Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-30 / 304. szám
Romantika az építkezésen Felnőttoktatásunk jelene és jövője Beszélgetés Hanga Mária oktatási miniszterhelyettessel Tömegeket érint és érdekel nálunk a felnőttoktatás. Az általános iskolát 1955-ben több mint tízezren, 1965-ben néhány fő híján, harminchatezren, 1975-ben 29 523-anl fejezték be ebben a formában. Ugyanezekben az években érettségi bizonyítványt csaknem hatezer, majd huszonnégyezer, illetve 25 554 felnőtt szerzett ilyen módon. Felsőfokú diplomát az 1955. évi hétszázhetvenhárom- mal szemben 1975-ben 10 714 felnőtt kapott esti tagozaton. Dr. Hanga Mária oktatási miniszterhelyettest kértük meg, adjon tájékoztatást felnőttoktatásunk jelenlegi helyzetéről: — Hogyan alakult a felnőtt tanulók száma az utóbbi években, van-e még érdeklődés az esti, a munka melletti tanulás iránt? — A felsőfokú képzésnek változatlanul nagy a vonzereje, évek óta mintegy negyvenezren tanulnak a főiskolák és az egyetemeik esti és levelező tagozatain. A középiskolákban 170 ezren, ugyanannyian, mint a nappali tagozatokon. A mukaeröhelyze- tet is tekintetbe véve csak örülhetünk, hogy ennyien vállalkoznak a munka útáná tanulásra. A dolgozók általános iskoláival azonban gondjaink vannak. Ide tavaly 31 659-en jártak. De hazánkban pillanatnyilag csaknem másfél millió negyvenévesnél fiatalabb munkavállalónak nincs meg a nyolc általános iskolai végzettsége. Ebbe nem nyugod- háftink bele, ezen változtatni kell — Szükség van-c rá, hogy ézck az emberek - tanuljanak? Hiszen, ha akartak volna, járhattak volna iskolába az utóbbi harminc évben. Egyáltalán, kell-e, valóságos társadalmi igényeket eáégit-e ki a felnőtt- oktatás? — Az a másfél millió ember többségében tanítható képezhető. Nem alkalmatlansága. hanem körülményei folytán maradt ki az iskolából- Rossz helyzeté miatt, ami nem anyagi nyomorúságot jelent, hanem szellemi igénytelenséget, műveletlen, felelőtlen nemtörődömséget, vagy éppen kapzsiságot: minél előbb pénzkeresőt akartak csinálna a gyerekükből. Most mondjunk le róluk abban a tudatban, hogy jó az iskolázottsági statisztikánk? Mert valóban óriási a fejlődés. Három—négy évtizede az ország 15 éven felüli lakosságából csupán 15 százaléknak volt a mai nyolc .általánosnak megfelelő végzettsége. Ma több mint a felének, 56 százalékának. Ha onnan, a múltból nézem, ez sok. Ha a fejlett szocialista társadalom szempontjába], akkor kevés. Napjainkban a tanköteleseknek 82 százaléka rendes időben végez, 91 százalékuk tizenhat éves koráig szerzi meg a nyolcadik osztályos bizonyítvány};. A kimaradókból mégis tanulatlan tömegek keletkeztek az évek során. Márpedig, akik a nyolc osztályt sem végzik el rendesen, azoknak alapvető ismereteik sincsenek. Nehezebben boldogulnak magánéletükben, S nem tudnak eleget tenni olyan feladatoknak, amilyeneket már természetesen, magától értetődően ad fel az élet, a haladás. »Újratermelik« a műveletlenséget, a xnaradiságot. Ök azok, akik nem törődnek vele vagy éppenséggel gátolják is, hogy tanköteles gyerekük rendesen járjon iskolába És az iskolázatlan. műveletlen felnőttek hátráltatják az egész társadalmat, a gazdasági, a politikai és szellemi életben egyaránt, fehér foltot jelentenek a közművelődésben. Nem nehéz belátni; igenis társadalmi szükséglet, hogy legalábbis B nyolc osztály elvégzéséhez hossasegittunk mindenkit, aki erre értelmileg alkalmas. Jobb lenne, ha mindenki a gyerek- koráiban tanulna, de ha akkor nem sikerült, hát pótolja felnőtt fejjék — Általános társadalmi érdek tehát, hogy mindenki birtokában legyen az alapműveltségnek. De érdeke-e a tanulás az egyes embernek, annak, aki nem szeret, sose szeretett tanulni? Műveletlenségén kívül, aminek terhét nem érzi,. vaai-e valami kára, hátrányba ke- * rül-e a munkában, a pénzkeresetben? — Rövid a válasz: nem. Köztudomású, hogy — iparunk jelenlegi gépesítettségi színvonala folytán — segédmunkásban van a legnagyobb hiány. És köztudomású az is, hogy a segédmunkások nem keresnek rosszul. Nem egy fiatal pedagógus elmondta már, hogy bukott, kimaradt, vagy elégségessel végzett volt tanítványa, 15—16 éves fiú, elébe állt és dicsekedett: ugyanannyit, vagy esetleg többet keres két évvel tanulmányai abbahagyása után — rakodóként, anyagmozgatóként —, mint volt osztályfőnöke, a 25-—26 éves tanár. De a 25— 30 éve dolgozó szakmunkások és az ugyanannyi ideje dolgozó iskolázatlan, szakképzetlenek keresetének összehasonlítása sem ösztönöz tanulásra. A gyáraik, az üzemek sem érdekeltek beune pillanatnyilag, hogy alkalmazottaikat iskolába járásra buzdítsák, s hogy ezért még áldozatokat is vállaljanak. Egyszerűen nincsenek ráutalva, a technika még nem követeli meg. Jól tudnak használni teljesen képzetlen embereket is egész sor mun» kakörben, néhány órás betanítás után. Ha emberség és szocialjsta. meggyőződés nem készteti őket, ugyan miért törődnének segédmunkásaik iskoláztatásával ? A technikai fejlődés idővel megköveteli majd a szakmailag és általánosan is képzett, a mainál jóval tanultabb, műveltebb munkaerő tömeges jelenlétét a termelésben. A jövőt tekintve érdekéitek a tanulásban, illetve a tanulás szervezésében mind az iskolázatlanok, mind a vállalatok. De ez a jövő nincs olyan messze. Az érdek tehát valóságos. Csak nem mindenki látja világosan, nem beszélünk eleget róla. Ám tudunk már olyan gyárról, amely nem alkalmaz senkit általános iskolai végzettség nélkül. Beszélnék arról is, helyes lenne, hogy betanított munkás is csak olyan ember lehessen, aki sikeresen elvégezte az általános iskolát. Azt hiszem, ezek helyes elgondolások. Arról természetesen szó sincs, hogy máról holnapra kötelezővé tegyék az ilyen eljárást. — Sofcap mondjak, az esti iskolák »bizonyítványgyárak-«, papírt adnak, igazi tudást nem, s lelkiismeretes pedagógusok szerint a hallgatóknak több mint a felet meg kellene buktatni. Mi ebből az igazság? — A dolgozók általános iskoláját — éppen fontossága miatt, s mert sok embert kellene rábírnunk a beiratkozásra — többféle módon lehet elvégezni. Azért, hogy mindenki megtalálja a neki megfelelő formát. A 320 órás oktatáson kívül — mely a haBújócskasirafó gyamányos eredetihez képest már száz órával csökkentett változat — létezik egy rövi- debb ideig tartó oktatási forma. Erre azokat kellene fölvenni. akik képesek az önálló tanulásra, szorgalmasak és kitartóak az otthoni felkészülésben. Sajnos, a tanulókkal egyetértésben a vállalatok is azt szorgalmazzák, hogy minden jelentkező ilyen rövidebb tanfolyamra kerüljön. Így hamarabb túlesnek rajta a tanulók is, az üzem is. Javul a statisztika. Ide irányítják azokat is, akik nem képesek megbirkózni ennek a tanulási formának a követelményeivel. / — Mit lehetne tenni ellene? — Az általános és a szák- felügyeletnek kellene több időt; és figyelmet fordítania a fel- j nőttoktatás ellenőrzésére. Az idei tanév előkészítésekor felhívtuk rá a megyei művelő- j désügyi osztályok figyelmét, j törődjenek jobban a dolgozók általános iskoláival. A legtöbbet, persze, a lelkiismeretes és hozzáértő pedagógusok tehetik a felnőttoktatásban is, mint mindenütt a tanításban, és a nevelésben. Az emberi hangnem, a megértő és tapintatos bánásmód eloszlatja á tudatlanság miatti szégyent, a gátlásokat, melyekkel a felnőtt tanítványok oly gyakran küzdenek, és fölkeltheti bennük az igazi tudásvágyat, a tanulási készséget. Hogy ezt elérhessék, ahhoz viszont a pedagógusoknak is maximális támogatást kellene kapniuk a közművelődésért felelős hivatalos és társadalmi szervektől egyaránt. Cs. M. Tucatnyi fiúcska rúgja a labdát a vadonatúj lakótelepi iskola pályáján. Váratlanul egy másik gyermekcsoport jelenik meg, a meccs félbeszakad, mert a jövevények is igényt jelentenek be a »labdaterületre«. Veszekedés, ruba- ráncigálás, pofonok. A vörös ingesek és a Pál utcai fiúk históriája játszódik itt le újra, lándzsák, »•homoklövedékek« és farakások nélkül. A háborúság azonban ezúttal »happy end«-del végződik. A kupaktanács eldönti, hogy mindenki »beszáli'hat«, a két legizgágább ifjú — afféle »véleményvezérek« — fenntartja magának a csapatkapitányi jogot, választanaik, s már kezdődik is újra a mérkőzés. Az egy gyermekre jutó kisebb terület pontosabb passaolásra, merészebb cselezésre kényszerít... Fogócskát csak ritkán játszanak a lakótelepen. A fűre lépni tilos, a járdákon közlekednek, a parkolókban gépkocsik állnak. Kerékpározni sem egyszerű dolog, szinte művészi színvonalon kell hajtani a pedált ahhoz, hogy a játszótéren kiszámíthaitatlan irányban, tó számíthaitatlan sebességgé futkánozó apróságokat ne érje baleset. A bújócska »műfaja« ugyancsak kihalt errefelé: nincsenek rejtett kapualjak, zegzugok, s a fák törzse is vékonyka még. A kicsinyek immár nem díszes kastélyokat, robosztus, félelmetes bástyákkal körülvet váraikat raknak Tanya a domboldalon A téeszmajort faluhoz kötő , betonútról, a halott síneken I túli sárga épületet erdészház- ! nak véli minden idegen, mert sok körülötte a fenyő. Szittyós ! réten kell átlábalnia annak, aki meg akarja közelíteni a Szendi-hegyi épületet. Majd voít, akikor lelökték ezt a »sapkát«, és cserépből csináltak: tetőt. — Mink lakjuk, meg az egerek. Abból sok van. . Fürge néniké mondja ezt, csillan a szemüvege. Petróleumlámpát gyújt. Ide már meg az itt még kölyöknyi Ka- j pos hiúját döngetni lábbal, hogy azután a szerelvények súlyát néhány napja hiányoló sínen átlépve felkapaszkodjon a tanyához. Kutya ront eM, szép vizsla. Ripp a neve. Kakas ugrana az idegennek harciasam Egyszerre nyílt és védekező a Vonyó- tarnya. Bárdudvarnokon kívüli területen szórványtelepülést alkotnak az »elpötyögtetett« épületek. Valaha több százan is laktak errefelé, most sokkal kevesebben. — Hozta isten — mondja Vonyó József, miután igazoltam magam. — Meg a lábam — próbálok jóindulatot kelteni magam iránit »viccel«. — Hogy vannak, Vonyó bácsi? — Öregesen. Már nem dolgozok, csak ha hívnak. Szerelő kovács a mesterségem, ezt; tanultaim ki az uradalomban, s ez voltam a bárdibükiki gazdaságban is. Jó Szakma ez," megbírja az embert. Öt éve, hogy kiálltaim belőle, de gyakran keresnek meg: Józsi bácsi, jöjjön! Megyek... Ezeket már a konyhában mondja. Nemrég toldották az öreg épülethez, melyben Vonyó József szülei eltek valaha. Harminckilencig asupos há-énem vezették fel a vi, tot, aztán a boltban sincs mindig »pebró«, ilyenkor gyertya- világnál valkostoodmak. Az elemes zseb rádió hozza csak be a világok — Tizenirtegybeli ‘ vagyok, negyven éve házasodtunk ösz- sze. Én még emlékszem a mesékre, hogy a kaposszentbene- deki barátok ladikon jártak, akkora víz volt errefelé. De még gyerekkoromban is; itt a laposon mindig állt a víz. Az iskolát nem Szenitbéken (mi így mondjuk Szantbenedeket) végeztem, hanem Zsipón. Igen jő tanító volt Miha Mihály. Ma is él, Kaposváron. Na, a régi idők. Sokat meséltek errefelé a tüzes emberről, temetői esetekről. Én sokat jártam haza éjjelenként, s vadászemberként is ismerem a vidéket, akár a tenyeremet: de láipi iudvérccel, tüzesemberrel soha un m találkoztam. így aztán nem is hittem a meséknek! A néniké — a hajdani Nagy Rózái — hajnalban már megjárta a kaposvári piacot a busszal. Tojást vitt be. Ő mondja el, hogy kovács lányát vette el a szerelő kovács: meghalt az apja, a szerszámok megmaradtak, így lett kérő náluk Vonyó József. Két gyerek született a házasságból: fiú és lány. A városhoz egy településsel közelebb élnek: mindketten Kaposmérőben. Unoka- is van, három. — Karácsonyba voltak itt. El lehet itt éldegélni. Ugye, pletyka nincs. Csak a távolság ...! A postáig -másfél kilométer. Hetente egyszer bemegyek a Szabad Földért, azért járatjuk azt, mert nem kell mindem áldott nap bemenni érte. — Miért» nem költöznek be Bárdudvarnokra legalább? — Kinek kellene ez a ház? Valaha meg eszünkbe sem jutott volna, hiszen a Mosai-er- d őszéiig végi®-lakott volt ez a vidék. Hétfőn és pénteken elballag valamelyikük kenyérért: hármait hoz, hogy legyen »kitartásuk«. Józsi bácsi száz nyu- lat gondoz, följebb a domboldalon kaptáraikat is látok. A napokban ölték le a hízót. Rozi néni gondja a baromfi. — Az én mesterségem olyan mesterség volt — mereng el a házigazda —, ami megkívánta az embertől, hogy idomuljon. Gép gépet követett: szóval, mi ötvennyolcban még 33 Hofher- rel bajlódtunk, meg kévekötőkkel, majd aztán megjelent a K—25-ös traktor és a kombájn is. Mindannyinak ki kellett tanulni a fortélyát. Hej, de sokat volt a kezemben a féllkéz-kalapács, a félkilós! De még a kétkarú kalapács, a négy-fcilenc kilós sem pihent sokat! Aztán, szerencsére jött Ajax, a gépi kalapács... Csöndesen, zsümütölve beszélgetünk: gépekről, külterületi életmódiról, biztonságérzetet adó vadászfegyverről, a Konmi macskáról, meg az időjárásról a példás tisztaságú lakásban. S az új esztendőről hogy boldog lesz-e. Leskö László (fotó; Gyertyád Laes^o1 ki építőkockáikból: az apró helyiségeket igen gyakorlatiasan rendezik be, ami azt bizonyítja: gondolkodásuk reálisabbá, környezethez fcötötteb- bé vált, számos romantikusi elemtől megfosztatott. A lakótelepi gyermekeik életéből las» sacsikán végérvényesen eltűnik a romianitika. S nem csupán a játék romantikája, de jórészt a munkáé is. Ma már nem kell segédkezniük a íaf meszelésben, nem lábatlanikodhatnak apjuk körül, amikor rönköt hasogat, nem piszkijhatjáik be az anyuka által csaik tegnap mosott- vasalt ruhácskájukat a saénifel- hordásikor, nem készíthetnék madáretetőt a pincében — mert nincs pince, a piciny, egy-két esztendős fáikon madár is alig —, és szőnyeget sem porolhatnakv az udvaron. A gyermeki fantázia azonban végtelen. Az apróságok a betannengetegben is keresnek romantikát, nem ritkán a lakótelepen élő felnőttek legnagyobb rémületére. Ki ne látott volna már az építkezéseken, a taronydaruk és más- erőgépek körül kíváncsiskodó fiúkat és kislányokat, ki ne mosolygott volna a dühöngő, káromkodó, munkaideje nem csekély részét a hívatlan vendégek éL- kergetésére — zömmel hiábavalóan — feláldozó gépkezelők láttán? Ki ne látott volna már elromlott, szétszedett liftet, mely körül gyereksereg nyüzsög? Olykor a bújócska is felébred Csipkerózsika-álmából, persze, nem a már kész lakóépületek között, hanem az építkezéseken, az árkokban, gödrökben, a panelrakások között A legtöbb gyermekbarátság is ilyen helyzetekben jön létre errefelé. Mert a játszóterek alapterületónek kicsinysége inkább agresszivitásra késztet, s jórészt a lépcsőház is elvesztette hajdani funkcióját: a lépcsőfordulókban való találkozás, barátkozás valószínűsége a minimálisra csökkent, hiszen a lurkóik, is lif ttel járnak föl és alá. És mert a lakásépítés nálunk ma törvényszerűen elsősorban meny- ny iségi kérdés — s legalább az is marad —, a napjainkban egy szűk évtizedig még sajnos születendő apróságoknak is | igencsak törniük kell majd j buksi kobakjukat, hogy megismerjék — a romantikát. Vajon kapnak-e hozza segítséget? Mi, felnőttek, ma még jobbára sírással-rívassal, az egyhangúságra panaszkodással, haraggal reagálunk gyermekeink jogos és szükséges ! romiantikaéhségére. Korántsem teszünk meg mindent, ami , erőnkből telne. Alig egy esz- j tendeje például, hogy Kapos- I váron sok ezren tekintettük • meg egy játéktervező kiállítá- ! sát. A falra rögzíthető, variálható táblák és figurák, az ötletes máseókák, a j műanyag hegyormoktál körülölelt csúszdák, a várbástyákat, várromokat utánzó, bújócsíkázásra, pihenésre, társas játékra egyaránt alkalmas alakzatok akkor egyöntetű elismerést arattak, ám gyártásukra azóta senki sem vállalkozott, holott — szülői lelkiismeretűnk a garancia rá — a merész vállalat vagy kisiparos nem jutna csődbe. A lakótelepi gyerekek közben unatkoznak, vagy az építkezéseken keresnek életveszélyes romantikát. A kerékpársport, a futball, a fogócska és a bújócska pedig — halálán van. A kiüresedés folyamatának megkezdődésére már nem' kell a felnőttkorig várni. L. A.