Somogyi Néplap, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
S ole időnk raft még a vonat indulásáig, hát csavarogtunk egyet a környéken. A telepet egy-két éve építették, csupa nyírott pázsit, dí&Zbokor és vaskerítés volt Engem szórakoztat az ilyen flanc, Zsuzsa azonban méregbe jön tőle. Egyébként minden apróságtól rögtön a plafonon van, büszke rá, hogy mindig mindenkinek megmondja a véleményét Nekem is, de én már ismerem, és nem törődöm vele. A meleg enyhült egy kicsi, az emberek kezdtek kiszál- lingózn'i az utcára. Nem figyeltem rájuk, fáradt voltam, a sporlszatyor majd leszakította a karomat. — Te, ezek megbámulnak minket — mondta hirtelen Zsuzsa. — Esetleg téged. Szűk farmer volt rajta, a blúzát meg visszagyűrte, hogy a hasa csupaszon maradt. Nem tudom, hogyan csinálják ezt a nők, éppen csak a mellét takarta be. — Nem úgy bámulnak, én megérzem. Kinéznek innen, mintha kellemetlen volna nekik, hogy itt vagyunk. A szerelésünk nem valami fényes, de nyáron mindenki ilyenben jár: farmer, színes ing, strandpapucs meg a sporttáska a szappannak, fogkefének, törülközőnek, sőt még könyvet is tettem bele, hogy *ha valahol hosszabb időre letáborozunk és kedvem támad rá, kéznél legyen. Most aztán cipelhettem. Ráadásul Zsuzsa nem tud lassan menni, a nyelvem lógott, , ahogy igyekeztem a nyomában maradni. — Miért néznek ki? Kezdtem unni a Zsuzsa szövegeit, a rohanás is idegesített, miért nem tud valaki tisztességesen sétálni? — Azért néznek ki — mondta —, mert idegenek vagyunk. Itt mindenki ismeri a szomszédait és gyanús, akiről nem tudják, hogy hol van ' a nyaralója. Ha nagyon fölmérgesít, nem válaszolok neki. Belebetegszik, ha nem az övé az utolsó szó. — Legalább nézz körül! — mondta. Magad is láthatod, /"hogy bámulnak ránk. / 7 Jobban szétnéztem, hát ’'túlzás, hogy mindenki minket bámult, de keltettünk némi feltűnést. Főleg .a táska. Pedig semmi különös nincs rajta; kicsit szakadt, és ráférne egy alapos mosás. Z suzsa már éppen nyugtázni akarta az igazét, . amikor kiértünk az élelmiszerbolt elé., Ez is új volt, csupa üveg meg'beton. A bejáratnál színes ernyő alatt jégkrémet árult egy fiatal nő. — Veszek neked jégkrémet — mondtam Zsuzsának. Ez békejobb volt, nem tudok sokáig haragudni rá, de nem is hallotta, amit mondtam. — A Szikszai kocsija! Szikszai évfolyamtársunk az egyetemen, otthonról tömik pénzzel, apja egy menő szövetkezet elnöke. — Ha szerencsénk van — mondta Zsuzsa —, legalább egy darabon elvisz, nem kell a vonaton zötyögnünk. A hátsó ülésen tényleg ott volt a Szikszai kalapja, meg az oltárí rendetlenséget is megismertem. Egy pár sáros cipő hevert a kocsi alján, pedig három hete nem esett az eső. Az ajtók zárva voltak, Szikszait meg nem láttam a közelben. — Egyszer úgyis előkerül — mondta Zsuzsa —, addig üljünk le az árnyékba, legalább pihenünk egyet Lerogytam a fűbe. Jó az ilyen nyári kóborlás, csak fárasztó egy kicsit Megint eszembe jutott a jégkrém, s ahogy odanéztem, már két nő volt a színes vá- szonemyő alatt, pusmogtak, és majd kiesett a szemük, úgy bámultak ránk. Az egyik hirtelen sarkonfordult és eltűnt az áruház bejárata mögött. Rossz érzés fogott el. Nem mondom, hogy félelem, inkább valami szorongás. A lesszívesebben hagytam volna Szikszait, meg az autóját Zsuzsa már végignyúlt a fűvön és nem volt kedvem elmagyarázni, hogy mi bajom van. Sőt ha akartam volna, se sikerül; mégsem mondhattam, hogy csúnyán néztek rám, ezért, tűnjünk el a környékről. A nő visszajött a jégkré- mespulfchoz, és megint minket bámultak. Egy darabig farkasszemet néztünk, azután nem bírtam tovább, szóltam Zsuzsának. — Szórakoznak — mondta. Hagyd a fenébe őket! Felült kinyújtotta a nyelvét és szamárfület mutatott nekik. Messziről is látszott, hogy zavarba jönnek. A fiatalabbik elpirult.-lall «láttunk egy darabig, azután Zsuzsa hirtelen fölállt. — Körülnézek, hátha megtalálom valahol Szikszait. re nőtt. Az emberek fenyege-. tóén méregettek, halk mor- mogás támadt, végigfutott a hátamon a hideg * Beültünk a kocsiba, és hirtelen megenyhült a légkör. A rendőrök nagyokat fújtak, törölgették az izzadtságot az arcukról, azután kérdezgették, hogy merre jártam, hol aludtam az elmúlt napokban. Kérdeztem volna én is, de nem válaszoltak, illetve, a vége felé a törzsőrmester annyit mondott, hogy majd az őrsön minden kiderül. Először is kipakoltatták a táska tartalmát az íróaszta lBistey András Az üdülés utolsó napja Nem szóltam semmit. Ha megtalálja, gyorsan továbbállhatunk. Nem mehetett messzire, mindent a kocsiban hagyott. Vizes füídönadrág lógott az első ülésen. A lig tűnt el Zsuzsa a sarok mögött, megjelent ■ egy rendőrautó. Az ernyő előtt állt meg, két rendőr szállt ki belőle. Néhány szót váltottak a nőkket, majd nyílegyenesen odajöttek hozzám. Egyikük a sapkájához emelte a kezét és már közben mondta: — Kérem az igazolványát! Persze a táska legalján volt, a kezem is reszketett, pedig nem volt okom az izgalomra. Percekbe telt, míg előkotortam. A rendőrök nem sürgettek, úgy álltak mellettem, mintha semmi közük nem lenne hozzám. Fölálltam és átnyújtottam az igazolványt. A rendőr kinyitotta, előre-hátra lapozott benne. Egy kicsit megnyugodtam. Volt időm körülnézni. Az át túlsó oldalán, az élelmiszer- bolt bejárata körül gyorsan összeverődött egy kisebbfajta, csődület, mint mindig, ha az utcán valami látványosság készül. Megnéztem a rendőrök váll-lapját: aki az igazolványomat. nézegette az törzsőrmester volt, a másik meg tizedes. A törzsőrmester végigkérdezte az adataimat, azután összecsukta az igazolványt' Nyúltam érte, de hirtelen zsebre vágta. — Velünk jön az őrsre! — Miért! — Majd megtudja. Átvonultunk az úton a rendőrkocsihoz. Ä tömeg agyra. Jó nagy halom lett, -ott volt a Zsuzsa összes cucca is. Kérdezték, hogy az honnan .van. A rendőrök elégedetlenül hümmögtek. A zsebemet is kiürítették .— alig volt benne valami, a szűk farmer- nadrágok zsebébe kevés holmi fér. Á törzsőrmester intett, hogy , rakjak vissza mindent. Nehezen ment, mert sietségemben csak bedobáltam a cuccot a táskába, pérsze kétszer annyi .lett. Megtapostam, hogy ösz- szébb menjen, a rendőrök mosolyogták, azt hittem, most szépen elbúcsúzunk egymástól, de a törzsőrmester hirtelen rámkiálltott: — Miért feszegette az autó ajtaját? — Nem feszegettem az ajtót, csak megnéztem, hogy nyitva van-e. — Talán a magáé az az autó? — Ha az enyém volna, kulcsom is lenne hozzá. Egyébként az egyik barátoméP attogtak a kérdései, de mindegyikre tudtam válaszolni. Bár _ a törzsőrmester nem kérdezte, azt is megmondtam, hogy Szikszai hol lakik, mikor született,' mi az apja foglalkozása. Egy kicsit locsogtam is, mindent aprólékosan körülírtam, nemcsak azért, hogy a tájékozottságomat bizonyítsam, inkább a felengedett feszültség miatt. Elég nyomasztó hely voLt az iroda: a falad szürkék a portól, vagy tíz éve festhették utoljára. Egy barna iratszekrény, szék, tintafoltos asztal, zöld páncélszekrény volt a berendezése; a falon semmi — a bekeretezett rendőreskün kívül. A por- és a dohszag szúrta az orromat, azt hiszem, a derült- magasságig fölszögezett rafKavicshegyek Gál Sándor új kötete A csehszlovákiai magyar próza egyik jelentős alakjának, Gál Sándornak válogatott novelláit adta ki a pozsonyi Madách Kiadó, a Szépirodalmi Kiadóval közösen. Gál Sándor költőként indult, hogy aztán 1968-ban megjelent első prózai kötetével, a Nem voltam szent cíművel rátaláljon igazi műfajára, a novellára és a kisregényre. A most megjelent Kavicshegyek című kötete összegezése eddigi munkásságának. Az eddig megjelent három novelláskőtet legszebb darabjait s az utóbbi két-há- rom év újabb termését fogja egybe. Novelláit a belső rezdülések, finom lélekrajzok éppúgy jellemzik, mint a nagy történelmi Sorsfordulókat ábrázoló, keményen őszinte írások a csehszlovákiai magyarság életéről. Talán a kötet legjobban sikerült darabja - az Első osztályú magány című elbeszélés, -amelyben tömören s drámaian szinte emberöltőnyi történelmet tud bemutatni. Az első kép: javában tombol a háború, halottat ásnak el egy pajtaben, lelve az ellenséges golyótól, de a halottat nem golyó ölte meg, hanem a spiritusz. S aztán halottak, akiket eltemetni, majd újra elásni kell, akiknek sem nevét, sem nemzetiségét nem tudjuk, s teszik e szomorú tisztességet a faluban, mint ’ rutinszerű kötelességet, azok kik megszöktek, kik bújkál- nak, s várják, hogy végre vége legyen. Teszik, de valakit várnak nagyon haza, hogy bűneit számon kérjék tőle. S aki a legnagyobb szá- rAonkérő, nem éri meg a bűnös hazatértét, de a bűnös meglakol. S amikor már mindenki úgy tudja, végre • békesség van, kezdődhet az új élet, elmúltak a viharok, lehet majd tehenet fejni és szántani — 'katonák veszik körül a falut, s kilakoltatják, kitelepítik őket »háborús bűneik miatt«. Gál nem kommentál semmit, nem hübo-- rog, nem minősít, tényeket közöl — száraz valóságukban. Leírja az eseményeket egymás után, s éppen A ben rejlik nagy drámai ereje. S. a magány, melyet a szerző érez, egy első osztályú vasúti tülke magánya, ahol úgy ért fiaszövet alatt vizeset voltak a falak. Felírták az adataimat és .f: lírták azt is, amit Szikszai- ról meg Zsuzsáról mondtam. A törzsőrmester egy kicsit zavarba jött, amikor Zsuzsa szóbakerült, nem tudta, hogyan említse, de aztán kivágta magát: úgy beszélt róla, hogy a »-barátnője«. Tulajdonképpen igaza volt. Jó háromnegyed órát töltöttem az őrsön. Szerencsére jegyzőkönyvet nem vettek föl, legalábbis hivatalosan nem, az ilyesmi végtelenül elhúzódik. Onnan tudom, hogy egyszer tanúként kihallgattak §gy gázolás ügyéiben. Megint beültünk a kocsiba. A rendőrök mérgesek voltak, hiába vesztegették az idejüket. Az élelmiszerbolt előtt álltunk meg. — Kiszálljak? — Naná! — mondta a törzsőrmester. Mit gondol, ' ~xiban ül? Kikászálódtam. Az emberek megint összefutottak. Észrevettem a két eladónőt is a jégkrémespult mögött. A rendőrök megint nyersebbek, pattogóbbak lettek. Szikszai közben megkerült, Zsuzsa mellett támasztotta a Polski oldalát.; A törzsőrmester igazoltatta őket, és közben irkáit valamit egy kis noteszbe. Zsuzsa dühös lett; kérdezgette hogy miért éppen minket szúrtak ki, de a rendőrök nem felelték neki. Szikszai • hülyéskedett. Alig fért a bőrébe, olyan jó heccnek tartotta az egészet. A tizedes rá is szólt egy széf, hogy ne szórakozzon, ’mert beviszik az őrsre, és reggelig ott tártják. De látszott, hogy ezt maga se gondolja komolyan. •Visszakaptuk az igazolványunkat, beültünk a Polskiba ; Szikszai keményen tisztelgett a volán mellől, de a rendőrök már visszafelé mentek a kocsijukhoz, hátat fordítottak nekünk. A tömeg lassan szétszéledt, látszott az emberek arcán a csalódás. A színjáték végét ért, és nem '-olt túl izgalmas. A törzsőrmester a jégkrémespulthoz ment, és mondott valamit a nőknek. Az egyik elpirult, a másik meg elsomfordált mellőle. — Jól letolja őket — mondta Szikszai. Ezek hívták ki a rendőröket. — Indíts- már! — mondtam. Tűnjünk el innen! Zsuzsa, persze fölpattant: miért kellene eltűnnünk, nem csináltunk semmit, inkább mi lehetnénk fölháborodva. És egyáltalán: mi a fenét akartak tőlem az, őrsön? Rákiáltottam Szikszaira, hogy indítson vagy gyalog megyek. Indított azonnal. Nagy csend támadt. Valami furcsát vehettek észre a hangomon. zi, egyedül »van gondolataival, miközben kattognak a kerekek. A történelem kegyetlen kerekeit bemutató, s a csehszlovákiai magyarság életének nehéz éveit ábrázoló elbeszélései mellett találhatók a kötetben könnyebb fajsúlyú témák is, kalandosnak nevezhető történetek, melyek fordulatos meseszsvésükkel, finom humorukkal nyerik meg az olvasót Az emberi és a társásélet buktatóit a helyzetükkel alig törődőket ábrázolja legtöbbször novelláiban Gál. A íeleségük-el- kergette barátokat a folyó partján horgászva (Tróger Haver), a félszemű, teherbe esett kislányt (Akinek fél szemét kiharapta a kutya), önmagukba testpedt, önáltató élethelyezefükben, akik mindig a félmegoldást választják vagy nem választanak semmit, saját életük is »csak megtörténik velük«. Gál rendkívül finom írói eszközökkel mutatja be ezeket a cselekvésre nem, vagy alig képes embereket akik saját sorsuk patthelyzetében csak várnak, s végső esetben sem képiek a változtatásra. Gál nem Izzó színeket használ, nem katedrálist épít veretes szavakkal, hanem a tespedt- ség, az értelmi, érzelmi sivárság tarthatatlanságát ábrázolja mély humánummal. I Szinte Gábor kiállítása a Míícsarneian \ V ilt Tibor Jagd — Huszti Péter
