Somogyi Néplap, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-05 / 182. szám

Hű megöregszünk H etek óta nyugtalanít egy bizonytalan érzés. Szó sincs róla, aligha féle­lem ez, inkább amolyan bűn­tudatféle. valószínűleg köte­lességmulasztás miatt. Ügy bánt ez a kórság, olykor aludni sem hagy nyugton, pe­dig akkor — hónap elején — megmosolyogtam fehér fejű barátomat, aki fiatalos hévvel állította, h'ogy az öregségre föl kell készülni. Azt mondta, ezért vásárolt kiskertet, evé­gett néz már hatvanéves kor­nak megfelelő munka után, e céltudat miatt szoktatja ma­gát ahhoz a gondolathoz, hogy nyugdíjas korában — funk­ciója nem lévén — feleany- nyian sem köszönnek majd neki, mint most. Erről van szó. Hát ember az ilyen, mint magam is? Ben­nem föl sem vetődött még hogy »készülni keli«, pedig holnap vagy holnapután ne­kem is átnyújthatják az elbo­csátó cédulát: köszönik szé­pen a sok füstölgést meg a hadakozást, de most már an- riítványozzák a pihenést. Hét­végi »birtok«, meg családi naz nincs, a gépkocsira, motorcsó­nakra valót holmi kultúrára 1 azairoltam, kaiapolást meg soha nem vártam el ember- liátóL Lehet, hogy vétkes könnyelműség így togadni a kuzeato öregkort? De hátha nem is talaácozunk! Hallom, az újságírók átlag életkora itt, a Duna táján, alig éri el az ölvén esztendőt. Borotválkozom, s érzem, ke­seredik a szám íze. Amit lá­tok, »ztéükai képtelenség, ezért- Jftagamra öltöm a nyeí- a ení Hiába, be keil vallani, hogy lazulni kezd a bőröm, s/.orösödik a fülem, nyúlik az orrom, ritkul a hajam. Mi lesz veled, emberke? S e lehan­goló fölfedezőúton eszembe jut Illyés Gyula eimélkedése: »Miért öregszik vajon legko­rábban épp az arc? Erre ezer­nél több a magyarázat. Az a pajzs. A külvilággal való küz­delemben az kapja a legtöbb ütést és próbát Nemcsak a s éltől, fagytól, a jégveréstől. A többi élőlény tekintetétől is, azaz lelki nyílástól; valamint az eseményestül, a kis es nagy történelem nyilaitól.« Ni csak! Ez a függőleges, mély baráz­da a homlok közepén, alul, vajon m.kor vésődött? Hány­szor kellett szembenézni olyan helyzettel, Ítélettel vagy in­tézkedéssel, amely ha a szá­jat nem is nyitotta szólásra a szemöldök rögtön összerándult tőle? S az enyhén gúnyos-ke­sernyés ábrázat miért, hogyan alakul ki? Eh, lehet, hogy minden elfcrmálódásnak és megtépázottságnak egyedül és kizárólag az a magyarázata, hogy az ember kifelé halad az élet bozótjából! Persze, van más baj is. Néhány éve még túltengett bennem a mu­zsika? szemlélődő, ráérős idő­ben állandóan és akaratlan pezsdítő melódiákat dúdolt a lelkem, és most mintha több lenne a riadt haligatás, a vá­rokozó némaság, a csönd. Mi ez: kérgesedé®, húrrozsdáso­dás. riadalom? Jaj, csak eine szálljon belőlem a szelídítő, j nemesítő, megbocsátást érlelő! zene! Olvasom, hogy az em- | bér, aki legbeiül zenétien, an- | nak érzelme komor, mint az Erebus, s túlságosan bízni sem érdemes benne. M i tagadás, elég fájdal­mas dolog ez. De ho­gyan is mondotta Sene­ca: »Mi értelme van beleköve- sedni a fájdalomba?