Somogyi Néplap, 1980. március (36. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK a nagy nevek, a tekintélyek bűvöletébe» 4L Ellenkezőleg. Nem tudok szabadulni a gondolattól: nem egy európai rangú operaénekesnövel beszélgetek, hanem egy mindenféle látszatértéknek fittyet hányó lengyeltóti kislánnyal, aki szinte minden gondolatával egy- egy tabut vesz célba. A „hakni” és a „tolla- sodás” nem számit ösztönzőerőnek az ő életében, s a hangos látszatsiker sem. — Nem tudok hozsannáéra a külsősége« megoldások, csillogó maga« hangok, félperces fermaták hallatán. A pillanatnyi hatás mit sem számít. Csak az az énektechnikai vagy dramaturgiai megoldás értékes igazán, amelyre sokáig emlékszünk. A versenyek? Jó érzés volt öt évvel ezelőtt elnyerni az Erfcel-énék- verseny második díját, az ilyen „tornák” eredményét mégsem fogadhatjuk el minden esetben hiteles értékmérőnek. Számtalan művész tűnt már fel üstökösként a versenyeken, — s tűnt el később a „süllyesztőben”. Mások nem is indultak — mégis jelentős művészpályát futottak be. A gyors sikerek megítélésével csínján kell bánni. Az én énekesi tevékenységemet egyetlen dolog vezérli: a maximális szorgalom és az odaadás. Az operaénekesnő életében a legapróbb öröm, a legparányibb családi esemény is nagy jelentőségre tesz szert olykor, hiszen szabad idejét szinte patika- mérlegen adagolják. A legfontosabb a hang „karbantartása”, az énektechnika fejlesztése; ebben ma is a nagyrabecsült pedagógus, dr. Sipos Jenő segíti Takács Klárát. A mozgáskultúrát sem szabad elhanyagolni; a színpadi játék ma már alapkövetelmény, nélkülözhetetlen eszköz az alakok hiteles jellemzéséhez. A művészitorna, a teniszezés nem csupán szórakozás tehát Takács Klára életében. Nem kevésbé fontos a jártasság az operairodalom két „alapnyelvében”, az olaszban és a németben, legalább a darabok szövege megértésének színvonalán — s már ez sem kis eredmény. A szabad idő eltöltésének módjaiban is a fiatal művésznő1 olykor zavarba ejtő szerénysége, józansága nyilvánul meg. — Ha marad időm, a férjemmel és a' nyolcesztendős kislányommal kirándulni megyek. Szeretek olvasni. Elsősorban az antik szerzők gondolkodásmódja áll közel hozzám, különösen Senecáé. Remek dolog e mélyértelműen szellemes munkákat „mazso- lázgatni”... A varázslattól külföldi utazásaim során sem tudok szabadulni; örömmel indulok felfedező utakra — természetesen idegenvezétő nélkül — a görög és az olasz városokban. Kedvteléseim közé tartozik a festegetés is. A szellem és a jellem e sokrétűségén elcsodálkozva a portré megörökítésére hivatott szerző egy — módfelett elterjedt — közhelyet semmisít meg önmagában. Azt, hogy az opera és az operaénekesek világa, szükségszerűen zárt világ, azt, hogy az előadóművész világa a partitúrából, a jelmezből és a színpadból áll csupán. Takács Klárában hamisítatlan reneszánsz egyéniséget kell észrevenmie a mindenkori arcképfestőinek. Reneszánsz egyéniséget, aki mindig olyannak látja „a dolgokat”, amilyenek a valóságban, akinek nem kenyere a „bele- és tűlmagyarázás”, aki pillanatok alatt tapint rá a jelenségek mögött, húzódó lényegre, s akinek kifejezésmódja is reneszánszosan egyszerű, képszerű, egyszóval : póztalan. Intenzív kéz- és arcmozdulatain a színpadiasságnak legcsekélyebb nyomat sem fedeztem föl. Személyiségében szemernyi sincs az érzelmektől megszállott operahősnők attitűdjéből. Vagy — fordítsuk meg a .gondolatmenetet — talán éppen azért oly nemes Adalgisa, oly meggyőző Dorabella és Eboli, mert a reneszánsz személyiségmodell alapja: az alkalmazkodás képessége minden helyzetben? Gyanítom, ez a tulajdonság is magyarázza a kitűnő énekesnő sikereit, bár ő elsősorban az énektechnikai felkészültség fontosságát hangsúlyozza. Nem esik nehezemre elképzelni őt a rémképeket látó Azucena és a bonyolult jellemű Amneris jelmezében, az igazi „telitalálat” azonban — megnyilvánulásait figyelvén így érzem — Carmen lenne, csábító habanérával, vad seguidillával, vagy Rossini Hamupipőkéje nehéz trillákkal, sok kacagással... („Sírnom eddig csupán egyszer sikerült a színpadon, egy Norma-előadáson, amelyen különösen érzékeny hangulatban voltunk Sass Syilviával, nevetni azonban bármikor tudok.”) Az Operaház, a rádió és a hanglemezgyár programját azonban lényegesen szigorúbban szabályozzák, mint az újságíró képzeletét. — Most több nagy feladatra készülök. Nemsokára Csepelen, a munkásotthonban, hangversenyszerű előadáson mutatjuk be a Parasztbecsületet, amelyben most nem Lola, hanem Santuzza szerepét éneklem. Ez a fellépés azért is érdekes, mert Santuzzát nálunk — ellentétben a zeneszerző szándékával és a külföldi hagyományokkal — rendszerint nem mezzoszopránok, hanem szopránok énekelték eddig. Áprilisban a Moszkvai Nagy Színházban vendégszerepelek, a Norma bemutatóján. A rózsalovag felújításán, a jövő évadban Octaviant alakítom az Operaházban. Vár még rám Goldmark: Sába királynője című operájának címszerepe, melyet Fischer Adám vezényletével fogok hanglemezre énekelni. Elkészült a televízióban, s még ebben a hónapban a képernyőn láthatjuk Takács Klára és Kincses Veronika portréfilmjét. Valószínűleg az Idén az üzletekbe kerül az a lemez, amelyen Verdinek hazánkban alig ismert dalait énekli a művésznő. Remélhetően a szopránhang birodalmába tett kirándulások sem fejeződnek be. A rádió nemrégiben több szép szopránárta- felvétclét sugározta, meglepetésére a legtapasztaltabb operabarátoknak is.. Mert. bizony ritkaságszámba megy, hogy mezzoszopránok ilyen tökéletesen és avatottan adják elő a Cosi fan tutte, a Tannhäuser, a Gioconda magas szopránra írott részleteit. Jó néhány külföldi meghívást is teljesítenie kell Takács Klárának. Több régebbi fellépésének helyszínén szeretnénk őt viszontlátni, operaszínpadon és hangversenypódiumon, s tárgyalnak egy őszszel esedékes amerikai vendégszereplés-sorozatról is. A nagyvilág bármely részére vándorolunk azonban képzeletben, elevenítse bál fel a művésznő itáliai, angliai, görögországi élményeit, vagy a Verdi-Rekviem nagyszerű bécsi előadását, melyen a közönség ki tudja hányszor tapsolta vissza, egyetlen helység neve szinte vezéjrnotfvum-szerűen ismétlődik a végig izgalmas oeszélgetés során. — A legkedvesebb pihenőhelyem mégis Lengyeltóti. Ott nem kell smink, maszk, fátyol vagy hercegnői öltözék. Lengyel André« A különlegesen szép mezzoszoprán hang birtokosa a diploma megszerzése után — az Operaház vezetőinek megfontolt döntései alapján — egyre-másra kapta a kisebb, majd nagyobb szerepéket. Az első' igazi operai próbatétel Vénusz szerepe volt a Tannhäuser- ből, a vizsgaelőadáson. Operaházi bemutatkozásakor Lola jelmezébe kellett bújnia a Parasztbecsület előadásán, majd — Gluck művében — Orfeuszként szegődött elveszett kedvese nyomába. Sokszor öltötte magára Mozart kedves és furfangos kis apródfigurá- jának, Cherubínnak a kosztümjét, alaposan megkevervén ily módon Figaro, Almaviva, Suzanne és a grófné szerelmi kártyáit. Volt Zaira Rossini: A török Itáliában című mulattató vígoperájában, a jókedv eme apoteó- zisában. Sikerült a szerelmes lengyel nemes- leány, Marina Mnisek bőrébe képzelnie magát a Borisz Godunov sokáig emlékezetes felújításában. Fontos szereppé fejlesztette Paulina rövidke szólamát Csajkovszkij A pikk dáma című melodrámájában. Bájosan „hűt- lenkedett” Dorabella maszkjában, a Cosi fan tutte első szereposztásában; ezért a produkcióért a Kulturális Minisztérium nívódíját kapta meg. Két esztendővel ezelőtt — Bellini Norma című alkotásában, melyet a tisztelt és szeretett Lamberto Gardelli tanított be Budapesten — Adalgisa több mint kétoktávnyi hangterjedelmet követelő, koloratűra-igényes, s elbűvölően szép szerepét kapta meg a fiatal művésznő. A Cosi fan tutte csapodár leánykája után e komoly és hűséges papnő is nívódíjat érdemelt... Néhány hónapja pedig megvalósult az egyik legdédelgetettebb álom: Takács Klára előlépett a spanyol királyné első udvarhölgyévé Verdi remekművében. — Sokan gratuláltak, sokan azonban bírálták, mert állítólag nem voltam eléggé szenvedélyes. Örülök, hogy vitákra adhattam alkalmat a nehéz szerep megfogalmazásával, újszerű értelmezésével. A művésznő sokoldalúságát bizonyítja, hogy könnyedén igazodik el a barokk, a klasszicizmus és a romantika világában egyaránt. Oratóriumok szólistájaként, dalok interpretá- toraként is megfordult már Európa valamennyi jelentős zenei központjában. Csaknem másfél tucatnyi hanglemez felvételen műkő-, dött közre ; közülük több a párizsi Charles Cros Akadémia nagydíját nyerte el. Telt és szép hangjáról, remek énékkul- túrájáról elismeréssel nyilatkoznak idehaza — tavaly Liszt-díjat is kapott —, s lelkesedéssel Bécsben, Londonban, Rómában. Vajon mi a különbség a hazai és a külföldi fogadtatás közt? — Sokszor derülök azon, hogy miközben itthon a kritikusok egy-két mondattal intézik el szerepléseimet, külföldön általában veszik a fáradságot, hogy részletesen — és nagy hozzáértéssel — elemezzék produkcióimat. Művészetéről már több világhírű pályatárs is elismeréssel szólt. — Néhány esztendeje együtt szerepeltem egy Trubadur-előadáson Fiorenza Cossottó- val. ö Azucenát alakította, én Inez szólamát énekeltem. Az előadás előtt — ezt már csak később tudtam meg — a próbaterem ajtajában hallgatta, amint gyakoroltam. Biztatása — bevallom — sokat jelentett számomra... A kedves „sztoriból" persze kár volna arra a következtetésre jutni, hogy Takács Klára A azBánd Jetlemfi EboH hercegnő — fittyet hányva a spanyol udvari etikett szigorú szabályainak — éjféli találkára hívja a trónörököst Az érzelmeitől megvakult, megsüke- tült ifjú Don Carlos nem veszi észre, hogy az imádott szoprán — a királyné — helyett érzéki mezzoszoprán szólítja mag. A titokra azonban hamarosan fény derül. Lehull a fátyol, s a legcsekélyebb póz nélkül áll előttünk — Takács Klára. Kedves modorából már az első percekben kiderül; Operaházunk fiatal művésznője a magánéletben nem vállal szerepeket. Sem Valois Erzsébet első udvarhölgyéét, sem a melankolikus druida papnőét, sem a lengyel nemeskisasszonyét, sem a virgonc apródét. A természetesség — azt gyanítom — családi örökség. S a válasz hallatán nem keli csalódnom feltételezésemben. — Rengeteget köszönhetek szüleimnek. Elsősorban a ' kiegyensúlyozottságomat, szakadatlan jókedvemet. A zenei pályán is ők indítottak el. A kis Klára először a lengyeltóti otthonban édesanyjának kimeríthetetlen népdalrepertoárjából meríthetett kedvet az énekléshez, s a rádióból, melyet asztalosmester édesapja sohasem mulasztott el bekapcsolni, ha Si- mándy József énekelte az operairodalom legnépszerűbb tenoráriáit. Ki gondolhatta volna akkor, hogy a tanulásban, az éneklésben és a tánccsoportban, az amatőrszemléken egyaránt tehetségesnek és szorgalmasn ak bizonyult pöttöm leányka , valamikor kollégája lesz a nagy művésznek? Valószínűleg Gerle György, a községi Icán tor sem, aki az első szolfézs- és zongoraleckéket adta Takács Klárának, s az édesanya sem, aki egyébként csalhatatlan füllel es ösztönnel vette észre lánya tehetségét. És mennyi-mennyi lépcsőfokra kellett még feljutni ahhoz, hogy a lengyeltóti kislány hercegnői címhez jusson az Erkel Színház színpadán! Négy esztendő a kaposvári Munkácsy gimnáziumban. Közben kurzusok fegyelemből a Zalka Máté utcai kollégiumban. („Harminckilencen éltünk egy szobában, itt igazából megtanultam alkalmazkodni.”) Es tanulmányok a Liszt Ferenc Zeneiskolában. — Énektanárom, Ittzés Irma sohasem törekedett arra, hogy idő előtt „kész” énekest faragjon belőlem. Nagyon okosan, s nagyon egyszerű dalokat tanított, amiért ma is hálával gondolok rá. Nagyszerű pedagógiai érzéke sokat jelentett pályám indulásakor. Azután két évre Pécsre kerültem, ahonnan Bállá Mária énektanárnő és Réti József biztatására felvételiztem a Zeneakadémiára. Megfeleltem, s Szilclay Erika, majd Kutrucz Éva tanítványa leltem. Énekessé akkor váltam igazan, amikor dr. Sipos Jenő növendékeinek sarába lephettem. Szakmai tudását, pedagógus-egyéniséget egészen egyedülállónak tartom. Talán mindennél többet elárul róla, ha megemlítek néhányat tanítványai közül: Kincses Veronika, Tokody Ilona, Zempléni Mária, Kelen Péter, Gulyás Dénes... Az élet másik nagy ajándékaként kaptam Szekeres Ferenc barátságát, ö biztosította számomra az első jelentős fellépési lehetőségeket a Budapesti Madrigálkórusban, s azóta is rendszeresen segíti munkámat tanácsaival, böl- ife essegevel. Eboli fátyol nélkül
