Somogyi Néplap, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-07 / 235. szám

A 'beosztott surges munkát cipelt haza. Este, hogy ne zavarja a családot, kiüli a konyhába, megivott egy bög­re kávé,t és elkezdte böngész­ni a végtelennek tűnő szám­oszlopokat. Talán, kétlépés- nyire tőle több napos szilva erjedt egy fazékban. Még a múlt vasárnap hozták a te­lekről, de a gyerekek úgy látszik beteltek vele, és hagyták szépen megrothad ni. A beosztott először csak a .. savanykás bűzre ütötte fel a fejét. Nagy orra bosszúsan körbeszimatolt, ide-oda te­kergeti, aztán célba vette a fazekat. — No persze, a szilva...! — morogta családfői rosszal­lással a hangjában, miközben ingerülten a szoba felé te­kintett. — Ezeknek a szilva már semmit sem ér, pocsék­ba mehet felőlük, csak ba­nánt zabálnának. Amikor én olyan idős voltam mint ők, még a férgesét is megettem. Felállt, odament, elgondol­kozva bámulta a töppedt, pe­nészedé szilvaszemeket, régi falusi pálinkafőzések jutottak az eszébe, és egy pillanatra valami furcsa nosztalgia fog­ta el az ifjúsága után. Ezt a nosztalgikus pillanatképet dünögte szét egy muslinca, mely közvetlenül az orra előtt körözött, akár egy le- szállni készülő parányi heli­kopter. Hess — legyintett a kezé­vel, de ezzel mintha csak jelt adott volna a többi muslin­cának, hogy rajokban szánja­nak fel a rothadó szilvaku­pacról, döngicsélve körözze­nek, ellepjék a mosatlan tá­nyérokat. a konyha falát, sőt, egyik-másik — nyilván az értelmesebbje — ott züm­mögjön a félbehagyott szám- oszlopok fölött. A beosztott pár percig dü­hösen figyelte a muslinca­rajzást, próbált néhányat el­kapni belőlük, majd megra­gadta a fazekat és. kihurcol­ta a lépcsőházi kukához. Akárha szesz!'őzéshez készü­lődne, úgy döntötte bele a szilvarakást, utána megnyu­godva tért vissza a lakásba. ,A?-. üres fazekat látókörön kívül dugta, és visszaült, <,hogy folytassa a munkát. Kis. idő múlva azonban ideges tárgyilagossággal álla­pította meg. hogy a szilva ugyan már ott erjed a kuká­ban, de a muslincák marad­tak.1 Sőt, mintha még vidá­mabban koncerteznének kö­rülötte. talán boldogan, hogy nem kell már közvetlenül csak a fazékhoz ragadniuk, nagyobb tér nyílt a számuk­ra, övék az egész konyha. A beosztott igyekezett nem 'törődni a muslincákkal, pró­bált eltűnni a számok között, de ez sehogy sem sikerült. — Átkozottak! — dobta le a tollát, aztán összecsavart egy újságot, és csapkodni kezdett maga körül. Csekély eredménnyel. Az: aprócska bogarak egy negyedórás küz­delem után sem fogyatkoztak lényegesen. Inkább csak fel- bolydultak, és a békés züm­mögésből valami nyugtalan kakofóniába váltottak át, — Ez így nem megy — li­hegett a beosztott, elkesered­ve bámulva a zizegve röp­ködő pöttyöket —, így csak belefáradok és semmi látsza­ta az egésznek. Szaporátlan! Valahogy úgy kéne csinálni, hogy élvezzem is ezt a műve­letet. Nem kényszerű időtöl­tésnek, hanem egy kicsit szórakozásnak is tekirfteni. Igen, de hogyan? Gondolkozott, majd hirte­len nagyszerű ötlete támadt. Felnevetett, akár egy gye­rek, aki valami különösen jó csínnyel szeretné megtréfálni a társait. — Na, gyertek csak! — kiabálta, és marokra fogta a papírcsomót, — Gyertek csak, barátaim, majd adok én nektek! Először téged intéz­lek él, Furulyás, aki miatt most is túlóráznom kell, de azt is tudom rólad, hogy ál­landóan intrikálsz ellenem a főnökségnél! Nesze! Célzott a papírcsomóval, & Furulyás élettelenül pottyant a félbehagyott számoszlopok­ra. — Most te következel. Ba- *«;ü ~ jeü izgalomba a -be; osztott —, te ruagyképű hó­lyag, te saurtoslelkű lakáj, éppen ideje, hogy leszámol­jak veled! Dögölj meg, te bitang! Ütött és Balajtinak is vége lett Aztán Szuromi követke­zett majd Benedek, Kerényi, Szaiay, Sóhaj né, Pékné, és hajnal felé