Somogyi Néplap, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
Megemlékezés halálának 50. évfordulóján Még az irodalomtörténet adóssága, hogy kiderítse Qs- vát születésén ék pontos dátumát Osaik a hónap és a nap bizonyos, de hogy ez az április 7-e 1876-,ban vagy a következő két évben volt-e, még rejtély. Középiskoláit szülővárosában, Nagyváradon végezte. A kor »-divatja« szerint a polgári származású ifjak a jog- akadémián indultak az életnek, ő is így tett, de rövid idő után Pesten hallgatta a római jogot. Nyomtatásiban 1897-ben találkoztak az olvasók az írásaival. Ez a dátum azért lényeges, mert 1923-ban ünnepelték írói munkásságának huszonötödik évfordulóját. Lehet, hogy most többen, felkapják a fejüket. Osvát Ernő írói jubileuma! Azonos1 a Nyugat tekintélyes szerkesztőjével ? Ezért a tudatlanságért senkinek sem kell szégyenkeznie. Igen, ő volt a szerkesztő. A szerkesztői tanulóéveket 1902-ben kezdte a Magyar Géniusznál, három évvel később önállóan alapította meg a Figyelőt, hogy újabb három év múlva a nagy triász tagjaként kerüljön Ignotus főszerkesztő mellé, Fenyő Miksa társaságában a század első felének legfényesebb redukciójába, a Nyugatba. Sokan és sokféleképpen értékelték Osvát szerepét, de egyben megegyeztek: alig akadt nálánál boldogabb ember, ha ifeazi értékre akadt. Élete végéig megmaradt a »tiszta irodalom« apostolának. Apoli.tlkus természete gyakran szembeállította Jgno- tusszal. ö volt a Nyugat- mozgalom nagy eszményének legkövetkezetesebb harcosa, amit világosan megfogalmazott: az irodalom, függetlenségét tisztelni kell. Ebből nem engedett egy jottányit sem. A szenvedélyes vita a három legkiemelkedőbb személyiség — Ady, Móricz és Babits — művei körül zajlott. .,,aiOs:vát sem mint szerkesztő,” sem mint kritikus nem nézhette páholyból a nagyok körül kibontakozó vitát, érvelt, ha úgy kívánta a művészi etika, élesen hadakozott a »szent ügyért«, az irodalomért. Móricz, Babits, Kaffka, Németh László az ő ítéletét dicséri, új és új tehetségek után kutatott. Ügy mutatott be újságtól újsághoz futkozó elutasítót lakat, mintha saját gyerekeinek a megtépázott önérzetét akarná visszaadni. Így szerzett rajongó olvasókat, így teremtett sosem volt irodalmi légkört. Vitathatatlan, hogy »megszállottsága« nem mindig találkozott a legnagyobbak helyeslésével, de hol van az a szerkesztő, aki még az esztétika maga készítette »rostáján« nem engedett át éretlen alkotásokat? Érdemes fölfigyelni az irodalomtörténészek nagy öregjére, Gyergyai Albertre, aki maga is csak a legnagyobb hálával tud visszaemlékezni Oisvátra, a Nyugatra. »Osvát sokat emlegetett „esztétic izmusa” védekezés volt — olvashatjuk — és mentsvár az akkori közélet mindent elárasztó mocsarában, tiltakozás a hivatalos, hazug és szolgai kultúra ellen, s erőtartalék a jobb idők bátrabb és szerencsésebb fiataljainak.« Megvédi Osvátot az úgynevezett »meddőségéért«. Köteteket .töltene meg azoknak a fiatalkori írásoknak az anyaga. amelyek még a könyvkiadásunk számláját terhelik. De ami még ennél is fontosabb eredeti énjének a megértéséhez: az évek ■ során kialakult aszketikusan szigorú önkritikája rettentette el a gyakori írástól, és egy nem is titkolt vágya, ő is Maillariméhez hasonlóan egyetlen műben akarta ösz- szefoglalni ember- és életismeretét. Hitet tudott adni, ízlést és kultúrát plántált a hiányos háttérrel érkezőikbe. Ehhez a korán megőszüLt, sötét ruhás, kialvatlan szemű, állandóan mások fésületlen kéziratát olvasó szerkesztő- höz elmenni abban a kegyetlen világban tisztaságot és tisztességet jelentett, az ő lapjában megjelenni, a beérkezettek irigyelt, szűk seregébe kerülni erkölcsi és művészi hazatalálásnak számított. Talán nem lesz érdektelen a kor legjelentősebb kritikusának, Schüpflimnek meghallgatni a véleményét: »Az írók túlnyomórészt Osvát mellé álltak, őt ismerték és szerették«, pedig »föláldozta a folyóirat kelendőségét, de megőrizte szellemi és erkölcsi színvonalát«. Ignotus szavai is erre a megállapításra rímelnek, Osvát megmentette, »hogy a Nyugat kéthetenként megjelenő napi- - lappá váljon«. A Nyugat első évtizedének legtöbb vihart kiváltó írója Ady volt az ő reagálása méltán kerülhet érdeklődésünk homlokterébe. »Osvát nagyszerű ember, nemes, finom, érdemes« — »Nem tudnék nála jobb szerkesztőt« — Osvátot »félreállítani nem lehet« — »Osvát adott karaktert a Nyugatnak«. A Nyugat 33 és fél esztendejéből huszonegyet irányított. Eddig csak a művészeti csatákról szóltunk, de ott volt az élet is. Először a felesége hagyta el az egyre kilátástalanabb szenvedések színterét, ő négy évvel később követte. Rádjcs Károly A vartták a, ebből az alkalomból bált rendeztek a faluban. A legény egykedvűen és kissé unatkozva lézengett a sokadalomban. Ámbár nagyokat kurjantott olykor, ha ismerősre talált, vállára vertek neki is, ő is a cimboráknak:, de egy perc múltán már nem volt mit mondania, s nem érdekelte, amit neki mondtak. Ki merre dolgozik mennyit keres, hol lehetne még többet keresni? — és kész. Minden más csak szószaporííás. Fél éve, hogy leszerelt, s akkor gépkocsivezetői képesítést és egy táskarádiót hozott haza magával, továbbá néhány »beköpést«, amelyek közül főképpen azzal aratott sikert cimborái körében, hogy »olyan vagy, mint egy üzbég verseny kecske«. Nem sokáig fogta otthon a hely — városba ment dolgozni. Munkásszálláson lakott, mo6t látogatóba jött, s ha már meghirdették ezt a bált, elment megnézni, hogy »milyen itthon a piac«? Sok volt körülötte az ismeretlen fiatal, aki azóta nőtt fel, amióta ő bevonult, meg eljárt dolgozni. »Nem való vagyok már ide« — gondolta, és mindinkább idegenkedve figyelte a hullámzó sokaságot. Rosszkedve ellenere mosolyognia kellett néha, amikor észrevette, hogy az újonnan eladósorba került lányok némelyike bű- völgetni próbálta bociszemei vei. »Mit akarsz, kis húgyos?« — mondta nekik a tekintetével. Sodródott a tömeggel a bálteremben, aztán csupán azért, hogy ne múljék el a nap anélkül — lekért egy lányt. A legcsinosabbat kérte le mindazok közül, akiket eddig látott, mert hiú ember volt és ügyelt rá, hogy olyan partnere legyen, akivel »nem lehet lebőgni«. — Hogy mondta a nevét, kedves? — kérdezte leereszkedő fölénnyel, s a gyors ütemű zenére szándékoltan lassan lépkedett, hogy kinyilvánítsa erősebb akaratát. — Eszter — felelte a lány. — Jól táncol — folytatta a beszélgetést a legény. | A leány úgy bólintott,' mint aki megszokta és unja az ilyen bókokat. A legény új mondatra készült, de ebben a pillanatban