Somogyi Néplap, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
Hogyar írók a forradalomban Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantottuk föl egy-egy művükkel és egy rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady •Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely híven őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Nagy Lajos RAZZIA R i&zzia lesz! — mondta a barátom. Én még sohasem láttam razziát. Csak az újságokban olvastam róla. Homályos képek úszták az emlekezetem mélyén. »Százhúsz detektívből álló kordon fogta körül a Városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfélkor megindultak: minden irányban a Liget belseje felé. A kör egyre szűkült A detektívek minden gyanús alakot igazoltattak. Összterelték a csavargókat rongyos embereket pádon alvókat s a bokrok sűrűjéből fölvert hajléktalanokat... A razzia igen szép eredménnyel végződött: öt zsebtolvaj, három betörő, huszonhét notórius munkakerülő, s tizenegy züllött életet élő nő került a rendőrség kezére«. — Nem akarsz részt venni a razzián? Nem is feleltem a kérdésre. Én statisztáljak effélékhez? »A detektívek elálltak a »Hót liter« nevű hírhedt kocsma ajtaját és hátsó ki- járóját. Erre a tanyára a külváros söpredéke jár: rongyos munkakerülők, mindenféle bűnözők és titkos prostituáltak. Tízen a detektívek közül egy felügyelő vezetésével, revolverüket kezükben tartva, berontottak a füstös terembe. »Senki ne mozduljon, föl a kezekkel!« — kiáltotta harsány hangon a felügyelő. A lebujbán tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört Jp iRazzia! Vadászat Farkas a kutyára, kutya a farkasra. Mintha magam előtt láttam volna, ahogyan megviselt arcú férfiak hirtelen fölugrálnak, de a revolverek'súlyos érvelésének hatása alatt azután mozdulatlanul állva marad- .nak. És közöttük meglapulnak néhányan az örök bo6z- szúra hangolt nők. Csaknem az asztal alá húzódik Kültelki Kató, zilált hajával, korommal stilizált szemöldökével, fehér pettyes, piros blúzban. — »Ez a lány a sírba visz engem« — nyöszörögheti ilyenkor egy ványadt anya, valahol álmatlanul vergődve a vackán. — »Egyszer úgyis belevágom a bicskát!« — hördül föl mellette az apából az alkohol M int hallucináció, rendült sorra a füleimbe: »Igazolja magát!« »Agyag Pál« »I ratokat! Gyorsabban, gyorsabban! Mióta nincs munkában ?« »Egy esztendeje«. »Lesz az kettő is. Miből él?« »Hol ebből, hol abból; ami éppen akad«. »No, álljon be a sorba«. , »De kérem, én nem csináltam semmit«. Ekkor ''alaki közbébódül; »Ne pofázz, az anyád keserves ...« — és úgy vágja mellbe Agyag Pált, hogy nekiesik a falnak. »Mars a többi közé!« Megsimítoltam a homlokomat. A barátom unszolt- — Na, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell nézni. Egyedül megunnám. — Jól van, nem bánom. — Majd beszélek az egyik kapitánnyal Beállunk a detektívek közé, mintha hírlapírók lennénk. — Jó. — Éjjel egykor indulnak a tizenharmadik kerületi központból, a Bilincs utcából. Mi találkozunk az Igazság út és a Rend utca sarkán, pont a bronz sárkány alatt Tudom az irányt, arra visz el a csoport útja. Mi ott várunk, és csatlakozunk hozzájuk. Tehát fél egykor! — Rendben van, ott leszek. Éjfél után fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság út és a Rend utca sarkán az öreg bronz sárkány alatt. Nyirkos, novemberi idő volt A járda feketén fényiért, az ég tompán szürke. Vártunk kertesben. Baljóslatú idő a társadalmi szertárhoz. Föl-alá -topogtunk. Valaha a maják és inkák eleven embereket áldoztak évenként tízezrével. Élve boncolták az áldozatokat, s meleg, még dobogó szíveket emeltek ki a fölnyitott mell- üregekből ... Komoran hallgattunk. Vártunk. Már egy óra elmúlt! Ügy látszik, késnek. Szavaink után ködlő pára szállt el a szánk felől. Kis pihés érintések hidege borzongatta a nyakunk. — Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. 'Azt hallottam, hogy rejtelmes gyilkosság történt ma estefelé. Talán azért. — Ott jönnek!- — kiáltottam én, mert embercsapatot láttam feketélleni az Igazság úton. De meg is döbbentem. Különös volt. Már néhány perce abba az irányba bámultam és — puszta volt az út véges végig, senkit és semmit nem láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön: ötvenen is lehetnék, százan is,, vagy még többen. Érthetetlen. Kívülről, a város széle felől jönnek. Mintha a föld alól bukkantak volna föl, vagy az égből hullottak volna alá. Mögöttük és felettük, mint a hasadás a szürke tompaság mumjnuttestén, sárgásvörösen izzó folt, mint mikor óriási tűz fénye festi vörösre az eget — Eh, ne beszélj ostobaságot! — mordult rám a barátom. — Ez nem a rendőrség. Azoknak innen a Rend utcán, kell érkezniök. Tudod, hogy abból nyílik a Bilincs utca, és ott a tizenhármas központ A csapat gyorsan közeledett Már élénk beszéd moraját is hallottuk. De hát kik és mik lehetnek? — A razzia, úgy látszik, elmarad. Már fél kettő. — Ez a razzia. — Ugyan, Nézd, milyen különös alakok! És csakugyan már elérkeztek hozzánk, a bronz sárkány alatt vonultak eL A bronz sárkány hátából magas oszlop nyúlt fölfelé,- a végében négy ívlámpa. Ezeknek a fényénél megviláglottak a csoport figurái. Bizony, nem rendes detektívek ezek. Hiányoznak a nagy, birkozótermetek. A fekete. szabályos télikabátok és kemófiykalapok. A fogantyús, vastag botok; a kabátujj abból kidagadó óriási öklök. A tömött, kis fekete bajuszok, és fölöttük a szúró, kegyetlen szernek. — Micsoda csapat ez? Szürke, egyforma, testben és arcban uniformizált alakok. mint valami gondolat megtestesülései. Vállasak és domború mellűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt régi szomorúságok emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjá elevenedettek, és a szemük jóságosán szelíd. Egy a csapatból megállóit előttünk, ránk nézett, épp az én . szemembe. Egy másik megfogta a karját: — Ugyan! Hiszen csak ismered őt? — Csakugyan, ismerem. Akar velünk jönni? — Hová? — Razziát tartunk. Csatlakoztam hozzájuk. A barátomért nem álltam jót — Derék fiú — magyaráztam —, bár a szemét még ezután kell felnyitni. M ár messzire elhagytuk a bronz sárkányt Az út padjain itt-ott esnbe- rek kínlódó félálomban gubbasztottak. Egyiknek például a feje lehullt a mellére, a száját kitátotta, a lábát előre vetve, sarkával belevágta a földbe — néztük, hallgattuk, néha felnyögött; kiskabát a testén, alvás közben is reszketett a hidegtőL Különös detektívek! Razziát tartanak! Az egyik már érinteni akarta az alvót, de egy másik, talán fel ügyelő, rászólt: — Hagyd őt! Mit csinálnánk vele? Fáradt, magunkkal nem cipelhetjük, hajlékot adni neki ma már nem tudunk. Hagyd őt! — Sze-e-gény! — hangzott el néhány hang, szinte sóhaj, de odábbvanultunk. És már megkezdődött a munka. Mert egy autót állítottak meg az út közepén. Siettem arrafelé, hogy lássam, mi történik. Mire odaértem, a többiek közt átfurakodva, már az autó mellett állt annak utasa, egy magas, bundás férfi, a fején lecsapott szélű velúrkalap, bundájának, fekete prém a gallérja, de szemén mereven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta a színházban. Az ember tragédiáját, s most lemásolja a márldje- lenetet. »Márki vagyok!« — mondhatná büszkén. — De hát mi a foglalkozása? — faggatta az egyik különös detektív. — Mit csinál egész nap? Micsoda közhasznú munkát végez? — Munkát én egyáltalában nem végzek! — jelentette ki a márki-imitátor öntudatosan. — Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük — hangzott az utasítás. — Fogjuk közre. Előre! A sofőrhöz így szóltak: — Maga elmehet! A sofór gúnyosan mosolygott, nem indult: — Kérem, az nem úgy van... Harcba akart szállni a gazdájáért. — Indul, vagy nem? — szólt rá valaki szelíden, de a revolverét homlokának irányítva. A sofőr mosolya kínos vo- naglássá torzult, hamar elkapta a tekintetét, mintegy így akarva a revolvert nem létezővé varázsolni; még valami hangtöredék csuklóit föl a torkából, de máris megragadta a volánt, begyújtotta a motort. — Tovább! — hangzott a vezényszó mindnyájunknak. Indultunk és vittük magunkkal a »márki«-t A különös csapat egymás után igazoltatta az embereket, férfiakat és nőket Furcsa, soha nem látott és soha nem hallott munka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szelvényírót. A tízemeletes sarokház bérszedőjét. Az »Előkelők Klubjá«-nak két tagját A híres, ifjú és szép színésznőt, a város első színházának drámai szendéjét, aki angyali ifjúságával éppen a hetvenéves vezérigazgatótól távozott. Elfogtak egy nyűtt képű, koravén fiatalembert, aki épp a nyomdából indult hazafelé, ahol még néhány igazságot melyek részint tévedésből csúsztak bele a kéziratába, részint szórakozottságból maradtak benne, az utolsó pillanatokban korrigált át hazugságokká. Elfogtak egy cowboykalapos félkegyelműt aki őszibarackot és szőlőt fest hámozott dióval és mogyorótörővei, s a képeit tiszta művészet címén árusítja. Elfogtak egy köpcö6, joviális arcú emberkét aki gallérját fölhajtva, szája elé tartott zsebkendővel osont a házak tövében, miután a főoperában a roppant előkelő közönségnek elénekelte a La donne e mobilét — Notórius munkakerülő! — hangzott az egyikre. — Tolvaj! — vonatkozott a másikra. — Titkos prostituált! — szórt a hölgyeknek. 0 * különös, érthetetlen, soha nem volt razzia! Már hajnali öt óra lehetett, amikor megálltunk egy palota előtt, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tün- déri fényben úszott — ahogy az újságok írni szokták, illő hódolattal, sőt szeretettel. A palota előtt, hosszú sorban a járda mellett autók várakoztak, sofőrjeik dideregve, kimerültén bóbiskoltak. — Húszán itt maradtok a kapu előtt, húszán elálliátok a hátsó kijárót! ötvenen az elfogottakra vigyáznak. A többiek utánam! És a különös detektívek felrohantak az első emeletre, be a fényes terembe, kezükben tartott revolverekké'. — Senki se mozduljon; föl a »kezekkel! -» kiáltott harsány hangon a különös felügyelő. A fényes teremben leírhatatlan pánik tört ki. Egyszer egy szép hasonlatban felrémlett előttem a költő viszonya az adott dolgokhoz, létének »értelmen Azon a nagy vitorlás bárkán történt, amelyen Philo szigetéről áthajóztunk a part kinyúló mólója mellől. Ár ellen indultunk, s az evezősöknek ugyancsak bele kellett feküdniük. Velem szemközt ültek mind, tizenhatan, ha jól emlékszem, négyesével egy sorban, mindig kettő a jobb,' kettő a bal evezőnél. Időnként találkozni lehetett egyik-másiknak a pillantásával .. ,r A széles, szembeáradó folyó szinjatéka, a szép, folytonosan egyenletesen megújuló tér amúgy is szakadatlanul lefoglalta és elringatta a figyelmet, s növekvő gyönyörűséggel a fiúk mozgásának szemléletére vetettem magam, mely minden hevessége és megfeszítettsége mellett sem vesztett pontosságáRainer Maria Rilke A költő bál. Az evezés most már olyan erős volt, hogy a fiúk a roppant evezörudak végén minden húzásnál egészen felemelkedtek ültükből, és lábukat az előző padnak vetve, nagy erővel lökték magukat előre, miközben a nyolc eve- zölapát lent nekifeszült az árnak. Eközben valamiféle számolást végeztek, hogy ki ve essenek az ütemből, de mozgásuk mindig újból any- nyira igénybe vette őket,, hogy hangra már nem tellett. S itt már nem hallgatok rőla tovább, a férfiről, aki elöl. hajónk jobb szélén ült. Utólag előre megérezni véltem, amikor éneke felhangzott, de lehet, hogy tévedek. Egyszerre csak énekelni kezdett, teljesen szabálytalan időközökben és legkevésbé sem akkor, mikor kimerültség állót be, épp ellenkezőleg, nemegyszer ügy volt, hogy éneke teljes buzgalomban, sőt éppen legjobb erejükben találta mindnyájukat, de akkor is épp jókor jött; akkor is odaillett. Nem tu-- dom, milyen mélyen hatotta át az együttérzés az egészében háta mögött lévő legénységgel, csak ritkán fordult hátra, akkor se határozott benyomással. Ami befolyásolni látszott őt, egyedül a tiszta mozdulat volt, mely az ő érzésében összekapcsolódott a nyílt messziséggel, amelynek hol elszántan, hol áAmodozva átadta magát. Benne folytonosan kiepyenliA szó. Pogolotti Marcelo festménye. (A kubai művészek budapesti kiállításának anyagából.) A forradalomról —1923-tan Nem tudjuk, olvasta-e a Budapesti Napió 1906. március 25-i számában Ady Endrének Gorkijról írott cikkét egy akkor huszonhárom esztendős fiatalember: Nagy Lajos. Talán igen, talán nem: javában kavarognak ekkor az ún. t^arabontkor- mány körüli politikai viharok, s a diplomát még nem Is szerzett Nagy Lajos — önmaga számára is váratlanul — szolgabírói álláshoz jutott Abaújszántón. A fiatal Nagy Lajos még messze van a forradalmi gondolat igenlésétől, a szocialista eszmék mély ismeretétől, de már harcos demokratának vallja magát És fölkészült arra a küzdelemre, amelyet egy életen keresztül folytatott azután — az elnyomottak, a szegények, a jogaikból kisemmizettek fölemeléséért. Az erőteljesen társadalomkritikus hang már föllépése idején — a század első évtizedének utolsó éveiben — is jellemezte az írót; s ez a kezdetben még sokszor ösztönös kritika nőtt át mindinkább a tudatos, érett társadalombírálatba. A világháborút számos írásában ítélte el Nagy Lajos, világosan kimutatva, hogy a vérontás az imperializmus ‘érdekeit szolgálja. E korai alkotói periódus uralkodó műfaja a novella — s a későbbiekben is az elbeszélés marad a számos, más műfajjal is sikerrel kísérletező iró legsajá-* tabb kifejezési formája. A háború vége1 felé már a forradalom-várás reménykedésében él Nagy Lajos. Az őszirózsás forradalom diadalát örömmel üdvözli —, de a vívmányokat mindjárt kevesli is. Gellért Oszkár szerkesztésében megjelenik A diadalmas forradalom könyve, s a hetvenöt író között Nagy Lajos is szót kér. »Azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nem csali ennyit, hanem sokkal többet, mindazt, ami még történni fog, mert enyém, mert miénk az igazság, s majd a harci szünet után tovább előre« — írja lelkesülten. A Tanácsköztársaság kultúrpolitikája mégsem látta el valóban méltó feladatokkal azt az altödött járművünk előrehaladása, s a velünk szembeáradónak ereje — időnként feltorlódott valami többlet: ilyenkor énekelt. A hajó legyőzte az ellenállást; ő azonban, a varázsló, a le nem gyözhetőt változtatta hosszan lebegő hangok sorozatává, mélyek sem ide, sem oda nem tartoztak, de mindenki a magáénak vélte őket. Miközben környezete mindig újból a megfogható legközelebbivei törődött, azon próbált erőt venni, az ö hangja a legmesszcbbel teremtett kapcsolatot, ahhoz kötött bennünket, míg cl vem értük. Nem tudom, hogy eseti, de ebben a jelenségben egyszerre felfogtam a költő helyzetét, helyét és hatását az időben, s hogy ezenkívül minden helyet nyugodtan el lehet vitatni tőle. Ott azonban meg kellene tűrni. toialyó György fordítás» kötőt, ki egyik legszilárdabb támasza lehetett volna: Nagy Lajost az írói kataszter második régiójába sorolták, s fájón kellett tapasztalnia: olyanok — polgári írók — kerültek eléje, akiknek írásait ő maga már korszerűtlennek, a proletárhatalom művészi életében fölöslegesnek ítélte. A Tanácsköztársaság bukása után Nagy Lajosnak nem kell üldözéstől, megtorlástól tartania; ő azonbán jottányit sem enged elveiből, s nem hajlandó semmiféle szolgálatra. Fokozatosain elszigetelődik, egyre erősebben szembekerül a Nyugattal is. A húszas évek elején főleg remek szatirikus írásokban ostorozza a fönnálló társadalmi rendet — legismertebb közülük a Képtelen természetrajz ciklusa. E közírói munka, amely többek között Bálint György fegyvertársává teszi Nagy Lajost, továbbérleli — fejleszti a prózaírói képességeit is. Ha teljességgel el nem is maradnak, mind jobban eltűnnek Nagy Lajos világszemléletéből az ösztönösség, ‘ az anarchikus indulatosság elemei/ Az illegális kommunista párttal való kapcsolata, a fiatal József Attilához fűződő barátsága, a baloldali sajtóorgánumokban megnyíló publikációs lehetőség fokozatosan letisztítják gondolkodásmódját, eszmeiségét. 1927—28-tól kezdve már a pályája csúcsára ért, a kommunista gondolatot átértő, elkötelezett író, adja közre munkáit. E korszak legkiemelkedőbb darabjai közé sorolódik — A lecke, a Bérház, az 1919 Május mellett — a Razzia című novella is. Milyen is egy razzia? Az újságszöveg sztereotipiái alapján képzeli el az író az őrjáratot »A lebújban tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört ki« — idéz egyet a gyakran olvasható harsány és tendenciózus mondatok közül. S lát:ült Agyag Pált, a munkanélküli munkást kiszolgáltatottan' a Bilincs utácol érkező rendőrnek. Beszélnek itt a nevelt is, mint Nagy Lajos annyi más művében; s beszélnek az emberi sorsok, A rövid elbeszélés második részében azonban változik a kép. Furcáa és mégis ismerős csapat indul most razziára: »Vállasok és domború mellűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt régi szomorúságok emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjá elevenedettek, és a szemük jóságosán szelíd«. Ez a csapat lecsap az ingyenélók- re, előállítja a kizsákmányo- lokat, őrizetbe veszi a cifra címek és rangok birtokosait, s a testüket és szellemüket áruba bocsátókat. A Razzia forradalmi bátorsága és eszmeiségű mű — majnem tíz évvel a forradalom bukása ulán. Nemes és' elkötelezett emberi tette, maradandó műve egy, az igazsághoz rendíthetetlenül hűséges ‘írónak. Tarján Tamás
