Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
Ezer élete van — Ebben a munkában az a nagyszerű, hogy játék — kré- dóz a színéi« »toll alá«. — HejöS6z reggel a próbára, néha kialvatlanul: nyolcszor-ki- Tencszer végiggyötröd magad' a jelenetem De egyszercsak, a tizedik nekirugaszkodáskor valami történik. Varázslat? Valami csoda: élni kezd a jelenet, s úgy érzed, vibrál körülötted minden. Nyertél egy hetet az életednek ... Neki meg ezer élete van, hiszen karakterszínész! Ahány szerep, annyi arc, annyi sors. Csak négyet most, illusztrálásul. Csörgheő Csuliként ismertem meg az Űri muriban; a Tompa Sándor-i emléket kellett elhomályosítania a nézőben. Móricz Zsigmondi örült volna, ha látja... Osztrov- szkij Erdő című tragikomédiájának analfabéta, . primitíven ravasz fakereskedője úgy tudott alkudni Gurszmizsszkaja —Olsavszky Évával, hogy minden előadáson taps csattant. Rageneau cukrász és költő — a Cyrano de Berge- racban — az időmértéket az inas piszkavasának hol »siető«, hol »késő« zörgéséhez igazította, egyre vértoluláso- sabban, tettlegeeséggel pecsételve meg a lírát... Vastaps, természetesen. Az Augusztusi vasárnap postamesterében egy kicsit önmagát is el játszhatta: a köz dolgában sohasem restet. Dánffy Sándor. Dánffy Sándor olyan egyénisége a színpadnak, akinek nincs néma jelenléte, mert minden mozdulatára figyelni kell: Valaki van a színen! A szerep adta lehetőségen alul sohasem maradt — így emlékszem alakításaira —, de sokszor röpítette a lehetőség fölé a szerepet játékával. Csaknem negyedszázados pályája alatt száznál több jelentős szerepet bíztak rá rendelői. Örkény Istvántól egyszer megkérdezte a riporter a televízióban: a sok Tóték-előadás- ból kit tart a legjobb Tótnak? Ö azt válaszolta: a békéscsabai előadás Tótja a legtótabb... Ez volt Dánffy Sándor. — Mezőgazdasági technikumba jártam Debrecenben, a szülővárosomban. Egyik társam a kaszálási gyakorlatról (még azonmód porosán, izzad- tan) elcibált a Sztanyiszlav- szkij Munkásszínjátszó Stúdióba. Ott »eltűnt«, engem meg behívtak egy szobába: verset, prózát kellett mondanom. Kiderült, hogy felvételi vizsga folyik. Felvettek. Jártuk a vidéket előadásainkkal, az való- ; di népművelés volt. A színház segéderői kisszínpadi előadással vizsgáztak; mint amatőrt a kritika dicsért Utólag ez sajátos fényt kap bennem, hiszen a másik kiemelt Latino- víts Zoltán volt Felvételiztem a Színművészeti Főiskolán sikerrel és »megbuktam« a ká- derezésben: apám ugyanis kis szatócsüzletet mondhatott a magáénak. Dolgoztam a színjátszó stúdió titkáraként, tanácsi népművelőként, járási kultúrház igazgatójaként. S ha valaki a fényképeken rámismer: a DMTE kapusában, én voltam. Vass Károly főrendező hívott Békéscsabára a színházhoz. Mentem. Borsos Miklós A toronyból Véső és vonó Mi jut először az eszünkbe a toronyról? Középkor. Várurak, harci riadók, harangok; a harangok mindig felülről szólnak.., A tornyok szobáiban: vértek, jardok, esetleg cellák, de a törnyok ablakai beszélhetnének a legtöbbet a vágyódó és a kémlelő tekintetekről is. Tornyok. Katedráli- sok. gigantikus toronyépületek a XX. században, nagyvárosok. Budapesten a Rózsadombon áll egy nagy. fás, kertes, régies tornyos villa, ott él és dolgozik Borsos Miklós szobrászművész. A halhatatlanság tornyos villája ez az épület, amelyhez kalauzként kezünkben van Borsos most megjelent könyve. A rózsadombi torony egyszerre valóság és jelkép. Jelképpé Borsos művészete avatta a tornyot, ahonnan messzire tekint a szobrász és onnan hatalmas horizontot lát. Ez a toronyszoba-műterem rányomta bélyegét Borsos szobraira. »Az én tornyomban munka folyik — írja. — Megbízások sorát készítem el. Mivel agyagot és vizet ott nem lehetett tárolni, az: Olaszországban tanult gipszmintázást vezettem be.