Somogyi Néplap, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
E gT elhagyatott, fűvel benőtt mellékutca egyik megroggyant, otromba faházában élte le egész életét egy elaggott tisztviselő, Kazimir Sztanyisz- lavovics. Kisebb nyugdíjat kapott a jövedéki hivatalnál töltött negyvenévi szolgálata után. Az élet gondjai-bajai jnár régóta hidegen hagyták; ki sem lépett az udvarból. A külvilággal — s ez inkább csak a piac volt — élete hű társa, Olimpiáda Vasziljevna tartotta fenn a kapcsolatot. A félhomályos konyhában húzták meg magukat; a, napfényes nappalit, de a íikusz- szal, szárazvirággal teli másik két szobát is átengedték szárnyas kedvenceiknek. Az ablakdeszkán homok volt, apró etető- és itatóvályukj tányérkák és csészealjak, hogy bennük fürödjenek a madarak. Kalickák voltak az ablak alatt, a falakon, de a plafonról is azok lógtak: alacsony, négyszögletes meg kör alakú kalickák, magasak, kupola alakú -tetővel, ülőrudacskákkal és létrává fűzött ülő- rudacskákkál; ritkás vászonnal meg olajos papírral bevont kalickák; kalickák az előtérben meg a kertben — elvadult, nyomorúságos kert tartozott a házhoz. A madarak — kivéve, amikor hullott a tollúk — már hajnalok hajnalán vidám csivitelésbe kezdtek. Először Röppenő, a csengő hangú rigó zendített rá, vagy Varázsló, a kis csalogány, amelynek — úgy tűnt — szikrázva dübörgő trilláitól megrendülnek a falak. Ben- zenkedve, torkát köszörülve hangolt Petyka, a vén kanári, amely oly jól értette a dolgát, hogy megrendelésre még nótákat is tudott fütyülni. Az ablak előtt sűrűn burjánzó akáclombokon keresztül betűztek az első sugarak a szobába. A kendericék, kékcinegék és isten többi jámbor teremtménye a maguk módján köszöntötték az ú.j napot. A madarak ébresztették az öregeket. Kazimir Sztanyisizlavovics csupasz lábaira húzott papinkban, vállára vetett folt háran folt hivatalnokköpö- nyegben álmosan—.pikU»e,v.a. járta be birodalmát; közben mosolygott évődve dörmö- gött. A kékcinkék egymásnak ugrottak a többi ingerlékeny madárral az etetőknél. A pacsirták fürödtek a homokban. Két fiatal pinty — hím és nőstény: egy pár — az egyik űlőrúdról lökdös te le nagy hancúrozással egymást. A nyitott kalickákban tartott erdei pintyek és poszáták légyre vadásztak, és a gerendafalhoz lapulva pókot kerestek a repedésekben. Kazimir Sztanyiszlavovics gyorsan megmosdott, majd csoszogó lépteit szaporázva, kiment a konyhába reggelizni. — Mit gondolsz? — kérdezte élete hű társát —, nem kéne Bajámnak még egy rudacskát betenni? Vagy így több helye van? Hm? Olimpiáda Vasziljevna kitöltötte a teát, és szokása szerint hallgatott-: Kazimir Sztanyiszlavovics -folytatta: — Vadóc valamiért elengedte magát... Még két hehadd vedeljen be, aztán majd csak elhever valahol. Olimpiáda Vasziljevna isten hírével túladott a kovácson, egy füst alatt a gombo- zó, snúrozó gyerekeket is elzavarta a ház elől. Még egy korty híg kávé, és vége a reggelinek. Az Uracs rigó felrebben gazdája válláról, de aztán megint nekibátorodik, az uj- jára telepszik és kezdi kiszedni bajszából a morzsát. Kazimir Sztanyiszlavovics gyengéden . megcsippenti Uracs lábát, és átviszi a szobába. ARTYOM V ESZI ÖLII Gyönyörök kertje te is hogy énekelt. Istenem ... Igazi tehetség... Nem kéne vászonnal #behu- zatni a kalickáját? Talán maga akar maradni? — Nem tartok én szövődét, apus. Honnét szerezzek vásznat? Nincs egy fölösleges rongy, de még arra sincs, hogy az asztalt letöröljem. — De bökős vagy. Hát hogy visz rá az Isten, hogy ilyet mondj! Szakítsd le az ingem ujját, mosd ki, és tessék, már van is... Minek nekem az ujja, megvagyok én anélkül is — mondta az öreg ragyogva, és megköoy- nyebbülten heherészett. — Na, jól van, te sátán — hagyta rá bánatosan, ősz fejét csóválva az öregasszony. Gazdájuk hívó füttyére hozzáröppentek a pirókok, cinkék, kékcinegék; karjára, vállára, fejére telepedtek, és morzsát csipegetve az asztalon zsinatoltak. Néha borízű hangon rázendített valaki az ablak alatt; — Drótozni, íótozni! Lavórt, vödröt, szamovárt javítok! J9tencsapasa völf, ha vándor- kovács ütötte fel a közelben, a tanyáját. Kazimir Szta- nyiszlavovicsnak ráncba szaladt a homloka; a kalapács szapora csengése és a vas csörömpölése sértette a madarak finom hallását. — Sztyepan Perfiljev az, vagy a Gorbil..» Látni se bírom ezeket a részeg disznókat. Hallod-e, Olimpíádus- ka, adj neki tíz kopekot, Ilyen törődéssel, gonddal teltek a napok, múltak .az évek. Az öreg táplálta, fürdette a madarakat, lenyíta töredezett, elvadult' kamuikat, pucolta a kalickákat, csőrükhöz tartott toliról tojássárgájával, zúzott tojáshéjjal, tejben áztatott sárgarépával etette őket, pásztorórákat hozott össze, a tudós, vén énekesekhez fiatalokat rakott be, hogy tanuljanak, és hajkurászta a kertben a macskákat, a madarak megátalkodott ellenségeit. Egyszier Olimpiáda Vaszi- jevna rettenetesen felzaklatva tért haza a piacról. — Apuskám, kedves ... Hadat üzentek a németek! — Ugyan, hagyd már, te mindig ilyen ostobaságokkal törődsz — legyintett ingerülten az öreg. — Hanem ide figyelj: Szvetlánának görcsbe áll a lába, meggyűlt az egyik karma, biztos szálka ... Húzd be posztóval az ülő-' rudat... A feketerigó megbetegedett, második napja se nem eszik, se nem iszik. Bodza kellene neki. Vagy foghatnál pókot vagy pincebogarat; ez jó a szorulásra. — Már hogy fognék! Nem vagyok én veréb. — Akkor vegyél mandulaolajat! Lisztkukacot teszek bele, és ezzel etetem meg. Vagy talán.. — hä van, jöl vau, sátán ... Vas léptekkel átvonult a háború, kitört a forradalom, a városban néhányszor gazdát cserélt a hatalom. Kazimir Sztanyiszlavovics semmiről sem akart tudni. A gyönyörök kertjében hallgatta kis énekeseit, örömükkel örült, bánatukkal szomorko- dott. Elmaradt a nyugdíja. Azt is egykedvűen fogadta. Néha gyengéden mosolyogva párja jóságos szemébe nézett, és ilyesmiket mondott: — Ugyan, Olimpiáduska, minek neked a menyasszonyi ruhád? Hisz nem mész férjhez, ha kinyújtóztatom a lábam. -Nálam jobbat úgysem találsz. — És ősz bajszával pajkosan megcsiklandozta az öregasszony nyakát. — Minek nekünk a párna, a ládák, holmi vázák, serpenyők. Három éve volt utoljára palacsinta, amikor Perun féltékenységből kikaparta Záporzó szemét... Záporzó ... Ó, hogy tudott az énekelni... Hogy csattogott, micsoda trillák ... Istenem!... — Nagyot sóhajtott, egy nehéz 1 könnycseppet törölt le az arcáról ... — Nincs több olyan csalogány, nem is lesz .. . Minek neked a nagy kendő? Hisz vénecske vagy már. Hát a jegygyűrű? Hát a székek? Megvagyunk nélkülük, Fillérekért kótyavetyélték el a holmijukat az ócskások- nak. Valahogy eléldegéltek, rongyokon audtak a padlón, de a madarak, akár eddig, semmiben sem láttak hiányt; az etetők tele voltak, a kalickákat tisztán tartatták, az akáclombokon keresztül beragyogott a nap. Aztán hatalmas sereg zárta körül a várost. Kazimir Sztanyiszlavovics egész éjjel macskákkal álmodott. — Mi a csuda, dörög az ég? — kérdezte és kinézett a kon y haa bl afcon. — Az eszed tokja, sátán . .. Hogy dörögne ilyenkor? Ágyúznak. — Kik? Miféle ágyúzás? — Hát te aztán .., — legyintett Olimpiáda Vasziljevna, és átment a szomszédba egy kis lisztért, hogy valami íze legyen a kotyvaléknak. K azimir Sztanyiszlavovics a kertben kapál- gatott: kukacot keresett, amikor egy lövedék telibe találta a házat: a por- • felhő méhében láng villant, és az ódon faépítmény egy pillanat alatt lángba borult. A robbanás a paréj, a csalán közé taszította az öreget; a döbbenettől meg sem tudott moccanni; tágra nyílt szeme előtt égett a ház... Szergej Naroycsatov MESE Fenyves fölött fenn felhő mocorog, Nedves szél terítgeti szét. Nem virágos vízhordó rúd az ott: Szivárvány szívja a Volchov vizét. Nem tudok elbámulni se már, Mikor folyó mögött, odaát, Az este: leszálló kékszárnyú madár Elsöpri a nyíló hétszínű csodát. Tovább! Tovább! Szemem alig lát, Átvágok az erdősáv sűrűién — El is tévedek közbe, pedig hát, Görbe holdról csöpög le a fény. Lányhangon csendül a dal valahol. Mesék füvén, regék taván. A kis királyfi menyasszonyt rabol: Szürke farkason viszi a lányt. Felrémlik a tető füstölögve, Széthajtom az ágakat ügpyel-bajjal S csak állok, megbabonázva örökre, Mikor látom, hogy szikrázik a hajnal És régi regékből a fénybe kilép — Szemében kéklő, kedves komolyság — S meghajlik az erdő fái felé Dalaim anyja — Oroszország. (Bratka László fordítása) (Képes Géza fordítása) Színház - három hullámban A szovjet dráma ünnepe Mindenféle kategóriájú színházat, amelyet hasznosnak és művészinek ismernek el, az állam tart fenn, az igazgatóságok által előterjesztett költségvetés alapján az állam által meghatározott helyáraknak és fizetéseknek megfelelően. Tehát minden színház, amelyet hasznosnak és művészinek ismertek él, állami kezelésbe került, pontosan hatvan évvel ezelőtt a Szovjetunióban. S ebből a hatvanból immár több mint harminc esztendeje a magyar színpad is nyitva áll a szovjet dráma, a szovjet színházművészet előtt. Ez a három évtized három hullámát hozta el ennek a színházművészetnek. Mindegyik más arcát, más jellegzetességét mutatta, ha nem is éppen pontos kronológiában, mert időbeli átfedések is előfordultak. A harmadik hullám indulásának talán éppen most vagyunk kortársai. Nem kell oknyomozást folytatni, hogy 1945 után a felszabadult magyar színház miért fordult olyan érdeklődéssel a forradalmi szovjet dráma felé. A Kreml toronyórájában, vagy a Viharos alkonyaiban az éhezés, a nemzeti széthullás veszélytudatában élő, bizonytalankodó értelmiségiek útja a faragatlanul is emberi igazságokat megfogalmazó matrózokhoz és munkásokhoz; példa és válasz volt hazai kérdésekre is. Mint ahogy egy évtizeddel később az Optimista tragédia kemény komiszárasszonyá- nak erkölcsi és fizikai győzelme az anarchia felett, • ugyancsak példa erejű volt 1957-ben a magyar színpadokon. A második hullám a hatvanas években ért partot a hazai színházakban. Részben a második világháború drámái voltak ezek; új és új megközelítést adva azoknak az embert próbáló szörnyű időknek; részben a termelés emberi drámái kerültek előtérbe vagy az olyan fordított tükröződése a társadalmi gondoknak, mint amit Pogo- gyin Arisztokraták-ja jelentett. Ez a harmadik, mostanában hozzánk érkező hullám folytatja mindazt, amit az előző évtizedekben a szovjet dráma képviselt nálunk. (Nem beszélve természetesen Osztrovszkij, Csehov, Gorkij és a többi klasszikus állandó jelenlétéről.) Az idei magyar színházi évad részben a szovjet dráma jegyében zajlik. Az őszi első bemutató, melyet az új vezetésű Népszínház tartott Celldömölkön — s természetesen viszi tovább a darabot szerte az országban —, Arbuzov Irkutszki történetének új változata volt. (A szerző maga dolgozta át, s most Egy szerelem története címmel játsszák.) A termelési és egyéni konfliktusok metszéspontját kereste már a negyvenes évek végén ez a dráma, s erre a nagyon jellegzetes új ellentmondásra talált rá Gelman a Prémiumbaji és a Visszajelzésben. Az érdekviszonyok új felfogásának példája ez a két nagy hatású mű, hiszen azt bizonyítják, hogy a társadalom és az egyén érdekeit nem feltétlenül hozza harmóniába a közbülső csoportérdek, és ez rendkívül súlyos morális, etikai konfliktusokhoz magatartászavarokhoz vezethet. Folytatódik a háborús drámák sora is, olyan újszerű megközelítésével a témának, mint a Szerelvény a hátországban. Folytatódik a szovjet klasszikusok színpadra állításának sora; a hatvanas évek Majakovszkij-bemuta- tói után az elmúlt egy-két év Bulgakov reneszánszát hozta. (Ebben az ünnepi évadban a budapesti Thália Színház készül leghíresebb regénye, a Mester és Margarita színpadi változatának bemutatására.) Még a hatvanas évek második hulláma hozta a magyar színpadokra Rozovot, aki a legmaibb mában, a szovjet élet leghétköznapibb helyzeteiben igyekezett tetten érni az emberi fejlődés, változás sosem feszültségmentes pillanatait. Most az új darabokban mintha elmélyült volna a szovjet szerzők hangja. Trifonov Szolnokon bemutatott Cseréjében, Vampilov Vadkacsavadásza- tában már olyan hősök kerülnek a színpadon a szakítószilárdság próbája alá, akik az élet feszül lségeit nem viselik el, nyílt vagy rejtett repedések keletkeznek személyiségük egészén. A legérdekesebb újdonság — éppen ez utóbbi két darab is reprezentálja ezt —, hogy nem egyszerűén szovjet drámák kerülnek a magyar színpadokra, hanem a szovjet színházi élet, hiszen olyan rendezők bontják ki elképzeléseiket a mi színpadjainkon, mint Ljubimov, Jefremov vagy az évad hátralevő részében még Efrosz és Tabakov. Kezdetben, a forradalom győzelme utáni években, amikor Lenin személyesen jelentette be a hasznos és művészinek elismert színházak államosítását, a színpad, a színielőadás forradalma is zajlott, Majakovszkij Buífó- misztériumát aligha lehetett volna előadni a hagyományos színház hagyományos eszközeivel, de Majerhold vagy Vahtangov a klasszikus irodalmi műveket is szívesen vitte a cirkusz porondjára, s a programnyilatkozatok egyik kedvelt kifejezése volt az »excentrikus« színház. Ez a »színházszerű színház« volt ennek az irányzatnak az eszménye; valamennyi hatáskeltő eszköz felhasználásával, s az írott művet, magát a drámát, bár fontos, de a színház nem egyedüli alapanyagának tartotta. A húszas évek végére Szta- nyiszlavszkij es Nyemirovi« Dancsenkó »irodaimibb színháza«, hagyományosabb színpadtechnikája kerekedett felül, s a személyi kultusz idején ez sokszor a realizmusnak nevezett színpadi naturalizmussal volt azonos. Ám végig, hol erőteljesebben, hol csak lappangva ott élt a szovjet színházi életben a húszas évek színházi Avantgarde törekvéseinek hagyománya is, amit aztán az ötvenes évek vége óta olyan rendezőegyéniségek hoztak az »irodalmi színházzal« harmóniába, mint a leningrádi Tov- sztonogov. Az Optimista tragédiát Tovsztonogov segítségével rendezték meg Magyarországon. Azoknak a színpadot megújító szovjet színházi törekvéseknek a jelenléte azonban, amelyek a húszas évek- ban gyökerezlek, éppen ebben a mostani rendező járásban lesznek kézzelfoghatóbbak nálunk is. Ljubimov vagy Efrosz természetesen nem egyszerűen azt folytatja, amit a húszas évek kísérletezése jelentett, hanem az azóta eltelt évtizedek minden formát bontó, formát megújító törekvésének ■ birtokában kívánnak a maguk kifejezőnyelvén, .. a maguk gondolataival a pia nézőjéhez szólni. A magyar színházi élét, amely sokáig csak a szovjet drámát adaptálta nézőink számára, most magyar színészek közreműködésével a szovjet színház egészének aktuális vonásait vizsgálhatja ebben az érdekesen induló, bizonyára még sok meglepetést tartogató, ünnepi évadba*. Eemáth László Marina Taraszova Oroszhon havai (Részletek) Március friss levegőjét gázolaj itatta át, zúzott kőutaknak bőgték bújukat a vasbikák. Ó, tág orosz táj bikái, MAZ-ok, KRAZ-ok, traktorok! Fehér fények pelenkái — vakítók a kaptatok. Miért csak a vonatoknak integetnek itt vajon, s nektek soha, vontatóknak, kik sárt túrtok szilajon? — Megadóan hurcoljátok hát, ami jó, ha másra jut: tavaszon a gáz szagát át, s tisztes bikabánatuk. * * * ' Hol vége szakad minden útnak, s nincs autó-, se kocsinyom, Oroszhon havas szele fújtat a tájakon. Hó csöndje, gyöngéd, fénytóvó fagy, káprázó zene, meztelen halmok hulláma — sugárzó vagy, akár az első szerelem. S ha bánatom van, olthatatlan, s ajkam kemény, mint az arany — gyűlj körém, hullj csak, halhatatlan oroszországi hó, havam! (Rózsa Endre fordítása) Októberi éjszaka CStotz Mihály rajza)