felszámolta az egész vállalatot. Izgatottan, kipirult arccal, egy vadász megszállott dühével végezte az irtást és a zümmögés egy­re halkult, a koncert abba­maradt míg végül csak egyet’en muslinca röpködött, döngicsélt a konyhában. Tóth-Máté Miklós Muslincák — Félsz, igazgató kartárs? — kérdezte a beosztott, és a győztes önelégültségével fi­gyelte az árván köröző bo­garat. — Ne hidd, hogy meg­menekülsz! A kezemben vagy, véged, te Néró! Mióta várok már fizetésemelésre, jutalomra, vagy akárcsak egy jó szóra is...? De te úgy néztél át rajtam, mintha pauszpapírból volnék és jó­formán azt sem vetted észre, hogy vagyok! Persze, mert nem sündörgök mindig a kö­zeledben, nem köszönök nap­jában tízszer, megelégszem azzal a csekélységgel, hogy dolgozom! Igen, mint most is! Éjszakába nyúló túlórát végzek és ezért mi a hála...?! Semmi! Hát akkor pusztulj te is a többiekkel együtt! Felemelte a papírcsomót, megcélozta a magánosán ke­ringő muslincát és már ütni készült, amikor hirtelen meg­állt a keze a levegőben. Úr­isten, megvan örülve?! Le akarja ütni az igazgatót? És mi lesz, ha mindez a fülébe jut? Ha megtudja ezt az egész vadászatot ?! A konyha­ablak nyitva, hátha valaki ktfülelte, hiszen elég hango­san verekedett itt ezzel a te­mérdek muslincával...! Hogy kerülhette el ez a fi­gyelmét?! Most jut eszébe, az eted emeleten lak®: az a Panyolai, rossz alvó és úgy tudja, a felesége révén ro­konságban is van az igazga­tóval. Ez ugyan nem biztos, de könnyen meglehet. Vala­kitől mintha egészen ponto­san így hallotta volna. Az ablakhoz ugrott, kiné­zett. Az öreg bérház csen­des vo^t a hajnali derengés­ben, a 'téglalap alakú, macs­kaköves udvaron még nem kopogott keresztül senki, és hiába meregette a szemét, Panyolait sem látta az ablak­ban könyökölni. De a füg­göny — úgy ré-nlett előtte — mintha meglebbent volna, és olyan furcsa alakzatot öl­tött, akár egy hatalmas fül. Rémülten botorkált vissza az asztalhoz. Pillantása az árván köröző muslincára reb­bent és úgy érezte, hogy ez a piciny bogár időközben sa­játságos változáson esett át. Hirtelen megnőtt, kiterebé- Ivesede+t. emberré formáló­dott. Nagyon ismerőssé. Pon­tosan olvanná. mint.. . mint az igazgató. És mintha már az röpködne itt, pocakjával az egyik faltól a másiknak ütődve, magasan a feje fö­lött — Igazgató karfára — nyögte a beosztott szemét alázatosan a muslincára füg­gesztve —, nagyon kérem, ne vegye komolyan ezt az egészet... hiszen csak vicc volt... egy kis játék... ár­tatlan szórakozás... És ne­kem az igazán eszembe sam jutott, hogy az igazgató kartársat is... Ugyan, még elképzelni se mernék ilyet, tessék nekem ezt elhinni... Én én továbbra is csak a vállalat érdekeit... Igen, úgy mint eddig, sőt, ha le­het, akkor még jobban ... A muslinca beleegyezően •zümmögött, és mintha ellen­őrizni szeretné a számításo­kat, a papír sarkára röppent. Nulla meg nulla — kapott a tolL után a beosztott, mint egy leckéjét bliccelő diák. aztán gyorsan, pontosan, ahogy szokta, utána írta a végeredményt is — az annyi mint: nulla. DERKOVITS-KIÁLLITAS Bezzeg János Asszony-arcú föifámadás Önmagad kritikusa szomorú suhanc ki - voltál magad elárulva parttalan zuhanással örökös hóhullásban nem múló télben — most micsoda karok ragadnak rpégis micsoda kezek sugaras combok közé egész az örökös nyárig micsoda test hív szeretőjének napról napra éjszakáról éjszakára megtalált hazád s rpicsoda szemek nyitják rád a hajnalt hogy felejted minden veszteségedet mit még elveszteni sem volt időd hogy egyetlen szerelmes földrengéssé változik e nyár hol még íi csöndnek is asszony-arca van Nagyszabású Derkovits em­lékkiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában a Galé­ria és a szombathelyi Kép- ‘árépitő Egylet anyagából. Derkovits Gyula (1394— 1934) a huszadik