« Esténként a toronyszoba ablakából muzsika hallatszik a kertbe. »Én sokszor játszom a gondolattal, hogy ha Noé bárkájába küldenének és csak pár zeneművet, vihetnék magammal, mi lenne az. Egyet gondolkozás nélkül tudnék választani : Bach D-moll partita Chaconne-ját. Négyet-ötöt már nehezebbén állítanék össze. De mindenképpen a barokk zenéből válogatnék: Handelt, Vivaldit. Ügy látszik, zenében is a régiek állnak hozzám a legközelebb — már akiket ismerek —: Gesuáldo, Monteverdi. Palestrina. De Bartók hegedüBeugrásként átvette Karinthy Ferenc felkavaró Ezer évének koldus figuráját, s eloyerte vele a legfontosabbat: a bizalmat. Priestley krimijében, A váratlan vendégben már főszerepet kapott. Mi történt még? A színház sikeres primadonnájában, Szegő Zsuzsában »életre szóló" társra talált. Üres bőrönddel indultak, így mondja. Istállóból rábic- fallal »átalakított" albérlet volt a »színészlakás-. Eger következett, majd egyévi kecskeméti feltételes megálló után ismét Békéscsaba. — Nagyon kis lépésekkel, de mindig sikerült lépnem egyet. Mivel nem végeztem főiskolát, nem kerülhettem bele a »természetes vérkeringésbe", hogy mint »mindenkinek ismerőse« szerepekkel keressenek meg a filmesek, tévések. Az igaz, hogy effajta »keresztapára« sohasem tartottam igényt. Viszont jó iskola volt Csabán , az, hogy egyik este Zsupán operettbuf- fó lehettem, a másikon Dobo- zy-dráma hőse, a harmadikon Visnyevszkij anarchista vezére stb. Milyen ember Dánffy Sándor? Többször voltam tanúja, hogy közügyekben — mindig másokért — emeli föl a telefonkagylót, tárgyal személyesen. Titkára a színházi párt- alapszervezetnek, de a gyökerek a még mélyebb múltba nyúlnak, valamiféle debreceni deterrnináltság ez a másokért való munkálkodás. A holnapnak él; ezt a debreceni igét szem előtt tartva: »A maradéknak legyen...« önemésztő típus, gyakran menekül lellei »rejtekhelyére« vagy a nyílt vízre. Premieren ritkán látni, a kollégák tudják miért: nem bírja a társakért! »szorítás« feszültségét. Az a gyermekeién rácsodálkozó kamasz maradt lélekben, akiben mindig belső »földrengést« okoz a függöny felgördülte. Tudja, hogy a csodát nekik kell életre hívni a nézőben, így készül a szerepeire. Kicsit eltűnt mostanában; Pozsonyban filmszerep várta. A Demokraták című, készülő filmben nófaló, vérbő dzsentrit játszik, afféle szlovák Csörg- heő Csulit. Cowboyként lovagol, pattan a nyeregből... Fiában — tanárképző főiskolás Pécsen — folytatódni látja, ami benne legjobb; ez a színészpálya libikókaszerű viszonyaiban egyensúlyt biztosít személyiségének. Szerepek mögött egy teljes ember.., Leskó László Emberi kaland OLIMPIAI QUADRILLE — Szóval a verseny‘sikerült — folytatja Tamás. — A bevétel fedezte a kiadásainkat, de ha arra gondolok, hogy egy kiadós eső elsöpörhetett volna mindent, ma is megborzongok. Nem tudom, mit csináltam volna, ha nem sikerül. Életem első, de végzetes kudarca »a levegőben lógott«. Nem tudom, lett volna-e metszem még egyszer lovastársaim szeme elé kerülni, s azok elé, akik segítettek, bíztak bennem. De hát az a fontos, hogy sikerült. Sikerülnie kellett! A versennyel felhívtuk magunkra a siófoki közvélemény figyelmét. Egymás után érkeztek a felvételi kérelmek, s hamarosan 00 tagja lett klubunknak. Csak hát a ló ... Ki látott már lovasklubot ló nélkül?! Mint említettem, a po- mázi tsz lovai hetvenhat nyarán Siófokon voltak. De szeptemberben valamennyit hazavitték. Maradt egy ló: az én Saroltám, egy kisbéri félvér. Ma is tisztelettel emlegetjük. Sarolta a klub alapító lova. Végül a pusztaszemesi tsz sietett a segítségünkre: öt lovat küldött tartásra, s a takarmányt. megelőlegezte. Eközben én a budapesti ál'atkert kutató intézetének gyermeklovas- iskoláját vezettem (ott fizetést is kaptam), s hetente négy napot Pesten, harmat itthon dolgoztam. Nem dicsekvésből mondom, de az állatkerti kutató intézet lovasiskoláját is én »hoztam össze«. 120 gyereket tanítottam, és a kiállított lovakat is munkába vettem, mert megsajnáltam őket. A ló nem arra való, hogy tétlenkedjék, hogy kirakatban álljon: a ló tevékenykedni akar, azt akarja tenni, amit a lovasa, az ember kíván tőle. — Tamás budapesti munkája klubunk számára is haszonnal járt — veszi át a szót Borka József. — Nyár elején nyolc hátaslóval tért hu?a, s egy takarmánykísérleti megbízatással, amely azt jelentette. hogy a takarmány nem kerül pénzünkbe. Lovasiskolát szerveztünk 60 gyermekkel, s folytattuk a bérlovagoltatást is. Tamás délelőtt tanított délután pedig Siófok nyári vendégeit kísérte lovastúrára. Magam is kísértem néha egy- egy csoportot. Ezen a nyáron naponta nyolc órát dolgoztak a lovak. Sajnáltuk szegényeket, de meg kellett teremtenünk a klub anyagi alapját, hiszen önellátásra voltunk kénytelenek berendezkedni. Az 1978-as esztendőt a klub tagjai a reménység évének nevezik. Már van lóápolójuk, a lovasedzőnek tudnak fizetést adni. Tervezgetnek, patrónust keresnek, segítőkész vállalatot, miután úgy érzik, kellően bizonyították életképességüket. Elkészítik a lovasiskola korszerű istálló- és akadálypályatervét. hogy az esetleges pat- rónusnak meg tudják majd mutatni, mit szeretnének, miről álmondnak. — Erre a tervre nekünk is szükségünk volt — jegyzi meg Tamas. — Hogy ínagunk is lássuk: tulajdonképpen mit akarunk... — Gyakorlati lehetőségeink korlátáit szellemiekkel igyekeztünk ledönteni — folytatja Borka József. — Arra törekedtünk, hogy a szakma is profitáljon működésünk állal. Mindenekelőtt megszereztü>.k minden elérhető szakkönyvet, s most már elmondhatjuk, hogy egy kisebb könyvtár áll a klubtagok rendelkezésére. Összegyűjtöttük a siófoki lovashagyományokat idéző írásokat, dokumentumokat, s jó szakmai kapcsolatot alakítottunk ki a dunántúli klubokkal. A legutóbbi dombóvári lovasversenyt például a fni éi- képzeléseink szerint rendezték meg. Egy nappal a verseny előtt gépkocsival Dombóvárra utaztunk, s szinte az egész bemutató irányítását átvettük. — Jóska gépészmérnök öcs- csével közösen egy pályahosszmérő műszert konstruált, s ezt kölcsönkérték tőlünk a IV. fogathajtó világbajnokság rendezői — mondja Tamás. — 1978-ban a dombóvári Alkotmány Tsz négyesfogatán ugyancsak Jóska vállalta a na- vigátori tisztet, s B-kategóriá- ban országos második helyezést ért el a fogat. Az idén már A-kategóriában versenyeztek, világbajnokokkal... Tulajdonképpen ezekre a versenyekre is azért vállalkozott, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, gyakorlatra tegyen szert, s amikor majd nekünk is lesz négyes fogatunk, hasznosítsa. Mert egyszer biztosan tesz négyes fogatunk! Miután a Siotourban pa trónusra leltek, hamarosan szép feladatot kaptak a klub tagjai. A szántódpusztai idegen- forgalmi és kulturális központ megnyitó ünnepségen ők rendezték a látványos lovasbemutatót. — Eddigi lovaspályám legszebb emléke — mondja Tamás. — összeállítottam egv olimpiai quadrille-t (díjlovagló-gyakorlatot), s ezt az olimpiai keret, tagjai mutatták be. Előtte hangszórón közhírré tétetett, hogy a gyakorlatot a jelen levő Ádám Zoltán (egykori lovastanárom) 80. születésnapja tiszteletére koreogra- fáltam. Zoli bácsi éppen június 29-én töltötte be a 80. évét. Az olimpiai keret tagjai átérezték e percek nagyszerűségét. Tudták, hogy Ádám Zoltán is olimpiai kerettag volt 1936-ban. Gyönyörűen lovagoltak. Zoli bácsit meglepetésként érte a köszöntő, s bizony nem bírta elfojtani a könnyeit. Akkor arra gondoltam, egyszer talán nekem is lesz egy tanítványom, aki méltónak talál arra. hogy ilyen módon emlékezzék meg rólam. A pályát, a távoli dombokat ellepte a sötétség. Csak az istállóból szűrődik ki csekély fény. — Talán karácsonyra villanyunk is lesz. — mondják a lovasemberek. Szánnál András A sarokházzal szemben arcukat friss tavaszi szél fújta, zászlók, táblák, lobogók május 1-én, ,a gimnázium előtt elkanyarodtak a széles fölvonulási útra. Később is ott an- dalogtak, könnyű, nyári estéken, a tömegeket gondosan kerülve kettesben ... S a járókelők ... . Botozó, óvatos öregember, fejkendős néni megszeppenve a közeli bíróságról jövet, kisgyerekeket az óvodába hordozó ifjú mamák, apák, tömött táskákkal iskolába igyekvő legénykék, zeneiskolások műanyag tokban góliát csellóval . .. Soruk szinte az idő végtelenjéből kígyózik elő. Csendesebb, lassúbb az élet itt, mások járják az aszfaltot, mint néhány száz méterre e saroktól, a Május 1. utcán. Pedig áthallik a kiabálás, a motorok, autók zúgása. Néhány lépés, egy iramodás, és más a világ amott. Harsány, sietős, a buszok százszámra hozzák, viszik az embereket. Ott álltam, szemben1 a nagy sarokházzal. Gyakran járok előtte, járom a/város utcáit. Megannyi emlék, megannyi ismert, jellegzetes arc, figura. Mint ház a téglákból, úgy építkezik a város utcáinak összességéből. De ez az arc. ez az összenyomás sosem csak a puszta látványból áll: emlékeink kötözik szorosan hozzánk. Csupor Tibor duóit évek óta játszom* — írja Borsos Miklós a karácsonyi könyvvásárra megjelent A toronyból című, tanulmányokból és vallomásokból álló kötetében. A dísze« albumok mellé nyugodt szívvel tehetjük ezt a szerényebb küllemű kötetet, az ajándék — vagy az önmagunknak vásárolt könyv — értékét Borsos gondolkodásmódja, világító tüze, hax-monikus egyénisége adja. Halhatatlanságát megélve egyre többet foglalkozik példaképeivel: Leonardóval, Michelangeló- val: a kötet betűit kísérő rajzok szinte démonikefe hatású rajzai, az 'olaszországi utazás különös élményeit vetítik elénk. Találkozás Daniéval, Daniéval az Arno partján, Michelangelo köszöntése, Leonardo. Borsos — ezt frázis kimondani, most mégis elkerülhetetlen — modern szobrász, gondolkodása huszadik századi. A harmónia keresése vezette a modern kor emberét az örök emberi es művészi értékek világába. A harmónia megvalósítása örök emberi vagy, s ma különösen az — ez adta kezébe a hegedű vonóját is, így teremtődött meg Bor- soséknál a házi muzsika. A vésőt a fáradt kézben a vonó váltja föl. De mintha le se tudná tenni az egyiket, hogy a másikhoz nyúljon: mind a két eszközt egyszerre tartja a kezében, A zenei forrnak olyan harmonikusak, mint márványalakjai, szobrai pedig — ahogy Feuer Máriának mondta — »zeneiek*. Ezért áll közel hozzánk Borsos Miklós. És ha müveivel, gondolataival szembesülünk, igenis a földszinten találkozunk vele: nem »fentröl« beszél a toi-onyból . .. Uorán.vi Barna pályák rutinmunkája vezérelt most is. Ott álltam szemben a nagy sarokházzal. Gyakran járok előtte, a szembejövők arcába bámulva, újságba temetkezve, barátokkal vitatkozva, beszélgetve. S a ház képe elraktározódott a tudat rengetegében, belesimult az utcáról alkotott összbenyomás képebe. Ez az összbenyomás azonban még a régi képet őrzi: a deszkasorompót, a. betonkeverő gépét, a homok, a mész, a tégla halmait. Eltűntek, mint a meggyógyult seb a testről. Eltűntek, mint az utca életéből annyi más. Valaha bódé állt a sarkon: rozoga, vén tákolmány. Hangost adtak itt, süteményeket. Idős házaspár tiblábolt az ablak mögött. A férfi magas, hajlott alakjat, hamuszín arcát nem felejtem. Az öreget gyakran láttám végigcsoszogni a járdán. A gimnázium folyosóján, a hosszú szünetben ott tolongtunk jó néhányan kosara előtt. Valaki türelmetlen könyökétől éles csörrenéssel szétpattant az ajtó üvege. Vad és véget nem érő káromkodás sorjázott a motyogó ajkak Az alattomos szél lekanya- rintotta a férfi kalapját. Csak sétált lassú ünnepélyességgel, ' saját kiválóságának büszke i tudatában. De amint feje fö- detlenné vált, sietős-riadt ! bakugrásokkal kezdte üldözni j az aszfalton guruló fejfedőt. I Ott álltam, az utcasarkon keményen küzdve szétszaladó nevetőizmaimmal a férfisors e mulatságos fordulata láttán. Illedelmes emberek jöttek- meiilek, egy se csapkodta térdét a röhögéstől. Ismerték — ismerjük — az utcai járóke- i lök íratlan illemszabályait: I nem nevetni az utcán bajba- I jutotton. Gyermekkor óta be- ! lénk csöpögtetett szabály. Az utca adott rendeltetésű és formájú térség, közterület, mindenki tulajdona. Viselkedni is úgy illik, hogy az a legkeve- : sebb embert sértse . . . I Űj sarokház emelkedik a i Bajcsy-Zsilinszky utcában. [ Nagy ívben átkeltem előtte. Már a másik oldalon jutott eszembe: miért? A saroképület alatt frissen aszfaltozott betonjárda húzódott, mehettem volna arra is. Mégis a másik oldalról bámultam a házat. Három éve erre járva , mindig átkeltem itt, s az idegközül: »Ezért.is az én fejemet ütik majd ...« Itt vonult azon a jeges reggelen M. tanár úr, mélyen a fejébe húzott barna svájcisapkában. S az álmos, zúzmarát szitáló reggelen a hajdani kisdiák — jómagam — csak nézte ijedt gyanakvással az ismerős alakot. A gimnázium kapujában »esett le a húszfillér«: ő volt, M. tanár úr! Köszönni kellett volna . . . Összefüggött-e az elmaradt Jó reg- gelt!-tel az a gyorsan beszedett szekunda? Az akkori fogas kérdés kínzó bizonytalanságát föloldotta az idő. Az idő, az eltűnt idő. A mélyből, mint a gyorsan csobogó forrásból, emlékek buknak a felszínre. Elmúlt órák, napok, évek, amelyeknek kerete, színtere volt ez az utca. Hosszú sorokban középiskolások. kezükben olajosán pislogó fáklyák. Nagygyűlésre vonulnak, szolidaritásukat kifejezni a haladó afrikai mozgalmakkal. Kórusban kiáltják az azóta csúfos halált halt katan- gai diktátor nevét: — Vesz- szen Csőmbe! Vesszen . . . Hátul három-négy kamasz vigyorog: — Hallgass! Légy már csőmbe!... Ott meneteltek,