« Ha bár­mennyire kínos is, szembe kell nézni a tényekkel: azzal, hogy az öregség cammog fe­lénk megállíthatatlanul. S az öregség inkább taszító, mint­sem vonzó állapot- A halál előszobájának is szokták mon­dani, ahova be kell lépnünk, ha nem is nagy lendülettel és vidámsággal, hanem le'assult léptekkel, botorkálva, tipegve, végül csoszogva és belenyug­vással. Ezt a jövendő sorsun­kat láttató öregek tudják a legjobban, akik oly sok szó­lást ismernek önmagukról: arra való az öreg, hajtsa a köszörűkövet; félre, öreg. megrág a csikó; egy öregem­ber elég a háznál; öregség, mindennapi betegség; nehéz az öregnek a frisset eljárni stb. Az ilyen lehangoló böl­csességek zöme azonban a múltban gyökerezik, s ha el- elismételgetik is kesergős han­gulatukban, túl komolyan aligha veszik már. Vannak, persze, hogy van­nak bánattal zsúfolt sorsok ma is. Magány, testi nyava­lya, elhagyatottság makacsul együtt jár az idős korral, és gyermeki hálátlanság, önzés is előfordul — kétségtelen Mégis több örömű manapság az öregek élete; nincstelen- séggel megokolt éhezés és éheztetés, leintő, sarokba ál­lító megalázás, a magatehetet­len szülő halálba hajszolása a mi szocialista társadalmunk­ban közvéleményt háborító kivétel, a régi jezsuita erköl­csök továbbélésének utóhaitá- sa. A mi társadalmunk fém­jelzője a kommunista huma­nizmus, az a szimpatikus gya­korlat, hogy gondűző napközi otthonokat, barátkozóesteket, időtöltő klubokat, megbecsü­lést kifejező köszöntőket, láto­gató és segítő csoportokat szerveznek azok részére, akik egyedül maradtak életük al­konyatán. S okáig nem értettem az öregek szemléletét Meghalt mifelénk egy gyönyörű lány, 18 évesen, aki erős szándékkal, szerelmi vi­gasztalanságban lépett a ro­hanó mozdony elé. A sírjánál néhány idős szomszédasszony szipogós belenyugvással álla­pította meg: »jól járt sze­gényke, hogy tisztán magához vette az isten«. Aztán — fél évre rá — elhunyt a sirató nénikék egyike is- Hetvenhat évet írtak a koporsójára, őt mégis úgy siratták el a töb­biek, hogy »örzse, te meg igazán élhettél volna, hisz’ nem fájt neked még a fejed sem«, ügy látszik, ahogy öreg­szünk, annál erősebben ka­paszkodunk a létezésbe, egyre jobban növekszik bennünk az elet becsülete. Természetes, ennek föltétele az erőt, jó közérzetet tápláló egészség, amelyet félteni, óvni érdemes.' Látni a téren alig ötvenesz- tendős nyugdíjasokat, akik szélütötten vagy szívbajosán vonszolják korán elnyűtt éle­tüket Ok aligha tehetnek ró­la, hogy viszonylag fiatalon öregekké nyomorodtak. Ta­lálkozunk persze olyan fiata­lokkal is, akiket a restség és az unalom sodor az öregség mezsgyéjére. Egy huszonéves »vándormadár« megkérdezte a kilencedik munkahelyén a művezetőt, mikor lesz ő nyug­díjképes. Amikor közölték ve­le, hogy 2014-ben, összecsapta a kezet: »Bedilizék! En már fáradtnak érzem magam.« Az ilyenek az egészséges nézetű öregeket is fejcsóválás- ra, rosszalló mosolyra készte­tik. Akik telítve vannak tett­erővel és sugárzik róluk az életöröm, azok aggastyánként is azt keresik, hol é$ mit tud­nának csinálni. Meg-megíor- dul nálam egy 84 éves pro­fesszor, egész lénye bizonyít­ja, hogy ma is örömét leli tudományos munkájában, és esküszik rá. hogy ötvenéves fejjél öregebbnek érezte ma­gát, mint jelenleg- Nyugdíjas lapszervezö ismerősöm is egész nap utón van, segit volt mun­kahelyén, és tréfái kifogyha­tatlanok. B. I, tíz éve makk- egészségesen ment nyugdíjba, és szinte változatlanul fiata­los: figyelemmel kiséri az eseményeket, társadalmi mun­kát vállal, ott érzi jól magát, ahol sokan vannak. Mindebből az következik, hogy emberként addig élünk, amíg érdeklődésünk tart. Az ember, ha közömbössé válik Falusi könyvhónapok A román parasztok csupán1 ak utóbbi három évben több mint 80 millió könyvet vásá­roltak, Ezek közül mintegy 19 millió szépirodalmi