századi ma-l gyár képzőművészet egyete­mes jelentőségű alakja, aki autodidaktaként küzdötte fel Fürdőzők Önarckép 0 magát festőink és grafiku­saink Jegnagyobbjai közé. A terrornak azokban aa éveiben, amikor a tömege­ket közvetlenül mozgósító kollektív munkásművészet erőit szétmorzsolták, s a pol­gári festészet az esztétizmuS sáncai mögé vonult, a csen­den csak az olyan hang tu» dott áttörni, amely a törté­nelem tisztán felismert logi­káját a halált vállaló, elfo­gult szenvedély hatalmas erejével hirdette, A proletár- művész Derkovits élete leg­személyesebb mozzanataiban osztályának sorsát a magyar történelem legmélyebb tra­gédiáját élte át, így tudott az egyediből, a mindennapiból általános érvényű, maradan­dó, szimbolikus tematikát és formát alkotni. A kiállítás november h tart nyitva. Marafkó László / Egy gyilkosság anatómiája »F. hó 14-én a Szivar u. 23. sz. alatti ház lépcsőházában holtan találták Joó Béla anyagkönyvelőt, a ház lakó­ját. A tettest, Baumann Edét. aki ugyancsak ebben a ház­ban lakik, rövid idő alatt elfogta a kerületi megbí­zott.« (Részlet a rendőrségi jegyzőkönyvből.) »Majdnenj tíz éve lakott nálam a Joó úr, csendes, rendes, pontosan fizető em­ber volt. Nem is tudom, ki­nek lehetett vele baja. Ké­rem, én nem láttam, nem hallottam semmit.« (özv. F. K,-né háztartásbeli, I. em. 2. vallomásából.) »•Ritkán vagyok itthon, gyakran járók vidékre tur­nézni. de aznap éppen itthon tartózkodtam, s hallottam a kiáltásokat a lépcsőházból. Először azt hittem, Bau­mamnék veszekednek. mert gzoknál ez mindennapos volt. A férjem szobája van a lép­csőház felől, pekem azon kellett volna keresztülmen­nem, de ezt megállapodásaink tiltják, ugyanis csak a gye­rek miatt élünk együtt. ígv nem tudok semmi közelebbit mondani.« (V. A. színésznő, fs*zt. 1.) »Kérem, én már korábban is mondtam Joó úrnak, hogy ez így nem mehet tovább. jobban kellene táplálkoznia. Csak csont és bőr volt, ké­rem, nem is csoda, hogy most valami történt vele. Mi is történt tulajdonképpen ?« (Dr. Sz. L. nyugdíjas pénz­ügyi számvevő, III. em.) »Gyakran megesett, hogy a férjem későn jött haza, így most sem nyugtalankodtam. Hogy veszekedtünk-e? Me­lyik igazi családban nem esik meg az ilyesmi? Egyéb­ként is, kinek mi köze hoz­zá? Mondja meg, ki terjeszti ezt rólunk, mondja meg, hadd nézzek a szemébe.« (Baumann Edéné adminiszt­rátor. fszt. 2.) »Ebben a házban még nem történt ilyesmi, ezt nem eb­ből a házból való tehette, nekem elhihetik. A megbol­dogult kultúrtanácsnokék mondhatnák meg. milyen ház volt ez valamikor. Nem­rég nyertük el a legtisztább ház címet a kerületi verseny­ben. Hallatlan, ami itt tör­tént. Mondtam is a nejem­nek, azonnal csukja be az ajtót. Mikor a segélykiáltá- sokat meghallottuk.« (A. Z. ny usállomán yú p. főtaná­csos.) »Mit zaklatják ilyesmivel az embert? Dolgoztam, éj­szakai műszakon ellenőriz­tem.« (H. O. ellenőr, II. em. 2.1 — Véleményem szerint ez egy kés. Mi az ön véleménye. Verpeléti kartárs? Mondja meg nyugodtan, ha önnek más a véleménye. Vitassuk meg a kérdést. — Szabad egy pillanatra? ... Igen... Egyetértek ön­nel. Ez egy kés. — Mondja meg nyugodtan, ha nem, ért egyet velem ... — Megmondanám. De ez egy kés. Jól tetszett látni. Hiába, a főnők kartársnak csuda éles szeme van. Más esetleg vekkernek nézte vol­na. — Ne hízelegjen, Verpeléti. Nem ezt várom öntől. Le­gyen egy kicsit bátrabb. Na de most vitassuk meg rész­leteiben is a dolgot... — Készen állok a vitára .'.. — Helyes. Vitában formá­lódik az igazság. Itt van pél­dául a kéb nyele, ön szerint is ez a kés nyele? — Szabad közelebbről megnéznem? — Nyugodtan... — Ahogy igy nézem, ez a kés nyele... De ha jobban megnezem ,.,.9 Mikes György ­VITA — Akkor? Akkor? Mondja meg bátran! Most ne nézze azt. hogy én ülök az íróasz­tal mögött! — De ha jobban megné­zem, akkor is. Ön saszemü, főnök kartárs. Rögtön meg­látta, hogy ez a kés nyele. — Ejnye, már megint hí­zeleg? Nem szeretem. Nagyon nem szeretem. Mondja meg, ha másképp vélekedik. Imá­dok vitatkozni... — De ha egyetértek ön­nel . ■. — Nem muszáj. — Tudom, főnök kartárs. de ez a, nyél. Bitófa alatt is vallom. — Na jó. Abban tehát már megegyeztünk, hogy egy kést tartok a kezemben, és ahol fogom, az a kés nyele. A kés nyele fából van. — Fából, főnök kartárs. De mennyire fából! — örülök, hogy ön szerint is fából van a nyele. Remé­lem, nem azért mondja, mert én mondtam ... Tudja, én azt szeretném, Verpeléti kartárs, ha parázs vita alakulna ki közöttünk ... — Imádom a parázs vitá­kat, főnök kartárs. Épp az előbb mondtam a kartársak­nak: hű, de jó volna egy kis parázs vita! Ha minden óha­jom ilyen gyorsan valóra válna . .. — Na jó... Menjünk to­vább. Véleményem szerint a kés másik része a penge. — Pengepenge. — Mit mondott? — Mondom, hogy penge. Pengébb pengét még nem is láttam. Kitűnő megfigyelő tetszik lenni. — Szóval egyezik a véle­ményünk. Mondja meg, ha nem egyezik! — Nem mondhatok mást, csak azt, hogy penge. — Rendben van. folytassuk a vitát. Véleményem szerint ez a penge éle. ön szerint? — Szabad?... Igen. ez a penge éle! — Mit csinált? Megvágta magát! — Szóra sem érdemes. A vitában sebeket osztunk és sebeket kapunk! — Férfias beszéd! Most már csak azt kell megvitat­nunk, hol van a késnek a hegye. Véleményem szerint — lehet, hogy nincs igazam ­— a kés hegye a penge vé­génél található. — Egyetértek önnel. — Mondja meg, ha nem! — De igen! — Nos, akkor le is zárhat­juk a vitát. Ügy vélem, hasz­nos volt. — Én is úgy vélem.., — Látja, ez az igazi... Ezt szeretem... A késhegyig me­nő vitákat!^.. »Ha ez a lakó viszi le • gyermekét az udvarra, akkot ott megszűnik a nyugalom. Akkor a többi gyereknek nincs helye. Sőt, ő maga biz­tatja a fiút, hogy zavarja él a többi gyereket. Ha a fel­nőttek tiltakoznak, akkor ő megy oda, s azon a címen, hogy a gyerekét fenyegetik, testi erejét fitogtatja. Felesé­gét másnaponként szokta bántalmazni a lépcsőházban. Amikor egy idősebb szom­széd szóvá tette, be tuszkolta az idős asszonyt az előszobá­jába, és megfenyegette. Az asszony félelmében nem. mert bírósági feljelentést tenni.« (Részlet abból a. levélből, amelyet az áldozat nem sok­kal halála előtt küldött el az egyik újság szerkesztőségé­nek.) »Nekem azt mondta apui hogy menjek ki segíteni, mert az öreg leesett a lép­csőn.. Én azt mondtam neki, hogy nekem leckét kell írni, mert Gizi néni már nagyon mérges rám, de azt mondta, hogy majd bemegy a szülői értekezletre, és elbeszélget Gizi nénivel, és fogjam meg a Béla bácsi lábát., Meg. apu azt is mondta, hogy ez se fog már többet leveleket iro­gatni. Többet nem tudok", mert utána bementem, és megcsináltam a matekot.« (Baumann Elemér általános iskolai tanuló vallomásából.) »Kérem, újra visszatért az -áldott nyugalom a 'mi há­zunkba. amit már annyira hiányoltunk. Hiszen azelőtt már nyolc után nem volt ajánlatos a lépcsőhá-zban tar­tózkodni.« (F. J. önálló tö- rökmézkészítő. III. em. 4.) »Semmit siem fognak rám- bizonyítani. Azok egy szót sem mondanak ellenem, mert tudják, hogy a börtön után is elérem őket.« (Részlet Baumann Ede rendőrségi vallomásából.) »Nem. nem hallottam a kiáltásokat. Mi szeretünk szép csendben, békességben élni. Annak a szegény asz- szonynak is levest vittem a múltkor, amikor bent volt a férjénél látogatóban, s nem tudott a fiának főzni.« (A, Z.-né háztartásbeli. II. em. 1.) »A koszorúpénzért tetszet­tek jönni? Mert már kikészí­tettem. Vagy úgy. a kiáltá­sok? Nem. nem tudom, any- nyi mindenfélét hall az em­ber.« (B. L. raktáros, II. em. 1.) \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom