Somogyi Néplap, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-12 / 213. szám

OROSZ KOLTOK Megjegyzések egy új antológia ürügyén A diákok álmodoznak. Iskola — romokban Régi élmények — a moszkvai es leningrádi köny­vesboltok előtt az új verses kötetek megszerzéséért kígyó­zó so-rok, utánozhatatlan han­gulatú költői estek, a tehető­sebb barát példányából Maa- delstam- és Paszternák-ver­seket körmölő vagy gépelő diáktársak — jutottak eszem­be az Európa Kiadó »fehér« sorozata legfrissebb darabjá­nak, a klasszikus orosz köl­tők eddig legteljesebb hazai antológiájának olvasgatása­kor. Felötlött újra a régóta foglalkoztató kérdés Lator László és E. Fehér Pál kitűnő válogatásának, e két vaskos kötetnek. hatására: vajon miért oly fantasztikusan nép­szerű ma is a költészet a Szov­jetunióban? Mi a magyaráza­ta az oroszok rim- és képra- jongásának, miközben a világ más részein a lírai áhrázolás- mód, a metaforák, metoní- miák, allegóriák és szimbólu­mok sokaságába burkolt ki­fejezésforma sojiat vesztett hatásából? Miért virágzott ez a műnem hatalmas szomszé­dunk művészeti életében év­századokon át, és miért virul ma is, miközben a nyers szó- kimondás, látványos konflik­tusokat feltételező drámairo­dalomban az oroszokat alig »jegyzik«? Valamiféle »nép- lélektani« sajátosság volt a higgadtan bandukoló folya­mok, a fehérlő nyírfák, a messze világító vörösberke- nvék, a piciny falvak, az el­dugott, álmosító .udvarházak, a céltalanul tébláboló nemesi értelmiségiek honában a mé­labú, a tájba való be’«feled - kezés, a rezignáció? És ha igen, hogyan sikerült ezt az attitűdöt »átmenteni« a gran­diózus építkezések, monstre olajtornyok hazájába? Az októberi forradalom előt­ti idők tapasztalatai azt lát­szanak bizonyítani: Oroszor­szágban a költészet nemcsak I kifejezési módszer, társadalmi mozgósító erő, hanem. — ßz | alkotók szempontjából ... vízs­g tl^k — pótcselekvés is volt Gyógyír a közéleti tehetetlen­ségre. A kötet alaposabb vizs­gálgatása is ezt bizonyítja, íme, például Lomonoszov! Hatalmas műveltségét kez­detben a legcsekélyebb gya­nakvás nélkül ál.lította II. Ka­talin felvilágosult abszolu­tizmusának szolgálatába, hogy azután — a poézis homályába burkolva — elismerje e tett felemás mivoltát. Vagy Pus­kin, akinek az okos reformer, a szolgálatkész cári tiszt és a rendíthetetlen forradalmár tu­lajdonságait kellett volna összeegyeztetnie önmagában. Nem sikerülhetett: a harminc- nyolc esztendős Alekszandr Szergejevics szinte eszelős módjára dobta oda magát egy hideglelkű hóhér fegyvere elé... Vagy az orosz költé­szetnek talán legmélyebb, leg­modernebb személyisége, Mi­hail Lermontov! Vágya, re­ménye az ellenzékiség, a for- radakniság felé vezette; szkepszise, tehetetlensége egy gyilkos pisztolya elé. A pár­bajban, amelyet önmaga dé­monjaival vívott, az önkény­úr bérence adta le a mindent eldöntő lövést. Ugyanebbe a vonulatba so­rolhatnánk Fjodor Tyutcsevet is. akit a magyar közönség alig ismer; akinek szépséges tájverseit ma is csupán Sza­bó Lőrinc gyönyörű, de — nyilván a közvetítő nyelv miatt — nem mindig hiteles fordításaiban olvashatjuk. De­mokratikus gondolkodású diplomataként szolgálta a cár rendszerét, és esténként meg­hökkentően új, borús szim­bólumokba »objektíválta« ki­ábrándultságát. Itt vannak — jórészt vado­natúj fordításban — a század- forduló nagy kételkedői, a francia impresszionizmus módszereit »oroszosító« Bal­mont és Szologub, a komor Annyenszkij. Majd a megké­sett szimbolistái-, akmeisták, futuristák; náluk — talán a forradalmak előszelének érin­tésére — már a remény és nem a szkepszis nyomott jó­val többet az »esélymérle­gen«. A bensőséges Alek­szandr Bioik, aki — bizzar messianizmussal, furcsa ke­resztényi fonradalmisággal — a tizenkét apostolt képzeli a vörös zászló alá. A kisfiús Je-zenyin, a szalonsznobok kedvence és a vad természet, a falusi sár dalnoka, akiben a hagyományok iránti ragasz­kodás ás a jobbítás vágya vív­ta élethalálharcát — az ön­megsemmisítésig. Majd egy másik önemésztő, Majakovsz­kij: az ő végzetét épp az okozta, hogv sohasem kétel­kedett ... S felsorolhatatlan sorban az utóbbi évtizedben újrafölfedezett óriások: a ré­gi orosz kultúra értékeit az önkéntes halálig ápoló, a lét legapróbb rezdüléseire is szin­te beteges érzékenvséggel rea­gáló Marina Cvetaieva, a vi­rágokra; messziről szűrődő vonatfüttvökre, szélfuvalla­tokra, lapátnyélmozdulások­ra egyaránt gyermekesen nyi­tott szemmel figyelő peregvel- kinói remete. Borisz Paszter­nák, a mindig komor és iro­nikus. Sztálin személyes pa­rancsára internálótáborba hurcolt Oszin Mandels+am. a személyi kultusszal becsüle­tes kommunistaként szembe­szegülő Alekszandr Tvar- dovszkij, s még számos nagv- ság: elszántak, kételkedők, de mindig jobbításra áhítozók. Elsősorban ez az objek­tív. a valódi esztétikai érté­keknek megfelelő /válogatás az antológia újdonsága. A két, szerkesztő megtalálta a ma­radandót annak a Gyemjan Bednijnek a lírájában, aki bizony annak idején hozsan­názó himnuszokkal is belopta magát Sztálin kegyeibe. Nem hagyta ki az akmeista Gu- miljovot sem, holott hatvan esztendeje — egy azóta sem tisztázott vád alanián — ki­végzőosztag előtt végezte éle­tét, fehérgárdista egyenruhá­ban. Ezt az átértékelést á szovjet irodalomtudomány és könyvkiadás mór korábban elvégezte. Idehaza is nagy szükség volt rá. Lengyel András Többen mennének - ha mehetnének Ki kapjon külföldi üdülöboutalót ? Ä munkahelyi szakszerveze­ti bizottságoknál — föltételez­ve, hogy nem automatikusan, mérlegelés nélkül végzik ezt a munkát — évről évre nagy gondot jelent a SZOT-üdülők- be szóló beutalók elosztása. E gond összetett: egyrészt amiatt, hogy kevesebb jut a főidény­re, mint amennyire igény van, másrészt ugyancsak adott az egyéni, a házaspá­roknak adható és a családos beutalók kerete. A somogyi szakszervezeti tagok nagyobb része fizikai dolgozó, a szakszervezeti ked­vezményes üdültetésben ré­szesülőknek mégis csak alig több mint a fele került ki ebből a rétegből. Sőt néhány jelentősebb üzemünknél, vál­lalatunknál ennél is rosszabb az arány. S ritkán van lehe­tőség arra, hogy SZOT-beuta- lóval külföldön üdüljön vala­ki. Minthogy csereüdül totós­ról van szó, a jegyek kiadá­sánál meghatározó, hogy mi hány külföldit tudunk fogad­ni. Ez eddig világos; viszont kevésbé az, hogy miért nem jut ki több fizikai dolgozó üdülőjeggyel az országhatáro­kon túlra. A közelmúltban egy tanács­kozáson ez volt a jelentésbe«: » ... a fizikai dolgozók... az idén például a tizenkét olasz beutaló közül egyet, a negy­ven bécsi hajóútból pedig ti­zenegyet kaptak. Ezt az arányt nem tartjuk kielégítőnek. Ész­szerűbben kell felhasználni anyagi lehetőségeinket is: fő­leg a drágáblD utak támogatá­sára, a fizikai dolgozók ará­nyának javítása érdekében...« A kérdés önként adódik — a tanácskozás egyik részve­vője ezt így fogalmazta meg: »Miért nem mehet több fizi­kai dolgozó külföldre SZOT- bfi’.italóval?« A választ tulaj­ktől kellene megkapni. Akik a jelentés megállapításait elfo­gadták vagy vitattak egyes ki­tételeket, eldönthették, hogy az érvek közül melyik állja meg a helyét. Tény, hogy a külföldi utak — még SZOT- beutalóval is — többe kerül­nek, mint ha a beutalt azt az időt itthoni üdülőben töltené! De még mindig olcsóbbak az egyénileg lebonyolított vagy az utazási irodák által szer­vezett turistautaknál! Lehet tehát érvelni egyfelől azzal, hogy a külföldi üdülés — a több kiadás miatt — maga­sabb keresetet tételez fel, kü­lönösen akkor, ha a házaspá­rok együtt vesznek részt. Hogy a fizikai dolgozók ará­nyát ez a tényező befolyásol­ná elsősorban — ennek me­gint csak az alapszervezetek a megmondhatói. Kár lenne azonban véka alá rejteni azt a szubjektivizmust, amelynek megnyilvánulási formáját így hallhattuk azon a tanácsko­záson : »Aki közel van a tűz­höz, jobban melegszik ...« Ugyanis mindig vannak, akik közelebb vannak a tűzhöz, mint mások, és a fizikaiakból vannak kevesebben közel... Talán ha a munkahelyi tel­jesítményeket figyelembe véve és sok más — szociális, egész­ségügyi — körülményeket is mérlegelve fölkínálnák az szb-k az arra érdemeseknek a lehetőséget, kiderülne: a fizi­kaiak is vállalják a maga­sabb költ sédeket és jelentkez­nek külföldi beutalóért. Eh' hez azonban az kellene, hogy lehetőséget kapjanak. Ha számba vennénk, hogy megyénkből egy-egy évben hány fizikai dolgozó utazik külföldre egyénileg vagy tár­sasutazáson, bizony kitűnne, hogy van pénzük »világjárás­ra«, és nem sajnálják a jóval [ így van, megoldásra vár a ' »tűzhöz« való közelség vagy távoliság problémája. Mert a jelenlegi aránytalanság a né­hány »kivételezettnek« jó csak, a dolgozók többségének nem. s. n. f. Balatonszemes. Oszlopos, tomácos, barokk épület. 1773- ban készült, Magyarország ér­tékes műemlékei között szere­pel. S még egy fontos fel­adata van: a község általános iskolájának ad helyet. Ebben nincs semmi különleges — más műemlék iá otthona a gyerekeknek, az öregeknek. Csakhogy... Ezt a kastélyt is »utolérte a sorsa«: az összeomlás veszé­lye fenyegette az épületet. Így — a szó szoros értelmében — életveszélyben voltak a tanu­lók és a pedagógusok. A meg­oldás egyszerűnek látszott: azonnal el kell kezdeni a fel­újítást. Annak rendje és mód­ja szerint megkezdődtek az úgynevezett állagmegóvási munkák. A bontás során azon­ban kiderült, hogy a tetőzet­nek nemcsak a tervezett húsz­harminc, hanem száz százalé­kát kell kicserélni. Tehát tel­jesen. SőW a poriadásnak in­dult gerendákat, az egymástól elmozdult falakat is javítani kell, és leszakadással fenye­getett a tomáctető. Az épület teljes renoválásá­hoz nyolcmillió forintra lett volna szükség, ennyit pedig nem tudtak biztosítani. Az il­letékesek két és fél millió fo­rintot ígértek — ez a legfon­tosabb munkák elvégzéséhez elég. Végül is ez a pénz va­lamilyen úton-módon másfél millióra csökkent. Négy kisiparos kapott az építésre megbízatást: tetőfe­dő, ács. kőműves, villanysze­relő. Dolgoztak is derekasan — míg a pénz és az építő­anyag tartott. De elfogyott mind a kettő. A négy szak­ember megelőlegezte volna a szükséges gerendákat, ablak­kereteket, ám közbeszólt a Műemlékvédelmi Felügyelő­ség: kikötötte, hogy az épü­lethez milyen anyagok hasz­nálhatók fel. Ez rendben is lenne — hiszen törvény írja elő a műemlékek felújításá­nak módját. Csakhogy az elő­írt anyagok közül egyik sem kapható. Ugyanígy nem enge­délyezték a tornác előtt egy üveges veranda építését sem. Az osztálytermek közvetlenül a »szabad levegőre« nyílnak. Tavasszal és ősszel még csak rendben van ez a fajta szel­lőzés, ám télen megfázások­nak lehet az oka... Maradt tehát a romhalmaz — meg a remény, hogy talán valaki mégis megszánja az is­kolát. A felújítási tervben az átadási határidő 1330. augusz­tus 31-e. A jelenlegi állapo­tok szerint azonban két év sem elég a . teljes átalakítás­hoz. Főleg úgy, ha összesen négy ember végzi. Nos, mind­ezek következményeként az építkezés abbamaradt. A tan­év viszont elkezdődött. A kép, ami az iskola udva­rára érkezőt fogadja, enyhén szólva megdöbbentő: állvá­nyok, törmelékek, leomlott falak — mintha . egy frissen ostromlott középkori kastély előtt állna az eml>ar... A kis­diákok annál inkább örven­denek az újszerű játszótérnek. Csak nehogy tragikussá vál­jon a katonásdi egy-egy le- omló falrész miatt! Mert a felelősség akkor — természe­tesen — az iskolát terheli. Az igazgató öt helyről kért szükségtantermet — három esetben azonnali visszautasí­tást kapott. Tegyük hozzá: év­kezdetre két osztály korszerű világítással, kapcsolókkal való fölszerelését is sikeriilt meg­oldani. De a készítők nem is­merték a konnektorok elhe­lyezésének legjobb módját: egy a kályha, egy a tábla, egy pedig a szekrény mögé ke­rült, íev több oktatási eszköz használhatatlan. Apróságnak látszik egy ilyen arányú épít­kezés mellett, de a későbbi­ekben akadályozza a tanítást. Ha már itt tartunk, érde­mes elgondolkodni azon is, vajon mi a fontosabb: a mű­emlék-e vagy az iskola. A legjobb párhuzamot vonni, s mindjárt egyszerűbbé válik a dolog: sürgősen be kell fejez­ni az újjáépítést, mert értékes műemlékről van szó: sürgősen be kell fejezni az újjáépítést, mert egy balesetveszélyes, sőt életveszélyes iskoláról van szó. Ambrus Agnes Sólyom László Egy férfi a lépcsőházban (ionképpen a munkahelyi s&b- nagyobb kiadást serg. S ha ez Csemetke János, amikor kiszállt a liftből, és a lakása felé igyekezett, észrevette, hogy a folyosó sötét sarkában egy férfi hajol az ott levő ajtóhoz, a névtáblát böngé­szi. — fiit tetszik keresni? — kérdezi tőle Csemetke. A férfi összerezzen a vá­ratlan hangtól. — Porcnágel Xavért — mondja aztán. — Porcnágel Xavér? Tu­domásom szerint ilyen nevű lakó nincs ebben a házban. — Nekem pedig itt van fölírva, ő maga írta föl. Tes­sék!- — mutat egy cédulát a férfi. — Porcnágel Xavér, Cirip utca 7. V. emelet. — Az mindjárt más — mosolyog Csemetke —, ugyanis ez nem Cirip utca hét, hanem kilenc. — Ez biztos? — Csak tudom, hogy hol lakom, uram?! — Mert olyan egyformák ezek az új házak. — Csakugyan egyformák — mosolyog egyetértőén Cse­metke, és előveszi a kulcsát, hogy kinyissa lakása ajtaját. — Szabad kérdeznem — lep utána a férfi —, hogy miért tetszik olyan gúnyo­san mosolyogni? — Bocsánat — mosolyog elnézést kérőn Csemetke —. én nem gúnyosan mosolyog­tam), csak mosolyogtam. r— Csak mosolyog, most is csak mosolyog — bólogat só­hajtozva a férfi. — Tudom én, hogy mi van a mosolya mögött, ön azt hiszi, hogy én csak kitaláltam ezt a le­hetetlen nevet. Kérem jöjjön át velem a szomszéd házba, és győződjön meg róla, hogy Porcnágel Xavér ... — Ne haragudjon, uram, de nekem dolgom vqn — vág közbe Csemetke, és be akar lépni a lakásába. — Persze — ugrik utána a férfi —. most rohan a tele­fonhoz, és értesíti a rendőr­séget. hogy egy gyanús ala­kot látott. — Sajnos, nincs telefonom. — Átzörög a szomszédjá­nak, vagy jelt ad az ablak­ból. — Uram, én is kriminéző magyar vagyok. Tudom te­hát, hogy a valóban gyanús alakok nem így viselkednek. — Tehát ön nem tart gya­núsnak engem? — Egyáltalán nem. — Akkor miért tetszett olyan alaposan szemügyre venni? — Volt szerencsém! — ki­ált ingerülten Csemetke, és berántaná az ajtót. fiz ajtó azonban nem moz­dul, mert a férfi odatette a lábát., — Kedves uram, könyör­gök — szól esdekelve —, Icát perc az egész, és ön meggyő­ződik arról, hogy létezik Porcnágel Xavér. . — Egy pillanatig sem ké­telkedtem Porcnágli létezé­sében, esküszöm a családom egészségére. — Ezt most csak azért mondja, hogy megszabadul­jon tőlem, és nyugodtan ér­tesíthesse a rendőrséget. Csakhogy én nem engedem. Nem, nem soha! Nekem még a rendőrséggel nem volt dol­gom, és nem is lesz, mert ön most átjön velem a szomszéd házba, és meggyőződik róla, hogy Porcnágel Xavér ... — Tudom — ordít Csemet­ke —, létezik. — Igen, és következésképp és nem a Kék fényben körö­zött betörő vagyok, hanem egy talpig becsületes ember, aki,,, — Aki most elkotródik in­nen — üvölt a férfira Cse­metke —, mert... — Drága, jó uram! — bo­rul o küszöbre a férfi. — Ha van önben egy kis emberi együttérzés, egy csöppnyi fe­lebaráti szeretet, egy atom­nyi szocialista humánum, ak­kor nem gyanúsít egy ártat­lan embert csak azért, mert az ismerősét Porcnágel Xa­vérnak hívják. ■ Szó szót követ, tett tettet. A férfi erős, elkapja Csemet- két, és a lépcső felé vonszol­ja. A ricsajra előjönnek a szomszédok. — Hívjanak rendőrt! — li­heg feléjük Csemetke. — Na ugye?! — kiált föl diadalmasan a férfi. — Mé­giscsak jól láttam én, hogy mi az ön szándéka... De majd bocsánatot fog kérni tőlem, mert én a hatóság előtt bebizonyítom, hogy lé­tezik ... — Ki ne mondja!— hörög Csemetke.' A férfi azonban kimondta, hogy >'Porcná ...« A többit, belefojtotta Csemetke. Mire a rendőrség megér­kezett, már annyira ma­gukhoz tértek mindketten, hogy a föltett kérdésekre viszonylag értelmesen vála­szoltak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom