Somogyi Néplap, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

A férfiről először azt hittük, hogy földmérő, amilyen a mérnökök után járkál. Szalagokat huzigál háztól házig, és mindenkinek azt hazudja: jövőre már biztosan lebontják a telepet, a legfelső vezetéstől tudom..., aztán mégsem lesz belőle semmi. Talán azért gondoltuk földmérőnek, mert eleven festőt nem látott még egyikünk sem. A festőállványát néztük messziről bemérőpontnak, vagy minek, hiszen olyan kétméteres dióverőket szoktak hurcolni magukkal, ha jönnek. A kocsma előtt állította föl az állványt, szemben a Palotai úti dombbal.'

Mi a domb előtti téren fo- cizgattunk, ahol a három út metszi egymást, vagyis teremt egy jókora alkalmas teret a focizásra, de csak passzolgaittunk, hátha a labdadöngésre kijön pár nagysrác a kocsmából, mert csak négyen voltunk.

Amikor a férfi leült egy kis tábori székre, akkor már biztosan tudtuk, hogy festő. Béla mondta, akinek valami rémlett egy múzeumlátogatásról. — De nem lehet nagy festő, mert azoknak mindnek nagy szakálluk van — és ezt egyikünk sem tudta megcáfolni. A tankönyvekben látható képek csatajeleneteket, a szegény nép keserveit és tájképeket ábrázoltak. Meg is néztük egyszer a Gellérthegyet a Szabadság-szoborral, hát még a villamosok is a helyükön voltak, nem beszélve a sétányokról, körbástyákról, villámhárítókról, amik nem mozdulhatnak el.

Ahogy matatni kezdett á táblán, azért fölszedtük a focit, és odaballagtunk, hiszen nem mindennap van ilyen az ember életében. Elmentünk mellette, mintha ott 6em lenne, de megálltunk a háta mögött. Olyan harmincéves-forrna ember volt; vékony arcú, kékszemű, mint aki örökké hunyorog. Se szakálla. se bajusza nem volt, az öltönye pedig kifogástalan, mint egy mérnöké.

A kopott, barna állványon egyszerű rajzlap volt, amilyenre az iskolában nekünk is rajzolná kellett.

— Tájképfestő lehet — mondta Povinger. amit igazán nem volt nehéz kitalálni, mert egy darabka rajziszénnel e Telep legszélső házait és a Palotai úti dombot vázolta föl.

Ide húzott, oda húzott, máris megvolt a domb. Pár

maszatolás, és rajta állt az nszitalosműhely, a becsúalizott ablakaival.

B

üszkeség töltött el. Lám, ha nem lövöm ki őket a múlt héten, most másként rajzolhatná, s így mennyivel romantikusabb az egész. A Póta Laci, aki még csak ötödikbe járt, mert kibukott közülünk, persze okveteti enkedett;

— Figyuzzátok: nem rajtolja meg a bejáratot!

De leintettük, mert mit beszél bele az olyan, aki még énekből is bukásra áll.

A férfi egyáltalán nem figyelt ránk. Tubusos festékei, sokféle ecsetje a táskáján hevert; a Póta mutatta is, hogy el kéne csórni belőle, de nem vállaltuk. Nem, olyan embernek látszott, aki hagyná. Még be sem fejezte rendesen a képet — a MÉHIgor Nyikolajevics Mazinov a strandon sütkérezett. Észre sem vette a szarvasbikát. A kapitális vad különben a fene tudja, honnan került oda

— talán kíváncsiságból nézett be a strandra, vagy pedig megunta, hogy örökké csak az erdőben futkározzék, és kedve szottyant leülni egy heverőszékbe. Elég az hozzá, hogy odalépett Igor Nyikola- jevicshez, és mélyen a szemébe nézett.

— Huss! — szólt ki Mazinov már a heverőszék alól

— Tűnj el!

És villámgyorsan kezdte magát beásni a homokba.

Ez a szituáció szemmel láthatóan szerfölött meglepte a szarvasbikát. Meg is sértődött, és hozzáfogott, hogy az agancsával kiássa Mazinovot.

Mazinov se volt rest, fölugrott, és inaszakadtából rohanni kezdett a part mentén. A kapitális szarvasbika meg utána.

Kritikus pillanatok! Ilyen percekben méretik meg az ember.

telep hiányzott ró5a —y de máris friss papért szedett elő, és újra kezdte az egészeit.

— Menjünk vissza focizni — súgta Béla —•, hátha rajta leszünk a következőin! — Ez motoszkált valamennyiünk agyában, így nem is volt vita. Mint akik megnézték, amit kellett, és most visszatérnek, ahonnan jöttek.

Mégis más volt. Focizhattunk, passzolgattunk, de inkább a festőnek játszottunk, mint magunknak. Később csatlakozott hozzánk két telepi srác, és kétkapuzhat- tunk. Nagyon vigyáztunk rá, hogy feléje ne rúgjuk a labdát

A kocsmából is kijöttek páran, az öregek közül — megnézni a festőt. Jó szorosan mögé álltak, és megpróbáltak beszélgetni vele, de egy pillanatra sem hagyta abba a rajzolást. Pedig kínálták sörrel is. Hallották, hogy a Nagy bácsi mondta neki:

Mózes Lajos

A DOMB

— Igyon már egy pohárral, könnyebben fog menni™ Vagy a töményt szereti? Kihozzuk, ne féljen!

De nem akart, még a , cigaretták ínálást sem fogadta el. A kapuban álltam, nem volt kedvem futkározni, és ha időm volt, meg-megnéz- tem a dombot. Sok látnivaló nem volt rajta. Csak azért látszott egyáltalán, mertany- nyi földszintes ház vette körül.

A környékbeli gyárkémények mind magasabbak voltak, és úgy dőlt belőlük a füst. mintha valaki egy fekete sállal játszana az égen. Gondoltam, is, ha én lennék festő, nem ezt a nyavalyás dombot festeném le, hiszen még egy rendes fa sincs rajta, annyira kopár, hanem a Darugyár kéményéből kiömlő füst különféle formáit, hiszen ha a Duna felől fúj a szél, úgy elborítja a Telepet, hogy minden olyan, mintha valami fura álom lenne, leszámítva azt, nogy köhögni leéli tőle.

Már dél körül járt az idő >— két órája is lehetett, hogy fociztunk —. gondoltam, ideje lenne már megnézni, hogy mit csinált. Untam is a focit, mert egymás ellen nem az igazi. Mind telepiek voltunk; úgy ismertük egymás cseleit, mint az egyszeregyet... Ahogy felém jött a labda, akkora kiflit rúgtam, hogy csak a kocsmaajtónál ért földet. Mintha összebeszéltünk volna, rohantunk utána. Tülekedtünk, verekedtünk érte, aztán a Póta kapta a hóna alá. Szépen, lassan a festő háta mögé kerültünk .

Jó nagy képet rajzolt, vörös tussal. Mi nem voltunk rajta. Minden rajta volt: a Telep kushadó házai, a jegenyefák, a domb, a Palotai út, az asztalosműhely, a MÉH- telep, és az a hely is, ahol mi fociztunk, de mi nem voltunk ra'Jta. És minden oJyan vörössel volt rajzolva, mintha égne, izzana. Halványvö- ros volt a Telep, a domb pedig . úgy magasodott föléje, mint egy parázshalom, az asztalosmühely és a MÉH- telep pedig csak pernye lenne rajta. Mintha nem is egy nyavalyás domb lenne, hanem kihívás, vagy erőd, vagy mit tudom én, mi, de nagyon fenséges dolog.

A férfi egészen közel hajolva szöszmötölt. a képen, apró vonalakat, tónusokat csinált. Pedig a kép már készen volt, mi legalábbis nem nyúltunk volna már hozzá. Még azért sem, hogy rajta legyünk. Pedig számítottunk rá.

Sokáig bámultuk. Póta tért a leghamarabb magához.

— Gyertek már, még egy gólig nyomjuk!

Nem volt kedvünk otthagyni a képet. Minden apró részlet fontos volt rajta. Jobbról, balról leske! ődtünk, de a festőt még az sem zavarta, csak hunyorogva igazgatott a képen.

— Gyertek már, mert berúgom a gólt! —kakaskodott Póta; egyedül állt a pályán. És akkor láttam meg, hogy a képen rajta vannak a téglák, a mi kapunk. Ott, ahol lenniük kell. Mintha most hagytuk volna abba a focizást, és elmenekültünk volna valami nagy veszedelem elől.

— Jöttök vagy nem?! — kiáltotta Póta, letette a labdát középre, és hátrált tőle vagy tíz lépést.

— Menjünk, mert ez hülye — mondta Béla, rosszat érzett, de a Povinger is észrevette a kapukat a képen, vigyorogva mutatta őket: ott vannak, ott vannak. így a Béla is visszafordult megnézni.

— Puskás lő. gól! — kiáltotta Póta; neki rohant á labdának, és spiccel felénk lőtte. Ügy süvített el a labda az állvány mellett, hogy szinte súrolta.

— Te hülye állat! — ordította a Povinger, és fölhábo- rodottan bámulta Pótát, aki röhögött, a térdét csapkodva röhögött, és ugrált egyhelv- beni, mint egy bolond. Béla utána indult a labdának, mert az övé vodt, mi pedig szép lassan a Póta felé, mintha mi sem történt volna. Egy percig még néztük a festőt is, mennyire érintette őt a gaztett, de nem láttunk rajta változást. Húzogatta a hajszálvékony vonalaikat.

— Lehetetlen, hogy nevette volna észre — mondta Béla, és aztán már csak futottunk a Póta után.

M

ég a sarok előtt sikerült elkapnunk, pedig nagyon szedte a görbe lábait. Bekerítettük, elkaptuk, hátracsavartuk a karjait, és akkora kokikat kapott tőlünk, hogy csak úgy dongott a feje.

Nem védekezett. Egyrészt mert erősebbek voltunk, másrészt tudta, hogy akkor többet kap.

Miután kiosztottuk, együtt ballagtunk hazafelé, békessé- ges csendben. A saroknál elváltunk, s ki-ki ment haza ebédeliii.'

— A domb akkor sem vörös, hanem olyan, amilyen! — kiáltotta Póta búcsúzóul, amikor már biztonságos távolba ért tőlünk.

Nem is feleltünk neki.

Via Margutfa, 1968

Tot kövei

»A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Tóth • Imre (Amerigo Tot) szobrászművésznek kiemelkedő művészi alkotótevékenysége, valamint a magyar kultúra külföldi terjesztésében szerzett érdemei el ismeréseként 70. születésnapja alkalmából a Magyar Nép- köztársaság babérkoszorúr val ékesített zászlórendjét adományozta.« (Újsághír.)

Róma, 1968. Amerigo Tot lázasan készül a budapesti kiállításra. A művésznegyedben, a Via Marguttán, otthonában fogadott. Itthon egyre emlegetettebb volt a neve, s az elmúlt évtizedben lett ismert szülőföldjén. Adományai Pécset gazdagítva a modem művészet nélkülözhetetlen »ismertetői«. A látogatás emlékét idézi föl bennem a hír, hogy hetvenedik születésnapján a Magyar Népköz- társaság babérkoszorúval ékesített zászlórendjével tüntették ki.

Rómában az állomáson találkoztunk először. Müve. a Termini pályaudvar homlokzata »fogadott« a városban. Onnan vezetett hozzá az utam. Művészetét — és életét — félnapos vendégszerető ismertető során ismerhettem meg.

— Azt mondják. Csurgón születtem, egy magyarországi szőlőhegyen.

(Az életrajzban nem esett szó arról, hogy a helység neve nem azonos a somogyi településsel: Tóth Imre Fejér megyében született.)

— A házunk a Bakony közelében volt, az erdőség mellett. Nem mertem madarat rabolni, hiszen én alkottam őket, ugyanígy a Balaton halait. Kezdtem benépesíteni

Csurgói madonna

ezt a magyar

tájat az én képeimmel, szobraimmal. A Balatonról szólva — amely egészen olyan, mint a tenger —, el kell mondanom, hogy mindig hűségesen követtem őt. A partján "holdkövekkel«

(kecskekör- mökkel) kereskedtem.

Mindenki ismeri az én köveimet:

"Tat kövei holdsarlónak, tojásnak.' patának, csillagnak valók.« Mindig hordok köveket a zsebemben. A homokban tanultam írni munka közben, hogy ne veszítsek időt. A mesterem elegyengetett egy földdarabot és arra rajzolta a betűket.

— Tizenhat éves koromban örökre elküldték az országból, ahonnan fájó szívvel mentem el. Első utam Németországba : Dessauba vezetet. A Bauhaushoz. Mesterem Moholy Nagy volt, aki áradta művészetének a lényegét egy könyvben, amelyet most a könyvszekrény egyik polcán őrzök. A második ütem Párizsba vezetett Párizs nekem a nyomort, az éhséget jelentette. Ott tartózkodásom tizenegy hónapját sikerült megosztanom egyenlő arányban a gyomrom, Maillol, Sena és Madmoasel Dupont között. Az igazság az, hogy álmokkal táp- • láikoztam...

Csakhamar belefáradtam. és visz- X'.ie « sza tértem Németországba. Egy gőzhajó fedélzetén kaptam munkát. Csapágyakat és a hajó szegecseit javítottam. Oly sok minden történt velem és a sirályokkal ... Berlinben csatlakoztam Otto Dixhez, aki a forradalmár festészet egyik vezetője volt. Megpróbáltam szobrász- kodni és szabadon festeni. Ebben a szabadságban azonban láttam széttörni a mi szobrainkat és elégni vásznainkat ...

— Elhagytam hát a koncentrációs táborok helyét, ahová meghalni vitték az embereket, Olaszországba jöttem ösztönösen, és gyalog. Menekültem a labirintusbóL* Elnyervén az egyik római dijat, elhelyezkedtem a Magyar Akadémián, a Giulia utcában, XIII. Leo szobájában egy »állapotos asszonnyal« együtt — ez volt az én híres sorozatomból az első. Később elköltöztem a Via Marguttá- ra, ez az utca el volt rejtve, szinte teljesen el volt falazva mint az utcák koporsója. Itt készült a Scander- berg vitéz szobra. Amire elkészült, a ló egészen hozzá- idomult az utcához. Rendeztem szívügyeimet, és hoztam magamnak a házba két macskát. Az egyiket elneveztem Dzsingisz kánnak, a másikat Demosztenésznek, mert selypített, mint egy ember. Szánalmat éreztem irántuk, és íestettem nekik egy madonnát gyerekkel, avagy egy egérkével. A macskák nevettek egy kicsit, de össze is vesztek, mint a szegények. Ezért tanácsolom önöknek, hogy figyeljenek a macskákra és a mi korunk szegényeire. Ami engem illet, én a munkámban ügyelek erre.

— Művészetem az ellentéteken alapszik. Kérem, fogadják úgy az én szobraimat, mint a fát, amely a földből nő ki. Fel kell fedezni a dolgokat ebben az eljárásban, ahogy fölfedezte a görög építész a dór oszlopokat. Sok gondolatom van, ami megvalósításra vár. Szobraimat a fény forrásával, a forma segítségével alakítottam ki. Mivel e fény betölti a fákat és a köveket, az én nőalakjaim békésen leülnek, de felemeli őket a fény, s ha kell, futni engedi őket. Ez a lényege az én munkámnak.

— Mindenkit arra buzdítok, aló még nem ismer, látogasson meg. Megtörténik, hogy betérnék hozzám, de csak rövid időre. Valamit megmozdítanak bennem és tréfálok velük. Aztán egyedül maradok a dolgozószobámban a tükör előtt, amelyben szívesen, elmerülök.

— Aztán egyszer én is eltűnök majd, mert idősebb vagyok, mint a szobraim, noha még marasztal egy elszakíthatatlan tengerész zubbony. Ha valaki ilyen állapotban látna — máskor ugyanis az én országom dalait énekelem a szobraimnak —, nevetséges dolgokat hihetne felőlem...

Eddig tart Tot Imre följegyzett, meseszerűen elmondott életének története. Fényképek is készültek a Via Marguttán, ezek még élesebben fölidézik találkozásunk emlékét, hogy most köszöntsem őt.

Horányi Barna

Ny. Jel in - V. Kasa jer

Kapitális szarvasbika

Mazinovnak is az erdő felé kellett volna iramodnia, hogy embertársaitól elhárítsa a veszedelmet, s a szarvasbikát is visszatérítse családi tűzhelyéhez, ő azonban lóhalálában egy barátjához futott, aki már két esztendeje adósa volt egy tízrubelessel. Berontott az udvarra, s az utolsó pillanatban sikerült becsapnia a kaput, a szarvasbika orra előtt. Fölment a barátjához, és mintha csak véletlenül jutott volna az eszébe, megkérdezte:

— Hogy s mint vagy? Hogy állsz anyagilag? Immár hetedszer nézek be a pénzemért a legcsekélyebb eredmény nélkül.

— Bocsáss meg — szólt* a barátja —, nincs egy vasam se.

Kinézett az .ablakon, s ész- teveUe a szarvasbikát.

— Hát ez a kapitális vad kié? — kérdezte.

— Az enyém — válaszolta Igor Nyikolajevics.

— És mondd csak ... nem döf?

— Dehogynem! Egy szem- pillantás alatt betegállományba tesz bárkit.

— Akkor minek hoztad ide? — forty ant föl a barátja. — El kell mennem hazulról. Várnak...

— Akkor fuss — tanácsolta Igor Nyikolajevics. — Talán szerencséd lesz, és békén hagy.

— Köszönöm. De szerintem jobb lenne, ha te mennél el előbb. Edd meg, amit főztél!

— Nem, erre ne is kérj — legyintett Igor Nyikolajevics. — Mégse futkározhatok a városban fürdőgatyában!

— Odaadom az új öltönyötmi.

— Rendben, üsse kő! De lehet, hogy taxin kell menekülnöm, add csak ide a tízest.

— Sok beszédnek sok az alja — vágott közbe a barátja —, itt van tizenöt rubel, és tűnjetek el isten dirivel!

Mikor Mazinov kiment az udvarra, a szarvasbika ugyanott állt, ahol az imént.

Mazinov ekkor egyenesen a házkezelőségre iramodott. A kapitális szarvasbika újból az ajtónál maradt strá- zsálni. Mazinov benyitott az igazgatóhoz:

— ön több mint egy esztendeje ígéri, hogy tatarozni fogják a konyhámat, de eddig még nem történt semmi...

— Nincs most időm magával tárgyalni — hárította el az igazgató. — Értekezletre Imii mennem.

Kinyitotta az ajftót, ám rögtön vissza is hőkölt. Tiz perc múlva pedig Igor Nyikolajevics két szobafestővel indult haza.

Aznap még bőrzakót is sikerült szereznie — egyenesen a raktárból, valamint soron kívül bejutott a fogorvoshoz is. Ott azonban már abba kellett volna hagynia, ám rájött a dolgok ízére, és kedve támadt, hogy fizetésemelést kérjen. Beállított az igazgatójához:

— Nem lehetne fölemelni a fizetésemet?

— Milyen alapon?! — mordult rá az igazgató.

Igor Nyikolajevics kárör- vendö mosollyal az ablakhoz lépett. De ahogy kinézett, ereiben megfagyott a vér: a szarvasbikának hűlt helye volt.

Mint később kiderült, Rad- csukov főmérnök csalogatta maga után, mivelhogy már régóta szeretett volna egy Zsigulit szerezni.

•wánotu: z.<ibem»zk« László

Somogyi Néplap