néninek szólítottak. Már két éve nyugdíjba szeretett volna menni, csakhogy akkor a kis üzletet be kellett volna zárni, mivel a vállalat nem tudott utánpótlásiról gondoskodni. Már nehezen mozgott szegény a pult mellett a fájós dereka miatt, s bizony már a látása sem volt tökéletes. Már átszámolta a beérkezett árut, s épp búcsúzni készültünk, amikor újra rakosgatni kezdte a konyakosüvegeket. — Egy hiányzik — mondta tétován, és Horgasra nézett, aki dühösen felelte: — Hányszor tetszik átszámolni? Az előbb minden hiánytalanul megvolt. Csőre néni ajka lebigy- gyedt, majd tekintete felém tévedt, s révetegen mondta: — Gyerekek, a kétszáz forint nekem nagyon nagy pénz., S engem. Mnro.ít szssl. a sírással küszködő szemével, Hirtelen úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni ezt. a könyörgő tekintetet. Védte- lensége és tehetetlensége teljesen kiborított. Ha akkor veszekszik, kiabál velünk, akkor talán nem rohanok ki az utcára, ki a szállítókocsihoz, és nem hozom be az üveg konyakot. — Tessék. Csőre néni. Biztosan tévedés történt. Horgas és Csomag szó nélkül kifordultak az üzletből. Azt hittem, hogy kinn az utcán elkezdik a balhét. Nem szóltak egy szót sem. A következő üzletben észre is vették, hogy szokatlanul hallgatagok vagyunk, mert évődni kezdtek velünk: — Mi van, Vidám fiúk? Csendes nap van ? Rosszkedvű morgás volt rá a felelet. A munka után azonban Csomag azt mondta: — Add csak vissza a kalapot. Neked erre ' már nincs szükséged. — Tudom —^feleltem komoran. — Én is úgy gondoltam. Összeszedtem a — ............... holmimat az öltöz őszekrényből, s indultam kifelé, amikor Horgas utánamszólt : — Ha nem akarod, hogy eláztassunk, találj ki valamit! Igyekeztem könnyedre venni a figurát. — Majd azt mondom, hogy nem nekem való ez a nagy hajtás. Ez megfelel? Csomag bólintott. — Ez a precíz megállapítás, öregem. A személyzetis azonban cseppet sem csodálkozott, amikor a munkakönyvemet kértem. Még az indokot sem kérdezte tőlem. — Így van ez magukkal — mondta leplezetlen undorral. — Néhány napig igyekeznek, de aztán mégsem tudnak beilleszkedni a rendes emberek társadalmába ... E z £volt az a pillanat, amikor torkon szerettem volna ragadni, s addig rázni, amíg lélek van. benne. Látta is rajtam, miire gondolhatok, mert kissé az íróasztala mögé húzódott. így néztünk egymással farkasszemet. Aztán eszembe jutott a nevelőtiszt intelme, és elkezdtem hangosan számolni: — Egy... kettő ... Mire a hármat mondtam, már az ajtónál voltam, és úgy intettem búcsút a csodálkozó tisztviselőnek, mint aki e néhány nap alatt maga is vidám fiú volt a Delikát- hálózatnál. SZABÓ LŐRINC A földvári mólón Partra dong a tó: nagyítóüveghúsa alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkül vagy tágul: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknösbékák, a vízzel, amely szabályosan lüktetve futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog a fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát. Nyíló récék kereszthálózala borzong egymáson át ide-oda, s lent, a napsütötte fenékhomokon, hol Halak húznak, lehelletfinom árnyékuk együtt fut s együtt tűnik el a fénytörés szinörvényeivel, mert máris új hullám nő és üveghúsa alatt a torz terméskövek megint dagadnak-fogynak: tizenöt másodperc telt el, s két hullám között, mely jött s elomlott, most megint csorog a sok kis csurgó, fecseg és locsog, s megint árnyat húz a fenékre a felszín futó recehálózata, — s mindez folyton így ismétli magát, igy. e játék, az örökléten át, igy, e léhaság, s túlél minket is, és túléli ellenségünket is, túl, ez a semmi, ez a tünde kép, túl a királyok, hősök és a nép minden jövőjét: jelentéktelen, mégis másod, rettentő Végtelen! Szabó Lőrinc emlékezete Szabó Lőrinc egyidős volt a századdal. 80 évvel ezelőtt, 1900. március 31-én született, Miskolcon. Élete végén így határozta meg életműve értékét a költőtárs és barát Illyés Gyula: »Aki rááldozta azt a két hetet, amely Szabó Lőrinc teljes munkásságának — valamennyi versén kívül fordításainak s tanulmányainak — megismeréséhez szükséges, az felmerülve ebből a még feltérképezetlen világból, ezt mondja: Hogy első-e nem tudom. De hogy versenytársait fél kézen meg lehet számolni, az bizonyos.« Halála tizedik évforulóján pedig az akkori fiatal költőnemzedék vezető alakja, Juhász Ferenc a legmodernebb magyar költőnek nevezte Szabó Lőrincet... Költészetében önmagunkkal találkozhatunk: mindennapi életünk keserveivel és örömeivel, mindazzal, amely- lyel századunk embere saját otthonában is. naponta újra meg újra szembekerül. Költészetében bemutatta, hogy korunkban a mindennapi élet mennyi 4rámáyal telített, a megmozdult világban összetorlódott sorsok hányféleképpen metszik egymást, mekkora poklot és micsoda feloldódást tud szervezni körénk az élet. A század első felében, két világégéstől és kiábrándító, embertelen helyzetektől meghatározott években, egy nagyváros forgatagában kereste az emberi kapcsolatok jellegzetes meghatározóit. A modern város nagysága, az emberi szellem csodái és az ember kényelmét szolgáló fényűzés láttán érzett alkotó-emberi büszkeség ihlette a fiatal Szabó Lőrinc lelkes leírásait és kozmikus eksztázisát; ugyanakkor kora embertelensége undorral tölti el, kicsinynek érzi az embert be nem teljesíthető igényeivel szembesítve: minden idegen nagyságként áll szemben a pénztelen, kiszolgáltatott emberrel. Ebből a kétségbeesésből születik meg a húszas években a költői lázadás: a Kalibán é6 A sátán műremekeinek víziósora. Pályája felszabadulás utáni betetőzése ennek a költői programnak mérlegelése, usszdgaase, és kíteljesi-tesé. A Tücsökzene életmeditációjában az életrajz fölidézése során gondolja végig az ember lételméleti helyzetét a természet rendjében és jut el a magányos ember vívódásaitól á társas létezés értékeinek vállalásához. A huszonhatodik év a kedvest sirató gyászszonettjeiben a mindennapi életben egymást keresztező szerepekre kényszerülő emberi kötelességekkel szemben két ember ideális kapcsolatának lehetőségeit mérlegeli »képzelt képzelettel« .Utolsó verseiben, a Valami szép ciklus darabjaiban egy sok megpróbáltatáson, szenvedésen edződött ember veszi számba az élet adta pillanatokat: iájda;om és öröm egymást kiegészítő, ellenpontozó helyzeteiben a derű lehetőségét keresi és mutatja föl — búcsúzóul — számunkra. Szabó Lőrinc életét tette rá költői kísérletére: verseiben saját magán végzett megfigyelései során gondolta végig századunk emberének sorsát. Ebből az egyetlen, személyes véletlenekből szövődő életből kereste ki azokat a mozzanatokat, amelyekben általánosan fontos tényekre, viszonyítási pontokra tudott rámutatni. Egy több mint két évtizede halott költő idegrezdülései így kapcsolódhatnak közvetlenül a miénkbe K. J. Zárt és nyitott (I.) — Szöí- lössy Enikő kisplasztikája. Kerék Imre Két dal Madár voltam kő leszek föld mélyébe rejtezek csillagtalan éj ölel időtlen csönd ringat el világ súlya vállamon révedezve hallgatom nyújtózó gyökér neszét föltörő fű énekét virág ül tenyeremen fénymagasra emelem 2. Almafa almafa százezer csillaga hallgat az éjszaka a csöndre nincs szava hull az ég harmata alroafa almafa százezer csillaga titkokat vallana Sínagárő! asszony gyerekkel. Mattion! Eszter festménye. (A művész képeiből hímosköveiből Budapesten, a Ősök Galériában nyílt meg kiállítasd wr r ELOITELETEK Néptelen utcán ballagtunk. — Odanézzetek! — kiáltott föl hirtelen Maciek. — Fekete macska szaladt át az úton! A macska valóban fekete volt. Kandúr. Cső alakúra görbítette a farkát, és arcátlanul, közvetlenül az orrunk előtt iszkolt át a járdán. Megkerült egy frissen ásott gödröt, s eltűnt a kapuban. Megtorpantunk. Az előttünk haladó férfi szintén megállt. Néhány percig szótlanul álldogáltunk. — A macska nagyon rokonszenves állat — mondta végül Antek, szándékosan hangosan, hogy az előttünk álló férfi is meghallja. Az nem válaszolt, csupán egy helyben topogott. — Szégyen! — kiáltott föl Magda. — Felnőtt ember létére nem átall hinni mindenféle előjelekben ... — N-no igen — mondta Maciek —, mennyire meg- gyökeresedtek az előítéletek bizonyos kategóriába tartozó emberek körében — Az ilyenre rábeszéléssel nem lehet hatni — jegyezte meg Magda; nyilván el unta a várást. — Ne légy gyerek, öreg fiú! — mondta Maciek, szán- étekos higgadtsággal, messziről k ed zve neki a dolognak — : előbb-utóbb mindenkinek le kell küzdenie magában a múlt csökevényeit. — Azután magad is nevetsz majd babonáidon — fűzte hozzá Antek, s megfogta a makacs ismeretlen kabátjának hajtókáját. A férfi már-már ellenvetést akart tenni, ebben a pillanatban azonban bele- pottyant a gödörbe, s így átlépte azt a demarkációs vonalat, amelyet a fekete macska húzott. Most már mi is elindulhattunk. Megkönnyebbülés és öröm töltött el bennünket. Valahogy mégis csak kellemes dolog, ha az ember egy tévelygő embertársa segítségére siethet és a helyes útra vezérelheti ! Mentünk, mendegéltünk, vidáman csevegtünk és tárgyaltuk a történteket, csupán Antek nézelődött aggódva a kapualjakba: vajon nem ugrik-e elő még egy fekete macska.