mű, majd­nem ötmillió pedig mezőgaz­dasági és állattenyésztési tár­gyú szakmunka.' A sajtótermé­kek legfőbb terjesztői a falusi szövetkezetek árudái. Az or­szág 13 ezer falujában 8700 áruda működik. Az irodalom népszerűsi1 ését nagymértékben e’ősegttik a falusi könyvnapok. És nem eredménytelenek a költészeti est-ek, sem az. író-olvasó talál­kozók, kiállítások, vers-mondó versenyeit. , az élet szépségei Iránt, öreg­nek, sőt halottnak tekinthető akkor is, ha különben nor­málisan működnek a szervei és háromszor étkezik napon­ta. Ezt példázza világra hozó anyám élete is. Nyolcvankét éves koráig mindent tudni akart a viláigró]; veszekedett, vitatkozott, védte a saját iga­zát. Az igényei végül nullá? ra zsugorodtak, 260 forintos nyugdíjának a felét féireva- kosgatta a gyerekeinek. Anv- nyit evett csak, mint egy kis­madár, egész nap olvasgatott meg tűnődött. Ha meglátogat­tam, kitartóan kérdezgette: mikor lesz kész az olaigyár. mennyiért kel a városban a tojás, mi szükség van erre a rengeteg autóra; meg tudjuk-e óvni a békét, jó egészséggel bír-e még Kádár János? Ha­nem egyszer váratlanul azt mondta, hogy ő meg fog hal­ni- »Miért beszél így, jó­anyám?« »Mert már nem ér­dekel, fiam, semmi a vilá­gon.« És öt nap múlva meg­halt anélkül, hogy panaszko­dott volna az egészségére. Bizony, csak el ne veszítsük az érdeklődésünket! Csak örö­met leljünk mindig abban, amit csinálunk! Beszéltem eres-dagadt lábú, nagyon fá­radt szövőnővel, aki váltig erősítgette, ha túléli az 55. esztendőt, soha nem tesz odébb egy gazszálat sem. Még csak három éve »élvezi«, hogy nem kell bejárnia az üzembe, de alig találja a he­lyét. Ö is szembekerült azzal a hagyományos problémával: hogyan: mivel üsse agyon az időt. Napjainak sehogy se akar vége szakadni, kézimun­kával palástolja az iszonyatos tétlenséget. A horgolótűvei azonban — mint Simone de Beauvoir mondja — »csak napjai tétlenségét dolgozza fel«. S ókan — elhiszem — azért szerez,lek kisker­tet, hogy legyen hol elpiszmogni, fát nyesni, földet kapálni, esőt lesni. Ebben sok­kal több a szükség, mint a bolondéria. Különösen kapóra jön az ilyen elfoglaltság azok­nak, akik nehezen tudják el­viselni, hogy nélkülük is ke­rek és forog a világ, akiknek szinte kibírhatatlan a »fölös­legessé válás« tudata- Mind­egy hogy mivei, csak foglal? juk el magunkat! A kocsmát, a kártyát, a céltalan ődön- gést, az autót, sőt még a bankbetétet is meg lehet ún- ni, ha már gyöngül az ember — ehelyett többet ér bármi­féle értelmes (vagy akár ha­szontalan) tevékenység. Okos emberektől hallottam, hogy jobb hiába dolgozni, mint hiá­ba heverészr.i. Vagy ott a könyv! Ha nem megyünk tár­saságba, vegyünk kézbe egy tanulságos olvasmányt, esetleg hallgassunk jó zenét! Akkor ke­veset törődünk az évek múlá­sával, alig gondolunk az öreg­séggel, amelv úgyis kikerülhe­tetlen szakasza az életnek. Igaz, az öreg kornak nincs szépirodalma, de az egész életnek annál több. s aki könyvre és egyéb szépségre is áldozott, nemcsak cifra kerí­tésre és pálinkára, annak alig­ha lesznek unalmas napjai. F. Nagy István Egyszer, amikor az erdő­ben sétáltunk, Jens hirtelen azt kérdezte tőlem: — Apa 1 Te erősebb vagy Tarzanná! ? — Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy erősebb — fe­leltem könnyedén. Természetesen kissé túloz­tam. De hát az ember annyi­ra szeretné, hogy a fia tisz­telje. Annál inkább, mivel ö az egyetlen lény, akitől ilyes­mit még elvárhatok. — És