Somogyi Néplap, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
Ze!k Zoltán Idegen vánkoson Idegen vánkoson idegen álmokkal vitázva — úszik a fehér kórháza vaságy, vetül a budai tetőkre árnya. Hallom, egy utcára dobott kölyökkutya vinnyog a sárban, magamhoz intem, nyúlok is érte —: lábamnál kuporog a hála. Aludjunk loncsos szíva kiskutyám, tegyük el magunk éjszakára, jön úgyis majd a reggel, s visszaránt a lakhatatlan valóságba! Botár Attila Ön metszet Bennem virrad a szerelem s a gyűlölet — kikeltem anyám szíve alól Bennem vezekli egy folyó; lehetett volna tenger, de csak dalol Bennem éjszakázik a vas és bennem a gyökér is, mit elsarabol • Cigámydalok. Csohány Kálmán rajza. (A mai magyar grafikusoknak a Nemzeti Galériában rendezett ki állítása anyagából.) Tristan Bemard Holtbiztos kúra Hadd gúnyolódjanak: a tudatlanok az orvostudományon! Md mégis határozottan ki jelenítjük: az orvosok még sohasem voltak annyira ügyesek, mint manapság íme egy konkrét példa. Önök persze ismerik Simeont. Nos azt a kedélyes hájgombácot, akinek minden vágya az volt, bogy lefogyjon. Hát persze: hiszen száztíz kilo önsúlyt hordozni, nem. gyerekjáték. Nagyon jól tudta* hogy engem jóbarátság fűz az »orvostudomány majdnem valamennyi párizsi kiválóságához, és azzal a kéréssel keresett lel, hogy segítsek rajta. Négy évvel ezelőtt történi ez a dolog. Ajánlólevelet adtam neki dr. Belartourhoz. Az megvizsgálta és hosszú sétákat rendelt a páciensnek — két óra reggel, és két óra este. Simeonnak azonban megfájdult a lába, megdagadt a bokája, és a tűrhetetlen fájdalom miatt mozdulni sem tudott. Akkor beajánlottam dr. Chittesnere-hez, aki iszapfürdő segítségével már sok ilyen beteget meggyógyított. Si- méon, hat hónapig járt hozzá, és tökéletesen meggyógyult. Mennyire hálás volt nekem, milyen sok meleg, baráti szót hallottam tőle! Tökéletesen boldog lett -volna — ha a mindennapos láb- fürdő következtében nem gyöfcri makacs nátha! Egy ilyen semmiséget kikúrálni ? Mi sem egyszerűbb ennél? Sürgősen elküldtem barátomat dr. Gholameillhez, és az megáífcipíSötta, hogy ez a hüléses betegség a rossz vérkeringés következménye. Elektroterápia segítségével három hónap alatt visszaadta Simeon egészségét. Barátom családjában azonban ideges emberek is voltak, s ez a tulajdonság őrá is átszállt. Az elektromos gyógymód fokozta ingerlékenységét. Rohamai támadtak. — Öreg fiú! — mondtam neki. Ezt nem szabad ennyiben hagyni: Menj et I-angle- vin doktorhoz és mutasd meg magad. Egyetlen kézlegyintéssel kigyógyít! kacglevin brőroot rendeft neki. Ez igen hasznos az idegibetegségeknél, ba szigorúan az orvos rendelkezése szerint szedik. Simeon lelkiismeretesen követte a doktor utasításait, és idegrohamai igen, hamar, alig £ól év múlva, végleg megszűntek. Barátom visszatért a normális életibe. Hangulata azonban nem lett jobb. Mégpedig emiatt: a huzamos ideig szedett bróm teljesen tönkreteszi, az ember gyomrát. Ilyen esetben, nem szabad habozni — így hát eiiküldtiem Béradove professzorhoz. Az roppantul szigorú diétára fogta Simeont. Igen kevés hús, kevés bor, víz és írénél több bansőpüré, krramöpüré, babpüté — egyszóval, miinél több keményítő. És Simeon, néhány hónap alatt tökéletesen meggyógyult. TaktRcoMfe«* vele, 9 bóratóm _az örömtől ragyogva, megpróbált; felkelni, hogy odajöjjön hozzám és köszönetét mondjon. Azért mondom, hogy »megpróbált-« —-pl Ex libris. Tavaszy Noémi grafikája. mert barátom csak nagy nehezen rakosgatta a lábát, olyan, rútul elhízott. Ördög vigye, minek kell ennyi tésztafélét enni! Most legalább százhatvan kilót nyomott. Ez már több a soknál ! — Drága barátom mondtam —, sürgősen le kell fogynod! — Nem — válaszolta 6 —, ha megpróbálok lefogyni, akkor megint járni kényszerítenek, a lábam megiijt megdagad, és akkor... — De hiszen más fogyasztó eszközök is vannak, nem feltétlenül szükséges járni. Holnap elmegyünk Lerecherie doktorhoz, ő az egyik legjobb barátom! Lerecherie lovaglást ren- dett kövér pajtásomnak. — Kedves barátom — mondta Simeonnak. — Nem elég, ha lovardában kiválaszt valamilyen lovat és könnyű sétalovaglást végez mondjuk az erdőben. Igazi tüzes paripát, majdnem vadlovat kell választania. Az majd lefogyasztja! Simeonnak egy jóformán betoretlen lovat adtak, és ő szorgosan gyakorlatozott vele. És képzeljék el: négy hónap sem telt belé, s ő másfél kilót fogyott. És Simeon bizonyára még öt kilót leadott volna, ha a ló le nem veti. A szegély flótás eltörte a csípőjét, négy álló, hónapig feküdt gipszben, és még szörnyűségesebben elhízott. De ebben.már nem az orvos- tudomány a bűnös. Mindent megtett, ami tőle telt. A ló, kizárólag a ló a bűnös! (Fordította: Gellert György) Oscar Pin Előnyös utazás Don Adalberto óvatosan lefékezte az autót és közvetlenül a kanyar előtt dudált, — Ott, a kanyar után mindig rendőr szokott állni — közölte feleségével. Valóban így volt: « rend őre a kanyaron túl bírságot szedett be azoktól a vezetőktől, akik megfeledkeznek a hangjelzésről. — Látod — bólintott Don Adalberto elégedetten — legfontosabb a figyelem: tehát a bírságon megtakarítottunk 500 pesetát. Könyveld el a bevételt, drágám. Amikor elérkezett az ebéd ideje, Don Adalberto egy elegáns vendéglő előtt állította meg a kocsit. — Kitűnő vendéglő — mondta Don Adalberto —, az egyik legjobb a környéken. Remek a konyhája. Mondd, szivecském, hová tetted a szendvicseket? Ha nem ellenzed, akkor itt, ezen a kis pádon falatozzunk egyet. Az étkezés végeztével Don Adalberto betért a vendéglőbe, és nemsokára sugárzó arccal lépett ki. — Tudod, szerelmem — mennyibe került volna, ha ebben a vendéglőben ebédelünk? Legalább ezer pesetá- Tehát megtakarítottunk egy ezrest. Jegyezd föl, drágám! A házaspár megint útra kelt. Körülbelül tíz kilométer után Don Adalberto megállt — néhány méterre egy teherautótól, amelynek vezetője a motorhasban turkált. S ók borzalom kezdetét jelentette az a fekete vasárnap, 1944. október 15-e. Horthy Miklós balul sikerült kiugrási kísérlete nyomán akkor jutott hatalomra Szálasi Ferenc és bandája, megkezdődött — és egészen a felszabadulásig tartott — a gyilkosok dühöngése. A tragédiából való emlékeimben fölbukkan egy kellemes öregúr alakja; Félix bácsié. Az események után jó másfél évtizeddeL ismertem meg. Mintha a Ferenc József-d kor lépett volna be a szerkesztőségi dolgozószobába. — Bornemissza Félix vagyok. Szervusz, kedves öcsém! Eigentlich, annyit írtál már rólam, hogy gondoltam eljövök személyesen .. . Meglepődtem. Azóta Félix bácsi már valóban eltávozott az élők sorából, de én már akkoriban is rég halottnak hittem. Hiszen 1944. október 15-én, a nyilas puccs napjan. amikor Skorzeny SS-legényei őt és a kormányzó fiát, ifjabb Horthy Miklóst tőrbe csalták és elhurcolták, már nem volt fiatalember. — Hogyan történt, Félix bácsi? — Ó, csúnya malőr volt... Hol is kezdjem? — Hát az elején. Hogyan került be a nagypolitikába? — Tudod, kedves öcsém, én az első világháború idején tengerésztiszt voltam. Sorhajóhadnagy. Az adriai flottánál szolgáltam, ahol Horthy Ö admirális volt, épphogy csak ismertem. Aztán a háború után folyami hajóskapitány lettem. Hallom ám, hogy valami Dietrich nevű ember, a Duna-bizottság elnöke volt akkoriban, nagy komphajót akar építeni, ami lemegy egészen a tengerig. Mondom én magamnak * akkor, hogy ez nagy szamárság. De ezek a Dietrichék csak próbálkoznak. A Magyar —Egyiptomi Bank meg pénzeli őket. Ott ül az igazgatóságban ifjabb Horthy Miklós. Tudtam, hogy a lovaspólónái megtaposta a ló, a feje megsérült, de kihez mehettem volna? Elmegyek hozzá, hivatkozom a papára, mondom, hogy ez a terv szamárság. Nem komp kell, hanem hajó... Hát a végén már egéjz jól megértjük egymást a kis Horthyval. — Szóval megnyerte a csatát ... — Eigentlich, igen.!.' Aber: még sokat vacakoltak. Akkor azonban már tudtam, mit kell csinálnom. Ha valaki akadékoskodott, mondtam, hogy megyek föl a Várba, panaszra. Erre gyorsan aláírtak mindent. Tudtam, hogy az öreg Horthy épp olyan tengerbolond, mint én; a fia meg igazán kellemes pofa volt. Addig verekedtem, amíg az MFRT végre megrendelte a Budapest Duna-tengerha- jót. N égyszázhetveo tonnás, kétcsavaros hajó volt. Ezzel kezdődött a Du- na-teng'erjáró hajózás. Bornemissza a Duna Tengerhajózási RT vezérigazgatója, meg a szabadkikötő főnöke lett. — De hát mR akart a kié Horthy ? — Amikor bejöttek a németek. és beszemtelenkedtek a Várba, sejtette, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Valamit csinálni kellene. Be— Remek, rendkívüli siker! — kiáltotta Don Adalberto. — Képzeld csak, mibe kerülne a javítás, ha kevésbé figyelmes volnék, és belerohantam volna ebbe a teherautóba? 50 000 pesetába, erre mérget vehetsz! Szemlátomást gazdagodunk! Ha nem tévedek, mi kelten már 51 500 pesetát kerestünk ezen az úton. Este, Madridhoz közeledve, Don Adalberto óvatosan megkerült egy kerékpárost, akinek a járművén nem égett a piros hátsó lámpa. — Gratulálok, gratulálok, drágám! — kiáltotta Don Adalberto, örömmel nevetgélve. — Képzeld, mekkora summá t csikart volna ki belőlünk őkelme per útján, ha elütjük? ö, vagy — isten ne adja — a kedves rokonai? Legalább 200 000-et, kevesebbe nem egyeztek volna bele. Ráadásul még a perköltség. Ó szentséges madonna! Micsoda siker! Fordította; Geüért György szélt az apjával, az Is mondta, hogy jó lenne tapogatózni. Hírre a kis Horthy szólt a Peacevicnék, hogy küldessen valakit a jugoszláv partizánoktól ... — Kinek? — Peacevicnék. Ez valami titkár volt a budapesti hor- vát követségen. A birtokai Szlavóniában voltak, arrafelé tanyáztak a partizánok... — De hát Peacevic a fasiszta horvát állam külügyi tisztviselője volt! — Az egál. Ök is úgy voltak a németekkel, mint mi. Már régen csak muszájból paroláztak velük. Peacevic el is küldte hozzám az intézőjét. Így beszéltük meg a kis Horthyval, mivel hogy a Várban ott voltak a Gestapo emberei. Óvatosnak kellett lenni. Nem igaz? Pintér István Egy kellemes öregúr — Hát, ami a titoktartást Illeti... — Titokban tartottam még a feleségem előtt is! Eljött hozzám ez az intéző, a Petrie. Mondom neki, hogy valami Iv'mpetens ember kéne. Fogok egy névjegyet, kettévágom, odaadom a felét. Aki ezt a fél névjegyet a zágrábi magyar konzulátuson bemutatja, azonnal kap vízumot, lemegy érte Zágrábba egy testőrtiszt és fölkíséri Pestre. Ha meg az illető nem útlevéllel jön, hanem inkognitóban, ezzel a fél névjeggyel jelentkezzék nálam. C sak az volt a fontos, hogy a dolog titokban maradjon. A kis Horthy azonnal intézkedett: külön futár vitte Zágrábba a titkos iratot, hogy ha valaki a féL névjeggyel jelentkezik, mit kell csinálni. — És jött valaki? — Natürlich! Szeptember közepén jelentkezett nálam a partizánok küldötte. Jaj de szimpatikus ember volt! Mutatta a fél névjegyet. Fölszaladtam a Várba, tele volt németekkel, de én nem féltem tőlük; megbeszéltem, hogy este kilencre megyünk. Akkor hazavittem a szerbet. Ügyvéd volt Zágrábban. Azt mondta, hogy a K.u.K.-hadseregben volt főhadnagy; jól beszélt németül. Brúdert ittunk, aztán fölmentünk a Várba. Ott volt az öreg Horthy, a fia, a szerb és én. Tárgyalni kezdtünk... — A fegyverszünetről? — Nem. A szerb úrnak erre nem volt felhatalmazása. Csak arról tárgyalt, milyen lesz a háború után Délkelet- Európa... — De hát ehhez előbb békét kellett kötni, és meg kellett szabadulni a náci megszállástól ! — Nem is tudtunk zöld ágra vergődni ... Abban maradtunk, hogy a zágrábi visz- szamegy. és küldenek valakit, akinek van felhatalmazása ... — Ő mikor jelentkezett? — Először Petric jött. Mondta, hogy itt van az új küldött. Na, ez kell nekünk. Értesítettem a fiatal Horthyt, és az én lakásomon összeültünk. Október 10-én. De csak Petric jött el; mondta, hogy a másik, sajnos, nem tudott jönni. Maid értesít, ha tudunk tárgyalni. Erre a kis Horthy hazament... — Petric hogy került ismét vissza Szlavón iából Budapestre? És mit csinált közbein? — Azt nem kérdeztük. Nekünk csak az volt a fontos, hogy itt van, és hozza a teljhatalmú urat. Október 14-én. szombaton délelőtt Petric feljött az irodámba, az Eskü térre. Mondta, hogy másnap délelőtt az úr ráér, akkor eljönnek a lakásomra. De én nem akartam. — Miért? — Féltem, hogy a feleségem megtudja. Nagyon kellett vigyázni. Tele veri tünk spionokkal... Így azt mondtam, hogy vasarnap reggel kilenckor az irodámban találkozunk. Ügy is történt,' Reggel kilenckor ott volt a kis Horthy is, Petric is. Petrie magával hozta a partizánok küldöttét is. Bemutatkozott, mint Kovács István főhadnagy. Egész jól beszéli magyarul. — És miről tárgyaltak? — Kovács mutatott valamilyen papirost, egy partizánvezér aláírásával. Aztán betörtek a németek. »Hand« Hoch!