lekérték a lányt. A büfébe ment és grogot rendelt. Korábban féldeci- zett, de most grogot akart. Ezt is katonáiknál tanulta, a felderítőknél, ahol sokszínű társaság préselődött egybe, és sole mindent lehetett tanulni. Azóta mindig grogot ivott, ha »feldobott« hangulatban volt. Megmagyarázta a csaposnak: miképpen keverje össze a cukrot, forró vizet, rumot s élvezte, hogy néhány pillanatig az érdeklődés gyűrűjébe került. Aztán igyekezett vissza a bálterembe. Olyan buzgalommai fttfákoíSeé elSne? uftí?ha megállapodott -wokia ■valakivel, aki visszavárja. A lány még az előbbi fiúval táncolt, tehát nem kérhette le. Hirtelen ötlettel nyakon csípett egy közelében bámészkodó ifjút. — Megtermél. egy szívességet, Kelemen? — Dávid vagyok — felelte a fiú némileg sértetten. — Nahát, én Góliátot csinálok belőled. Látod azt a lányt? Abban a piros ruhában, barna hajjal? Odalépsz hozzá és ,lekéred. — Nem tudok rokizfli. — Akkor keringőt jársz. <3ta fgvetem. minden lépéséi, és csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy... Megindult a malom. »Nyomta a sódert« a legény. A lány. távolságot tartva, kicsikét íebiggyesztett ajakkal hallgatta, olykor- azonban feltekintett, s érdeklődéssel figyelte a legényt, aki bőségesen sorolta az elmúlt időkben megragadott alkalmaikat, hogy ha csupán egy pillanatra is, de megláthassa »szíve választottját«. — Csak az az érdekes — mondta a lány —, hogy apukámat két hónapja helyezték ide, a vasúthoz. Azelőtt soha nem voltam itt. Csák Gyula Ő ÉS Ő Ne törődj vele, ott leszek a nyomodban. Élőre küldte a fiút, s egy perc múltán ő is a lány mellett állt. — Szabad? — hajolt meg diadalmasan, ámde ugyanebben a pillanatban másik legény is táncra kérte a lányt, aki hirtelenében nem tudta: miképpen döntsön. — Egy az ízlésünk, pajtás — mondta a katonaviselt gúnyos mosollyal, aztán kicsikét félretolta a kakaskodni készülő másik fiatalembert. — Ne légy szomorú. Majd legközelebb ... Átkarolta a lányt és eltáncolt vele. — Maga mindig ilyen erőszakos? — kérdezte a lány. — Nézze, kicsi Eszter, maga körül olyan nagy a forgalom, hogy nem férhetek másképpen a közelébe. — Pedig ez magának most nagyon fontos lett... — Nem most lett fontos. Régóta figyelem magát, nemcsak itt a bálban, hanem már korábban is, évek Hátravetett fejjel nevetett, annyira mulattatta a legény megrökönyödése. — Akkor is igaz, amit mondtam — folytatta a legény egy kis szünet után. — Ha nem láttam is, láttam magát. Lelgalábbis: mindig akartam látni. Ezután pedig egész biztos, hogy mindig akarom látni... Búcsúzásnál sután sikerült a csókja, mert a lány, akár a füst, kiúszott a karjai közül, s igyekezett szigorú tar- tású két nagynénje után, akik a helyes magaviselet zsan daráiként; lépkedtek a helytelenül viháncoló, fel- hevült fiatalság között, az eperfákkal szegélyezett bála utcán. D erengett a hajnal, hűvösség borzoi,gáttá a legényt, de konok el- szánással követte az előtte libbenő-pirosló gyönyörűséget. Volt egy pillanat, amikor hátrafordult a lány, röpkén a legényre nézett, aki ettől a nézéstől úgy érezte hirtelen,' hogy el kellene mozdítani egy hegyet, de nem volt hegy az alföldi . faluban. Az égre nézeti, hogy azzal keltene talán valamit kezdeni. Egyszer csak megállt, hosszan maga elé nézett, és azt mondta magának: »Lehet, hogy becsava-; rodtarn?« Az udvar hátuljánál, a kerítésükön mászott be, és egyenesen az istállóba ment. Ott akart ledőlni a hátralevő pár órára, hogy ne zavarja tel szüleit. — Hol a szakramentum- ban csavarogsz ilyen , sokáig?! — szólt rá az apja a kút mellől. Már ébren volt, vizet húzott az ellős tehénnek. — Eldumáltuk az időt a haverokkal — dünnyögte a legény, s igyekezett az ólba, hogy ne kelljen apjával vitázni. — Eldumáltuk ?. i Mindjárt réggel lesz... — morgóit az apa. — Maga fekszik itt a vackon? — Ledőlhetsz, ha akasz. De nem sokáig alhatsz mar. Hanyatt feküdt a legény, és nézte a hajnali félhomályt. Apja halkan csörgött a vödörrel. — Mondja — szólalt meg a legény —, gondolt már arra, hogy milyen pocsék dolog az élet? — Jobb lenne, ha bemennél. Hűvös van itt. — Hát arra gondolt-e, hogy milyen felséges dolog az élet? — Aludj, mert mindjárt kelned kell. Megy a vonatod. I gen — gondolta a 1©-' gény. — Megy a vonatom. De nem megy sokáig. Valószínűleg hazajövök. Sóhajtott, és a fal felé fordult. Nézte a vékony mészréteg alatt dudorodó szalmaszálakat, a fal testének finom erezetét. Sóhajtott és azt mondta: »Ügy látszik, csakugyan becsavarodtam«. Lehunyta a szemét, és megjelent előtte a bál, meg a lány. Kódextöredékek kutatása Kiállítás a Műcsarnokban ‘ Az NDK fennállásának 30 éves jubileumára képzőművészeti kiállítás nyílt a Műesar* ltokban. A tárlaton az NDK fiatal képzőművészéi mutatkoznak be a magyar közönség előtt. Klaus Staps: A Dominguez család Monika Gelsdorf: Frieda G. képe Hazánkban a mohácsi vész előtt virágzott a könyvkullú- ■ ra. A királyi udvar, a humanista főpapok, a pálosi, jezsuita, domonkos kolostorok könyvtáraiban szorgalmasam másolták és sokat olvasták a íkézzel írt díszesebb vagy egyszerűbb kivitelű könyveket, a kódexeket. Mezey László professzor megpróbálta számszerűen meghatározni, hogy hozzávetőlegesen hány kódex lehetett a középkori Magyarországon. Számításai elég bonyolultak, hosszadalmasaik, ezért csak a végeredményt ismertetem: egyházi tulajdonban, a különféle kolostorok, apátságok, prépostsá- gok, nagyobb plébániák birtokában legalább 35 000, Mátyás király, a humanista főpapok és a világi nagyurak könyvtárában pedig további 10 000, összesen tehát legkevesebb 45 000 kódexet őriztek. Ennek még egy százaléka sem maradt Jjprunkra, ha a külföldön őrzött példányokat is hozzászámítjuk, számuk akikor is 100 alatt marad. A vallásiháborúk, a török uralom, a különféle hadjáratok, szabadságharcok során a könyvpusztúLás hallatlan méreteket öltött. De nemcsak a tűz és a harci cselekmények pusztították a könyveket, hanem a közöny is. A protestánsok nem őrizték a katolikus liturgiát tartalmazó műveket, de sokszor még a katolikusok sem. A horvátországi Lepoglaván élő pálosoknak például, mikor 1600- ban saját miseszövegük helyett a rómait fogadták el, gyönyörű kiállítású kéziratos misekönyvükre nem volt szükségük, ezért lapjaiba könyveket kötöttek. Tették ezt ők is, mások is takarékosságból, mert a legrégibb kódexek anyaga finoman, kidolgozott állatbőr. pergamen, tehát olyan időálló anyag, amelyért így nem kellett külön pénzt kiadni. Érdekes bizonysága ennek a nagyszombati könyvkötőknek egy XVIL századi árjegyzéke, A miunkájukért fizetendő ösz- szeget a könyv nagysága és a bőr minősége szerint határozták meg, ha azonban — tettek hozzá — a kötéstáblához teleírt pergament hasz» ná ihatnak »az ár megfelelő módon csökken«. Az elégett, megsemmisült kódexeket természetesen nem lehet a semmiből visszahívni, de nem minden régi kéziratos könyv tűnt el egészen. Egyes részeik a későbbi korszakban nyomtatott könyvek kötéstábláiban, kötéstömítő anyagában, ezenkívül iratborítókban korunkra maradtaik. Ezeknek a kódextöredékeknek rendszeres számbavételét és feldolgozását kezdte meg 1974. januárjában egy munkaközösség Mezey László vezetésével, a Kulturális Minisztérium anyagi támogatásával és az Éötvös Lóránd Tudományegyetem régi magyar irodalomtörténeti tanszékének segítségével. A munka a budapesti Egyetemi Könyvtárban indult meg és folytatódott a Római Katolikus Hittudományi Akadémia és az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban. Ezekben található ugyanis a legtöbb olyan könyv, amelyet már a középkorban Magyarországon, használtak. A munkaközösség tagjai először átnézik a kijelölt könyvtáraiK régi anyagát: melyikben találhatók kódextöredékek, íragimenták. Ezek a kötetek a restaurátorokhoz kerülnek, akik a pergamendarabokat gondosan lefejtik, megtisztítják, konzerválják. Ezután a töredékekről másolatokat készitef ek, hogy a könnyen pusztuló eredetit minél kevesebbszer kelljen kézbe venni. A további vizsgálatokra az Akadémia könyvtortóneti bizottsága részletes szabályzatot dolgozott ki. Ennek értelmében az írás jellege alapján igyekeznék kideríteni a keletkezés helyét, idejét, és megpróbálják megállapítani az egykori tulajdonosokat, valamint azt, hogy hoí és üstkor használták fel kötésre. Ezt követik a szövegkritikai vizsgálatok: melyik szerző milyen műve, mennyiben tér el a mű eddig isimért változatától. Eddig mintegy 800 töredéket vettek számba. Ennek kétharmada liturgikus tárgyú, misekönyv, breviárium, grad.uále. Sóik bennük a hangjegyes anyag, akad köztük egy XII. századi kétszólamú himnuszitöredélk is. A harmadik harmad tartalma nagyon változatos, szentbeszédgyűj- temények mellett az egyetemeken tanított tárgyakról szólnák, egyházi és, világi jogról, niozófiáról, orvoslásról. Korábban az 1200 előtti időikből csak 8 hazai származású ikódexet ismertünk, ennek alapján még könyvírá- sunik történetét sem lehetett megírni. Most viszont kb, hatvan XII. századi vagy még korábbi eredetű töredék vált ismertté. A feltárás azonban nemcsak a könyvtörténet kutatói számára szolgáltat értékes adatokait, hanem alapvető fontosságú a középkor eszmetörténetére. A feltárt anyagiból megtudjuk, hogy az egyes századokban mit olvastak Magyarországon, mit tanítottak az iskolákban, milyen dallamokat énekeltek a templomokban. A kódextöredékek ugyanazt jelentik a művelő- déstörténészefcnek, minit az építéstörténészeknek az alapfalak, ablaktöredékek: műemlékek hiányában ezek alapján rekonstruálhatják a múlt alkotásait. A hangjegyes anyagból már tartottak zenei bemutatót, ahol az érdeklődők megismerkedhettek középkori énekkultúránkkal. Az egész fragmentakutatás részletes tartalmi vizsgálatát és értékelését tanulmánykötetek fogják tartalmazni, melyeket most írnak. Vértessy Mikiéi Osvát Ernő