ki tudsz dönteni puszta kézzel egy fát? Ügy, mint Tarzan? — Gyerekjáték — mond­tam És hirtelen rájöttem, hogy most már benne vagyok a nácban. — Egy nagy fát? — Hát... Akármilyet. — Próbáld meg és döntsd ki apa! Nagyon kérlek... — Nem — ellenkeztem ha­tározottan. — Ez tilos, és megbüntetnének. Különben szíves örömest... Ez az érv nyilván hatott, Nemzedékről nemzedékre Kiállítás az id. Kapoli pályázat faragásaiból Több mint két évtizedes ha­gyománya van az id. Kapoli Antal országos faragópályá­zatnak és kiállításnak, ame­lyet az 1957-ben elhunyt Kos- suth-díjas faragópásztor ró!, a népművészet mesteréről ne­veztek el. Szombaton délelőtt nyitotta meg a boglárlellei művelődési házban a kiállítást dr. Balassa Tibor, a megyei tanács elnökhelyettese. — A cél kezdettől fogva az volt. hogy faragóinkat a ma­gyar népi fa- és csontfaragás hagyományainak a legneme­sebb folytatására, továbbfej- lsztésére. a mai igényeknek megfelelő alkalmazására kész­tesse a pályázat. Fölhívásunk­ra az idén 153 faragó jelent' kezeit, 594 alkotást értékelt a zsűri. Ötvenötén 106 faragás­sal szerepelnek a kiállításon. A pályázók száma kevesebb az előzőeknél; a bizottság igé­nyesen végezte a munkáját és úgy döntött, hogy a meghir­detett díjak közül egy máso­dik díjat és két harmadikat nem ad ki. Valószínű, hogy kissé elvonta a friss tehetsé­gek egy részét a Népművelési Intézet nyíregházi országos fa­ragó pályázata, de a most lei- lén megnyíló kiállítás ennek ellenére betölti feladatát. Az új, szép. hagyományokat őrző alkotások élményt nyújtanak a látogatónak — mondta töb­bek között. A kiállított faragások mind­egyike előtt érdemes időzni. A sokféle tárgy a hagyományos és megújított motívumkincsek gazdagságával nyűgözik le a nézőt. Szemünkkel szinte ki­mozdítjuk őket az üvegvit­rinből és elképzeljük, hol kap­hatnának helyet otthonunk­ban. Dr. Nagy László, a Népi Iparművészeti Tanács elnöke a díjak átadása előtt arról beszélt, hogy a népművészet, Dr. Ilorniay Mihály faragásai népi iparművészet sok ága kö­zött a faragás találja meg legnehezebben új szerepét. Hosszú folyamat előtt állunk, de ez a bemutató is igazolja, hogy a megújhodás kezdeti eredményei biztatóak. Az id. Kapoli-díjat Horváth Béla budapesti népi iparmű­vész vette át a NIJ" elnöké­től. Ölomberakáso6 munkái valóságos ékszerek, a fa és a fém együttes alkalmazása kü­lönös szépséggel emeli ki a tárgyak formáját; a díszítésit egyszerűvé teszi, ám hatásos­sá. Első dijat kapott Kovács József (Memyeszentmiklós), a népművészet mestere. Faragott dobozain szépek a figurális kompozíciók. Erdélyi Tibort .(Budapest) elsősorban a ha­gyományápolásért, a három esanakért jutalmazták első díjjal. A biatorbágyi Chemez Árpád második díjat kapott csontból készített ékszereiért. Varga László, a népművészet mestere (Kaposvár) sakk-kész­letével emelkedett ki, és szin­tén második díjat kapott. Dr. Ilormay Mihály (Budapest» népi iparművész legősibb ma­gyar motívumkincsünkbő] me­rített szaru- ás agancsfaraga- saihoz a bíráló bizottság ezért második díjjal jutalmazta. Harmadik díjat kapott Bokó' di Kálmánná (Esztergom), aki a mai lakás berendezésére for­dít gondot. Térelválasztója azonban az ősi mesterségek, használati tárgyak formáit és díszítéseit viseli magán. Ugyancsak harmadik díjjal jutalmazták a siófoki Bátor Mihályt, aki három gazdagon faragott székkel és egy hozzá­juk tartozó asztallal szerepel a kiállításon. Munkajutalmat kapott; Tóth Mihály, a népművészet meste­re (Segesd), Czinke Imre (Tab) és Geihinger Béla népi iparművész (Budapest). A somogyiaknak azért is tűnhet gazdagnak az idei ki­állítás, mert talán ebben az évben vesznek részt a legtöb­ben megyénkből a bemutatón: Máté Ferenc (Buz&ák), Már­ton János, a népművészet mestere (Balatonfenyves), Gyanís László népi iparmű­vész (Buzsák), Tomiig János' né és Tomity Janos népi iparművész (Balatonfenyves). Fék László, népi iparművész (Buzsák). ifj. Horváth Gyula és felesége (Balatonfenyves), Soltész István (Fonyódlige’). Kómán Istvánná népi iparmű­vész (Marcali), Czimbalel: Ist­ván népi iparművész (Segesd'. Kálmán István, a népművé­szet mestere (Balatonfenyves), Nagy Tibor (Nagyberki) Baj' kai István (Simonfa), Tapol' cai Sándor népi iparművész (Balatonfenyves). A díjkiosztó ünnepség után a résztvevők megkoszorúzták id. Kapoli Antal lellei szobrát, talapzatán virágcsokrot he- Ivezett el az idei Kapoli-dijas faragó. A pályázók és a kiállí­tók ezután konzultáción vet­tek részt. dr. Lengyel Bélává főiskolai tanár értékelte a pá­lyázatra beküldött faragáso­kat. Az id. Kapoli-díjas Horváth Béla alkotásai Hangulatos műsorral ked­veskedett a megnyitón Béres Ferenc Liszt-díjas énekmű­vész, Béres János és Szöllösi Beatrix. Pásztorsíp cimbalom szólt. Béres Ferenc balatoni népdalokat és aratási dalokat énekelt. H. B. mert Jens néhány percre el­hallgatott. Már gondolatban gratuláltam is magamnak, hogy ilyen sikeresen kivág­tam magam a bajból, amikor váratlanul egy egyenruhás erdész került elénk. Mielőtt a fiamat félrehúzhattam vol­na, a gyerek egy szuszra ki­vágta: — Meg tetszik engedni, hogy a papám kidöntsön egy fái? Pukzta kézzel? — Puszta kézzel?! — cso­dálkozott az erdész. — Azt hiszem, a papád nem képes erre. — Dehogynem képes — je­lentette ki türelmesen és büszkén Jens. — Hiszen ő maga mondta. Ö sokkal erő­sebb, mint. Tarzan. Az erdész fürkész szemmel mért végig. Nyilvánvaló: ké­telkedett az efféle állítás iga­zában. Végül furcsán elmoso­lyodott. s ettől hideg borzon­gás futott végig rajtam. — No, ha valóban képes rá — fordult hozzám —, akkor megengedem, hogy kidöntsön két fát. — Ö, apa, kezdd már el! Amíg a bácsi meg nem gon­dolja magát! — kiáltotta el­ragadtatva Jens. — De új felöltő van raj­tam — mondottam, és félre­vonszoltam y fiamat. — Menj a fenébe! Hogy is tudnál te egy fát kidönteni? — mormogta Jens hazafelé menet. Semmit sem válaszoltam. Gondolatban panaszt fogal­maztam az erdőgazdaság ve­zetőjének ‘ címére. Szilárd­meggyőződésem ugyanis, hogy annak az erdésznek nem lett volna joga ilyen engedélyt adnia. (Fordít jtta: Gellert György) Rovargyííjtő expedíció Mongóliában A Mongol Népköztársaság területén 1969 óta mongol— szovjet komplex biológiai ex­pedíció működik. Tudományos kutatásainak programjában szerepel a rovarok egész ál­lományának, biológiai-ökoló­giai sajátosságainak, számá­nak, biotípusok szerinti meg­oszlásának, valamint a vadon termő és a kultúrnö­vények kártevőinek a feltárá­sa. A kutatások eredményeként, a mongol—szovjet komplex biológiai expedíció résztvevői gazdag enfomológiai anyagot gyűjtöttek össze: a különböző természeti övezetekben élő több mint egymillió rovart. Több mint 7000 rovarfajtát si­került megállapítaniuk, köztük 900 olyat is, ame’vet eddig a tudomány nem ismert. Somogyi Néplap-J : ' ■ Finn Seberg Tarzan

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom