Somogyi Néplap, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-06 / 30. szám

SoKCSatOrnflS adatl*OCJZÍtÖ> A barcsi Unitech szövetkezeinél elkészült a sokcsatornás adatrögzítő mintadarabja. Ezt a műszert majd az építő- és a feldolgozó- ipar egyes gépeinél, valamint a mezőgazdasági munkagépeken is alkalmazzák. Mosl gyártják a százdarabos nullszériát.

Mit akarnak a városszépítők?

Színt a fehér foltnak!

Ha késik a busz

Bejárók

Az 1060-as évek végétől az iparlelepítes hatására ugrásszerűen megnőtt Ta- bon az ingázók száma. Jelenleg >— a társközségekből bejáró munkásak kivételével — csaknem 700 ember indul mindennap dolgozni a nagyközségbe. Az ingázók életmódja, gondja sok tekintetben eltér azokétól, akik helyben laknak.

Milyen megterhelést jelent az ingázás? Miért vállalják mégis naponta? Ezt kérdeztem a Lenfonó- és Szövőipari Vállalat tabi kempingcikkgyárában és a Hungaronektár tabi kaptár- gyártó üzemében a bejáróktól.

— Bejáró lettem, mert nem tehettem mást — kezdi a beszélgetést Takács Istvánná njeós, aki 1068 óta naponta busszal jár be Zaláról a "sátorgyárba«. — A szakmámmal otthon nem helyezkedhettem eL Nálunk egyébként az egész család ingázik. A férjem kézbesítő a tabi postahivatalnál, a gyerekek pedig Tabon járnak iskolába, illetve óvodába. A gyárban jól érzem magam, s megtalálom a számításomat

— Télen különösen nehéz a bejárás, hiszen még koromsötét van, amikor elindulok hazulról — kapcsolódik a . beszélgetésbe Antal József né betanított munkás, aki néhány éve jár Tabra dolgozni. — Naponta fél ötkor kelek, hogy a hatórai munkakezdésre beérjek. Két műszakban dolgozom, s bizony elég fárasztó a napi ingázás.

— Megszoktam már a bejárást; 12 éve rendszeresen utazom — adja a választ Fonyó Józsefné, aki a tabi kaptárgyártó üzem tmk- részlegében fűrészélezőként dolgozik. — Nagyberényből járok ■ 'be, rendszeresen zsúfolt autóbuszon. Gyakran kényelmetlen az utazás és előfordul az is, hogy késik a busz.

— A bejárás hátráltatja a

ház körüli munkát — jegyzi meg Papp Gyula raktáros —, de inkább vállalom, minthogy 57 évesen munkahelyet változtassak. Régi ingázó vagyok. Korábban gyalog és kerékpárral jártam 15—20 kilométerre dolgozni, ma pedig kényelmes, kulturált körülmények között busszal utazom a munkahelyre. Csak a menetrend lenne valamivel kedvezőbb! Somogymeggyesről járok be dolgozni, s reggel a munkakezdés előtt egy órával már az üzemben vagyok. A munkaidő végeztével pedig másfél óra "szabad időm« van az indulásig. Ehhez jön még a napi utazás. Eléggé fárasztó, de remélem ezt a néhány évet már kibírom.

A régi bejárók, a kisebb községekben lakók azt mondják* a falusi csend, a nyugalom, a ház, a környezet, a barátok, az ismerősök kötik őket, s ezért inkább vállalják az ingázást, minthogy a nagyközségbe vagy a városba költözzenek.

. Krutek József

Sokszor elmélkedtünk (elmélkedtem) már arról, hogy milyen gazdag, sokágú egy dinamikusan fejlődő város élete. A rfiinden- napi gyakorlatban általában a lakások számának gyarapodása, a közművek korszerűsítése, az intézményhálózat bővítése — tehát tipikusan praktikus fejlesztési feladatok — alapján ítélünk. De egy település és különösen egy város élete ennél jóval sokrétűbb. Ahhoz, hogy életének minden dimenzióját tudatosítsuk, szükség van a társadalom legkülönbözőbb erőinek véleményére, tettre indító akaratára is.

A város lakó- és munkahely, mindannyiunk életének tere, kerete. így vagy úgy senkinek sem közömbös, hogy milyen ez az életét befolyásoló, meghatározó környezet. Erre ismét csak rádöbbentem, amikor a napokban megismerkedhettem a Kaposvári Városszépítő Egyesület idei munkatervével. Az egyesület tagjai. szakosztályai, és elnöksége — a maguk szakterületét jól ismerő és a legfontosabb teendőket fölmérni képes emberek — egész sor olyan javaslatot tettek, amelyekre a városfejlesztő munka lendületében természetszerűleg kevesebb figyelem jutott. S ami ' még fontosabb, ezek a javaslatok viszonylag olcsón, a társadalmi erők aktivizálásával megvalósíthatóak. A munkatervben fölsorolj tennivalók "lyukak«, amolyan "fehér foltok«, amelyeknek színnel, élettel való megtöltése — ha valóban megvalósul — elsősorban a társadalmi erőktől várható.

Sajnos országos jelenség,

hogy — egy-két várost leszámítva — az új lakótelepek építésének lázában kevesebb pénz és energia jutott a településnek arcot, karaktert adó városközpontok fejlesztésére. így a magyar városok legfontosabb élő magjai — központjaik — szemmel • láthatóan erősen öregednek, szürkék, túlzsúfoltak. Kaposváron sem más a helyzet. Ezért is döntött úgy az egyesület, hogy anyagi erőforrásait, mozgósító-erkölcsi erejét elsősorban a városközpont szépítésére, tisztaságára, rendjére és értékeinek.... .megóvására irányítja.

Egész sor —• önmagában apróságnak látszó, de a városkép szempontjából mégis fontos — munka elvégzését tervezik. A Kossuth téren lévő jellegzetes — és Magyarországon ritkaságnak számító — idő járás jelző házikó letisztítását tervezik, együtt a kőlábazat átdolgozásával. A házikó érdekessége, hogy 1912-ben az első kaposvári városszépítő egyesület állítatta. Ezt a jövőben majd emléktábla jelzi. A Dorottva-ház melletti középiskola — ahol Csokonai szobra van — bejárati útját ts helyreállítják. Bazalt kiskocka kövek kerülnek a jelenlegiek helyére, és kijavítják a megrongálódott kőmellvédet. Felújítják az Omnia kávészalon Kozma- emlékfábláját is. Több helyen a környezet védelmére, értékeink megóvására fölszólító táblát szeretnének fölállítani. Tervezik a Május 1. utcai világító oszlopokra virágkosarak fölhelyezését és gondolnak a Kossuth-szobor rendszeres tisztítására, lábazatának

fölújítására is.

Az egyesület szeretne megállapodást kötni a Rákóczi SC elnökségével. Eszerint a labdarúgópálya környezetében fásítást, virágo- sítést végeznének, a sportklub pedig segítené a munkát. Pályázat kiírását tervezik a lakótelepi épületek és a családi házak környezetének tisztán tartására, virá- gosítására, s gondoltak egy, a városba érkező idegenek tájékozódását megkönnyítő — egyszerű kiállítású — kaposvári kalauz szerkesztésére és kiadására is. Az építészeti értékeink tudatosítására előadásokat szerveznek a régi és az új Kaposvárról. Ez a jelenlegi épületek, köztéri létesítmények jobb megbecsülésére ösztönözhet.

Egész sor hasonló intézkedést terveznek a szakosztályok. Ezek közül csak néhányat említünk. Például a város 25 műemléki és műemlék jellegű objektumának megtartásáért, ápolásáért figyelőszolgálatot szerveznek. A szép és jellegzetes házak romló homlokzata helyreállításának megtervezését, a kiviteli dokumentáció elkészítését is vállalják. Társadalmi munkával szeretnék fölszámolni a városban — sajnos, szép számmal található — rendezetlen területeket és az utak, járdák melletti zöldsávokat védő hajdani kerítéseket helyreállítani. A kaposvári parkok "ellaposodott« patronáló mozgalmának fölkarolását is szeretnék elérni.

Sok más tennivalót is tartalmaznak e tervek. Sok szép feladatot végezhetnek el a kaposváriak — a város érdekében. Itt v^n már az ideje, hogy valami történjék is!

Gs. T.

A szőlőtermesztés reneszánsza

lobbat az ország asztalára!

Szeretem a boglár! szőlőt,

a bogiári borokat. Nagyszerű a zamatuk, kellemes, diszkrét az aromájuk. Ma egy ország asztalát díszítik, és hírnevük van az országhatáron túl is.

Néhány éve még joggal félthettük a somogyi szőlőt — ma ez már fölösleges. Jó hír: az itt honos szőlőfajták tovább nemesednek, minőségük javul, mennyiségük nő. így tájékoztatott Mészáros Lászlómé, a bogiári gazdaság kooperációs osztályának vezetője, akit a Viti- coop—Balaton szőlőtermesztő társaság munkájáról kérdez tem.

— Társulásunk alapos ek>

készületek, jó felkészülés után biztos talajra: a gazdaság 20 éves szakmai tapasz! talataira épülve 1977-ben alakult — mondta. — Fő célja a magasabb biológiai értékű fajták új ültetvényeken történő telepítése volt. Ezért új, egységes technológiát vezettünk be partnereinknél. Hozzánk tartozik 11 tsz, 3 állami gazdaság és egy áfész. Ültetvényeink 93 százaléka széles soros, magas művelésű. A telepítések szükségessé teszik a meglevő borászati üzem teljes kihasználását, bővítését. Három év tapasztalata alapján mondom: 1982-re elérjük az 1977-es termésmennyiség kétszeresét,

— Mekkora területen gazdálkodnak ?

— Ma megközelítőleg 3000 hektáron. Az induláskor

^ 1650 hektáros terület állt rendelkezésünkre. 1977-ben 535 hektáros telepítést hajtottunk végre, lü78-ban 200 hektárosat, s ez a szőlő még nem is termeti.' Az előbb említett 3000 hekárus területnek a fele sajátunk, a másik fele partnereinké.

— Milyen a kapcsolatuk a partnergazdaságokkal ?

— Testvéri. Célunk é«

munkánk közös. A terveink is: minél többet. jobbat

termi áz Ország asztalára . . . A bogiári gazdaság gépi munkával, tárgyi . segítséggel, szaktanácsadással is partnerei rendelkezésére áll. Munkaerőgondjaink? Van- mk, de ezek kellemes gondok, mivel nagyrészt a ter-, mésmennyiség függvényei.

— Az mennyi ?

— Hektáronként majdnem száz mázsa.

— Hova kerül a partnergazdaságok szőlőtermése?

— A szerződés szerint termésünk 30 százalékát . kötelesek nekünk eladni. Üzleti kapcsolataink is jók, bizonyítja ezt, hogy ők hozzak a feldolgozandó szőlő 60 százalékát Boglárra, sezt borászati üzemünkben föl is dolgozzuk.

—i Mit üzen a finom szőlőt, jó bort kedvelő olvasónak?

— Sem a szőlő, sem az ' de!"'s üdítő ital. a bogiári szőlőlé, de a jó bor sem fog hiányozni senki ebédje mellől.

' „Vendégvárók”

E

mlékszem, vag>' huszonöt évvel ezelőtt —

kutató kedvemben — fehér köpenyt öltöttem magamra, s félidőben gyógyszerésznek álltam a pult mögé, vállalva e kaland minden kockázatát. Semmi mást nem akartam, csak megfigyelni a betegek és hozzátartozóik magatartását az iszonyú tömegben. Gyanúsan sok volt a panasz a gyógyszerészekre. Kezdő újságíróként az ő szemükkel is látni akartam a valóságot. Ez jutott most eszembe, amikor — ha ősz fejjél nem álltám is be pincérnek vagy üzletvezetőnek — elhatároztam, hogy megkísérlem feltárni a vendéglátás néhány mozzanatát, a "»ult« másik oldaláról. Mert gyanúsan sok a panasz a vendéglátóiparra. Jegyzetemnek cime tehát az is lehetne, hogy “A másik oldod-«. Nem hiszem, hogy nehéz volna kitalálni: mi indított erre. A tv, a rádió, az újságok könnyedén viccelődnek mostanában. Gyakran háborognak is. Már nem vendéglátó-, hanem »vendégváró« ipari vállalatokról csemegéznek. Magam is láttam hat elegáns pinóéft, amint tétlenségre kárhoztatva, önfeledten fújta a cigarettafüstöt. Csodás párnázott székek tükröződtek a kirakatüvegben, s az üres étteremben unottan játszott a hattagú népi zenekar — önmagának. De miért is mondjam tovább? Az utóbbi időben meglehetősen kiürültek az éttermek.

Nem hallgattam végig panasznapok sorát, nem kért föl senki, hogy a vendéglátóipar védelmére keljek; nem ajánlottak föl tiszteletdíjat (úgy is hiába tennék!), s nem szegődtem védőügyvédnek a megfontolatlan karikatúrákkal és humoreszkekkel, a közönség elfordulásával szemben. A napjainkra kialakult helyzet ugyanis realitás: az is, hogy emelkedtek az árak, az is, hogy csökkent a forgalom. Végtére is e realitáson belül keljene megkeresnünk a kivezető utat.

Igyekeztem hát megtudni egyet és mást. Mert azt ugyebár könnyű megírni, hogy felháborodik a tisztelt vendég, ha tíz vagy húsz fillérrel drágább a marhapörkölt, öt ez érdekli. Káromkodik vagy elfordul, szidja az éttermet, és csalással, manőverrel vádolja dolgozóit — legtöbbször igaz- talanul. (Ámbár ez a lehetőség sincs kizárva. Ettem már úgy tökfőzeléket pörkölt feltéttel, hogy a feltét egy evőkanálnyi szaft volt és egyetlen darabka hús.) Mégsem ez lehet a jellemző. Az ár mögött a nyersanyagárak emelkedésén kívül sok minden lapul, amelyről nem árt tudni. Igaz, aki éhes, azt nem érdekli, hogy mennyibe kerül a villa, a kanál, a mosatás. Pedig az is része egy-egy étterem gazdálkodásának.

Jó néhány szakemberrel beszélgettem az utóbbi napokban, s nem titkolom: magam is elcsodálkoztam. A Balatonpart egyik szaktekintélye például mutatott egy papirt: ha 1980-ban öt százalékkal kevesebb energiát (villanyt, fűtőolajat, földgázt) használ föl a vállalat, mint 1978-ban, akkor "mindössze« 4 800 000 forinttal lesz több az energiaköltsége. Meghökkentő? Ki tudná-e számítani valaki, hogy hány tökfőzeléket kell eladni pörkölt feltéttel? Kár volna. Végtére is tudjuk: amióta csak létezik, ráfizetésre tervezték a balatoni vendéglátást. Csakhogy nem mindegy, mennyi ez a ráfizetés A kedves vendég persze nem törődik vele.

M mdhatom tovább, öt-hat évvel ezelőtt 3.60-ba került egy kiló szállodai, éttermi ruha mosása. Napjainkban 8 forint körül van. De ki kifogásolhatja? Elvégre a Patyolat költségei is megemelkedtek. A tányér ára nem változott, csak megszüntették a gyártását. A nálunk oly elismert kísérletezés, az "alkotókészség kibontakozásának« szellemében új névvel újformát hoztak forgalomba — "természetesen« 30 százalékkal drágábban. Az evőeszközökről szólni sem érdemes, ámbár a 40—60 százalékos emelkedés ugyancsak elgondolkoztatta a vendéglátóipart Azon töprengtek ugyanis, ha egy önkiszolgáló étteremben valaki 15 forintos menüií vesz, és »véletlenül« a zsebébe csúsztat egy mindössze 35 forintos kést, akkor hány százalékos rezsivel lehet számolni? Mert állami támogatással már alig. Mondhatnák: megtenné olcsóbb evőeszköz is. Igen ám, de a fendelet előírja, hogy első és másodosztályú étteremben aluminium evőeszköz nem használható. Persze azért nem mindenki lop ebben az országban. Ámbár úgy hírlik: sokan. Legtöbbjük nem is evőeszközt. De ez már nem a vendéglátás témakörébe tartozik.

A nyersanyag árairól nem beszélek, csupán arról: olcsó, házias ételek készítésére buzdítjuk a vendéglátóipart. Mindenkinek igaza van, ha emellett kardoskodik. A tapasztalat azonban azt mutatja: efajt-a igényünket legtöbbször csak a normák csonkításával tudják elérni, s akkor igazán becsapva érezheti magát a kedves vendég. Pedig úgy gondolom: ha olcsóbban, jobbat és többet ehetne az ember, nem fordítana hátat az éttermeknek. De hót ez nem ilyen egyszerű...

Nemrégiben szóltunk egy olyan üzletről, amelyet télen ugyancsak be kellene zárni ahhoz, hogy nyáron kevesebbet fizessen rá a vendéglátóipar. A megjegyzés osztatlan egyetértésre talált. A visszhang áradásában rá kellett jönni: nem találtuk föl a spanyolviaszt; a szakemberek már rég hadakoznak ezért. Eredménytelenül. Tudok olyan Balaton parti vendéglátóhelyről, amelynek havi fenntartása 220 ezer forintba kerül, s egyhavi forgalma alig éri el a 60 ezret. Harminc, főnyi személyzetet tart, pedig öt is elég volna; de ha elküldik őket, akkor ki dolgozik nyáron...? Be kellene zárni? Nem bizonyos, hogy ez a megoldás. Mást is lehetne tenni, de az presztizsérdekekbe ütközne. Mór most az a kérdés, mi kerül többe a népgazdaságnak: a prezsitizs vagy az üresen tátongó vendéglátó helyek sora. Azt hiszem: köny- nyelműen kidobott milliók terhelik a népgazdaságot.

Nemcsak a cikkíró, hanem a szakemberek is mondják: felen értelmetlen, képtelenség és kész ráfizetés első osztályú éttermeket fenntartani Somogybán. S a Balaton déli partja is Somogybán van. A rendelkezések — köztudomású — a nyersanyagértékek .százalékában: 205, 125 és 88 százalékban határozzák meg a haszonkulcsot az első, másod- és harmadosztályú vendéglátóhelyeken. A besorolás vezérigazgatói, igazgatói döntéstől függ. Vajon presztízsveszteség volna, ha a nyáron külföldieket fogadó első osztályú étterem télen másodosztályúként működne? Legalább több vendég fordulna meg ott, ha már a világért sem akarják bezárná az üzletet a holtszezonra. Követelmények? Ismerjük el: a magyar átlagvendég nem tudja értékelni — és kifizetni! — az első osztályú árakat. Vagy netán hallott valaki arról, hogy a kedves vendég kért egy üveg bort. s hozzátette: "De csak akkor hozza, ha 69-es évjáratú«? Nem hiszem, hogy ilyen finnyásak lennénk ...

A

z árak emetkedese..& közönség elfordulása —• mint mondtam — realitás. Ezen belül kellene keresni a megoldásokat. S miután nem vagyok szakember, csak egyet-kettőt tudtam javasolni a lehetőségek közül. A "vendégvárás« igaz (legalább olyan szép fogalom, mint a "vendéglátás«), ámbár nem érdemes és nem is illdomos emiatt mindenáron elmarasztalni a vendéglátóipart. Van terhük épp elég. (Amelyek természetesen nem mentenek föl a felelősség alól és nem magyarázhatják a hibákat, az udvariatlanságot. a felületességet.) Azt mondta egy kiváló szakember: “Gyönyörű szakma a miénk. Csak szépen fatl- lene csinálni«. Lehet-e egyáltalán...?

M. E.

Jávori Bä«