Somogyi Néplap, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
Kálmán Imre levele Bartók Béláról X nagyszentmikllósn földmí- vesiskola egykori igazgatói lukasa nemcsak a sok nő csi- vjtéLósétöJ volt hangos — e kedves »többszóíarriúsághu« vegyült gyakran az ifjabb Bartók Bélának zongorabil- léntyüs próbálkozása is. A müveit család zenekedvelő apróságának játéka már ricgy-öí éves korában túlnőtt b szárnypróbálgatás kezdetleges hangoskodásán. Az özvegyen maradt édesanya bízott fia adottságaiban. 1891- ben a. Waldstein-saonáta sikert jelentő előadása, majd pedig saját kompozíciójának. A Duna folyásának bemutatása után a pozsonyi és besztercei évek sikerei mindenkit meggyőztek, hogy a fiúnak zenei tanulmányokat kell folytatnia. A fiatalember a . nála néhány évvel idősebb Dohnányi segítségével be is jutott a zeneakadémiára. Ott a világhírű Liszt Ferenc egyik legnevesebb tanítványa, Tho- mán tanár úr volt a zongora- tanszék vezetője, s ő nem csupán mestere, hanem barati segítője is lett a fiatal Bartóknak. A zeneszerzést a ke- vésbé barátságos, de .neves Koessler professzor tanította. Ez idő tájt járt az akadé- miára a későlbbi világhiresség, Kálmán Imre is, aki ifjúkorát — a siófoki évek után — Pesten töltötte. Kálmán családjánál később gyakran találkozott a két Koessler-ta- nítvány. Nézzük csak az eddig ismeretlen — nemet nyelvű — Kálmán-levél szövegének magyar fordítását! •►Bartók Béla kollégám volt az Országos Zeneakadémián. Budapesten 1900—1906- ig. Thornán. István tanítványa volt a zongoraosztályon és Kössler (Koessder) János professzor zeneszerzés osztályán. Én is ebben aiz időben voltam Kössler prof. tanítványa és így ismerhettem meg Bartókot öJnn Hetenként két alkalommal voltak együttes óráink a Zeneakadémián. Tisztelettél használtuk Liszt Ferenc zongoráját, — úgy hiszem, egy amerikai hangszer volt, Checkering [márkájú]. Ezen mutatták be a fiatal zeneszerző növendékek új műveiket ' Kössler mesternek. Mi mindnyájan körülálltuk a mestert és közül ünik mindenkinek meg kellett bírálnia a másik művét Kössler kívánságára. Ilyen órán hallottam először Bartók zongorajátékát ö nemcsak zeneszerzésben volt nagy < tehetség, hanem egy brillírozó zongorista, valamint kimondhatatlan egyéniség a zongorajátékban is. Mi lassan barátok lettünk, és én. meghívtam őt a mi családi . körünkbe, ahol is laktunk és hetente tanított; órája előtt hetente nálunk is étkezett egyszer. Az ő tanítványa volt még a zeneszerző Kodály Zoltán későbbi felesége. Mielőtt órára ment volna, nálunk játszotta el új kompozíciót . Ebben az időben komponálta bal kézre különböző zongoradarabjait. * Mi ketten , — nővérem és én — figyelemmel hallgattuk. Ezek a koncertek felejthetetlenek maradtak számunkra. Amikor szabadságra mentünk, ő évről-évre vándorolt fonográfjával országszerte, és gyűjtötte a népdalokat. Engem a színház vonzott inkább, ezért aztán Bécebe távoztam és messze kerültünk egymástól, de mindig jó barátok maradtunk. Egyszer írt egy lapot: Megyek hozzátok Bécsbe. Ez 1919-ben volt. El is jött és nálunk lakott, s csak mesélte, hogy mi a célja utazásának. »A kiadó cégnek Budapesten nincsenek nemzetközi • kapcsolatai és szeretnék egy bécsi kiadót, amelyik az én zenémet propagálja.« Meglesz, feleltem. Másnap Josef Weinberger kiadóhoz mentem: Van egy barátom, Magyar- országról jött, kérem, háll- gassa meg. Komoly zeneszerző, egy zseni! — »Hogy hívják a barátját?« — Bartók Bélának. A budapesti 'óene- akaderma pioiesezora. — »So» hvisiesn hallottam a nevét.« — Kérem Weinberger úr, ő egy valóságos langes/., -hallgassa csak meg! »- »Van egy kiadom, amely elsőrendű színdarabokkal foglalkozik, de én nem tudóim használni a komoly szimfonikus zenét.« — Nem szeretnék csalódást okozni az ón barátomnak es kész vagyok az ó műveit saját költségemen kiadatni. Neki természetesen nem szabad megtudnia, hogy a nyomda- kiadásit én fizetem. — »Ha ez az ügy önnek olyannyira fontos Kálmán úr, nos mit. tehetünk mást: barátja vagyok a legnagyobb kiadók igazgatójának — Universal Edition —, nyomban beszélek vele, Hertz ka főigazgatóval, és a Kiadó bizonyosan szívesem fogja ön* fogadni« Így sikerűit Bartóknak az Universal Editrónhoz jutnia, és így- kezdődött barátságos kapcsolata ezzel a jelentős bécsi kiad óval. Műveit kiadta az Universal, és én meg voltam elegedve (boldog voltam), hogy ő Bécsbe jött és ott koncertezett és a művészszobában meglátogathattam-^ 1940-ben mindketten 'Amerikába jöttünk, ö Budapestről, ón Párizsiból, és egy hangversenyen találkoztunk, amit ő a saját műveiből állított ösz- sse. Akkor már régóta nem láttuk egymást. Amikor a koncert után beszélgettünk (amely koncertre fiamat is nvígammal vittem}, nagy csodálkozással áHapfbottam meg, hogy mindenről tud, ami a közbeeső időszakban velem történt. Fölöttébb tájékozott volt az én pályafutásomról, családi körülményeimiről. nyilvános és magánéletemről a legapróbb részletekig. Amikor ittenihozzádot mondtunk egymásnak, mindketten szilárd ígéretet tettünk, hogy a jövőben is összetartozunk és nem hagyjuk műim az éveket, hogy ne ta- lál-koezemk. Bz volt az utolsó, hogy mi beszélgettünk. Akkor visszautazott Magyarországra, ml meg Hollywoodba mentünk. Később azután hajlottam, hogy visszajött Amerikába és politikává] is foglalkozik. Levelet is írt nekem és kért benne, hogy csatfakozsam az akciójához. En, akt sosem fo^aükoztam politikával, erre azt mondtam, hogy mellé fogok állni. Azután beteg lett. Többször beszeltem a feleségével és felajánlottam, hogy felkeresem és segítem őt. .Bartókné azonban aggódott, hogy találkozásunk felizgatná őt és lebeszélt arról, hogy meglátogassam. tgy mór többé sosem láthattam őt.« Emerich Kálmán A sárga vonala« papírra írt négyoldalas levél az Újkortörténeti Adattárból került élő. (RRM. A. Üj. IV ;a. 9. 9z.) — Azt ajánlom, hogy naponta sétáljon egy keveset — mondta az orvos. — Sétáljak? — kérdezte a beteg. — Igen. — Hová sétáljak? — Sehova. Csak úgy járkáljon. Az utcán. — Melyik utcán? Bf« haragudjon: nem értem. — Bármelyik utcán. Amelyiken kedve tartja. — Szávai: mondjuk, naponta menjek el a piacig és vissza? — Ne határozzon el semmit. Egyszerűen kószáljon. — Nem lehet egyszerűen kószálni. Tegyük föl, hogy nem a piac felé megyek, hanem például a Duna felé, akkor ugye, odaérek, és mit csináljak azután? Visszaforduljak, vagy menjek tovább a parton? De jobbra vagy balra? Egyébként bármerre megyek, megint elérek valahová és akkor újra ott a kérdés, hogy visszaforduljak-e vagy. továbbmenjek, jobbra veeu h&hraf. A, Ss- Puskin * Téli reggel Fagy s napsütés együtt: csodás nap! S leged még szenderegni látlak Ágyadban? Ébredj, kedvesem. Alom-igczle szempüláid Fölnyitv^ szép szemed sugárzik, j Akár Észak csillaga fenn. Emlékszel, vihar dúlt az este. Szétgomolygo ködökbe veszve Míg bujdosott a hold vakon: Sárga folt az égi borúban. Te csak ültél bent szomorúan — De most... nézz ki az ablakon: A frisskek égbolt alatt mintha Ezerszinü szőnyeg, vakítva Szikrázik a napon a hó. Árnyék csak az erdőn ömölt cl, A fenyő zúzmarában zöldéit, S kártyásán csillog a folyó. t Borostyánsárga fény terül szét Szobánk falán. Öntőt), derűjét. Kandallónk tüze muzsikál. Remek a heverön hasalva Tűnődni, de nem jobb a barna Kancát a szánba fogni már? A hajnali havon suhanva Kedvesem gyerünk, hadd ragadja Villámröptú lovunk a szánt Az elhagyott, kopár mezőn ét, Erdőn, mely elhullatta lombját, S a regi kedves part iránt. (Kcrek Imrr fordftá,a) • Kétszáz éve született a nagy orosz költő, Alekszandr Szergejevíes Puskin. Fiala! pár. Nagy Ferenc tabi fafaragó népművész alkotása. (Ä Somogyi Képtárban rendezett kiállításának anyagából.) A kkor már tudtam, hogy eltévedtünk, azért hülyültem olyan harsányan. — Beigli és hó! Kovácsuké megcsókolja Kovácsot. Barna Bamanét: jöhet a beig- li, apu ? — Beleéltem magam, nem figyeltem, így történhetett, hogy a jobb elsővel ra- szaladtam egy kőre. Táncolt egyet a kocsi, s mire egyenesbe hoztam, Mari a kilincset markolasz la maga mellett. — Légy míves __, állj meg! — Lehunyta a szemét, nehezen vette a levegőt. Egy porc múlva, mikor a bőre megint olyan száraz és hűvös volt, mint rendesen, azt mondtam neki. — & ha nem mennénk tovább ? Ha visszamiennénik? — A társbérletig, Barnáékkal? — gúnyolódott. A tévé elé, egy tányér beigJi elé? Hova akarsz visszamenni folyton? — Elkapott a düh, felpörgettem a motort, és kilőttem. — Láttam, hogy elég rozoga az a híd, mégis ráhajtottam. Aztán éreztem, hogy kiszalad a kezemből a kormány: a kocsi megbillent, leült. Odaragaszbotiam Marit a saját ölesére, valahogy keresztülpréseltem magam az ajtón, hogy lássam is, amit tudtam már. A szétroppant deszkákat,- a felgyűirödött sár- hányót. Visszamásztam, s megpróbáltam kikecmeregni, de hát ezt már a Mazda sem bírta. — Ez ügyes volt — nézett rám Mari. — Előre kell menni segítségért, mi? — Akkor megmondtam neki, hogy eltévedtünk. — Talán itt kellene maradni egyikünknek. Akarod, hogy itt maradjak? — kérdezte ártatlanul, én meg belesétáltam a csapdába. — Ittmairadnál? — Perszehogy — bólogatott. — Ledekkolok itt szépen, és ha jön két-há-- rom marcona rabló, holtomig védem a ... Na mit is? Ja igen: a te kék pizsamádat meg az én fekete zsorzsett blúzomat. Mert inkább itt Várkonyi Mihály CSILLAGTALAN döglöm meg, de a jogos pizsamádat megvédem, Tudott velem bánni: muszáj volt elnevetnem magam. így lett, hogy mikor leültünk egy földhányásra pihenni, már egészen természetesen. simult hozzám. Én meg átfogtam a vállát, végig- csiúsztattam a kezem a hátán. Azonnal edemyedt, mint mindig: de mikor egy pillanatra elengedtem, hogy féL- rehajtsam feje alól a töviskés gazt, fölugrott... — Nem ... ezt most még nem lehet hát tudod. Na gyere, induljunk! Me^eeriütiink egy ritkás facsoportot aztán már fent voltunk a dombon, S zerencsénk vo!t. Távolabb néhány birka legelészett, mögöttük egy kalyiba állt. Az oldalánál kivénhedt teherkocsi, talán még a gépkocsizás hőskorából. — Van isten — nevettem Marira —, úgy látszik, a tenyerén hord minket ! Mint tavaly a svédeknél ... Emlékszel? Lassan alkonyodott már, s így jól kiléptünk. Már közel voltunk a kunyhóhoz, mikor észrevették minket. Először egy magas, őszes férfi lépett ki. valahavolt- katonai lemberdzsek lógott sovány vállarn. Aztán hogy hátraszólt, még négyen gomolyogtak utána a ese- rénvszerű alkotmány alacsony bejárati, nyílásán. Valamiért % mintha izgatottak lettek volna. Arra gondoltam, talán ritkán látnak idegeneket erre. Minden tudásomat összeszedve köszöntöttem őket: meglepődtek. — Te beszéled a nyelvünket? Az őszes hajú megrázta a fejét, mint aki nem érti, mit akarok, s a cserenyszerű alkotmány bejáratainál lecöve- kölődött sötét bőrű férfi felé nézett, aki félig hunyt szemhéjai alól lustán vizsgált minket. Nagy darab, ellenszenves kinézetű fickó volt, nem csodálom, hogy Mari idegesen hadarni kezdett. — Állapodj már meg velük, az istenért vagy menjünk tovább! Hallod? — De hát tudtam, hogy a szokások errefelé nem tűrik a sürgetést: úgy tettem, mintha türelemmel várnék. Akkor a sötét bőrű pattintott egyet az ujjával, mint aki azt akarja kifejezni, hogy ilyen esetben mit sem számít a fizetség: és végre elmosolyodott. — Rendben van, majd ő elmegy magukkal — intett a lemberdzsekes felé. — mondja meg a feleségének, hogy nem kell félnie. Mi kereskedők vagyun k, ezek meg pásztorok ketten. Maguk meg... a vendégeink. — Ki mondta, hogy félek? — vágta rá Mari kihívóan, amikor lefordítottam neki, mit mondott a sötétbörű. Persze, azért félt. — Nem mehetnénk már? — Csak ketten vagytok? — kérdezte álékor a liemberd- zsek-es. Egy pillanatra azért megfordult a fejemben, hogy magunkhoz hazudok még kettőt, aki a kocsiban maradt, de aztán az igazat mondtam. Jól megnézett mindkettőnket, különösen Marit. — Messziről jöttetek? — Mondd meg nékik, hogy három éve már kifaggattak minket, de akkor legalább hellyel kínáltak — hisztériá- zott Mari, — Az isten áldjon Császár István Séta — Tudja, mit nevezünk sé- tálásnak? — Nem tudom. — A szót magát, azt, hogy sétálás. ismeri? — Persze. — Ismeri, és mégsem tudja, hogy mit jelent. — Igen. — Magának anyanyelve a magyar? — Az. — Beszél valamilyen idegen nyelven? — Németül és angolul. — Mit jelent az, hogy spazieren vagy az. hogy to walk? — Ezek a sétálni szó megfelelői. Sétál: céltalanul kószál ... Értem én, mire akar kilyukadni, doktor úr. . — Akkor nem kell idegeskednie. Naponta kószáljon egy keveset céltalanul. Szóról tétmprn! — Vagyis naponta menjek az utcára azzal a céllal, hogy céltalanul kószáljak. — Ne legyen ideges, mondtam már! Maga még soha életében nem sétált? Azt állítja? — Mindig mentem valahová. Ha sehová sem keli mep- nem, mit keresnék az utcán? Nem vagyok bolond. — Értse meg: ha állandóan otthon ül, idő előtt tönkremegy maga is. Naponta sétálnia kell — Nem tudok sétálni. — Dehogynem tud! Maga nem akar. Egyszerűen csökönyös. Ha nincs szüksége a tanácsomra, műnek jött hozzám? — Szükségem van a tanácsára, doktor úr. —. Akkor, menjen le mindennap a* mtrnra. — Hány órakor? — Mindegy. Menjen délután! — Négykor jó lesz? — Jó lesz. Ballagjon le a Dwna-partig. vagy ameddig akar. — A Duna-part megfelel. — Helyes. A víz megnyugtatja az embert. Nézelődjön egy kicsit. — Meddig? — Ameddig! jólesik. Tíz percet vagy egy negyedórát — Negyedórát. — Utána menjen szépen haza. — Lassan vagy gyorsan? — Ahogy szokott. — Ha sietek valahová, gyorsan szoktam menni. Jól bírom a járást. — Lassan menjen: nyugodtan, kényelmesen. — Meg fogom csinálni. —- Ennyi az egész. — Ha még egyszer elmondaná, doktor ú«, én felírnám magamnak. Es pontosan úgy fogom csinálni mmde-nnap. meg, hallgass néha egy kicsit! — vesztettem el a türelmem. Az ősz hajú meg a sötét bőrű erre össznevetett: egy karton cigarettát varázsoltak elő valahonnan, • odanyújtották felém. — Fogadd ©I, barátom — mondta az ősz hajú. Aztán a lemberdzsek mély zsebéből egy parfőmös üveget húzott elő. — Ezt pedig add a feleségednek. Az asszonyok örülnek az ilyen holmiknak. Biztosan bánkódik a feleséged, hogy eljötteték otthonról, azért olyan ingerült Egyszerűen képtelenség volt elmagyarázni a helyzetet, meg hát miért is tetteim volna, így csak rábólintottam. — Mert az asszonyok mindig csak otthon szeretnének ülni — folytatta az ősz hajú —, a gyerekeik mellett. Igaz? — Így van — mondtam, s magamban hálálkodtam, hogy Mari annyira képtelen megtanulni egy nyelvet De azért már türelmetlenkedtem: mindjárt egészen besötétedik, ezek meg csak kérdés-feleletet játszanak velünk. — Nem mehetnénk? Csak egy kötél kellene. — Igen, igen — bólogatott az ősz hajú, de nem moccant Senki sem moccant: álltunk egymással szemközt, és mosolyogtunk. — Ugyanis sietünk — próbálkoztam megint — Már csak néhány napunk van erre, aztán, haza kell mennünk. — Persze — bólintott megint az ősz hajú —; haza, a gyerekekhez. M osolyogtak: de mintha valami megváltozott volna az arcukon. Azt az előbbi, kis ' tiszteletféléve] vegyes kíváncsiságot kemény értetlenség váltotta föl a tekintetükben. Még a sötét bőrű is közelebb lépett, úgy kérdezte: — Jönnek, mennék? Hová mennék? — Tudtam, hogy nem szabad türeil- metlennék mutatkoznom, az errefelé sértésnek számít. — Hát csak úgy megyünk. így ■ szeretünk élni. A lemberdzsékes eldobta a cigarettát, s megindult a teherkocsi felé. Csak úgy menet közben szólt vissza, a válla' fölött. — Hát akkor induljunk.— Fölsegítettem Marit a platóra. Leültünk, há- ' tunkat a vezetőfülkéinek nyomtuk, s vártuk, mikot kapja el a motort az önindí- tó. Mikor megindultunk, Mari megkönnyebbülten sóhajtott — Azt hiszem, holnapig itt kell állnunk. Kereskedők... ? Csempészek ezek, fiam; ezzel az erővel persze azt ia hazudhatták volna, hogy királyok. — A vállam vonósat- tam: nem mindegy? Meg a fénytelen, sötét eget néztem: az útikönyv szerint ritka erre az eső, de azért előfordul. Egy év múlva váltunk d, amikor bementem a követségre a hazatelepedési engedélyért