« Olyan pofont kaptam, hogy fölrepedt az ajkam. Aztán pokrócba csavartak engem is meg a kis Horthyt is, levittek és földobtak egy teherautóra, mim valamilyen zsákot. A teherautó odaállt a budaörsi repülőtéren a repülőgéphez, átemeltek bennünket, azt ár Becsben kiraktak. Délutáni ötkor már Mauthausenber voltunk mint Himmler személyes foglyai. A fogdaépületben, nem a barakokban Az 1-es zárkában ült a kis Horthy, a 3-asban Badoglic fia, az 5-ösben én. Aztán később a 7-esbe hozták Kállai Miklóst. Egyszer kihallgattak. aztán békén hagytak. Dr 'valahányszor soron kívül nyílt a cellaajtó, annyiszor hittük, hogy ütött az utolsó óra, visznek kivégezni... — Hogyan lehet, hogy ígj fogtak hozzá a dologhoz? És miért nem vették észre, hogj már az a bizonyos »zágrábi ügyvéd« provokátor? — Nem, az biztosan partizán volt Nagyon keménj fickó volt, csak Vsndes ember lehetett. A Pefcricet foghatták el, amikor másodszol visszajött... És őt kénysze- ríthették... — Nem stimmel a dolog Félix bácsi. Hiszen Petric tudott az első küldöttel a Várban lefolyt bizalmas találkozóról. Kitől tudhatott róla ha az első perctől kezdve nem a Gestapo szolgálatában áll ő is, a »zágrábi ügyvéd« is, »Kovács főhadnagy« is? — Eigentlich, mindegy kedves öcsém. A fő, hogs élünk. Dolgozunk. Hatvanhat: éves vagyok, végigcsináltam egy-két dolgot, de nincs sérti-*’" mi bajom. Gott sei Dank! — Hol dolgosak, Félix bfc esi? — Hajóskapitány vagyok..’ — Hol? — Hát a Hídépítő Vállalatnál. Vannak ott olyan pontonok, meg ilyesmik. Most kaptam háromszáz forint jutalmat. Kidolgoztam a munkavédelmi előírásokat, megcsináltam a hajótörzskönyve- két. — Igen, az én écám volt az egész. Eddig is volt leltár de abban nem szerepelt, ami a hajóba' be van építve: asztal, ülőke, ágy, ilyesmi. Most benne van a törzskönyvben. Fogom a leltárt, fogom a törzskönyvet, és tudom, mi van a hajón. Nemcsak pénzt adtak, meg is köszönték. Rendes helyem van,' szeretnek, becsülnék... — Örülök neki Félix bácsi... — Szervusz, kedves öcsém! És mondd: írsz maid valaha valamit erről! Érdekes, amit meséltem? E r rdekes bizony. Például; hogy valaha ilyen kedves, bár nem minden esetben ilyen jó szándékú urak intézték az ország sorsát. Félix bácsi legalább megpróbálta menteni a hont — nem rajta múlott, hogy többre nem telt tőle. És persze azoktól sem, akiknek más nem jutott eszükbe, mint hogy hozzá és hozzá hasonlókhoz forduljanak. így lett 1944. október 15-e egy nemzet gyásznapja. Nem jó rá emlékezni. Egészen elfelejtenünk azért mégsem kell, mégsem szabad. Pátk’ai Tivadar Szél a postása pörög le a diólevél az ősz írogatja nincsen néki kopertája a tél majd mégis leragasztja anyám szegény: várja nyitva az ajtaja nyitva — tarra
