Somogyi Néplap, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-31 / 255. szám
Pályakezdő értelmiségiek „Mély víz” és előítéletek ' Nincs kellemesebb érzés, mint végzős egyetemistának, főiskolásnak lenni. Nincs nagyszerűbb érzés, mint a volt évfolyamtársak, a szülők, a rokonok pillantásainak kereszttüzében odalépni a vörös drapériával leterített asztalhoz, és átvenni a rektortól, a dékántól vagy a főigazgatótól az álmatlanul eltöltött éjszakák és az idegeket őrlő kollokviumok, szigorlatok jutalmát: az oklevelet. És nincs kellemetlenebb érzés, mint végzős egyetemistának, főiskolásnak lenni. Mert fájdalmas a búcsú az előadótermektől, melyekben drukkolástól izzadó tenyérrel hallgattuk a professzorok világot megváltó, eretnek gondolatait. Fájdalmas az elválás a szemináriumi szobáktól, melyekben a legnagyszerűbb tanárainkkal is kockázat nélkül kaphattunk össze az infarktus megelőzési módszerei, egy új repülőgépgyártási technológia vagy egy Vajda János-jelkép értelmezése ürügyén. Szívszorító a búcsú a kollégiumtól, a hajnalig tartó beszélgetések, viták helyszínéről, a menzától, ahol mázsaszámra faltuk a »-betonfőzeléknek« gúnyolt sárgaborsót. S megrendítő az isten veled a közeli parkok fáitól, titkos találkáink néma tanúitól; a sarki kiskocsmától, melyben utolsó húszasunkat költöttük el olcsó pacalpörköltre és csapolt sörre az ösztöndíjosztás előtti estén; s az egyetemi könyvtár zajtalan olvasótermétől, az univerzális tudás tágas panteonjától. De, bármennyire fájdalmas is, utaznunk kell! Vár a munkahely, az ország egy másik szegletében. Vajon megtaláljuk-e ott is ideáljainkat? A gyönyörű egyenlőségét, melyben a szeretve tisztelt professzor egyenrangú partnerként vitatkozott velünk, a szókimondás jogát mellyel a kollégiumi gyűlésen kértük — s nem kis meglepetésünkre eredményesen! — egy rektori rendelkezés visszavonásé*; a bírálat elfogadására va'ó hajlandóságot, mely valamennyiünket megakadályozott abban, hogy megsértődjünk, haragot tartsunk? Törvény-e ott az üzemben, a téeszben, az iskolában, az orvosi rendelőben, a tanácson is a jó szándék, a tehetség tisztelete? S szükség van-e ott erőnkre, mellyel a Csomo- lungmát is elhordanánk? A következtetésre két-há- rom évet kell várni. Ennyi szükséges a remények beteljesedéséhez vagy az illúzió- vesztéshez. De milyen körülI mények idézhetik elő egyiket vagy másikat? Választás - megfontolatlanul Ö. R. huszonnégy esztendős, másfél éve szerzett általános iskolai tanári oklevelet. Viselkedése szerény, beszédmodora visszafogott; a legelfogultabb szemlélő is csak nehezen tudná őt elképzelni szigorú, »rámenős« tanárnéniként. E tulajdonságait olyannyira tudatosította önmagában, hogy már — szerepként is vállalja őket. — Éreztem, hogy nem válna belőlem igazán jó pedagógus, ugyanakkor szerettem volna visszajönni szüléimhez, a megyeszékhelyre, így népművelői állást vállaltam. Élt bennem a vágy, hogy emberekkel foglalkozzam, de a népművelői munka lényegéről, szervezetéről, fogásairól, követelményeiről jószerével semmit sem tudtam. S mert új intézménybe csöppentem, munkatársaimnak, főnökeimnek alig-alig maradt idejük' az én »pártfogolásomra«. Kérdezni hosszú ideig nem mertem; attól féltem, tehetségtelennek, butuskának tartanak majd. ök pedig — ez később, amikor már a »mély vízben« fuldokoltam, kiderült — rám vártak. A kérdéseimre, az érdeklődésemre. Túlságosan tapintatosak voltak, s olykor ma is azok, holott az ilyen tapintat egy pályakezdőnek csupán kárára válhat. O. R. azóta kiúszott a mély vízből. Illúziód már nincsenek — reményei igen. Megtanulta felnagyítani önmagában az aprócska sikereket is, megtanulta, hogy az önbizalom fenntartásához — vastag fatörzs híján — egy szalmaszál is elég. A főnök előítéletei T. E. huszonöt esztendős, ifjú asszony. Három éve szerzett természettudományi szakos általános iskolai tanári diplomát. A divat szele őt is magával sodorta; tizenkét hónapig egy ultramodern üzemben dolgozott szép fizetésért, de kevés szellemi megerőltetést okozó munkakörben. afféle »berendezéskiszolgálóként«. E közegben senki sem volt kiváncsi az ő véleményére, az izoláltság alig adott alkalmat bensőséges emberi kapcsolatok teremtésére. Ezért — vállalva a fizetéscsökkenés kockázatai — elszegődött pedagógusnak. — A vállalatnál eltöltött egy év alatt elszoktam az emberektől, így a tanév első napjaiban eléggé »kétbalkezes« módon kezdtem kezelni tanítványaimat, nem voltam képes elfogadható fegyelmet tartani, s néna túlzásba vittem a »barátkozásí« a gyerekekkel. Hamar rádöbbentem, hogy ez nem vezet jóra, s gyorsan »visszakoztam«, de már elkéstem; az igazgató e-két hét tapasztalatai alapján azt a véleményt kezdte terjeszteni, hogy — alkalmatlan vagyok a tanári pályára. Néhányan elfogadták az ő — talán elhamarkodott — ítéletét, a tantestület többsége azonban mellém állt és segített beilleszkednem, megtalálnom a célravezető nevelési módszereket. Azóta — úgy erzem — diákjaim előtt is összehasonlíthatatlanul nagyobb lett a tekintélyem. T. E. tehát maradt, csakhogy a »happy end« mégsem következett be ... Mert, ha neve elhangzik a tanári szobában, rögtön vibrálni kezd a levegő a főnök és a tantestület türelmesebb tagjai között Holott — T. E. is eztál- I lítja — rosszindulattal senki sem gyanúsítható. Az önmarcangolás a sikerek gátja »A fiatalok gyakran hivatkoznak arra, hogy nincs elfogadható fórumuk, de áruikor visszakérdezünk, milyen fórumot szeretnének, tanácstalanul tárják szét marjukat. És mintha egy icipicit oivat- tá vált volna a panaszkodás köztük. Fizetésre, lakásniány- ra, az önmegvalósítási lehetőségek hiányára, s ki tudja, még mire« — érvel a középkorú tanárnő, a megye oktatási viszonyainak kitűnő ismerője. Ám fiatal kolléganője mintha ellenpélda lenne egyébként nem alaptalan állításaira, B. N. huszonhat esztendős, három éve végzett egyik tudományegyetemünk természettudományi karán. — Sohasem vettem észre »ellendrukkot« a tantestületben, de mindig segitő kezek nyúltak felém, ha bajba kerültem. Nem rágódom saját gondjaimon, nem bámulom — elnézést a szóért — a köldökömet, mert úgy érzem: az önmarcangolás, a türelmetlenség »az élet meg- rontója«, a sikerek gátja. B. N. vallomásáról egy kései Lukács György-interjú jutott eszembe. Hogyan lehetséges, hogy jóval felül a nyolcvanon még mindig változatlanul friss a gondolkodása? — így hangzott a riporter kérdése. »Sohasem törődtem önmagámmal, csak a munkával« — válaszolta az idős tudós. El nem évüli bölcsesség ez, minden fiatal számára. i Lengyel András (Folytatjuk.) A Szalontay Mihály z utolsó nap Itt ért véget a levél. Az Öreg gondosan összehajtogatta, beletette a Fazekas Julianna-féle borítékba, már biztos volt benne, hogy Mikitől hallotta ezt a nevet. . És zsebre tette, a zsebkendő mellé. Ahogy fölemelte a fejét, hárman is álltak körülötte, szemmel láthatóan erre a vidéki-e való emberek. Nem valami hatóságiak, csak olyan mezei magyarok. — Jó napot! — mondta. — Jó napot! — biccentettek azok is. De olyen háromfele álltak, s ugyancsak vizslatva, mint aki nagyon- vigyáz, el ne szalajtsa a kiöntött ürgét. — Nem tudják, hogyan történt? — kérdezte az Öreg. — Mán hogyne — mondta az első, aki balról állt, micisapkában, overallban, csizmában, de az overállja fölött még egy olyan viharkabát- szerűség is volt, csak úgy a vállára vetve. A középső, a legidősebb köztük kajla kalapos, bajszos, pipái görbedt. hátú öregember, És végsőül a harmadik, egy kamaszkorát alig meghaladó, botos kis gyerekember hajadonfőtt, ingben, tornacipőben. — Hát hogyan? — Hát.... mint az egyszeri bíróságon — mondta az öregember. — Miért? Ott hogy volt? — Csak úgy, mint itt. Nagy baj esett, összetört az autó, azt a bíró kérdezi az embört, aki a tetthelyen látta, hogy esett. Hát az kezdi, reggeli felkelésnél, itatásnál, de mondja a bíró: csak röviden. No, ha röviden, mondja az ember, akkor úgy esett: az út kanyarodott, az autó nem .., 7. Csönd lett. Nem nevettek, de az Öreg fölnézett az égre, vissza a három -.emberre. Mérhetetlenül kicsinnyé zsugorodtak most a táyolságok — és a fájdalom —, hatalmas mezejét visszamérve, csak any- nyit mondott: — A barátom volt. Több mint testvei Ä kajla bajuszéi ki sör eg megemelte a kalapját; s azt mondta csendesen: — Már bocsánat.:; Az Öreg fölment a saját kocsijához, elővette a Hassel- bladot, s nekiállt a roncsról képeket csinálni. Gyors egymás után készített vagy húsz fotót: beLe a fát, a tájat, a saját kocsiját az úttal együtt, lopva a még mindig ott álló három embert. Megint a középső kisöreg szólalt meg: — Olyan újságíróféle volt... — Az — bólintott az Öreg. — Hova lett? — Elvitték a mentők — mondta a gyerekemben — Mentők? — Hát, vagy a fekete kocsi. Ki tudja? Én dolgoztam, nemigen nézelődtem. — Bibircsók bátyám volt itt mindvégig — mutatott a pi- pás kisemberre. — Öt még tanúnak is fölírták. — Fel a fene .., — sercin- tett a most már Bibircsók névre hallgató kisöreg. Az Öreg oda is ment hozzá, nyújtotta a kezés, s bemutatkozott. A kisember gyorsan billentette a kalapját, aztán nyúlt a kéz után, reszelő, bütykös kis keze elveszett az Öreg markában. Lekezelt a másik kettővel is. Az egyik traktoros volt, a domb- hajlatban állt masinája, a gyerekeinber pedig az út®»30 éves a Tankönyvkiadó A Liszt Ferenc téri könyvklubban kiállítási rendeztek. A Tankönyvkiadó Vállalat három évtizedes kiadói munkáját tekinthetik meg az érdeklődök. Több mint nyallcszáz könyv látható, ezek közül kiemelkedő fontosságúak az új tantarvhez kapcsolódó tankönyvek. PARASZTSIRATO Csatakos, lucskos ősz. A fák hamar lemeztelenedtek. Azt mondja Bognár Ambrus, kipillantva a tenyérnyi ablakon : „Az első »ember« hónapban még ki ballagtam a hegybe szomorkodni a szőlőn, a gyümölcsön. A termésért már nem tudok lehajolni. Ha sikerülne is: nem bírom el a teli vékát, hogy lecipeljem onnan. Évről évre hullik, rot- t had veszendőbe a drága termés ... Minek is él az ember, ha egyedül marad?” Embertelenül fölöslegesnek érzi magát ez a csöppnyi öregember, aki a konyhában is a fején hagyta széles karimájú, nyáron napernyőnek is beillő kalapját. Ma- j gyarörszág 1,9 millió nyugdíjasából egy. Halkan szól a rádió, a kodályi-weöresi dal bensőségesen és mégis vádlón hangzik föl: »Oly árvák mind az öregek...« A falu neuralgikus pontja az öregek sorsa. Nemzedékváltás. Az a jelenség, amelynek során a fiatalabb nemzedék elfoglalja az előzőnek a helyét A hetvenes években felgyorsult a mezőgazdaságban a generációk cseréje. Azok búcsúznak a munkától, akik elkezdték a nagyüzemi gazdálkodást. »Passzív állományba« — Vészi Endre kifejezése ez — kerülnek azok az idős emberek, akiknek a föld, mint életet tápláló tulajdon mindent jelentett: eszközt és célt. A kaszőmek vott valami retye- rutyája, és az árokban kaszálta a füvet, szénának. Mint kiderült, ő jóval odébb dolgozott, amikor a sárga nyerges- vontatós, a hatalmas kamion és a kék kocsi összeütközött. Majdnem totális volt az ütközés: a csattanás, a zaj meg- reszkettette a környék levegőjét, és ezt a fiú is hallotta meg a traktoros is. pedig majd mindketten jó kilométerre voltak. — Én meg pont itt — mondta a kajla kisöreg, Bibircsók. — Én meg pont itt! Ahun most állok. Vagy csak kicsit odébb. Csak úgy repültek a szilánkok, diribdarabok. Pillanatokon belül összegyűlt itt vagy harminc kocsi, mindkét irányból. Aztán jöttek a rendőrök is, meg jött a mentő. Kettő is, de nemigen volt dolga. Már nemigen ... — A kamion? — Nem lett annak semmi baja. Csak a reflektorai törtek össze, meg az egyik első gumija eresztett le. — Ember? — A sofőrnek semmi; aki mellette ült. az belekoccantotta a fejét az üvegbe. Föl is repedt. De mire a mentők jöttek, már volt rajta ragasztós géz. A sofőr meg sírt. Mert aki ebben a kicsi kocsiban ült, az ugyan ... paraszt kerül örökre nyugdíjba. Utódai mar nem nevezhetők meg az osztálytartalmú — lesajnálhat vagy dacszövetséget tartalmazó — kifejezéssel. A paraszt utolsó nemzedékei tűnnek el szemünk láttára falvainkból. A nagyüzemek tagjai már nem parasztok a szó hagyományos értelmében; inkább illik rájuk a mezőgazdasági munkás meghatározás. Mást kíván tőlük a termelőszövetkezet, mint elődeiktől a törpebirtok, vagy a kezdeti évek közös gazdálkodása. Ugyanígy van ez a paraszti léthez oly közeli falusi mesterségekkel is. Olvastam egy statisztikai felmérést, ebben az áll, hogy a kereseten kívül elsősorban a rendszeres tevékenység hiánya keseríti a nyugállományú fizikai dolgozókat. Az is érzékelhető ezekben az években, hogy már-már babonás földtiszteletük — mely pozitív energia volt a nagyüzemi gazdálkodás alapjainak megteremtésében — hiányzik ma. Az a felhajtó erő, mely a saját maguk által kínnal-ke- serwel elért eredményekből nyerte lendületét. A legkedvezőbb helyzetben azok a falusi öregek vannak, akik egy fedél alatt élnek a fiatalokkal. A ház körüli munkákban, unokák, dédunokák pásztorolásában számítanak rájuk. Az eljáró házaspárok kisgyerekeit a nagyanyák szinte anyaként nevelik. Szükség van rájuk, érzik ezt Hatvanon felül azonban gyakran önkéntes számüze-1 tésben — rendszerint a nyári konyhába kiköltözve — élik le hátralevő éveiket. E mögött azt a már érvényét vesztett, embertelen hagyományt kell keresnünk, amely íratlanul is Kötelező törvénye volt a régi paraszti világnak: a teljes értékű munkát végző, »birtokba került« fiatal gazda és családja lakjon kényelmesen, az erejét vesztett idősebb nemzedék pedig húzódjon meg »arra a kis időre« a melléképületben. A legszorultabb helyzetben az egyedül álló öregek vannak. Mivel szükség-parancsolta gyakorlat szerint — főként munkacsúcsok, kampányfeladatok idején — a mezőgazdaság nem nélkülözheti nyugdíjasainak, járadék kosainak munkáját (mintegy félmilliónyian vannak); amíg el' nem erőtlenednek, moccanásképtelenné nem betegednek — nem érzik fölöslegesnek magukat. Utána viszont.! A falvak évi egy-két ön- gyilkosságának szenvedő alanya rendszerint ebből a rétegből kerül ki. Az alkoholisták egy része szintén. Szociális otthonba kerülni; vállalkozókedv és türelem kérdése. A szociális gondozói hálózat, az öregek napközi otthona sokat lendíthet az ügyön, de azt is be kell látnunk': jó - néhány helyen nincs lehetőség a megteremtésükre. Lehetetlen nem észrevenni; az utóbbi években megszaporodtak a városban örökidegen falusi öregek, akik tétován szédelegnek az utcán, s mindig eltévednek az új lakótelep egyforma, magas épületei között. Ök a talajukat vesztett, s hogy ne magányosan éljék le a hátralévőt, a városi lakás szeretetotthonába vett réteg. Nem megoldás ez sem: lombos, idős fát nem lehet átültetni más földbe... Ök, akik örökké »láb alatt« lesznek a kétszobás lakásokban, mert életüknek célt és értelmet a napkeltétől napnyugtáig tartó munka adott, s az új helyzetben a tétlenség a »dolguk«. Részt vettem egyszer egy termelőszövetkezetben az öregek napján. Az úttörők műsort rögtönöztek, majd a szövetkezet elnöke — nemes gesztusként — pénzzel bélelt borítékokkal, ajándékokkal kedveskedett a nagyüzem nevében a nyugdíjasoknak. De a hivatalos részt követő »spontán« beszélgetés sehogy sem »jött össze«. S ez egyre inkább így lesz: a mammut- gépek kezelői, a szakosított telep fehér köpenyes, automa- tikához szokott szakmunkásai és a helikopteres növényvédelem specialistái — a jövő képét festem — miről is dis- kurálhatnának ezekkel a kis öregekkel, akik annak Idején a maguk néhány holdját, háztájiját univerzumnak tudták? Nyugtalanító kép. Leskó László XVI. Lajos dísztálja került elő Szigetváron (Palyhcvtjwk) A szigetvári várbaráti kör, amely két évtizede gyűjti a Zrínyi családhoz és a Zrínyiek korához kapcsolódó emlékeket, érdekes műtárgy birtokába jutott: XVI. hajós francia király dísztáljához. A hatvan centiméter átmérőjű, gyönyörűen cizellált réztál a barokk ötvösművészet remeke. A tál közepén — díszes keretben — XVI. Lajos arcképe látható, a másik oldalán az alkotás évszáma: 1780. A műkincs csaknem kétszáz I évig lappangott magyarorszá- ’ gi ismeretlenségében és azt sem lehet pontosan tudni, miként került Párizsból hazánkba. A szakértők véleménye szerint a dísztál iparművészeti ritkaságnak számít: egyedi munka, kézi domborítású, mestere évekig dolgozhatott rajta. ' Somogyi Néplap
