Somogyi Néplap, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
Gyórffy László Ha szégyenled, hogy szeretlek... Szüret. Balázs Irén textilművész munkája. (A Műcsarnokban rendezett, kiállítás anyagából.) Gonzales de Vedado Az arhacuasi kocsmáros T izenhat évvel ezelőtt lettem a feleséged. Ma csak azt mondhatom, köszönöm. Köszönöm, hogy szerettél, hogy dolgoztál értem, hisz mindig azt mondtad, értem dolgozol (ma már tudom, nem értem dolgoztál!); köszönöm, hogy őszinte voltál, hogy semmit, vagy majdnem semmit nem tagadtál előttem. Köszönöm, hogy megvallottad (bár nehezen!), amikor a Tisza-parton, a barátod nyaralójában összevesztünk. és te elkóboroltál, egész délután nem láttalak, este pedig enyhén illuminált állapotban az ágyamhoz lo- pództál, megvallottad, hogy valami ismerős nőkkel kószáltatok a füllesztő délutáni hőségben, végig a Tisza-par- ti stégék és fabódék mellett, és a nők közül az egyik hajlandó is lett volna lefeküdni veled. Megvallottad, hogy a testem már nem ingerel, már csak tiszta és józan szeretetet adok neked, de megvallottad azt is, hogy neked erre és csakis erre van szükséged, hisz negyven körül az ember már nem átdorbézolt éjszakákra, de kiegyensúlyozott, józan, tiszta munkára vágyódik, nyugodt hétköznapokra. Es tőlem ezt kapod, vagy ahogy te gondolod, csakis ezt. Hogy úgy gondoltad, a testem már nem azt a testet jelenti számodra, melyet becéz- gettél, és szerettél, amelytől nemcsak a Tisza-parti veszekedésünk alkalmával, de máskor is elfordultál már. (Hisz erről is tudok, bár te ezt már nem vallottad meg!) Gondolom, talán egy harmincöt éves asszonytestnek is vannak szépségei, erről persze ostobaság beszélni, és főleg kettőnknek. Túl aljasnak kellett volna tartani magadat, hogy míg én a gyerekkel a Mátrában voltam, te az ismerőseink, a barátnőim közül kiválasztottál valakit, mint egy szarvasbika a tehéncsordából, és ... és ezt még be is vallód. Hagyjuk! Nem tudom, ki volt az, nem is érdekel, csupán tudom, hogy jó ideig játszottam magamban a szégyen és a harag félelmetes társasjátékát, mikor néha összejöttünk egy pohár borra, beszélgetésre ismerőseinkkel. Vajon melyik volt az, kinek a felesége (vagy húga, lánya!); aztán rájöttem, ostoba játék és értelmetlen; az a nő is csak kíváncsi volt, mint te. Es ez is körülbelül négy évvel ezelőtt történt, nem sokkal a Tisza-parti veszekedésünk után. Akkor nagyon rossz volt. A gyerek betegeskedett, te ideges voltál a munkád miatt (egyetlen tisztességes megbízatást sem kaptál a tervezőirodában, így prémiumot sem, és a fizetésedet sem emelték); talán azért viselkedtél úgy, talán azért is csaltál meg. Rossz évem volt. Később, egy év múlva megváltoztak a körülmények, s nem téged akarlak bántani ismét, de ehhez neked nem sok közöd volt. Áthelyezték egy másik osztályra, ahol elfogadták és megdicsérték a munkád, magától érthetődő jutalmakban részesítettek. Igjíz, a te érdemed — tehetséges ember voltál. Mondom, voltak Bár apróságról van szó, de még leírni is kellemetlen, te az ilyen jutalmazáskor nem rám gondoltál először, hanem magadra, aztán a gyerekre, a kollégáiddal rendezett han- kettra, és csak végül rám. Ez a végül esett rosszul. Csak a Ma.fi antliwiperáWsfea. Juan Moreira müve. gyereket lett volna jogod elém helyezni. De most nem is erről akartam írni neked, csodálkozom miért fecsegek ily ostobaságot összevissza, mikor annyi fontos mondanivalóm lenne. Ne haragudj, kicsit nehezen kezdem el, de a történtek után ez érthető. ^Ha egy hétnél tovább bírod ital nélkül, én soha nem írom meg ezt a levelet, de így, azt hiszem, nincs más választásom. Ha a gyerek halála után eltelt két év múlva sem tudsz a rögeszmédtől szabadulni, akkor reménytelen önmagamat áltatni azzal, hogy egyszer majd belátod tévedésedet. A gyerek halálához semmi közöm. Megfázott, tüdőgyulladást kapott, az orvos nem vette észre. Ha valaki, hát ő a gyilkos, bár mentségére szolgáljon, hogy egyszerű, öreg falusi körzeti orvos volt és, hogy ez akkor történt, amikor ismét velem nyaralt egyedül, erről igazán nem tehetek. Viszont nem tudom elhallgatni, hogy pár héttel ezelőtt, mikor néhány napos hallgatásod után a köszönésen kívül ismét szóba álltái velem, és, hogy a gyerekre terelődött a szó (istenem, milyen ostobán tudja az ember kifejezni magát) — úgy közölted velem, hogy te nem csaltál meg akkor nyáron, bár alkalmad is lett volna rá, de te nem tetted, mert a józan, segítő szeretetem re gondoltál es a gyerekre (ebben a sorrendben!); úgy közölted ezt velem mintha korbáccsal vágtál volna az arcomba. Tudom, nevetséges női fogalmazás, de csak eny- nyi telik tőlem. A ljas vagy, érted! A gyerek halála után (mikor azt hiszied, ennek a halálnak én voltam az okozója), arra vagy büszke, hogy nem csaltál meg akkor nyáron. No, de most már ez is csak apróság. Két éve jóformán alig beszélsz velem, néha kitörsz, üvöltözöl, és hát persze én is.,. Két éve hazajössz az irodából, köszönsz, szótlanul eszel, levetkőzöl, kiveszed a táskádból azt az egy-két borosüveget, és kezdetben az újságokban lapozgatva, később rádiót, televíziót hallgatva, nézve megiszod szép sorjában mindegyiket. Aztán vagy ostoba félszavakat morogsz felém, amiből, ha nem válaszolok rá elég óvatosan, üvöltés lesz, vagy újra felöltözöl, és elmész hazulról. Sétálni vagy tovább inni. Éjszaka hazakullogsz, és reggel álmosan, kótyagosanj fejfájósan dolgozni akarsz, persze, nem tudsz. Két éve étünk így. Tudom, hogy rövidesen elküldenek a tervezőirodából is, beszéltem a főnököddel, az Imrével (most ne légy ideges, ezt a te engedélyed nélkül kellett megtennem), ő mond— Hozzon nekem, kérem, két ballábas, negyvenkettes barna cipőt. — Nem értem. Hogyan tetszett mondani? — Már megbocsásson, de mi van ezen érthetetlen? Barna, negyvenkettes férfici- pöt szeretnék: egy ballábas párat. — Ezekszerint úgy értsem, hogy uraságodnak... hogyis- mondjam, két bal lába van? — Mit csodálkozik. Nem hallott még ilyenről? — Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de: kesztyűt milyet hord? — Természetesen két balkezest. Bélelt egyujjasat. No, kapom a cipőmet, vagy nem? — Attól tartok, hogy nem tudok adni. — Ha nincsen barna, akkor fekete is jó lesz. Nem vagyok válogatós. — Ön félreért. Barna van, negyvenkettes is van, de csak párban. — Hogyhogy csak párban? Mindjárt kérem a pamasz- könyvetl Mutasson nekem ta, nem akartak bántan ezért helyeztek először figyelmeztetésül egyik osztályról a másikra. Természetesen, eredmény nélkül. Pedig végre tisztességes helyen dolgozhattál. Nos, én csak egyet mondhatok: két évig figyelmeztetésül én is mindent eltűrtem, elviseltem, és bár őrült rögeszméd nemcsak sértett és fájt, de hazug is volt, azonban szerettelek, melletted kellett maradnom. Harmincöt éves korában egy asszony még nen) olyan öreg, hogy ne szülhessen gyereket. A mi fiúnk halálát a te förtelmes vádaskodásod nélkül is, de azzal együtt meg egyszerűen elviselhetetlenné tette ezt a két évet, és majd a következőket is. Kértelek erőszakkal és mindenféle »női fogással", segítsünk magunkon. Gondolhatod, milyen erőfeszítésembe került a szorgalmas, megértő, gondoskodó, és az ágyban — ha nagy ritkán sor került, erre — a vonzó és kívánatos feleség pózában tetszelegni. Milyen erőfeszítésembe került valósággal elcsábítani téged, remélve azt, hátha ismét összeköt bennünket valami. Te erre is olykor, azt vátgad az arcomba: »azért teszem, mert lelkiismeretíur- dalásom van". »Pótolni akarod, amit elveszejtettél, mi?" Az ittasságod soha nem volt számomra mentség, ha igy beszéltél. Ilyen körülmények között próbáltam Idézni az első örömöket és női gyönyörűségeimet, amit tőled kaptam, ilyen körülmények között próbáltalak szeretni ebben a két évben, de most már nem megy. Nekem is van munkám, de ha így folytatom, rövidesen képtelen leszek elvégezni. És tudom, téged korábban alig, most már egyáltalán nem érdekelnek az évfordulók, az ünnepek, a dátumok, de ezen a napon, ezen a tizenhatodik házassági évfordulónkon add szavad, hogy minden megváltozik kettőnk között, hogy legalább megkíséreled emberibbé tenni a kettőnk kapcsolatát — különben elhagylak. Azaz visszaköltözöm vidékre és külön éliink. N e haragudj, nem megy tovább, bár ennek semmi köze a gondoskodó szeretetemhez. Azt tizenhat évi együttélés után nem lehet máról holnapra megszakítani, mint az idegeket őrlő estéket és éjszakákat. Tudom majd hozzá kell edződnöm ahhoz, hogy nincs kiről gondoskodnom. Ha elválunk, ezt még hosszú ideig nehéz lesz elviselni és megszokni. TJ. i. A vacsorád nem a jégszekrényben van, hanem a sütőben. Tíz óra felé jövök haza, moziba mentem, és ma én is meginnék veled egy üveg bort. csak egy előírást is, ami szerint én nem vehetek két ballábas cipőt! Megáll az ember esze!... Két párból odaadja a ballábast, és kész. — De uram, mit csináljunk a maradék két jobblábas cipővel? — Amit akarnak. Nem az én dolgom ... Adják el egy két jobblábas vevőnek. — De ez abszurdum! Kinek van két jobb lába? — A testvéremnek. Jobb keze is kettő van. — Akkor talán szíveskedjenek együtt vásárolni... — Azt, sajnos, nem lehet. Los Angelesben él. — Csak azt mondja meg, uram, hogy honnan vette eddig a két ballábas cipőt? — Focistáktól vettem, kéz alatt. A használt cipőiket nekem adták el felárral. Értse meg: a fele fizetésem erre ment rá! Végre meglátom c Az arhacuasi kocsma ugyanolyan volt, mint minden más vidéki kocsma: sötét faodu, amelynek széles fedele a bejárat fölé nyúlik. A bejáratnál terasz, rajta pár asztal meg szék. És mégis más volt, mint a környékbeli kocsmák; igaz, azokban nem dón Miguel volt a kocsmáros. Amikor először jártam az arhacuasi kocsmában, nagyon meglepett egy felirat a sön- téspult mögött a falon. A kocsmai feliratok a berendezéshez tartoznak, a civilizáció és a színvonal jelképei. Ezek a táblák megtiltják, hogy a vendég a padlóra köpjön, a kérkedőbb kocsmáro- sok olyan táblát akasztanak ki, hogy tilos a helyiségbe kutyát hozni, és láttam mar olyan felírást is, hogy tilos trombitálni és dohányozni __ P ersze egyetlen kocsmában sem tart be ezekből senki semmit: vidáman köpködnek a padlóra, a kutyák a gazdájuk széke alatt hasalnak, a cigarettafüst pedig a petróleumlámpa körül keringő apró rovarok idegeire megy. Az arhacuasi kocsmában nevetni volt tilos. Amikor elolvastam, akaratlanul is elnevettem magam. Az üres helyiségben csak én meg egy testes gazda vártunk a kocs- márosra. A gazda korholóan összeráncolta a homlokát. — Itt nem tanácsos nevetni, amigo; dón Miguel nem szereti — mondta. Nyilván meglátszott rajtam, hogy szavait nem veszem elég komolyan, mert kituszkolt a teraszra. — Maga nem idevalósi — mondta —; vigyázzon, köny- nyen bajba kerülhet. Megkínáltam egy szivarral. — Valamikor itt is vidám volt a hangulat — folytatta maguk hirdetését, hogy minden igényt kielégítenek, és akkor maga vitatkozik. Tessék, itt vagyok, elégítsenek ki! — Nem is tudom, mit mondjak. — Nézze: maga jóindulatú, érdeklődő embernek látszik, én pedig nem vagyok hálátlan. Vegyen ki nekem két ballábas barna negyvenkettest. Nem bánja meg. — Csak mert olyan szimpatikus az úr... De hogy mit csinálok a két jobblábassal? II. — II. Jő napot kívánok! Hozzon nekem egy pár negyvenkettes, barna cipőt! — Máris hozom. Két jobblábas jó lesz? — Nem értem. Hogy mond- tm? —, akár csak a többi kocsmában; mindenki akkor és annyit nevetett, amikor és amennyit akarat. Egyszer azonban valaki azt mondta dón Miguelnek, hogy a vendégei tulajdonképpen rajta nevetnek. Mélyen leszívta a füstöt, aztán suttogva hozzátette: — Tudja, dón Miguel förtelmesen bandzsít. Nem jutottunk tovább a beszélgetésben, mert megjött dón Miguel, és szó nélkül két pohár cukornádból készült pálinkát rakott elénk. Ugyan mi mást akarhat két férfi délben a kocsmában? A pálinka erős volt, nyilván házilag főzték. Mi kortyonként szopogattuk, ahogy fegyelmezett vendégekhez illik. Don Miguel tényleg rettenetesen bandzsított. Én meg nem akartam emiatt bajba kerülni, hát gyorsan fizettem, és távoztam. Amikor egy év múlva újból Arhacuasba kellett mennem, semmi kedvem sem volt fölkeresni a kocsmát. A teraszról harsogó kacagás azonban mégis odacsalt. Kíváncsian léptem be. Igen, kétségkívül ugyanaz a kocsma, ugyanaz a dón Miguel a tulajdonos; a felirat sem változott a söntéspult mögött. Don Miguel szó nélkül elém rakta a cukomádpállnkát. — Ugyan mi mást akarhat egy férfi estefelé a kocsmában? Kiültem a teraszra, ahol vidám férfiak iszogattak. Asztalomhoz ezúttal is odatelepedett régi ismerősöm, a testes gazda. Meglehet, hogy azóta folyton itt ült; lehet, hogy időnként otthon is volt, nem tudom. Vidám kacsin— Hogy jó lesz-e olyan, amelyiknek két jobb lába van? — Hogy a csudába lenne jó! Ki hord két jobblábas cipőt? — Rengetegen. Az emberek nagy része most kezd rádöbbenni, hogy a két jobblábas cipő egészségesebb, mint a pár. — Ne mondja ... — Egész Los Angeles ezt hordja... Az az úr, aki ön előtt ment ki, most vett egy párral a testvérének; épp a postára viszi, kérem. — És erre máris ráállt a magyar ipar? — Dehogy álltak! Tévedésből lejött egy tétel jobblábas cipő pár nélkül, persze rögtön kiküldték az egész szériát Amerikába. Itt egy sem maradt, úgyhogy ha uraságod mégis ilyet venne, akkor ugye kivenném két párból a jobblábasat... — Hálás lennék, ha megtenné. — Ahogy óhajtja, uram! Meet nekünk első a vevő. tással üdvözölt. Én kérdőn ti kocsmáros felé böktem, mire a gazda egy pohár pálinka mellett belefogott a mesébe: —• Egy este, ahogy itt ülJ dögéltünk, szokás szerint temetői hangulatban és ittuk a nádpálinkát, don Miguel, aki a söntéspultnál foglalatoskodott, egyszerre csak irtózatos hahotában tört ki. Először azt gondoltuk, hogy megbolondult. Egymás után ugráltunk föl a székről, hogy mihamarább kívül kerüljünK,' ám de don Miguel megállított. »Nézzétek csak ezt a ga- najtúró bogarat — mondta —, bemártottam a szivornyá- ját a pálinkába ... Hogy tántorog, ha-ha-ha!« És való-' ban: a nagy bogár a méltóságteljes csápjaival ott imbolygóit a pulton, akár csak egy notórius korhely. Mintegy vezényszóra mindnyáján nevetni kezdtünk. És aztota is nevetünk. Kiitta a poharát, és kibuggyant belőle a nevetés. Á szomszédos asztaloktól rögtön megjött a visszhang. — Ganajtúró! — kiabálták mindenfelől. Don Miguel gyakorlott kocsmárosszeme észrevette,' hogy üresek a poharaink. Űjból töltött, és ő is harsányan nevetni kezdett. — A ganajtúrót mesélem a vendégnek — mondta köny- nyeit törölgetve a gazda. Don Miguel megveregette a vállát, mire a kocsma megremegett a kitörő hahotától. Amikor aztán az ötödik pohár pálinkát is megittuk,' ismerősöm bizalmasan hozzám hajolt, és elárulta, amit már nélküle is tudtam; — Tudja, amigo. mi már nem is a ganajtúrón nevetünk, hanem dón Miguelen.J Derűs hangulatban hagytam el a falut. Valóban nem illik, hogy a vendégek kinevessék felebarátjuk testi fogyatékosságát, pláne, ha az a felebarátjuk a falu egyetlen kocsmárosa. (Zahemszky László fordítása) Szóládi Tibor Kérés Ne dobd el idegen a hársfák illatát, a falu porszagát ne vetkőzd le, hisz ismered minden bánatát szépsége, mint tör hegyén villanó fénynyaláb körülölel — ‘ Hát ne dobd el idegen e tengernyi csillogást, e milliónyi sorsat re vetkőzd le. Somogyi Néplap DIVAT Tótisz András
