Somogyi Néplap, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-20 / 16. szám
ierték Làsiïô A 'gjyxS*,'"^ aasÉ áíiSrr nem terpeszkedett kint ~ S3 üzletajtóiban. ha aludt Egyébként tófejével mrndgtmap szembekerültek a járáfcelők. Télen, igaz, csak az ajtó mögött, aa üvegen keresztül leste az eseményeket, de nyáron kitette a széket, és azon trónolt egész nap, Most nyár volt, tehát kint ült, így természetes, hogy neki tűnt fel először a csokornyakkendős férfi. — Nézd csak — szólt hátra a férjének, — miért visel ez az ember hétköznap is csokomy akkendőt ? ■— Kérdezd meg tőle — morogta a cipész, elmerül- ten nézegetve egy frissen talpalt' szandált, A cipészné összehúzott szemmel bámulta a csokornyakkendős férfit, amig az befordult a sarkon és eltűnt a szeme elől. Abban az «teában mindenki ismert mindenkit. Falusias utca volt a főváros közepén, nem messze a Városligettől, közel egy térhez, ahol egy templom állt Oda járták misére az emberek, a Városligetbe sétálni, a kisvendéglőbe berúgni és meccset néant g televízión. A csokornyakkendős férfi alig egy hete lakott az utcában, egy bérház harmadik emeletén, mikor a cípészné- oek feltűnt a csokomyak- kendője. Másnap megismételte szó- s /.érint, amikor közeledni látta a férfit. —■ Nézd csak. miért visel ez az ember hétköznap is csakornyákkendőt? — Aztán még hozzátette: — Pety- tyes csokornyakkendőt visel! — Ne törődj már vele — dünnyögte a férje, de közben ö is kilesett az ajtón. A férfi akkor lépett be a szemben levő telefonfülkébe. A csokor-nyakkendője valóban pettyes volt. — Telefonál — mondta a .cipészné. — Mit telefonál ez annyit? Más ilyenkor dolgozik, ő meg telefonál! A cipész megcsóválta a fejét és azt morogta, hogy bizony sok még a gazember. Délután a cipészné átment a maszek trafikosnéhoz és megkérdezte, mit tud a eso- k or nyakken dósról, — Fecskét szív — 'jellemezte a trafikosné. — egrit.! Mindig megnyomkodja mielőtt elteszi. — Nem tetszik nekem ez az ember — mozgatta tófejét a cipészné, — ez kérem hétköznap is esokornyakken- clöt visel és órákat telefonál a fülkében. Én kérem nem is tudom mikor telefonáltam utoljára, van nekem egyéb dolgom is! Ez meg minden áldott nap és amikor elmegy előttem, érzem, hogy legszívesebben béiém- rúgna! — Talán csak nem? — hüledezett a trafikosné. — Hiszen nem is ismeri magát! — Éppen azért! Mert mindig keresztül nézek rajta! Nekem az ilyen, egy senki! Ez lehet kérem rendőrségi besúgó, még kém is! Angol szövetből van a ruhája és hétköznap is csokornyakkendőt visel! — Azt mondják művész —s csillant a trafikosné szeme — Valami szobrász vagy ilyesmi ! w E s a cipészné mindennap ' újabb híreket gyűjtött. Nem volt nehéz, mert a csokornyakkendős férfi lassan az utca, a környező utcák és a tér középpontjába került. Mint egy oda nem illő épület. Senki sem tudott róla semmit, de mindenkinek volt valami biztos értesülése róla. — Lányokat cipel a lakásara — tárgyalták a közértben — tizennégy éven aluliakat. — Négy balálatosa roît a lottón — hiresztelte a szőri asne. — Ráckevén csináltat villát. — Van ennek kocsija is, csak nem használja — mondta jolértesülten a kisvendéglő üzletvezetője es a törzsvendégek ra bólintottak. *-»• E33SS — kerfegett tóÍA a fodrásznál •— indexen vannak a verseit — Színész — mondta valaki a hentesnél — nasA nincs szerződésben! A csokornyakkendős férfi semmit sem tudott a körülötte gyűrűző vitákról. Igaz nem is figyelt oda túlságo- 'san. bár egyszer feltűnt neki,, hogy amikor a cipészné előtt elment, az valamit acsargott a háta mögött. Jött, ment, járt, kelt továbbra. is, tehát pontosan úgy. mint a többiek, akik már régebben laktak az utcában. Ősszel szakállt növesztett es a haját is nagyobbra hagyta nőni. — Na, ugye mondtam — ujjongott a trafikosné, — művész ez, már szakáBt is növesztett, A cipészné letorkolta — Bűnöző — mondta, — ez nappal lóg, éjjel betör, amig el nem kapják! Higy- jen az én emberismeretem- nek! És megtárgyalta az egyik házmestereiével, aztán a másak házmestereiével es megtárgyalta a harmadik ház- - mesternével az utcában, hogy ezt az embert fel kéne jelenteni, mert ennek nem lesz jó vége. — Miért? — vette pártfogásába az egyik. — Tud róla valamit? _ — Mindent! — hördült fel' a cipészné. — Nyár óta figyelem, volt módom meggyőződni a disznóságairóL Ne akarja, hogy részletezzem! Kedveském, nekem elhiheti, az ilyenek teszik tönkre a szocializmust Nem lepődnék meg — suttogta — ha egyszer az is kiderülne róla, hogy háborús bűnös ! Mert hogy svad, az biztos! Hallottam, hogy németül telefonált ! És egyik este, október végen lehetett, kicsaptak az indulatok. A csokornyakkendős férfi gyanútlanul fordult be az utcába, gyanútlanul ment el a cipészné előtt, amikor egy üres konzervdoboz vágódott a hátának. A cipészné kamasz unokája dobba. A csokornyakkendős férfi tanácstalanul fordult meg, mint aki nem tudja mi tpiiént. — Te dobtál? — nézett a kamaszra. — Én. Két nyugdíjas találkozik. — Jó színben vagy. — Festem magam. — Kocogsz még? — Ma is lehúztam nyutc kilométert. — Ügy ne járj, mint Carter! — Az hogy járt? — Nem olvastad? Össze- csuklóit kocogás közben. — Hja, nem lekvároknak való. — Egyes orvosok szerint senkinek se való. — Ezt is olvastad, mi? — Igen. Elég komoly embertől.* Egy harvardi prof. nyilatkozta Carter kinyif- fanása után. hogy a kocogás a legbiztosabb út az infarktushoz. — Hat ez valóban komoly. Mondd: ez a prof tavaly nem azt szajkózta még, hogy — fuss az életedért? — Nem tudom. De mondott egy nagyon hiteles történd fai példát a futás ár- talmasságára. Szerinte a m.aratovA hírvivő a legjobb bizonyíték dm, hogy a fu kamasz rtgyegogra. aa!-' lat .vont —■ Nem mereóesa * sso- komyak kendő jet ’ Olyan mint egy selyemhernyó. A cipészné nem szólt. Alit az ajtóhan es figyelt Kijött a cipész is. Aztán előkerült az egyik házmestereié, a másik, a harmaclik, A kisvendéglő üzletvezetője. Több ’ törzsvendég. A saódás, az órás, a kárpitos, a fodrász. Némán állták, körül a csokornyakkendőst, — Mit akarnak tőlem? ' — kérdezte egyikről a másikra tekintve. Senki sem válaszolt. Ekkor a csokornyakkendős lassan megkerülte a csoportot és elindult, majd kis tétovázás után belépett a telefonfülkébe. Maga sem tudta, hogy miért ! nem haza ment, hiszen az lett volna ésszerűbb, de egyszerűen nem akart hinni az eseményeknek Leemelte a kagylót, bedobta az érmét, közben hátrapillantott. A lófejű cipészné ott állt a fülke előtt, körülötte az emberek. — Mit akarnak tőlem? —• tépte fel az ajtót a csokornyakkendős és ékkor kapta az első pofont, aztán gyorsan egy másodikat is. Aztán a cipészné felvisí- tött, tófeje eltorzult a gyűlölettől, letépte a csokornyakkendőt és beletaposta a sárba. —■ Mit követett el? — kérdezte valaki, nem a környékről való, — Lopott — felelt neki egy asszony, mire a másik lehurrogta. — Erőszakoskodott a cipészné unokájával! Buzi! — Fúj ! — mondták többen is. Egy drabális törzsvendég kiröntott a kisvendéglőből. — Ki bántja a haveromat?! — üvöltött fel és csak úgy találomra beleöklözött a tumultusba. — A legjobb haveromat ! És akkor a férfi, akinek nem is olyan régen még csokornyakkendőse volt, belehasalt a sárba és a vére a telefonfülke oldalára frecs- csent. És jött az URH és. jött a mentő, és aztán felvették a csokornyakkendős férfi adatait, aki nem volt művész, nem volt kém, nem volt bűnöző, aki nem volt stb ... stb ... stb ..aki egyszerűen: Dobozi Károly negyvenötéves biztosítási ügynök. EL- vált.. Két gyermek apja. Büntetlen előéletű. M ásnap a telefonfülke előtt, valaki egy ösz- szc taposott, sáros, pettyes csokomyakkendőt talált. Kis ideig forgatta, nézegette, aztán eldobta. Abban az utcában nem viselt senki ilyet. tás életveszélyes. Hiszen köztudott: miután Athénbe loholt Miltiadész győzelmének hírével, összeesett és meghalt. — Te ezt elhiszed? — Benne van minden tankönyvben, lexikonban. — Még a mi lexikonunk- ■ ban is csak az van benne: állítólag meghalt. Aki azonban nem elégszik meg a történelmi közhelyekkel, lexikonbölcsességekkel, hanem egy kicsit belegondol, hogyan is volt az az első maratoni futás, az tudja, hogy Pheidippidész nem a futástól kapott infarktust. — Ki az a Pheidippidész? — Még azt sem tudod? Hal Miltiadész hírvivője. 0 rohant Athénba a. hírrel, hogy legyőzték a sokszoros túlerőben levő perzsa hadakat. — Aztán összeesett, és meghalt. Hiába, negyven kilométer f utás életveszélyes,,. Jő lesz, ha te is vigyázol a kocogással! =. Jíjs ugat mafatoftteskTóth-Maliié Miklós Á csokornyakkendős — Miért? Homoródi József Pheidippidész halála Álló akt. Rado Kálmán szobra. Es akkor beléptél szemembe, köpenyben, ahogy ott feküdtél. Jöttél magas kőfal tövében, jöttél parton, jöttél hegyeié-'. Megszűnt az évszak, tálán a Sirius csillagképében mozdult valami, talán a Fálöp-arok mélyén egy hajszálrcpcdés. Más időben, más viszonylatok valószínűtlen törvényé szerint vonult veled az univerzum bőröm alá, emlelceimbe. Vonal, pont, körré rendeződött, minden út ide vezetett, köldökzsinórral nyaka körül logott fölöttünk a világ. Es megszólalt a telefon, kényszerítve, hogy odanézzek árnyékára az arcodon, és megszólalt az asztal, ajtó, kávéspohár, könyv, szemüveg, süket, süket, süket úr, zúgták porcikáim, az elemek. Hol voltál, hol nem voltál, voltál egyszer egy ... Ylado Bednár Az évszázad fölfedezése Mostanában az újságok sokat cikkeznek arról, hogy valahol Tramtata-Tramtáriában megint felfedezett valaki egy ismeretlen Van Goghot, néhány Rembrandtot, Tizian t és Rubenst. Egyáltalán nem értem, miért kell akkora hűhót csapni, Én is felfedeztem valakit — és nem is akárkit —, mégsem dicsekszem vele. Azon az estén csillagok mlriárdjai ragyogtak az égen, és engem egy ismeretlen erő felfelé vonzott, a magasba. Vannak ilyen pillanatok — az emberiség ama részének »»csillagórái«, amelyik a televízió helyett Inkább a csillagos eget nézi. Én személy szerint a műsor alatt a padlásra szoktam járni. Ez alkalommal sem tudtam ellenállni a csábításnak — irány a. padlás! És ott, a kémény mögött ismeretlen Rubensre bukkantam. Egy ilyen lelet szerfölött meg tudja lepni az embert. Soha nem hittem volna, hogy a padlásunkon egy Rubens hever. De végtére is — magunk közt szólva —, miért ne heverhetett volna a mi padlásunkon? Mennyivel vagyok rosszabb, mint mások? A munkámat viszonylag lelkiismeretesen végzem, nem — Egy hél alatt te is futsz annyit. — De nem úgy, mint Pheidippidész. — No igen. Szegény, biztosan túleröltette magát, hogy mielőbb Athénbe érjen. — Gondolod? — Csak úgy lehetett. — Gondolkozz egy kicsit! Elindul a maratoni síkról az a derék ifjú harcos, a Pheidippidész, . hogy megvigye Miltiadész győzelmi jelentését Athénba. Rohan, mint akit puskából lőttek ki. — Két óra múlva betámolyog Athénba, eldadogja az örömhírt, s holtan rogy ösz- sze. — Ügy voll, ahogy mondod: tántorgott és" dadogott. — Hat csoda? Negyven kilométeres loholas után? — Na, menjünk csak sorba! Szóval: fut Pheidippidész. Nem lakatlan, holdbéli tájon, hanem a kicsiny, sűrűn lakott Görögországban, Már pár kilométer után találkozik epu nvaiat isrslc sjazzlógok feltűnően, az üzem! szarkasa gon még senki sem kapott rajta, és spiccesen is csak egyszer csíptek el munkaidő alatt, hát miért éppen én ne fedezhetnék fel egy ismeretlen Rubenst? Hiszen a Rubensekre még nem adnak sorszámot, mint a Wartburgra. A padlásunk meg szép tágas — húsz Rubens is nyugodtan elférne ott. Ilyenformán tűnődtem, miközben az ismeretlen Rubens a kéméhy mögött guggolt, és a kezét melengette. Ha a kémény möj;ül nem kandikált volna elő a huszadik század első felének di- vatvonalát követő nyűtt bakancsa, meglehet, hogy évszázadokig sem vettem volna eszre, és az emberiség most szegénj'ebb lenne egy Rubensszel. Kivonszoltam a világosságra, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem, valódi-e. Az volt. — Rubens Pál vagyok, állandó ‘bejelentett lakóhelyem nincs. Nagyon örvendak! — mutatkozott be. — Tehát, egy valódi Rubens — kiáltottam fuvolázö hangon, ahogy az a bizonyos Koch is kiáltozott, amikor megtalálta a bacilusát, — Csak nem fog lármát csapni, hogy a maguk padtorral. Odakiattja nclci: Győztünk! — Valószínű, hogy odakiáltja. — Fut tovább. Majorhoz ér. Ott is elmondja az örömhírt. Vizet is kér, mert eltikkadt már. A legjobb borukkal kínálják örömükben. — Az áldóját! Ne is folytasd! — De folytatom. Sok találkozása lesz még Athénig, ölelik, csókolják. És itatják. Tökrészegen érkezik Athénba. Alig' tudja eldadogni a győzelmi jelentést. A vének, is borral kínálják. Vedel. Összeesik, és meghal. Alkoholmérgezésben. — Lehet, hogy úgy volt! — Tuti! — De azért te csak hallgass arra a harvardosra. Hátha ő is tisztában volt Pheidippidész halálának körülményeivel. Azért hozta föl példának, mert nyilván n Carter is egy sajtókoktélról vagy pezsgös diplomáciai fogadásról indult kocogni. — Én nem járok fogadásokra. — De iszol! — Kocogás előtt soha. Csak utána. Meri c” ismerem a történelmei: nem apu »»unt C StiiSÜ, lásán vagyok? — jegyezte meg szerényen az Ismeretlen. — Hogyne csapnék — ve- , tettem ellen, és máris kezdtem felvázolni neki a csábító perspektívákat: — Legelőször is lefényképezzük, röntgensugarakkal átvilágítjuk. megállapítjuk a nnác- náléját. azonosítjuk ... — Minek az a sok föJtajfr- ni? — vágott a szavamba. — Egye fene, a röntgent nem bánom, úgyis régen voltam tüdőszűrésen. De lefényképezni, meg a nacionálémat firtatni nem kell. Személyi igazolvány nélkül is jól ismer minden zsaru a környéken. Én azonban nem zavartattam magam, és tovább ecseteltem az előtte álló ragyogó jövőt: — Gondoskodunk megfelelő propagálásról, minden újságban benne lesz a neve. A. végén pedig az egyik galériában fog lógni a főhelyen, turisták ezrei özönlenek maid, hogy lássák. — Mit? Azért a vacak nyloningért, ami a fehérneműk közül megtetszett nekem, képes lenne berákatni az újságokba? — háborodott fel a frissen felfedezett Rubens, és rneglóbálta a feje felett az ingemet, amelyet eddig a kabátja alatt rejtegetett. — Feiakasztatna egy ócska ingért, hogy a turisták bámulják a hullámat? Többet úgysem iud rám bizonyítani! Vagy tálán még a gatyát is a nyakamba akarja varrni, mi?! Maga Kékszakáll ! Ami a következő pillanatban történt, még leírni , is undorodom. Higgyék el nekem, az egyszerűen méltatlan volt az atomkorszak embereihez. Ezt még most- is állítom, noha már majdnem teljesen eltűnt a kék folt a szemem alól. Azóta nem hiszek az ilyesfajta szerencsés leletekben. Most is olvasom, hogy valaki állítólag tíz ismeretlen Leonardo da Vincit talált a pincéjében. Bizonyára gyenge fickók voltak, ha megengedték neki, hogy kiszerkessze őket az újságokban! A cikkekben arról is szó esik, mit kapott a szerencsés felfedező. Hát én a padláson a magam egyetlen ismeretlen Rubensétöl akkorát kaptam, de akkorát. .. Ráadásul még az ingemet is elvitte, állítólag emlékük Fordította: ZaJtemszky László
